Vasárnapi gondolatok

Gondolatok évközi 19. vasárnap

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett részlet, amelyben arról olvasunk, hogyan találkozott Illés próféta Istennel, aki nem földrengésben és viharban jelent meg, hanem csendes szellőben. Isten mai is ilyen csendesen van jelen a világban, ezért csak azok ismerik őt fel, akik képesek csendet teremteni magukban.A második olvasmányban Szent Pál szenvedélyes imáját olvassuk a zsidó nép megtéréséért. Az apostol nyomán mi is azért fohászkodunk, hogy az „Ószövetség választott népe eljuthasson a megváltás teljességére”. Az evangélium Szent Máté tollából vett részlet, amelyben elmondja, hogy Jézus a vízen járva, nem várt módon közeledett a bajba jutott tanítványok felé. Megijedtek tőle, szellemnek vélték. Jó tudni, hogy Jézus közeledik felénk is, amikor bajban vagyunk. Talán nem oly módon, ahogyan azt mi szeretnénk, de biztosan azért, hogy bátorítson bennünket.Péternek azonban ez nem volt elég. Ő is akart lépni, csakhogy félrelépett. Hol hibázott Péter, hogy elsüllyedt, amikor Jézus biztatására a vízre lépett? Ott hibázott, hogy nem bízott Jézusban. Jobban félt a nagy hullámoktól, mint amennyire bízott Jézus megnyugtató szavaiban. De még ekkor sem fulladt bele a vízbe, mert Jézus megfogta kezét és felszínre segítette. Jó tudni, hogy Jézus minket is újra meg újra kézen fogva igyekszik kiemelni a bajok hullámaiból.
A többi tanítvány első tekintetre okosan cselekedett: nem mozdultak, nem kockáztattak. Ilyen szempontból vonzóbb Péter kapkodása, mint a többiek riadt tétlensége. Péter előbb ismerte fel a vízen lépkedő jelenségben Jézust, mint a többiek, akik csak akkor merték kimondani, hogy Jézus valójában Isten Fia, amikor Péter már kimondta a bizalom imáját: „Uram,ments meg!”
Mit üzen nekünk ez az evangéliumi esemény? Először azt, hogy Jézus az elemek ura. Jó tudni, hogy a világban nem ellenséges erők, vagy a vak véletlen az úr, hanem Isten. Ez érvényes a mi életünkre is. A hívő ember számára nem létezik véletlen, mert hiszi, hogy minden pillanatban Isten akarata érvényesül, aki mindig az ember javát akarja.Másodszor, ez az evangéliumi esemény azt üzeni, hogy mi mégiscsak ebben a világban élünk, és nekünk is meg kell küzdenünk az ellenséges elemekkel. Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is. Jézus itt úgy jelenik meg megrettent tanítványai szeme előtt, mint az elemek ura. Álljunk meg egy pillanatra ennél a gondolatnál, mert egy gyakran háttérbe szorított igazságra hívja fel figyelmünket: a világ ura Isten, nem pedig mi. Mi az ő világában lakunk: kedves, szeretett vendégként, de nem mi vagyunk a házigazdák. Felelősek vagyunk Istennek a ránk bízott világért, a saját életünkért, a kapott talentumokért, a nekünk ajándékozott anyagi és lelki javakért.A felelősségtudat ma háttérbe szorult igazság. A házasság nem csak öröm és boldogság, hanem felelősség is: a házastársak egymásért vállaltak felelősséget, majd közösen a gyermekekért. Ezért a házasságot nem lehet „felbontani” csak azért, mert valamelyik fél nem érzi magát boldognak. A papi hivatás sem csak a személynek adott kegyelem, hogy saját örömére élje lelki békéjét, hanem küldetés, ami felelősséget jelent mindazok iránt, akikhez szól a küldetés. Ezért a papi hivatást nem lehet otthagyni csak azért, mert valaki nem érzi magát boldognak. Sem a házasságra, sem a papságra szóló elhivatottságban nem a boldogságra szólt az eskü, hanem a kitartásra jóban és rosszban, azaz a felvállalt felelősségre.A Katolikus Egyház Katekizmusa több helyen is figyelmeztet bennünket felelősségünkre, pl. a teremtett dolgokért való felelősségről így ír: „Isten tervében a férfi és a nő azt a hivatás kapták, hogy uralkodjanak a földön, mint Isten helyettesei. Ez az önállóság nem válhat önkényes és romboló hatalmaskodássá. Amennyiben a Teremtő képmásai – aki szeret minden létezőt, – a férfi és a nő hivatást kapott arra, hogy részt vegyen Istennek a többi teremtményre irányuló gondviselésében. Innét van az ember felelőssége a világért, amit Isten reá bízott.”. Amikor felelősségről beszélünk, akkor ezt nem teherként kell értelmeznünk, hanem kiváltságként. Az evangélium mindig örömhírt hirdet. Ha a felelősségről kifejtett gondolatainkat úgy akarjuk kifejezni, mint örömhírt, akkor így fogalmazhatnánk: egyedül az ember, mivel Isten képmására teremtett lény, képes felelősséget vállalni Isten teremtményeiért. Ezért a felelősségtudat a Krisztus követés nagyszerű jele és erénye.

Gondolatok Évközi 18. vasárnap

Az évközi 18. vasárnap első olvasmánya Izajás próféta biztató szavait tárja elénk, hogy van olyan étel és ital is, amelyet nem lehet pénzért kapni, hanem Isten ingyenes ajándéka. Fontos üzenet ez a mai fogyasztói világban, amelyben sokan úgy hiszik, mindent meg lehet vásárolni. A szeretetet, a hitet, a boldogságot nem adják pénzért.
A második olvasmány Szent Pál apostolnak a római hívekhez intézett leveléből vett örök érvényű buzdítása, hogy semmiféle evilági baj, vagy szenvedés nem képes elszakítani bennünket Krisztus szeretetétől.
Az evangéliumi beszámoló Szent Máté tollából azzal kezdődik, hogy Jézusnak megesett a szíve a tömegen. Előbb meggyógyította a betegeket, majd csodálatos módon enni adott az egész tömegnek. Nem bocsátkozunk bele a csoda mibenlétének elemzésébe. A fontos itt nem is annyira maga a csoda, mint Jézus viszonya az emberekhez, de egyben az emberek viszonya Jézushoz is. Megállhatunk egy pillanatra az apostolok megjegyzésénél, hogy jobb lesz elbocsátani békében a népet, mielőtt az éhség miatt követelőzővé válik. Az apostoloknak jó tömegpszichológiai érzékük volt, mert az éhes tömeg viselkedése sohasem egészen kiszámítható. De Jézus nem akarta éhesen hazabocsátani az embereket.
Jézus mindig csak adott, sohasem kért cserébe semmit. Visszaadta a vakok látását, meggyógyította a betegeket, valószínűleg alamizsnát is adott, amint ezt kiolvashatjuk abból a rövid párbeszédből, ami Jézus és Júdás között folyt elárultatásának éjjelén. Jézus azt mondta Júdásnak, hogy tegye meg gyorsan, amit tennie kell, amiből egyes apostolok arra következtettek, hogy Jézus elküldte Júdást, hogy adjon alamizsnát a szegényeknek.
Ezt az adakozó készséget Jézus rábízta Egyházára, és minden keresztényre. Az Egyház igehirdetése nem tagok toborozása, hanem az örömhír ingyenes hirdetése, nem prozelitizmus, hanem evangelizálás. Maga Jézus buzdította első tanítványait, hogy ingyen kaptak mindent, ingyen is adjanak mindent tovább.
A kereszténység belső felépítését így lehetne érzékeltetni: Jézus tükrözi az Atyát. Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg nekik az Atyát, Jézus azt válaszolta, hogy aki őt látja, az látja az Atyát is. A hívő keresztény pedig tükrözi Jézust. Ha valaki azt kérné tőlünk, hogy mutassuk meg neki Jézust, valószínűleg azt kellene válaszolnunk, hogy aki minket lát, az Jézust látja.
Az Atya, amilyennek ebben az evangéliumi eseményben Jézus tükrözi, adakozó, nagylelkű gondviselő Isten. Jézus más alkalommal is beszélt az Atya nagylelkűségéről, aki eteti még a kis madarakat is, esőt hullat jókra és gonoszokra egyaránt. Már az ószövetségi zsoltáros csodálattal szemlélte Isten adakozó jóságát, amikor így ujjongott a 147. zsoltárban: “Énekeljetek az Úrnak és adjatok neki hálát! Játsszatok hárfán Istenünknek, aki az eget felhővel borítja, és esőt juttat a földnek. A hegyeken füvet sarjaszt, és növényeket az emberek javára. Ellátja táplálékkal az állatokat, a rikácsoló hollófiakat.” Vagy a 145. zsoltár: “Minden szem terád vár, te adsz nekik ételt a kellő időben és megnyitod a kezed, hogy minden élőt betölts javaiddal.”
A hívő keresztényt, aki Krisztus jóságát tükrözi, két alaperény jellemzi: a hála és a nagylelkűség. Minden Isten ajándéka: az élet, az egészség, a jólét és mindezért hálásak vagyunk. Mindent ingyen kaptunk, ezért mások szükségére nyitott lélekkel járjuk az élet útjait. Nekünk hívőknek kell felkínálnunk a segítő szeretetet, amint azt az irgalmas szamaritánus tette: nem várta, hogy bárki is felkérje őt, hogy segítsen a bajba jutott emberen, amikor pedig talált neki szállást és gondoskodást, nem hagyott hátra számlát a szerencsétlen kifosztott ember rokonainak, hogy fizessék vissza a költségeket. Adni azonban nem csak anyagi dolgokat lehet, hanem lelkieket is. Valamikor fejből tudtuk az irgalmasság cselekedeteit, de ha netán elfelejtettük volna, idézzük fel azokat a Katolikus Egyház Katekizmusából.
“Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, melyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben. A lelki könyörületesség művei a tanítás, a tanácsadás, a vigasztalás, a támogatás, csakúgy mint a megbocsátás és a türelmes elviselés. Az irgalmasság testi cselekedeti magukban foglalják: az éhezőknek ételt adni, a hajléktalanoknak szállást adni, a betegeket és börtönben levőket látogatni, a halottakat eltemetni. E tettek közül a szegényeknek adott alamizsna a testvéri szeretet egyik fő tanúságtétele, ugyanakkor az igazságosság gyakorlása, amely tetszik Istennek.” (2447. szám). Ezek azok az értékek, amelyeket ingyen adhatunk tovább és amelyekkel kielégíthetjük sokak lelki éhségét és szomját.

Gondolatok Évközi 17. vasárnap

Az évközi tizenhetedik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett ismert jelenet, amelyben Salamon király bölcsességet kér Istentől. Azt olvassuk, hogy: „Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá”. Nekünk is nagy szükségünk van bölcsességre, hogy el tudjunk igazodni ebben a gyakran zavaros világban.
A második olvasmányban ismételten halljuk Szent Pál egyik legszebb és legvigasztalóbb meglátását: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”.
Az evangéliumban Jézus három erőteljes hasonlattal mutatja be Isten országát. Összehasonlítja az elrejtett kinccsel, amelyre valaki véletlenül rábukkan, az értékes igazgyönggyel, amelyért az ember eladja mindenét, csakhogy megvehesse, valamint a tengerbe vetett hálóval, amely válogatás nélkül húzza fel a halak tömegét a tenger mélyéről.
Mind a három hasonlatot el tudjuk képzelni a mindennapi élet szintjén is. Sokan álmodoznak elrejtett kincsről, amelyet megtalálnak és melynek révén hirtelen gazdaggá válnak. Ennek az álomnak van egy modern változata: a sorsjáték. Sokan nagy pénzeket költenek a lottóra, abban reménykedve, hogy egy napon megnyerik a főnyereményt és egész életre boldogok lesznek. Sajnos, ez leginkább nem következik be! Az igazgyöngyre bukkant kereskedő hasonlata is ismerős, hiszen tudjuk, hogy mindennek ára van, és sok lemondásra van szükségünk, ha olyasvalamit akarunk megvenni, ami felülmúlja anyagi lehetőségeinket. Végül a tengerbe kivetett háló is ismerős kép, különösen az a körülmény, hogy a halászok nem tudják előre kiszámítani, milyen hal kerül majd a hálójukba. De mind a három példázatnak van mélyebb, lelki értelme is. És mind a háromnak van egy közös nevezője.
Az elrejtett kincs hasonlata azt üzeni, hogy Isten országa ingyenes ajándék ugyan, de feltételezi okos és szorgos közreműködésünket.Az igazgyöngy példázata tovább pontosítja ezt a közreműködést, amikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem csak valamit, hanem mindent el kell érte adni. Isten országa nem tűri a megalkuvást. Nem lehet csupán félig-meddig kereszténynek lenni. Ez a mentalitás ma, sajnos, jelen van a keresztények között olyannyira, hogy „szelektív keresztényekről” beszélhetünk, vagyis olyan hívekről, akik csak azokat a hitigazságokat hajlandók elfogadni, amelyek nekik megfelelnek.
A háló példázatának mélyebb értelme abban rejlik, hogy olyan mélységekből hozza fel értékes terhét, amelyekbe nem hatolhat be az emberi szem. Isten hívása, kegyelme, megbocsátása gyakran a lelkek mélyén megy végbe, távol a beavatatlan szemektől. Ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy legyünk óvatosak, amikor másokat megítélünk; mi csak a külsőt látjuk, a szívek mélységeit csak Isten ismeri.Mindhárom hasonlat közös nevezője, hogy egyikhez sem lehet hozzájutni személyes fáradság és áldozat nélkül: a kincset keresni kell, az igazgyöngyért mindent oda kell adni, a hálót ki kell vetni. Jézus példabeszédeivel azonban ezúttal sem szándékozott pusztán erkölcsi irányelveket felsorakoztatni. Ezúttal is örömhírt hirdetett. Úgy gondoljuk, hogy három üzenetet tudunk kiolvasni ezekből a példabeszédekből.
Első üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy amikor Isten országára gondolunk, nem kell azonnal látszatos, világrengető dolgokra gondolnunk. Isten országának van egy olyan dimenziója is, amely „beavatatlan” szemeknek láthatatlan.Második üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy hitünk óriási kincs, amiért hálásak vagyunk Istennek.
Harmadik üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy sokkal több az Istenben hívő lélek, mint amennyit mi látunk belőlük a nyilvános életben.

Gondolatok Évközi 16. vasárnap

Márk és Máté evangélistát egyképpen megragadta a tény, hogy Jézus példabeszédekben tanította az embereket (vö. Mk 4,33-34; Mt 13,34-35). Van ezekben a beszédekben valami csalogató, közös gondolkodásra hívó, egyszerre nyilvánvaló, ugyanakkor rejtélyes és titokzatos. Olyasmi, ami belefér a mindennapi tapasztalatok világába, ugyanakkor túl is lép rajta, kivezet egy másik, egy sokkal tágasabb térbe, amelynek immár Krisztus az ajtaja, középpontja, törvénye.

Máté nemcsak azt mondja, hogy Jézus „példabeszédek nélkül nem tanított”, vagyis minden hallgatóját be akarta vonni ebbe a különleges felfedező játékba, hanem azt is, hogy ebben is Isten akaratát, előre látó tervét követte. „Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, ami rejtve volt a világ kezdetétől.” A 78. (a latinban és görögben 77.) zsoltár, amelynek egyik első verséről van szó, a választott nép történetét elmélkedi végig, abból olvas, abban keres értelmet, ami már megtörtént. A példabeszédek jelképes-metaforikus világa másként adja fel a leckét, mint maga a történelem – de mindkettő válhat rejtélyes labirintussá, amelybe beleveszik a halandó. A zsoltár egyetemes távlatot nyit: a világ kezdetétől elrejtett dolgok, amelyek eddig bántottak, mert érthetetlenek, teljességükben mindeddig befogadhatatlanok voltak, most végre kinyilvánulnak.

Ez a „most”, ez a „végre”, a végső idők távlatába helyezi mindazt, amit Jézus tesz és tanít. A példabeszédek megértésének kulcsa ő maga, illetve az a tény, hogy vele valami egészen új és meghatározó kezdődött el a mi poros kis világunkban. Ó, milyen sokféle félelmetes gonoszság van a világban, ami elől riadtan elfordítjuk a fejünket, akár álomba menekülve, mint a tanítványok a Getszemáni-kertben! A konkolyról és búzáról szóló példabeszéd gazdája ezzel szemben nem csodálkozik, és nem is hagyja, hogy elvonják figyelmét a tiszta búza megőrzésének gondjától. Van rossz és jó, de nekünk csak a jóval szabad igazán foglalkoznunk, üzeni a példázat. A rossz majd megsemmisül, és csak a jó marad meg.

Ó, milyen sokszor megtapasztaljuk, hogy alig észrevehető, szinte semmi, amit nagyszerű megérzéseinkből valóra is váltunk! Jézus mégis azt állítja, hogy a mennyek országa jelen van a mustármag megdöbbentő növekedésében, jelen van a kovász mindent átjáró, életet erjesztő erejében. „Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe?” Uram, ugye te vagy, aki a jót megkezdted bennem és a világban és az egyházban? Meddig várjunk tehát, hogy a jó felnövekedjen és mindenütt nyilvánvalóvá legyen? És meddig várjunk, hogy a világban sokfelé védtelen kicsinyek megpihenhessenek és oltalmat nyerjenek, mint madarak az árnyas fa ágai között (vö. Dán 4,9.18)?

A szenvedés és megpróbáltatás, a világ rendetlensége és látszólagos értelmetlensége, a „kint” és „bent” egyaránt tapasztalható gonoszság, ha hagyjuk, hogy szíven üssön, önmagában is tüzes kemence, de még nem a végső ítéleté, csak a megpróbáltatásé, amelyben „mint aranyat a kohóban” (Bölcs 3,6), Isten megvizsgálja a hitünket (vö. Dán 3,6). Mindig mellettünk áll, hogy tudjunk hinni a jóban, és tudjunk tenni, fáradság nélkül. Ezek a példázatok is erre biztatnak, végső soron.

A búzáról és konkolyról szóló példabeszédet gyakran összehasonlítják azzal a másikkal, amelyet Márknál olvasunk (vö. Mk 4,26-29). Márké optimista lenne – az ország növekszik és kibontakozik, „maga sem tudja, hogyan”. Mátéé komor: éjszaka a gonosz mindent összezavar. A kettő mégsem mond ellent egymásnak: a kezdet és a megoldás egyformán Istennél van. A rossz kihívás, de egyben meghívás arra, hogy jobban figyeljünk Isten cselekvésére.

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Jézus példabeszédei azért könnyen befogadhatóak és érthetőek a
hallgatóság számára, és azért tudnak hatást kiváltani, mert a szereplők
helyébe képzelheti magát az ember. A példabeszéd tehát megszólítja a
hallgatót, bevonja az események menetébe, s ennek köszönhetően a
példázat középpontjában találja magát, nem érzi magát idegennek vagy
kívülállónak, hanem megérti, hogy a tanítás róla szól, őt akarja
átalakítani, átformálni. A magvetőről szóló példabeszédre is igaz
mindez. A történet nagyon egyszerű: a magvető mindennapi munkáját
végzi, elveti a földbe a magokat, amelyek egy része terméketlen
talajra, útszélre, kövek vagy éppen bogáncsok közé hullik. Ezek nem
fognak termést hozni, de emiatt nem aggodalmaskodik feleslegesen a
magvető, hiszen a magok nagyobb része jó földbe, termékeny talajra
hull, s joggal remélheti, hogy majd bőséges termést hoz. A példabeszéd
jézusi magyarázata szerint a jó mag az Isten tanítása, az üdvözítő
igazság, amit ha szívébe fogad az ember, sok lelki gyümölcsöt hoz, a
legfőbb pedig az, hogy az örök életre jut. A hagyományos magyarázat
előnyben részesíti azt az elképzelést, miszerint mi vagyunk, a mi
lelkünk és szívünk a talaj, ahová az igazság örömhíre hull.
Gondoskodnunk kell arról, hogy lelkünk ne legyen terméketlen föld, a
gonosz kísértései ne fojthassák el benne a növekedést, a bűn ne
akadályozza meg törekvésünket az üdvösségre.
Bár helyénvaló ez a magyarázat és megfelel az evangéliumi lelkületnek,
van egy olyan érzésem és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül, hogy Jézus
egykori hallgatósága más füllel hallgatta ezt a példázatot, más
szempontból közelítette meg a mondanivalót. Ők talán szívesebben
képzelték magukat a magvető ember helyébe, aki munkáját végzi. Ebben az
értelemben más üzenet kristályosodik ki a hasonlatból, amely így
felszólító, cselekvésre buzdító értelmet nyer. Legyél magvető! Legyél
Isten munkatársa, aki az igehirdetést végzi! Isten azt a feladatot
szánja neked, hogy tanításának hirdetője legyél! Ne aggódj amiatt, hogy
hová hull a tanítás jó magja és ne törődj azzal, hogy hoz-e majd
termést, hanem csak végezd el a rád bízott feladatot! Ha megtetted a
kötelességed, akkor bízhatsz abban, hogy Isten majd gondoskodni fog a
mag kikeléséről és növekedéséről.
Úgy gondolom, hogy ez az értelmezés közelebb áll ahhoz, amit Jézus
mondani akart. Persze könnyebb volna egy passzív helyzetbe képzelni
magunkat, amikor kevesebb a teendőnk, de Isten többet vár tőlünk.
Korunkban is szükség van arra, hogy legyenek olyan fiatalok, akik
vállalják az igehirdetés feladatát, mert megértik, hogy Isten ezt a
hivatást adja nekik. Természetesen igaz az, hogy csak az válhat
magvetővé, az végezheti hitelesen az igehirdetést, aki előzetesen
befogadta a krisztusi igazságot, azaz az ő szívében jó talajba hullt a
tanítás. Különböző szintekről van itt tehát szó, először saját
magunknak is meg kell értenünk és követnünk kell a tanítást, hogy aztán
annak hirdetői, továbbadói lehessünk, de ne rettenjünk meg ettől a
feladattól sem! Jézus egyértelmű kívánsága az, hogy ne csak követői,
hanem tanúi is legyünk! Tanúskodjunk arról, hogy az örök élet igéi nála
vannak és őt követve juthatunk el az örök életre.

Gondolatok Évközi 14. vasárnap

Eszter szülei a városnak azon a részén laktak, ahol a házak felnyúltak a domboldalra. A domb tetején, a hegyi gyümölcsösök és pincék között, pontosan Eszterék háza fölött a Szent Anna tiszteletére épült kis kápolna várta évente csupán egy alkalommal, július végén a híveket a szentmisére. Mellette kis harangláb emelkedett az ég felé, de inkább csak a harangok hangja szállt az ég felé, a magasba naponta háromszor. A kis Eszter éppen a negyedik osztályt járta. Három éven keresztül mindig édesanyjával ment az iskolába, s együtt is szoktak hazamenni. A kislány megtanulta az utat, ezért negyediktől kezdve megengedték neki, hogy egyedül menjen haza. Egy decemberi délutánon a szokásosnál később indult haza az iskolából. Őt is meglepte, hogy milyen korán sötétedik ilyenkor, télen. Úgy gondolta, hogy egy másik útvonalon talán hamarabb érhet haza. De bizony hamar eltévedt a néptelen utcákon. Ismeretlen helyre került. Egyre fáradtabban és kimerültebben kereste a kis utcát, amely felkanyarodik a dombra, s amely hazavezethette volna, de nem találta. A sötétséggel együtt lassan félelem borult Eszter lelkére. Belátta tévedését, beismerte magának, hogy jobb lett volna a megszokott útvonalon menni, de ez a belátás már nem segített rajta. Sírni kezdett, de alighogy elindult az első könnycsepp, meghallotta a Szent Anna harang ismerős hangját, s megindult a hívogató hangok irányába. Másnap, hittanóra után már mosolyogva mesélte el nekem a vele történteket. Azt mondta, hogy olyan volt a harang hangja, mintha csak Jézus hívta volna: Jöjj felém!

Az ő szerencsétlen eltévedése és szerencsés hazatalálása jutott eszembe a mai evangéliumról, amelyben egy kis harang csendes hangjához hasonló szelídséggel mondja Jézus: „Jöjjetek hozzám mindnyájan!” De vajon meghalljuk-e ezt a csendes hívást? Vajon elindulunk-e Jézus felé? Vajon megtaláljuk-e a felé vezető, s a hazafelé vezető utat?

Életünk során könnyen elveszíthetjük a helyes útirányt, s letérhetünk az Isten felé vezető útról. Ilyen kor jusson eszünk Tamás apostol, aki az utolsó vacsorán a következőt kérdezte: „Uram, mi azt sem tudjuk hová mész, hogyan ismerhetnénk hát az utat?” (Jn 14,5). Tamás kérdése jó alkalmat szolgáltat Jézusnak arra, hogy kinyilvánítsa az apostoloknak és nekünk, hogy ő maga az Út (vö.: Jn 14,6), aki az Atyához vezet.

Ha Jézust megtaláljuk, megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Jézushoz kell tehát közelebb kerülnünk. De miként juthatunk közelébe? Valahányszor tanúságot teszünk szeretetéről a világban, közelebb kerülünk hozzá. Valahányszor megvalljuk, hogy az Egyház tagjai vagyunk, közelebb kerülünk hozzá. Valahányszor megosztjuk kenyerünket az éhezőkkel, Jézushoz kerülünk közelebb, hiszen minden éhezőben felismerhetjük arcát. Valahányszor a gyengék védelmére kelünk, őhozzá kerülünk közelebb. Valahányszor szeretettel ápoljuk a betegeket és a haldoklók mellé állunk, Jézushoz kerülünk közelebb, hiszen mindannyiukban Ő szenved. Valahányszor türelmesen neveljük a gyerekeket, hozzá kerülünk közelebb. Valahányszor kiállunk a gyengék jogaiért, s segítjük azokat, akiket igazságtalanság ér, Őhozzá kerülünk közelebb. Valahányszor kezünkbe vesszük a szentírást, Jézushoz kerülünk közelebb. Mindannyiszor, amikor a szentgyónásban eltörli bűneinket, s amikor szentáldozáshoz járulunk, Jézushoz, a mi Urunkhoz kerülünk közelebb. Íme, ezek azok a konkrét lehetőségek, amelyek által elindulhatunk Jézus felé.

Ahogyan az eltévedt kislányt aggódva várták haza szülei, ugyanúgy Isten is aggódva vár minket, eltévedt gyermekeit. Induljunk el, mert a hívás mindenkinek, nekem is szól.

Gondolatok Évközi 13. vasárnap

Vasárnapi szakaszunk a Jézus küldötteinek szóló beszéd befejezése. Két mondássorból áll. Az első három mondás a küldetés alapelvét nyomatékosítja: a küldött számára Jézus az első és legfontosabb érték. Jézussal való kapcsolatának minden mást meg kell előznie. A második sorozat négy mondásból áll, és az igehirdetők támogatására irányul. Arra a kérdésre válaszol, miért érdemes segíteni a munkájukat. A többi evangéliumban nem egy mondásnak megtaláljuk a párhuzamát, de gyakran más összefüggésben. Az igehirdetők támogatása viszont más újszövetségi szövegek szerint is fontos szerepet játszott abban, hogy elterjedt az evangélium, és kialakulhatott az egyház belső rendje (vö. Gal 6,6köv; Fil 2,19-30; 3Jn 5-8).

A mondások szerkezete igen hasonló. Az embereket tetteik szerint közelítik meg. Az első háromra inkább a tagadás jellemző, és tartalmukban is a hagyományos értékrendtől való elszakadást sürgetik. A további mondások állítanak, ígérnek, biztatnak. A két sorozat befejező mondása mindig pozitívummal, nyomatékos ígérettel zár.

Milyen logikát követnek Jézus mondásai, amelyeket itt Máté gyűjtött rendbe?

Az első mondások között kétszer hangzik el: „nem méltó hozzám”. Méltónak lenni vagy sem, ez Jézus mondásainak logikájához tartozik. Úgy tűnik, ezek a kijelentések kategorizálnak, ítélkeznek. A beszéd alaphelyzete továbbra is az ítélet. Az ítélet napján dől el véglegesen, hogy ki volt méltó Jézushoz és ki nem, kit vall meg az Emberfia az Atya előtt, és kit nem. E szigorú kijelentések éle olyan, mint a szőlőmetsző kés, amellyel az Atya megtisztítja a már termő szőlővesszőket, hogy még többet teremjenek (vö. Jn 15,2). Talán arról is szó van, amit Lukács evangéliumának párhuzamos szakaszában két rövid példa fejez ki (vö. Lk 14,28-33): a házépítő mesterrel és a hadvezérrel együtt nekünk is le kell ülni, el kell gondolkodni, honnan lehet erőnk arra, amire Jézus hív.

Jézus szavaiban kezdettől végig jelen van az osztozás elve is. Származásunk, neveltetésünk, kulturális és anyagi örökségünk táplál, de meg is köt minket. Jézus nem akar szembefordítani azzal, ami értékes, de határozottan azt állítja, hogy ő maga mindennél fontosabb, és mindezt radikálisan át is alakítja. Aki hozzá akar tartozni, annak vele kell osztoznia, vele kell és szabad hordoznia életének keresztjeit, hogy majd vele együtt juthasson el az életre is.  Jézus sorsa a második mondássorban is megjelenik, bár mindez már a tanítványairól is szól. Jézus az Atya küldöttje, ő a próféta, az igaz, és ő a legkiszolgáltatottabb, aki átélte mindazok sorsát, akik elengedték kapaszkodóikat, hogy őt hirdethessék. Aki befogadja a küldöttet, az osztozik vele, részt kap jutalmából. Az osztozásból következik a jutalom: Isten önmagát adja. Az osztozás elve az egyház titkára emlékeztet, amely titokzatos test. A test feje Krisztus, aki életét értünk adta, és most saját életével táplál. A test tagjai mi magunk vagyunk: mindenki másként segíthet, de kell, hogy megtaláljuk azokat a közös célokat, küldetéseket, konkrét elköteleződéseket, amelyekért együtt tudunk tenni, kisebb-nagyobb áldozatot hozni.

Jézus szavait a kereszt logikája is egybefűzi. Amikor paradox mondásokkal szembesülünk Jézus tanításában – mint itt: „aki értem elveszíti életét, megtalálja azt” –, valójában halálának és feltámadásának valósága jelenik meg. Befogadni a váratlant, keresni és találni, aztán újra elengedni és újra keresni, mindez életünk Jézussal hordozott keresztjének része lehet.

Keressük Jézust, de mindig ő talál ránk. Keresztünket nem keressük, legfeljebb rátalálunk, és talán sikerül felvenni, magunkra venni, hogy Jézushoz kössön, hogy másoknak megnyisson.

Gondolatok Évközi 12. vasárnap

Szent Máté evangéliumának 10. fejezete a tanítványok első küldéséről szól. A három szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács is emlékezik arra, hogy Jézus még földi életében elküldte tanítványait, mégpedig részletes útmutatással, jól felkészítve őket a küldetés lényegére és lehetséges akadályaira is. Hirdessék az Isten országát, és bízzanak Istenben. Jézus szavai természetesen minden idők küldöttei számára érvényesek, sőt, az evangélisták éppen azokat a mondásokat őrizték meg, amelyeknek igazságát és erejét már élőben is megtapasztalták.

Az első igehirdetés nehézségei és reményei mellett a Máténál közölt beszéd a végső idők megpróbáltatásaira is gondol. Egyes részletei, főleg a tanítványok egymás közti konfliktusairól szóló egység (vö. Mt 10,21köv), Márknál a végső időkről szóló beszédben kaptak helyet. Ez egyfelől arra emlékeztet, hogy az igehirdetés, Jézus tanításának továbbadása, a belé vetett hit megvallása, vagy egyszerűen csak a hit szerint élt élet mindig növeli a mennyek országát, az új teremtést, amelyet Isten nélkül soha, vele együtt viszont minden lélegzetvételünkkel élhetünk és megvalósíthatunk. Másfelől ez a helyzet, a végső idő megkezdődött tapasztalata az ítéletről szól. Arról, hogy kinek az ítéletével érdemes törődnünk, ki előtt kell élnünk az életünket.

„Ne féljetek hát tőlük!” „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet…!” „Ne féljetek hát…!” Szakaszunkban háromszor is elhangzik ez a bátorító felszólítás. A próféták meghívására emlékeztet, elsősorban Jeremiáséra – „Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg előttük!” (vö. Jer 1,17). Illetve Jézus az, aki a vízen járva, immár szinte isteni dicsőségben, feltámadott életét előre mutatva lép tanítványaihoz: „Én vagyok, ne féljetek!” (vö. Jn 6,20).

Ne féljetek! Jézus jelen van. Nem előre vagy egyedül küldi övéit az oroszlánbarlangba, az üldöztetésbe, hanem arra az útra tereli őket, amelyen előttük haladt. Ugyanakkor érvel is, bölcsességi mondásokra emlékeztető megfigyelésekkel, páros mondatokkal. Szavai elevenek, hasonlatai gazdagok. Szól az igazság belső erejéről, amely utat keres magának, hiszen „nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék.” A mennyek országáról szóló örömhírt háztetők és adótornyok magasánál jobban hangosítja és tisztábban közvetíti a tanítványok öröme és bátorsága. Jézus „sötétben mond” és „fülbe súg”, mint Isten, akit a híveknek a hegyi beszéd szerint imádságban, zárt szobában kell keresniük (vö. Mt 6,6). Az evangélium személyes térben hallható meg, ott bízzák ránk, érvénye, építő ereje azonban mindenkinek szól, hozzá szeretne tenni valamit a közösség életéhez.

Jézus szerint a félelemmel küszködő ember Isten arcát is kétféleképpen ismeri meg. Ha féli az Istent, vagyis tiszteli azt, aki pokolba taszíthat lelket és testet, aki Úr mindenek felett, akinek a neve kimondhatatlan és a lénye örök titok, viszonylagossá válnak földi félelmei, emberi kötelmei. Ugyanakkor szeretheti azt, akinek gondja van szürke kis verebekre és színes virágokra, aki számon tartja és szeretettel figyeli azt is, aminek magunk sem vagyunk egészen tudatában, hajunk számát, személyünk értékét, ami fölöslegesnek tűnik, migs hozzánk tartozik.

Az ember végül mindig Isten színe előtt áll, s lelkének mélyén, szívének belső szentélyében talán érzi is ezt. Jó újra meg újra megtapasztalni, hogy az igazság szabaddá tesz (Jn 8,32; vö. 2Kor 3,17). Az igazság és ítélet nyelvezete Jézus szavaiban a barátság, az összetartozás képeivel keveredik. Mert ő az, aki magáénak vallhat, és ezzel igazzá tesz, ő az, aki még mindig nem mondott le rólunk, ő az, aki teljesebb és bátrabb egységbe hív Istennel, emberekkel, önmagunkkal.

Gondolatok Úrnapján

Az Úrnapja a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe. Van ennek az ünnepnek egy nyilvános arculata: az ünnepi misén a szentségkitétel, amikor a hívő közösség szinte felkínálja a világnak a kereszténység féltve őrzött titkát: Krisztus tényleges és tartós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt. Van azonban ennek az ünnepnek egy intim, személyes arculata is: a szentáldozás és a szentségimádás, amikor a hívő „szemtől szembe“ találkozik azzal a Jézussal, aki szentségi jelenlétében emberi sorsunk és vándorlásunk társa lett. Ezért ennek az ünnepnek a titkához elsősorban nem ésszel, hanem szívvel kell közelednünk. A II. Vatikáni Zsinat újra rámutatott az Oltáriszentség és a Szentmise között létező szoros kapcsolatra: szentmise nélkül nincs szentostya sem! Az Oltáriszentség lelkiségének alapja az a teológiai igazság, hogy az Oltáriszentség „tartós szentség“. Ez az egy gondolat felmelegítheti szívünket: amióta az Úr Jézus az utolsó vacsorán kimondta az átváltozás szavait, valószínűleg nem volt egyetlen egy pillanat sem a történelem során, amikor ne lett volna felszentelt ostya, azaz Krisztus szeretetének biztató jelenléte. Az Oltáriszentség „tartós szentség“ oly értelemben is, hogy ha nem lenne Eukarisztia, azaz Krisztus valós jelenléte a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán és nem köztünk élő valóság. Ha nem lenne Eukarisztia, akkor Krisztus csak versekben, regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eukarisztia a keresztény hit egyedülálló titka, amely egyetlen más vallásban sincs meg. Jézus itt van köztünk, csendesen, de valóságban. Az Oltáriszentség imádása azonban nem kegyes jámborság, hanem életszükséglet. Az Oltáriszentségben megvalósuló állandó isteni jelenlét válasz az ember két legmélyebb igényére: az értelem és a szeretet utáni vágyra. Az életnek, a világnak van értelme és ezt az értelmet az állandóan jelenlévő Krisztus adja meg. A világon létezik szeretet és ezt az állandóan jelenlévő Krisztus szavatolja. Ennél a pontnál elmélkedésünk imává válik.
Megállunk csendben, elnémulunk és kinyitjuk lelkünket az Eukarisztia csodájának. „Van-e még egy nemzet, akinek Istene ilyen közel állna hozzá, mint a mi Istenünk mihozzánk?” – kérdezte már az ószövetségi szent író. A mi Istenünk itt van közöttünk, oly közel és oly egyszerűen, mint egy falat kenyér. Ez a közelség felszakítja lelkünk gátjait, hogy egy pillanatra letegyünk minden hazug nagyságot és mi is ilyen egyszerűen, ilyen közvetlenül álljunk Istenünk elé.Ezer morzsából összetett, vagy ezer szilánkra összetört életünket hozzuk az Úr elé, mert szeretnénk, ha ismét egybeforrna, mint a fehér ostya. Odaállunk az Úr körül szorongó apostolok közé az Utolsó Vacsora termében: szinte látjuk őket, amint arcukra kiül a döbbenet, a rémület, a szorongás. Az, amit sejtettek, de nem akartak elhinni, az, amit tudtak, de nem mertek elfogadni, ti. hogy nemsokára elveszítik Jézust, az most beteljesedik. Jézusra bízták mindenüket: hitüket és szeretetüket, múltjukat és jövőjüket. Ha most elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Az apostolok azt érezték, hogy Jézusban elveszítik magát a Szeretetet. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Jézus ezt jól tudta, ezért a kenyér és a bor színe alatt itt hagyta örök jelenlétét. Az Apostolok, ha nem is hangosan, magukban biztosan így fohászkodtak: „Ne menj el, ne hagyj itt bennünket, tégy valamit, hogy ne ez legyen a vég!”A mi életünk is állandó rettegés, hogy elveszítjük a szeretetet. Szeretnénk hinni, hogy a világban uralkodó erő a szeretet. De a tények fájdalmasan rácáfolnak hitünkre: úgy tűnik, mintha a világban több lenne a gyűlölet, mint a szeretet. Fiatal házasok, akik egymásban látták a szeretetet, amikor megsejtik egymás apró hazugságait, hűtlenségeit, úgy érzik, elveszítették magát a szeretetet. Szülők, akik gyermekeikben látták a szeretet megtestesülését, akikre mindenüket áldozták, amikor megsejtik, hogy kamasz gyermekük szégyelli őket, mint maradiakat, vagy hogy immár felnőtt gyermekük tehernek látja őket, mint megroggyant öregeket, akkor úgy érzik, elveszítették a szeretetet. Papok, szerzetesek, akikre elviselhetetlen teherként súlyosodik munkájuk hiábavalóságának tudata és magányuk kietlensége, úgy érzik, nőtlenségükben elveszítették a szeretetet.Ezt a szorongást hozzuk minden alkalommal a szentségi Jézus elé, mi is ugyanazzal a forró imával, amely az első tanítványok ajkáról hangzott el: „Ne hagyj bennünket magunkra, Uram!” És szinte halljuk a választ: „Ne féljetek, nem hagylak el benneteket. Olvassátok a jeleket!” S ekkor megértjük, hogy a világszerte napról napra felmutatott ezer és százezer fehér ostya úgy áll előttünk, mint Isten felkiáltójele, hogy van egy szeretet, amely biztos és hűséges: Jézus irántunk való szeretete.

Gondolatok Szentháromság vasárnap

Szentháromság vasárnapján minden hitszónok egy kicsit kényelmetlenül érzi magát: vajon miről lehet ezen a napon prédikálni, mit tudunk mi Istenről elmondani? Jogos ez a szorongás, hiszen hitünk legnagyobb titkáról van szó. Ugyanakkor jogtalan, mivel hitünk legszebb titkáról is szó van. Mi ezúttal nem Istenről elmélkedünk, hanem a mi Istenünkről és ez melegséggel, szeretettel, hálával tölti el szívünket. Ki a mi Istenünk, vagy esetleg így is kérdezhetünk: milyen a mi Istenünk? Az emberiség ősproblémája ugyanis nem az, hogy létezik-e Isten vagy nem – erre elég a józan ész válasza, – hanem az, hogy szereti-e őt az Isten vagy nem, érdekli-e őt sorsunk vagy közömbösen trónol saját boldogságában?
A történelem során az ember sok különféle választ adott ezekre a kérdésekre. Voltak idők, amikor a haragos Isten képe arra késztette az embereket, hogy nagy áldozatokkal, egyes esetekben még emberáldozatokkal is igyekezzenek megbékíteni Istent. Még mi is emlékezünk olyan időkre, amikor egyesek úgy vélték, Isten az ember legnagyobb ellensége, ezért ki kell őt tiltani a társadalomból. Mindezekre a félelmekre válasz a Szentháromság ünnepe: Isten úgy nyilatkoztatja ki magát mint akinek egyetlen gondja az ember boldogsága.
Az első olvasmányban Mózes az útikalauzunk, aki felment a hegyre, hogy találkozzon Istennel. Vajon milyen gondolatok rajzottak fejében, milyennek képzelte el ő Istent? Ott fenn a hegyen megkapta a boldogító választ: Istennek fáj népe szenvedése. A mi Istenünk tehát velünk, bajainkkal, szenvedéseinkkel együtt érző Isten. Akár így is fogalmazhatnánk: a mi Istenünknek van szíve és ez a szív értünk dobog.
A második olvasmányban Szent Pál újabb jelzővel rajzolja meg a keresztények Istenét: ő a béke Istene. Mindenekelőtt a szó teológiai értelmében, vagyis mint minden jónak a forrása, de annak társadalmi és lelki jelentésében is: Isten az összhang, a boldog-lét, a kibékülés Istene.
Istenünkkel való találkozás a lelki élet egyik legfontosabb feladata. Eközben fontos az, hogy merjük Istent „Istenemnek” szólítani! A mi Istenünknek sok neve van, annyi, ahány élethelyzetből kiáltunk hozzá. Mózes rabságban sínylődő népe nevében kiáltott Istenhez, és Isten kinyilatkoztatta magát, mint könyörületes Istent. Íme még néhány név amellyel Istenhez fordulhatunk és amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy erős alapokra helyezzük hitünket.
A mi Istenünk teremtő Isten. A világot és az embert Isten teremtette. Ennek az igazságnak sokrétű üzenete van. Tudatosul bennünk, hogy Isten világában élünk; mi nem vagyunk a világ és a természet ura, hanem csak vendégek vagyunk, felelősek vagyunk Istennek tetteinkért. Ugyanakkor tudatosul bennünk az is, hogy a világ Isten kezében van, aki nem fogja engedni, hogy a gonosz elrontsa művét. A teremtő Istenhez fohászkodunk a 139. zsoltár szavaival, amikor leteper bennünket a félelem és szorongás a saját életünk és a világ sorsa miatt: “Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod jártomat-keltemet. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem.”
A mi Istenünk Jó Pásztor. Isten nemcsak megalkotott bennünket, hanem szeretetben kíséri életünket. Az ilyen Istenhez fohászkodunk a 23. zsoltár szavaival, amikor ránk nehezedik az élet terhe: “Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.”
A mi Istenünk anyai vonásokkal felruházott Atyaisten. Mesterpélda rá a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogadja gyermekét (Lk. 15). Ez tulajdonképpen anyai gesztus. Az ilyen Istenhez fohászkodunk, amikor ránk nehezedik bűneink terhe.
A mi Istenünk az emberi szenvedést magára vállaló Isten… Együtt érző szívét Isten a megfeszített Jézusban mutatta meg. A gyengéd Istenhez fohászkodunk betegségeinkben és szenvedéseinkben, Jézus bizalmat sugárzó szavait ismételgetve: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd!”
Amikor Mózes lejött a hegyről, elfedte arcát, mert sugárzott róla az Istennel való találkozás boldogsága. Vigyük magunkkal mi is a jóságos Istennel való találkozásunk kisugárzását, hogy bearanyozhassuk vele mindazok életét, akik talán még félnek az Istentől.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 862897
mind – siem 2011