Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése

Még első lelkipásztori helyemen, körülbelül 20 évvel ezelőtt történt, hogy az egyik hétköznapi esti szentmisére a felolvasásra beosztott gyermek igencsak kedvetlenül érkezett. Amikor belépett a sekrestyébe, rögtön láttam szomorúságát, aztán mindjárt el is kezdte mondani, hogy neki ma nincs kedve olvasni, meg amúgy sem tud olvasni, és tulajdonképpen nem is érti, hogy miért őt választottam erre a hétre felolvasónak. A nagy panaszkodás és méltatlankodás közben persze levegőt is kellett vennie, ezt a pillanatot használtam ki, hogy megkérdezzem: Hát milyen nagy bánat nyomja a lelkedet? De hiába kérdeztem, nem volt hajlandó elárulni bánata okát, inkább csak azt mondogatta, hogy nincs semmi baja, csak éppen nincs kedve olvasni. Csak bosszankodott, mérgelődött magában, így kezdtük el a misét. Mondanom sem kell, hogy ezen alkalommal a felolvasásában sok köszönet nem volt, úgy elhadarta az egész szöveget, hogy még én sem értettem belőle egy szót sem, pedig minden más alkalommal gyönyörűen teljesítette ezt a feladatot. Amikor aztán az oltárhoz mentünk, még mindig durcás arccal odasúgta nekem, hogy a barátnője mutatott neki valamit. Ettől persze nem lettem okosabb, mert nem értettem, hogy mit lehet mutatni egy tíz éves lánynak, ami ekkora bánatot képes okozni. Csendesen csak annyit mondtam neki, hogy majd mise után megbeszéljük ezt a dolgot. A szentmise befejeztével még azt sem várta meg, hogy levessem a miseruhát, rögtön elkezdte mondani a délutáni eseményeket. Szokása szerint ebéd után átment a barátnőjéhez, aki a játék végén anyukájának az engedélyével és felügyeletével elővett egy féltve őrzött kincset a szekrényből. A kincs egy gyönyörű, bordó színű bársony tokban rejtőzött, s egy arany nyaklánc volt, rajta egy szép kereszttel. Az anyuka elárulta, hogy kislánya akkor kapta ezt a szép ajándékot a keresztapjától, amikor megkeresztelték. A barátnőjének és az ő anyukájának a lány ugyan nem mondta meg, hogy kissé irigykedve nézi a drága holmit, nekem azonban elárulta, hogy az okozza bánatát, hogy ő miért nem kapott ilyen szép ajándékot a keresztelésére. Mire ezt végre kimondta, egy kicsit el is sírta magát. Mondtam neki – most én mutatok neked valamit, egy sokkal értékesebbet, mint az arany nyaklánc. Erre aztán kíváncsian kapta fel a fejét. Én pedig kinyitottam az egyik szekrény ajtaját és az Ő kíváncsi tekintetétől kísérve egy fiókból elővettem egy fehér kis ruhát, egy keresztelési inget. Akire rátesszük a keresztelésekor ezt a fehér ruhát, az Isten gyermeke lesz – magyaráztam neki. Amikor téged itt, ebben a templomban megkereszteltek, akkor te is Isten gyermeke lettél. „Isten gyermeke lettem” – ismételte szavaimat a kislány. „Ez sokkal nagyobb ajándék, mint a barátnőm aranylánca!” – kiáltott fel boldogan, s már el is feledkezett gyerekes bánatáról. A mai vasárnapon Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük. Az imént elhangzott evangéliumi részletben ennek rövid történetét hallottuk .A mai napon arra a napra is gondolunk, amikor minket megkereszteltek, s amikor Isten gyermekévé fogadott minket. Valószínűleg többségünk nem emlékezik erre a napra, hiszen egészen kis gyermekek voltunk. De az biztos, hogy nagyon jelentős volt ez a nap. Isten ekkor nekünk mondta: Te vagy az én szeretett gyermekem, benned telik kedvem. És azóta is minden nap szeretne bennünket szeretett fiainak, szeretett gyermekeinek szólítani. Szeretné, ha minden napunk úgy telne el, hogy kedvét találja bennünk, cselekedeteinkben és életünkben. Szeretné, ha napról napra növekedne bennünk a hit.ó Az Egyház ősidők óta, egészen pontosan az első Pünkösd napjától fogva szolgáltatja ki a keresztséget, mégpedig azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban.  A kereszteléskor mindenki nevet kap, mert Isten mindenkit név szerint, személyesen ismer. A megkeresztelt ember örökre Krisztushoz tartozik, Krisztussal járja az üdvösség útját, ugyanakkor az Egyháznak, és azon belül a helyi plébániai közösségnek is tagja lesz, amely közösség jó példával segíteni hivatott őt a keresztény életben való előrehaladásra és a hitben való növekedésre.Kedves szülők, akik megkereszteltettétek gyermeketeket! Ezekre a fontos dolgokra a meghatottság miatt talán nem is tudtatok kellőképpen odafigyelni az ünnepélyes keresztelés perceiben. De most jó, ha felelevenítjük mindezt. Hasznos, ha felidézitek, hogy mi történt a kereszteléskor és megújítjátok szívetekben azt az ígértet, amelyet egykor gyermeketek vallásos nevelésére vonatkozóan tettetek. Legyetek mindig hűségesek ehhez az ígérethez! Gondoskodjatok arról, hogy gyermeketek testben és lélekben egyaránt növekedjen, és Isten kedvét találja benne! Kedves testvéreim, mindannyian, akik az egy keresztségben részesültünk! Legyünk mindennap hálásak azért, hogy megkeresztelkedésünkkor Isten gyermekeivé fogadott minket! Vigyázzunk lelkünk fehér ruhájára, hogy azt a bűn ne mocskolja be! Vigyázzunk a hit lángjára, amelyet Isten kegyelme gyújtott bennünk, s hitünkben állandóan növekedve haladjunk az üdvösség útján! Éljünk úgy, hogy Isten szeretett gyermekeihez méltó!

Gondolatok Vízkereszt vasárnap

Vízkereszt, Urunk megjelenésének ünnepe. Az első olvasmányban Izajás próféta zeng diadaléneket az Úr dicsőséges érkezéséről. A próféta kétszer is világosságnak nevezi Isten jelenlétét és ez üzenet nekünk is: ahol jelen van Isten, ott világosság honol a világban és a lelkekben, ahol nincs jelen, ott sötétség borul mindenre. Felidézhetjük a szép házi áldást: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke ott áldás, hol áldás ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen”.
A második olvasmányban Szent Pál apostol megosztja efezusi híveivel azt a csodálatos kinyilatkoztatást, amelyben része volt, azaz, hogy Isten szeretete kiterjedt a pogányokra is. Isten ma is szereti az egész emberiséget, nem rajta múlik, ha valaki ezt a szeretetet nem akarja felismerni és befogadni. Ebben az esetben nekünk kell magunkra vállalnunk Szent Pál küldetését és hirdetni ezt a szeretetet, akár alkalmas, akár nem, ahogyan Szent Pál fogalmazott.
Szent Máté evangélista elmondja a Napkeleti Bölcsek találkozását a Kisdeddel. Ezt az eseményt két szemszögből elemezhetjük: Isten és az ember szemszögéből. Az első és lényeges szemszög az, hogy Isten kinyilatkoztatta a pogány népek képviselőinek, hogy a várva várt Megváltó nemcsak Izrael népéhez jött el, hanem minden emberhez. Isten tehát kinyilatkoztatta általános szeretetét. A második szemszög pedig az, hogy a Napkeleti Bölcsek Istenkeresésének pozitív kimenetele volt, vagyis az esemény azt üzeni, hogy aki keresi Istent az meg is találja Őt. Isten nem játszik bújócskát velünk, hanem vár bennünket, hogy keressük és megtaláljuk Őt.
A Napkeleti Bölcsek kalandos útja regénybe illő vállalkozás, de ezúttal vegyük szemügyre megérkezésük körülményeit, amelyekből megtudunk három dolgot.
Először megtudjuk azt, hogy „bementek a házba, és meglátták a Gyermeket anyjával, Máriával”.
Másodszor megtudjuk azt, hogy „leborultak és hódoltak Neki”.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy „más úton tértek vissza hazájukba”.
Először, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek bementek a házba. Ez arra utal, hogy aktívan keresték Jézust. Mindent megtettek annak érdekében, hogy találkozzanak Vele. Nem sajnáltak sem fáradságot, sem anyagi kiadásokat, csakhogy elérjék céljukat. Ez minden Istenkeresésnek a mintája. Nekünk is kitartóan kell keresnünk Istent, ha meg akarjuk Őt találni. Isten nem kényszeríti rá magát senkire sem, Ő csendben vár bennünket, de ugyanúgy örömmel kinyilatkoztatja magát mindenkinek, aki őszinte szívvel keresi Őt.
Másodszor, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek leborultak és hódoltak a Kisdednek és nagy öröm töltötte el lelküket. A Napkeleti Bölcsek nem kíváncsiságból indultak hosszú és fáradságos útjukra, hanem mert az Üdvözítőt keresték. Amikor megtalálták, megadták az Isten Fiának kijáró tiszteletet. Isten előtt mi is leborulunk és imádjuk Őt. Amikor megtaláltuk Istent, akkor a mi lelkünket is kimondhatatlan öröm tölti el. Ennél a gondolatnál megállhatunk egy pillanatra, hogy felülvizsgáljuk Isten előtti magatartásunkat, ill. hogyan viselkedünk a templomban, Isten szent házában? A Napkeleti Bölcsektől tanuljuk meg, hogy Isten házában a hívő lélek magatartása a hódolat és az imádás. Amikor belépünk a templomba, legalább lélekben le kell borulnunk az ott jelenlévő Isten előtt.
Harmadszor, megtudjuk, azt, hogy a Napkeleti Bölcsek más úton tértek vissza hazájukba. A tények mindenekelőtt arra utalnak, hogy ezáltal elkerülték Heródes bosszúját, aki biztosan dühös volt, amikor megtudta, hogy a Napkeleti Bölcsek kijátszották őt. De a megjegyzésnek, hogy más úton tértek vissza hazájukba, van szimbolikus jelentése is: a Napkeleti Bölcsek más emberként tértek vissza. Az Istennel való találkozás megváltoztatja az embert. Isten állandóan új utakra irányít bennünket és ezek az utak mindig hazafelé vezetnek bennünket: az örök haza felé.

Gondolatok Szent Család vasárnap

Szentcsalád ünnepének első olvasmánya Sámuel első könyvéből vett szakasz, amelyben megtudjuk Sámuel születésének történetét, majd pedig szüleinek nagylelkű cselekedetét, hogy gyermeküket egészen Istennek ajánlják. Szép példája ez a szülői nagylelkűségnek.
A második olvasmányban Szent János arról biztosít bennünket, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Isten előtt mindannyian egyformák vagyunk: a szülők is csak gyermekek, Isten gyermekei.
Az Evangéliumban egy aggódó családdal találkozunk: Józseffel, Máriával és a tizenkét éves Jézussal, aki szülei tudta nélkül ottmaradt a Templomban. A főszereplő természetesen itt is Jézus. Az Evangélista itt szólaltatja meg először Jézust. Szent Lukács egész Evangéliumának alaptémája Jézus személyazonossága, ki volta. Eddig mindig mások mondtak el valamit Jézusról: születésekor az angyalok meghirdették, hogy Ő a megígért Messiás, a pásztorok felismerték ezt és elmesélték másoknak is, hogy kivel találkoztak ott a betlehemi istállóban.
Az idős Anna és Simeon felismerték a Kisdedben a megígért Üdvözítőt és mindenkinek ujjongva beszéltek a Gyermekről. Jézus különleges ki voltáról vallott Heródes is, aki halálra kereste Őt, majd a napkeleti bölcsek, akik leborultak előtte, mint a világmindenség Királya előtt. Mindezek a vallomások előkészületek voltak ahhoz, hogy Jézus maga mondja meg, hogy ki Ő.
Ez történik ebben az evangéliumi jelenetben. Jézus azonban nem csak szavakkal monda el, hogy ki Ő, hanem jelképes tettekkel is. Három igazságot tudunk meg ebből az evangéliumi jelenetből.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus nem ott van, ahol mások feltételezik, hogy lennie kellene, hanem máshol, ahol senki sem keresi. Szülei a rokonok és az ismerősök között keresték a Gyermeket, de Jézus nem ott volt, hanem a Templomban találtak rá, ahol tanítók és papok között ült és beszélgetett velük, ahol népének tanítóit tanította és azok csodálkoztak okosságán és feleletein. Ezzel Jézus feltárta személyiségének egyik jellegzetes vonását, amit annyian csodálnak majd későbbi beszédei és tevékenysége során: nem mindennapi tudását. Csodálkozva kérdezgetik majd minduntalan hallgatói: “Honnan van ennek a bölcsessége?”
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy különleges és egyedülálló viszony fűzi Őt mennyei Atyjához. Ez kitűnik szüleinek adott válaszából, ami tulajdonképpen viszont kérdés: “Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” Jézus tudatában volt annak, hogy küldetése van és Ő vállalta ezt a küldetést annak minden súlyos következményével. Későbbi élete során többször is utal majd arra, hogy tudja, milyen sors vár rá, hogy szenvednie kell, hogy ki kell innia a kelyhet, hogy halálra adják majd az emberek.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy szülei nem értették, mit akart nekik Jézus mondani. Nem tudták megérteni, hogy Jézus nem csak az ő gyermekük, hanem csak nekik ajándékozott gyermek, akiért felelősek, de akinek nem határozhatják meg az életét. Ha most mi is csatlakozunk a Szentcsaládhoz, ha odaállunk József és Mária mellé és a tizenkét éves Jézusra emeljük tekintetünket, akkor mi is három dolgot tanulhatunk meg ebből az Evangéliumból.
Először megtanuljuk azt, hogy Jézus ma is rendhagyó tudással és intelligenciával rendelkezik: ismeri a világ helyzetét, ismer bennünket, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk. De megtudjuk azt is, hogy gyakran Jézus nem ott van, ahol mi keressük, hanem egészen más helyen tartózkodik. De egy helyen mindig rábukkanhatunk: a szívünk Templomában, ahol ott pislákol hitünk örökmécsese.
Másodszor megtanuljuk azt, hogy Jézus az Isten Fia, aki az Atya szeretetét közvetíti felénk. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat erre a Szeretetre, mert Isten jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat.
Harmadszor megtanuljuk azt, hogy a gyermek sohasem szülei tulajdona, hanem minden gyermek Isten gyermeke, akit Ő bízott rá a földi szülőkre. Nagy a szülők felelőssége, de a gyermek fölötti joguk nem határtalan. Minden gyermeknek megvan a saját életútja és a szülőknek tiszteletben kell tartaniuk gyermekeik döntését akkor is, ha talán nem egészen értik, miért döntöttek ily módon. Ilyenkor imádkozni kell a gyermekért, vagy már fiatalért, hogy a szerető Isten vezérelje tovább az életben. Valaki találóan mondta, hogy amíg a gyermek kicsi, addig a szülők beszéljenek neki sokat Istenről, de ahogy növekszik, úgy beszéljenek egyre többet Istennek gyermekükről! Hisszük, hogy Szent József és Szűz Mária is ezt tették, amikor újra megtalálták és magukkal vitték elveszettnek hitt Gyermeküket: imába foglalták mindazon kérdésüket, amelyekre még nem látták a világos választ.
A legszívesebben így összegeznénk a Szentcsalád üzenetét: József és Mária megvallották Istenbe vetett kikezdhetetlen hitüket, a Szentlélek iránti rendületlen bizalmukat és az Isteni Gyermek iránti feltétel nélküli szeretetüket. Ez a mi hitvallásunknak is a lényege.

Gondolatok Advent 4. vasárnap

Ádvent negyedik vasárnapjának első olvasmánya Sámuel második könyvéből vett szakasz, amelyben Nátán próféta tudtára adta Dávid királynak, hogy nem ő épít majd házat az Úrnak. A próféta egy fontos igazságot tár Dávid elé: nem Dávid dicsőíti meg Isten nevét, hanem Isten tette naggyá Dávidot. Ez ránk is érvényes: minden, amik vagyunk, és amink van, Isten műve. A második olvasmányban a Rómaiaknak írt levél záróakkordja csöng fel, amelyben Szent Pál hálát ad Istennek az üdvösségért, amelyet Jézus Krisztusban kaptunk meg. Mi is ennek az egyetlen üdvösségnek vagyunk részesei. Az Evangéliumban Szent Lukács leírja Jézus születésének hírüladását. A próféták és Keresztelő Szent János tanúságtétele után, Ádvent negyedik vasárnapján az Egyház az üdvösségtörténet legkiválóbb tanúját állítja szemünk elé: a Boldogságos Szűz Máriát.
Az angyali üdvözlettel Isten újra belépett a történelembe. Megrendít bennünket az a gondolat, hogy a mindenható Isten, az ég és föld ura, ilyen csendesen, alázatosan lépett be a mi világunkba, amely végül is az Ő világa. Nem jogaira hivatkozva jött közénk, hanem bekérezkedett. Amikor a Boldogságos Szűz Mária és az Angyal között elhangzott párbeszédet olvassuk, akkor az a benyomásunk, hogy az Arkangyal, Isten rettenthetetlen hírnöke, szinte alázatosan várja, hogy Mária igent mondjon. Az angyali üdvözlet Isten emberszeretetének költői kifejezése. Isten nem kényszeríti magát senkire, az Ő hívása mindig csak felhívás, amit az ember szabadon elfogadhat, de vissza is utasíthat. A Boldogságos Szűz Mária elfogadta Isten hívását, ezért megtestesülhetett az Isteni Ige. Ha mi is kinyitjuk lelkünket Isten szavának, akkor bennünk is megtestesül az Ő szeretete.
Az angyali üdvözletben felfigyelhetünk egy érdekes körülményre: az Angyal magyarázza Máriának Isten szándékát, vagyis, hogy megváltsa az embert. Ez fontos mozzanat a mi életünkben is. Isten mindig az ember javára tesz mindent. Sohasem kell félnünk Istentől, hiszen Ő mindenben a javunkat akarja. Ha kopogtat a szívünk ajtaján, akkor nyugodtan bebocsáthatjuk Őt, még akkor is, ha első tekintetre nem értjük, mit akar tőlünk. Az, amit Isten Máriától kért, első tekintetre érthetetlennek tűnt, hiszen azt kérte Tőle, hogy adjon fel minden eddigi eszményét, és lépjen egy egészen más, ismeretlen útra. Tegyük Mária szép szavait mindennapi felajánló imánkká: „Teljesedjenek hát be rajtam szavaid”. Az angyali üdvözlet jelenetének másik nagy üzenete az Isten és az ember találkozásának csodálatos és titokzatos pillanata. Költők és festők kimeríthetetlen ihlete ez a jelenet; a Magnificat az egyik legtöbbször megzenésített hálaének. Mária példáján megfigyelhetjük azt is, mi történik az emberben, amikor találkozik Isten Igéjével. Mária első reakciójaként azt olvassuk, hogy az angyal szavainak hallatára „meghökkent”. Isten hívása ugyanis mindig azt jelenti, hogy el kell hagynunk eddigi világunkat és egy új, ismeretlen területre kell lépnünk. Az ismeretlen előtt mindig félelem fog el bennünket. Mi emberek a megszokott dolgok között, az ismerős környezetben érezzük magunkat biztonságban. Az isteni Igével való találkozás olyan távlatokat tár elénk, amelyek láttán szédület fog el bennünket. Mária sem volt képes felfogni az isteni hívás minden távlatát. De volt benne akkora hit, hogy rábízta magát Istenre. Mária második reakciójaként megtudjuk, hogy megkérdezte az Angyaltól, hogyan fog mindaz megtörténni, amit az Úristen Tőle kér, hiszen nincsenek meg hozzá emberi lehetőségei. Mi is jogosan rákérdezhetünk Isten velünk kapcsolatos terveire, de még mielőtt megkapnánk a választ, hitben rá kell magunkat bízni Istenre. Gyakran megtörténik, hogy az, amit a jelen pillanatban furcsának, esetleg tragikusnak látunk, az évek során áldássá válik, amiért hálásak vagyunk Istennek, hogy pont ilyen utakon vezetett bennünket, és nem másmilyeneken. Mária harmadik reakciója Isten hívásának maradéktalan, feltétel nélküli elfogadása. Ennek következménye viszont határtalan boldogság, amit Mária a Magnificatban fejez ki. Az apokrif evangéliumokban van egy kedves epizód, amely valószínűleg csak jámbor elképzelés, de amely szép gondolatot fejez ki. Mielőtt Gábor arkangyal Máriához jött volna, másik két názáreti lányt is meglátogatott és mindegyiknek ugyanazt az ajánlatot tette, mint Máriának, de mind a kettő elutasította a javaslatot, mondván, hogy nem egyezik terveikkel és elképzeléseikkel. Az első keresztény közösség számára ez a történet azt volt hivatott bizonyítani, hogy Mária teljesen szabadon mondott igent-t Istennek. Ő is mondhatott volna nemet, de elfogadta Isten érthetetlen javaslatát.
Mária csendes igenje Isten hívó szavára lelkesítette és ihlette a Szenteket és mindazokat, akik figyeltek Isten igéjére. Mária meghívásáról elmélkedve ki-ki a maga hivatására gondolhat, mert hivatásunkban találjuk meg Isten akaratát. Imáinknak is az Isten igéjére való nyitottságot kell tükrözniük. Nemcsak kérnünk kell Istentől ezt, vagy azt, hanem ismételten azt is kell kérdeznünk Tőle, hogy mit akar Ő tőlünk? Biztosan megtapasztaltuk már azt, hogy elképzelésünk nem egyezik azzal, amire Isten hív bennünket. Ha elutasítottuk hívását, terveink nem tettek bennünket boldoggá. Életünknek csak akkor van értelme, ha úgy fogjuk fel, mint Isten ajándékát, és mint Tőle kapott küldetést. Ezért mindenekelőtt saját létezésünkre kell igen-t mondanunk: „Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél!” Ha ezt megtettük, nem kell félnünk Isten egyetlen hívásától sem, mert mindig a javunkat akarja.

Gondolatok Advent 3. vasárnap

Ádvent harmadik vasárnapja az öröm hangulatába öltöztet bennünket. Izajás próféta azt is megmutatja, mi ennek az örömnek a forrása: Isten, aki üdvösséget ad és igazságot szolgáltat. Mi is részesei vagyunk ennek a messiási időknek, ezért örömünket senki sem veheti el tőlünk.
A második olvasmányban Szent Pál szintén örömről ír tesszalonikai híveinek. Az Apostol derűre buzdítja őket. Szép a jelző, amellyel Istenről beszél nekik: “a békesség Istene szenteljen meg benneteket.” Isten ma is a békesség Istene, aki képes megnyugtatni gondterhelt szívünket. Mondjuk el neki minden bánatunkat. Az Evangéliumban Szent János evangélista leírja, hogyan tett tanúságot Jézusról Keresztelő Szent János: “Köztetek áll az, akit nem ismertek”. Ez ma is aktuális figyelmeztetés.Jóllehet minden evangéliumi szakasz főszereplője Jézus, Ádvent harmadik vasárnapjának Evangéliumában annyira jelen van Keresztelő Szent János, hogy érdemes megállni előtte és felfigyelni életének és tanúságtételének néhány jellegzetességére, amelyből mi is nyerhetünk ihletet.Keresztelő Szent János színre lépése váratlanul tört be Izrael vallásos életébe. A nép már alig hitt abban, hogy Isten szól hozzájuk. Ekkor jelent meg János, mint Isten szóvivője. A nép felismerte benne a hiteles prófétát. Keresztelő Szent Jánost ugyanis négy olyan erény ékesítette, amiből tudni lehetett,hogy igazi próféta. Először, Keresztelő Szent János elítélte a rosszat mindenütt és mindenkiben, az egyszerű népben éppúgy, mint Heródesben, a farizeusokban éppúgy, mint a katonákban. Olyan volt ő, mint egy világító lámpás, amely minden tárgynak kivetíti az árnyékát. Keresztelő Szent János figyelmeztető szavaira minden hallgatójában megjelent a benne lakó árnyoldal. Kérdezzük magunkat, bennünk mi vet árnyat? Másodszor, Keresztelő Szent János igazságosságra buzdította hallgatóit. Üzenete pozitív volt, a jóra serkentett, mindenkit megtérésre biztatott. Olyan volt ő, mint egy hang, amely hív, buzdít és bátorít. Nekünk is szükségünk van ilyen hangra a mai világban, amikor úgy tűnik, egyre több dolog miatt kellene elbátortalanodnunk, manapság nemcsak a világbankok és a börze, hanem az erkölcsi elvek összeomlása miatt is. Harmadszor, Keresztelő Szent János Istentől jött. Sok évet töltött a pusztai magányban, Isten társaságában, ezért teljesen felkészülten jelenhetett meg az élet arénájában. Nem elméletekkel jött, hanem saját tapasztalatából merítette Isten üzenetét. Ezért volt képes hathatósan beszélni. Mielőtt az emberekhez szólt volna, Istentől kért eligazítást. Nekünk is szükségünk van Istenünk kegyelmi segítségére a mindennapi élet bonyodalmai közepette. Keresztelő Szent János szerepét ma az Egyház viszi tovább: az egyházi tanítóhivatal ma is eligazít bennünket nemcsak vallásos, hanem etikai és erkölcsi problémák területén is. Negyedszer, Keresztelő Szent János a magasságokba, Isten világa felé mutatta az utat. Olyan volt ő, mint egy nyíl az útkereszteződésnél, amely mutatja, merre kell tovább mennünk. Nem saját magát hirdette, hanem Jézust, aki majd eljön, sőt már itt is van, aki maga az út az Atyához. Nekünk is szükségünk van ilyen útmutatókra, hiszen gyakran nehéz eligazodnunk az élet rengetegében, különösen a propaganda őserdejében. Elmélkedésünket úgy is folytathatjuk, hogy mindezt magunkra alkalmazzuk, azaz megfontoljuk, hogy minden hívő valamiképpen Keresztelő Szent János a mai világban. Először, nekünk is bátran szembe kell szegülnünk a világban uralkodó rosszal. Nem szabad hallgatnunk, hanem fel kell emelnünk szavunkat minden igazságtalanság ellen. Kereszténynek lenni sohasem csak magánügy, hanem felelősségteljes társadalmi jelenlét is.Másodszor, hirdetnünk kell a jót, a nemest, a szépet. Sajnos, a világban mintha a butaság és a rossz hangosabb lenne, mint a jó. Minden keresztény küldetése, hogy hirdesse az örömhírt. Harmadszor, állandóan Isten szeretetében kell növekednünk, mert csak így válhatunk pozitív tényezővé a mai világban. Kereszténynek lenni nem csak ajándék, hanem feladat is. Lelki életünk nem spontán történés, hanem tudatos közreműködés Isten kegyelmével.
Negyedszer, Jézushoz kell vezetnünk az embereket. A kereszténység nem csupán egy a humanista ideológiák között, hanem az örök életbe vezető út, és ennek az útnak neve van: Jézus Krisztus. Ádvent harmadik vasárnapja az öröm napja, és ennek az örömnek alapja Jézus Krisztus személye.

Gondolatok Advent 2. vasárnap

Ádvent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.
A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az Apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.
Az Evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.
Ez az Evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.
Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk, és amikor Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.
Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bizalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy Szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.
Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az Evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nem csak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai Evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.

Gondolatok Advent 1. vasárnap

Ádvent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.
A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.
Az Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.
Ádvent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be. Az ádventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Ádventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Ádvent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?
Ádventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás Ádvent és Karácsony között. Ádvent, biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Ádvent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk

Gondolatok Évközi 34. vasárnap Krisztus Király

Az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, a mindenség királyát ünnepli Egyházunk. Annak érdekében, hogy helyesen értelmezzük Krisztus királyságát és uralmát, idézzünk fel néhány jelenetet az ő életéből! Nyilvános működését megelőzően pusztai tartózkodása idején a sátán három alkalommal is megkísértette Jézust, s ezek közül az egyik arra irányult, hogy fogadja el az általa felkínált hatalmat. Jézus egyértelműen elutasítja ezt, hiszen ő magától a mennyei Atyától kapja hatalmát. A csodálatos kenyérszaporítás után az emberek erőszakkal királlyá akarják Jézust tenni, de ő nem engedi ezt. A nép szándéka mögött az állt, hogy a messiás-királyt vélték felfedezni személyében, aki a Mózes idejében, a pusztai vándorlás korában történt manna-csodát megismételve kenyeret adott az embereknek. Jézus viszont nem akar ilyen király lenni, messiási uralkodása is egészen más természetű, ezért inkább „visszavonult a hegyre, egészen egyedül” (Jn 6,15). A jeruzsálemi bevonuláskor már nem utasítja vissza azt, hogy a nép királyként tiszteli, és Pilátustól is elfogadja, hogy királynak nevezi, miként ezt a mai evangéliumban olvassuk, ugyanakkor jelzi, hogy uralma, királysága egészen más, mint amire a római helytartó gondol. Ha Jézus nem fogadja el a kísértő által felkínált uralmat, és ha ő nem olyan király, mint amilyet a nép szeretne vagy amit Pilátus gondol, akkor milyen királyság az övé? Így szoktuk mondani: Jézus Isten országának királya, a szívünk királya, életünk királya. Ha megnézzük, hogy mi a közös pont ezekben a kifejezésekben, akkor odaérünk a Golgotához, a kereszthez és megértjük, hogy Jézus a kereszt királya, királyi hatalmának teljessége és uralmának mibenléte a kereszten mutatkozik meg. Pilátus később ezt íratja a keresztre: A názáreti Jézus, a zsidók királya. Mi tudjuk, hogy többről van itt szó, minden ember királya áldozta fel életét a kereszten. A kereszten is és a feltámadásban is halhatatlan királyként mutatkozik meg Jézus, aki képes minden embernek örök életet adni. Ez nem csupán ígéret az ő részéről, hanem valóban ő az örök élet ajándékozója, az üdvözítő Isten. Nem uralkodni akar rajtunk, hanem az üdvösségre szeretne elvezetni minden embert. Keresztútja királyi út, a megdicsőüléshez és földi küldetésének beteljesedéséhez vezető út. Ha hiszünk benne és parancsai szerint élünk, életünk keresztútja, kereszthordozása a végső megdicsőülésre vezet. A Pilátus ítélőszéke előtt álló Krisztus eszünkbe juttatja, hogy ő lesz az utolsó ítélet királya. Egyszer majd mindannyiunknak elé kell állnunk, hogy számot adjunk életünk napjairól, tetteiről. Az Úr könyörtelen ítéletet kapott az emberektől, Pilátus az emberi kényszer hatására kimondta a halálos ítéletet. Mire számíthat az utolsó ítéleten az Isten Fiát elítélő ember? Igazságosságra és irgalomra. Emberileg talán összeegyeztethetetlennek tartjuk e tulajdonságokat, de Isten tud egyszerre igazságos és irgalmas lenni. Csupán könyörületére számítva ne legyünk könnyelműek! Csak az igazságra számítva pedig ne essünk kétségbe bűneink miatt, hiszen Isten megbocsátó!

Gondolatok évközi 33. vasárnap

A minap mesélte valaki, hogy milyen szörnyű élményben volt része. Családjukkal elhatározták, hogy az őszi iskolaszünetben felkeresnek egy magyarországi kegyhelyet. Rosszul indult a dolog, mert előző este viharos szél, rengeteg eső volt, s a rossz időjárást rossz előjelnek vették. Amikor odaértek a kegyhelyre, a gyalogos úton egy hatalmas faág torlaszolta el az utat, ami bizonyára az esti viharban szakadhatott le, alig tudták kikerülni, majdnem az árokba estek bele, úgy tudtak csak elmenni mellette. Ezt is rossz előjelnek vették, de ezt még tetőzte, hogy a templom nem volt kivilágítva, csak néhány gyertya világított, szinte teljes sötétségben botorkált ott néhány zarándok. Mindezek a dolgokat az illető úgy értékelte, hogy itt a világvége. Próbáltam megnyugtatni, de akkor előhozta, hogy a maják ősi naptára szerint december 21-én vége lesz a világnak, ő ezt elhiszi, ezek a jelek és a sok-sok természeti csapás világszerte mind azt bizonyítja, hogy hamarosan eljön a világvége. Beszélgetésünk után két nappal kaptam valakitől egy e-mailt, amelyben beszámol az illető egy élményéről. Családjukkal elmentek egy kegyhelyre, csodálatos idő volt, mert az előző esti szél elfújta a párát, ragyogóan sütött a nap. A kegyhelyre érve meglátták, hogy egy nagy faág nehezíti a gyalogosok közlekedését az úton, ezért két nagyobb fiával mindjárt félrehúzták, felszabadították az utat. A templomba lépve félhomály, sötétség fogadta őket, de éppen abban a pillanatban gyulladt fel az összes villany. Utóbb kiderült, hogy a vihar leszakított egy vezetéket, áramszünet volt, és éppen akkor sikerült helyreállítani az áramszolgáltatást. Részt vettek a szentmisén, majd sétáltak a gyönyörű őszi erdőben, hazafelé megbeszélték, hogy adventben hogyan készülnek majd a karácsonyra, egyszóval szép élményekkel tért haza a család minden tagja. Nem tagadom, hogy bizony mosolyra fakadtam e sorokat olvasván. A két család ugyanazon a helyen, ugyanazon a napon volt, és mégis mennyire másként láttak mindent. Ugyanazok a jelek egészen más hatást gyakoroltak rájuk, más érzéseket, gondolatokat keltettek bennük. Az egyházi év végéhez közeledvén az evangéliumban Jézus szavait olvashatjuk a végső időkről. Különleges égi jelenségekről beszél, amelyek értelme meglehetősen homályos számunkra. Mit jelenthet a nap és a hold elsötétedése? Talán egy napfogyatkozást? Vagy mit jelenthet az, hogy a csillagok lehullanak az égről? Talán az augusztusi hullócsillagokra vagy egy üstökösre gondoljunk? A „mindenséget összetartó erők megrendülése” talán földrengésekre utal? A katasztrófafilmek rajongói felkapják fejüket és elégedetten mondják: Lám, Jézus is megmondta, hogy eljön a világvége! És ennek biztosan most van az ideje, mert soha korábban nem történtek olyan nagy áradások, szélviharok és földrengések, mint korunkban. A tudósok pedig óvatosságra intenek e jelek értelmezésével kapcsolatban, és józan módon ezt mondják: Korábban is ugyanennyi természeti csapás történt, csak most a világ bármely pontjáról élő adásban nézhetjük a televízió segítségével például egy hurrikán pusztítását.  Milyen tanulságokat tudunk megfogalmazni Jézusnak a világ végső sorsáról szóló szavaival kapcsolatban? Először is azt, hogy senki ne keltsen pánikot azt állítván, hogy egy adott napon biztosan elpusztul a Föld. Másodszor: Ne higgyünk azoknak, akik azt állítják, hogy a közeljövőben biztosan bekövetkezik az egész világ pusztulása! Egyszer bekövetkezik, de ennek ideje nem ismert az ember számára. Harmadszor: Legyünk felkészültek! Ez nem azt jelenti, hogy legyen tartalék élelmiszerünk és ivóvizünk, hanem lelki éberséget jelent. Álljunk készen mindenkor arra, hogy Istennel találkozzunk! Negyedszer: Törekedjünk Krisztus örök érvényű tanításának egyre mélyebb megismerésére! Az ő tanításának fényében, a hit fényében másként látjuk a világot. 2012. december 22-én pedig másként fogjuk megítélni a rémhíreket terjesztő álprófétákat.

Gondolatok Évközi 32. vasárnap

A két fillért adományozó özvegy evangéliumi történetéről elmélkedve érdekes látomásom támad. Embereket látok, akik értéktelennek tartott hitüket két fillérként dobják a templomi perselybe és távoznak. Visszaadják hitüket Istennek, és eltűnnek a világ forgatagában. Egy édesanyát látok, aki karjában hordja pár hónapos gyermekét, mert babakocsira nem telik neki. Férje sose volt, a gyermek apja felé sem néz. Talán gyermekétől is megszabadulna, őt is visszaadná Istennek, mert hát a „gyermek Isten áldása”, de ettől még visszatartja egy titokzatos erő. Vidáman szaladgáló gyermeket látok, aki nem érti, hogy neki miért nincs apukája, mint a többi gyermeknek, s aki nem érti, hogy mit jelent az, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, az ő Atyja. Szaladgálva keresi mindként atyját. Majd egy fiatal lány közeledik, a szerelmi csalódás elvette életkedvét, nem néz az emberekre, nem néz Istenre, nincs szüksége senkire, nem kell már neki a hit sem. Az éjszakai műszakban dolgozókat látom, akinek „nincs más választásuk”, kényszerből dolgoznak, a munka nem nemesíti őket, s csak a hajnalt várják, a gépsor mellett úgy érzik, nincs szükségük hitre. Jönnek valamennyien és dobják vissza hitüket, mint értéktelen filléreket. Jövés-menésükre felfigyelve, egy fehér ruhás alak indul el, lép ki a templomból, szemében elszántság, még az életét is kész feláldozni, szívében a szolgálatkészség, hogy másokért éljen, lelkében alázat, szelídség és türelem. Halkan kezdi szavait, de hangja egyre erőteljesebbé válik: Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Az evangéliumi történetekben az a csodálatos, ami utána történik. Akkor kezd igazán érdekessé válni a dolog, amikor elképzeljük a folytatást: mi történik azt követően, hogy az evangélista abbahagyja a történet leírását. Mi történhetett az özveggyel? Távozott lemondóan? Bement imádkozni? És utána? Hazament? Mi lett a sorsa? A képzelődés területén azonban mégse essünk túlzásba, mert könnyen meghamisíthatjuk az evangéliumot, eltorzíthatjuk annak mondanivalóját. Mi történik most, egy hónappal azt követően, hogy megkezdődött a Hit éve? És mi lesz majd a Hit éve után? Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Teszek-e azért valamit, hogy találjon? Tudom-e egyáltalán, hogy mit kellene tennem azért, hogy találjon? Az Egyházra és valamennyi tagjára vonatkozik, hogy nem mondhatunk le a missziós küldetésről, a hit továbbadásáról, az emberek újra evangelizálásáról! Néha olyan érzésem van, mintha nem az volna a célunk, hogy hitre vezessük a hitetleneket, hanem úgy teszünk, mintha hívők volnának. Anonim kereszténynek nevezzük az anonim ateistákat, mert ez a könnyebb, és akkor nincs velük kapcsolatban semmi teendőnk. Olyan érzésem van, mintha erőtlenségünkre és emberi gyengeségünkre hivatkozva lemondanánk a Krisztustól kapott küldetésünkről. Mi adhat mégis erőt, új lendületet? Fedezzük fel a hit értékét! Fedezzük fel, hogy hitünk mennyire értékes, értékesebb minden másnál! Fedezzük fel, hogy a hit ajándéka nem két fillér! És ha még a két fillér is értékesnek számított Jézus szemében, akkor mennyivel értékesebb a hit, amelyet Istentől kapunk, a szívünkben őrzünk, tettekre váltunk és másoknak továbbadunk. Mutassuk fel a világnak a keresztény értékeket! Mutassuk meg az embereknek Krisztust! Él az emberekben a szent, a szentség, az életszentség utáni vágy. Él az emberekben az Isten utáni vágy. Él az emberekben a hit utáni vágy. Mutassuk meg, hirdessük, adjuk nekik Krisztust!

Az oldalt jelenleg látogatja: 1      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 658337
mind – siem 2011