Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett néhány tömör mondat, amelyek elénk varázsolnak egy örökös emberi drámát: a gonoszok és az igazak között fennálló szakadékot. A helyzet ma sem különb: sokszor az a benyomásunk, hogy a gonoszok büntetlenül kicsúfolják legszentebb értékeinket. Kár, hogy az olvasmány itt megszakad, mert a következő mondat adja meg a megoldás kulcsát. A gonoszok ott tévednek, hogy „nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért se az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni”.
A második olvasmány Szent Jakab Apostol leveléből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy az első keresztény közösség tagjai sok emberi gyöngeséggel voltak terheltek: irigység, önzés és még sok minden más csúfította a „szentek közösségét”. De az Apostol arra buzdítja olvasóit, hogy ennek ellenszereként nyissák meg lelküket a felülről származó bölcsességnek, amelynek gyümölcse a békeszeretet és engedékenység. Ez nekünk szánt üzenet: nem lehetünk hiteles keresztények a felülről jövő bölcsesség nélkül, amelyet Isten megad mindenkinek, aki bizalommal Hozzá fordul.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy incidensről: az apostolok arról vitatkoztak maguk között, hogy ki a nagyobb közülük, amiért Jézus komolyan megfeddte őket. Jézus mindig is nagy megértést tanúsított az emberi gyöngeségekkel szemben. Sohasem tiltotta, vagy üldözte a kisebb-nagyobb emberi örömöket olyannyira, hogy ellenségei ezért a bűnösök barátjának mondták, és azzal csúfolták, hogy Ő is épp olyan eszem-iszom cimbora, mint kétes hírű barátai. Jézus sohasem akarta tanítványait valamiféle emberfölötti, életidegen csodabogarakká nevelni, hanem hagyta, hogy megmaradjanak normális, hétköznapi embereknek. Pontosan ezért lep meg bennünket Jézus szokatlanul éles reakciója, ahogyan azt a vasárnapi Evangéliumban olvassuk, vagyis, hogy megfeddte őket, amiért egymás közt arról tanakodtak, ki közülük a nagyobb.
Első tekintetre azt mondhatnánk, hogy ártatlan, apró emberi hibáról van szó, talán egy kis hiúságról: ki a nagyobb közülük. Az egész ügyet gyerekesnek tarthatnánk az egyszerű galileai halászok részéről, akiknek valószínűleg nem sok okuk volt a híreskedésre és önmaguk fitogtatására. Mi alapján próbálták összehasonítani magukat egymás között? Jézus mégis szigorúan lépett fel, ami arra utal, hogy itt mégiscsak valami komolyabb dolog forgott kockán, mint néhány felnőtt férfi gyerekes versengése.
Valójában itt egy igen komoly igazságról van szó, nevezetesen arról, hogyan értékeli az ember saját magát, milyen mércét használ ahhoz, hogy kifejezze emberi nagyságát és méltóságát. Az Apostolok rossz irányban keresték emberi méltóságuk alapjait és két szinten is veszélyben voltak, hogy önazonosságukat zátonyra futtassák. Lélektanilag és teológiailag is téves irányban tapogatóztak.
Az Apostolok lélektani rövidzárlata abban volt, hogy emberi nagyságukat úgy próbálták lemérni, hogy magukat másokhoz hasonlították. Általános emberi kísértés, hogy másokhoz mérjük magunkat, aminek leginkább az a következménye, hogy másokban látjuk a többet, magunkban a kevesebbet, nevezetesen: annak több jutott, nekem kevesebb, az gazdagabb, én szegényebb vagyok, az tud énekelni, én nem tudok, az egészséges, én beteg vagyok, stb. Az ilyen összehasonlítás azért nem jó, mert a szembesítést külsőségeken végezzük: ha valaki gazdagabb mint mi, az még nem jelenti azt, hogy boldogabb is.
Továbbá, az ilyen összehasonlítással igazságtalanul viselkedünk másokkal szemben, mert csupán arra figyelünk, amit jónak ítélünk meg nála, de nem gondolunk arra, hogy lehet neki titkos szenvedése is. Ha pedig arra a következtetésre jutunk, hogy mi jobbak, okosabbak, becsületesebbek vagyunk mint mások, akkor ettől már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy fölényeskedjünk is a másikon és kihasználjuk őt saját céljainkra.
Van itt azonban egy teológiai csúsztatás is, majdnem úgy mondanánk: Isten ellen elkövetett igazságtalanság. Ha másokkal hasonlítjuk össze magunkat és állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy Isten másnak többet adott, mint nekünk, akkor Istent igazságtalansággal vádoljuk. Erre utalt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amikor a gazda figyelmeztette a zúgolódó napszámosokat, hogy ha ő, a gazda, annyit ad az utolsónak is, mint az elsőnek, akkor ez nem igazságtalanság, hanem nagylelkűség. Isten mindegyikünk iránt nagylelkű.
Az emberi méltóság egyetlen mércéje Isten irántunk való szeretete. El kell jutnunk addig a pontig hitünkben, hogy megértsük, hogy nem véletlenül vagyunk a világon, hogy nem véletlenül vagyunk férfiak vagy nők, magyarok vagy más nemzetiségűek, hanem mindez beletartozik Istennek ránk vonatkozó tervébe. Aki ezt megértette, az a „legnagyobb Isten országában”. Ezért szólította fel Jézus az Apostolokat, hogy vegyenek példát a kisgyermekről, aki nem kérdőjelezi meg saját identitását, hanem belemerül szüleinek szeretetébe és úgy fogadja el magát, amint szülei elfogadják őt.

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta elmondja küldetésének nehézségeit: voltak, akik szavakkal gyalázták, de voltak olyanok is, akik tettlegesen megverték. Mindennek ellenére a próféta nem csüggedt el, mert minden bizalmát Istenbe fektette. Minket is csak ez az Istenbe vetett maradéktalan bizalom vezethet át az élet megpróbáltatásain.
A második olvasmány Szent Jakab leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol kifejti a hit és cselekedetek közötti szoros egységet. Meddő az olyan hit, amelyből nem fakadnak jó cselekedetek. Jó tudni, hogy ma is sokan vannak, akik hitük alapján válnak az emberiség jótevőivé. Mindaz, aki hite alapján becsületesen és lelkiismeretesen végzi hivatásbeli kötelességét nemcsak a hit erejének, hanem az Isten irántunk való szeretetének is tanúi az emberek között.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy nagy drámáról: Péter hitvallásáról és bukásáról. Érdekes és tanulságos ez az ellentét: Péter egy személyben nagy és kicsi, hitvalló és kételkedő, bátor és gyáva. Könnyen magunkra ismerünk benne. De figyeljünk fel egyes részletekre ebben az evangéliumi jelenetben.
Márk evangélista érdekes módon fogalmaz: „Péter félrevonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Péter nem nyilvánosan szegült szembe Jézus nyilatkozatával, hogy szenvednie kell majd, hanem tanúk nélkül akarta kifejteni a dolgokról alkotott saját nézetét Jézusnak. Értelmezhetjük ezt jóhiszeműen, mondván, hogy Péter ezt azért tette négyszemközt, nehogy megbotránkoztassa a többieket, akiknek a nevében az imént szólt. Ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy Péter tapintatos volt. De az esemény kimenetele nem igazolja ilyen nemű jóindulatú feltevésünket. Péter inkább bizalmaskodni akart Jézussal: a barátokat szoktuk félrevonni és csendben közölni velük valamit, amit nem akarunk, hogy mások is meghalljanak. De Péternek meg kellett tanulnia, hogy Jézus nem ilyen értelemben a barátja.
Az első tanulság amit ebből a jelenetből levonhatunk, hogy mi is állandó kettősségben élünk: mindenki nagy életének, vagy jellemének egyik, vagy másik területén, ugyanakkor kicsi, esetlen és sebezhető egy másik területen. A személyi érettség egyik mutatója az, hogy el tudjuk fogadni korlátainkat, amint ezt Péter tette. Nem olvassuk ugyanis sehol, hogy durcásan, vagy sértődötten hátat fordított volna Jézusnak, amiért őt, Pétert, a többiek kitüntetettjét sátánnak merte minősíteni! Péterben volt annyi alázatosság, annyi önismeret és annyi szeretet Jézus iránt, hogy elfogadta kudarcát és ment tovább a szeretett Mester után.
A mai Egyházban valahogy mintha hasonló helyzetnek lennénk a tanúi, csakhogy a kimenetel nem mindig ilyen pozitív, mint Péternél. Vannak hívők, akik „kilépnek” az Egyházból, mert nem tudják elviselni, hogy egy ilyen, úgymond „maradi Egyház” tagjai legyenek, mint ez az Egyház. Vannak olyanok, akik azért hagyják el a hit gyakorlását, mert nem tudják elfogadni, hogy az Egyház rendezett közösség, ahol egymáshoz alkalmazkodni kell,mint egy jó családban. A baj csupán az, hogy ezért majdnem sohasem saját magukat okolják, hanem az Egyházat vádolják érthetetlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal. Mindezeknek nagy szükségük lenne Péter alázatosságára, hogy elismerjék saját korlátaikat, és csendesen tovább kövessék a szeretett Mestert akkor is, amikor nem egészen értik, mit akar tőlük.
A másik nagy tanulság, amelyet ebből az evangéliumi jelenetből levonhatunk az, hogy Jézus ugyan nagyon szeret bennünket, megbocsát, ha bánjuk bűneinket, letörli könnyeinket, ha látja, hogy sírunk, de Jézus mindennek ellenére nem gyönge és nem olyan „barátunk”, akivel egyenrangúak vagyunk. A mi hitünkben Jézus az Úr, Ő határozza meg a dolgok menetét és nem mindig oda vezet bennünket, ahová azt mi akarjuk. Ezt Péternek nyíltan meg is mondta a feltámadás után, vagyis, hogy korábban talán odament, ahová akart, de most már oda kell mennie, ahová mások akarják, hogy menjen, elsősorban, ahová Jézus iránti szeretete vezeti majd. A teológia ezt a magatartást a „hit engedelmességének” nevezi. Legyen bátorságunk rábízni magunkat és életünket Jézusra akkor is, amikor nem egészen értjük merre akar vezetni bennünket. Ő jobban ismeri az utat, mint mi, nyugodtan megbízhatunk benne.

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta biztató szavait tárja elénk, amelyekkel bátorítja a csüggedt szívűeket, hogy ne féljenek, mert Isten egész biztosan eljön, hogy szabadulást hozzon a népnek. Nekünk is szükségünk van a hit bátorítására, mert gyakran mi is elcsüggedünk a világ eseményei láttán.
A második olvasmányban Szent Jakab apostol gyakorlati utasításokat ad a hívő közösségnek, hogyan viselkedjenek összejöveteleiken, nevezetesen, hogy ne legyenek részrehajlók és ne tegyenek különbséget gazdagok és szegények között. Isten szemében mindnyájan értékesek vagyunk, és ezt jó lenne tudatosítani napjainkban is, amikor szintén túl sok az előnyben részesített ember egyszerűen azért, mert gazdag.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy süketnéma meggyógyításáról. Az evangéliumi helyzetkép első tekintetre teljesen világos. Arról olvasunk, hogy Jézus a pogányok között hirdette az örömhírt. Ekkor az emberek beteget hoztak hozzá. Jézus meggyógyította a beteget, és ezzel megerősítette hallgatói hitét. De az Evangélium ennél sokkal gazdagabb anyagot nyújt elmélkedésünkhöz. Az eseménynek három szereplője van: Jézus, a beteg és azok az emberek, akik elhozták őt Jézushoz. Hol a mi helyünk ebben az eseményben?
Azonosulhatunk mindenekelőtt Jézussal, hogy tanuljunk tőle emberséget, együttérző szeretetet, mások baja iránti gyengédséget. Jézus mindenkivel szemben figyelmes volt, mindenkit meghallgatott, mindenkit igyekezett megvigasztalni, kivéve a rosszindulatú farizeusokat, akik nem azért jöttek hozzá, hogy hallgassák Őt, hanem, hogy ártsanak Neki. Jézus maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanuljanak erényeket, különösképpen pedig tanulják el Tőle a szív jóságát. Hogy mennyire szüksége van a mai világnak pontosan erre a keresztény magatartásra, azt megfigyelhettük Kalkuttai Boldog Teréz anya színre lépésével: a világ mintha felocsúdott volna, hogy még mindig van jóság az emberekben. Ahhoz, hogy jók és irgalmasok legyünk, nem kell belépnünk Teréz anya Kongregációjába, elég, ha odafigyelünk azokra az emberekre, akikkel együtt élünk, családunk tagjaira, szomszédainkra, ismerőseinkre.
Azonosulhatunk az evangéliumi beteg emberrel is. Ha ugyanis sokáig szemléljük a világ nyomorát, akkor esetleg elbátortalanodunk és közelebb érezzük magunkat az evangéliumi beteg emberhez, akit mások hoztak Jézus elé, hogy gyógyítsa meg. Ha fizikailag makk-egészségesek is vagyunk, gyakran érezzük magunkat lelkiekben dadogósnak és süketnémáknak, amint ezt evangéliumi emberünkről olvassuk. Életünk valamelyik területén, vagy valamelyik szintjén mindannyian betegek vagyunk. Szent Ágoston mondta, hogy balga az az ember, aki beteg és nem keresi az orvost, azaz aki lelkiekben gyönge és mégsem keresi Jézust.
Van azonban a vasárnapi evangéliumi jelenetnek egy harmadik szereplője is: azok az egyszerű emberek, akik Jézus elé hozták a beteget. Őket már megragadta Jézus nagyszerű tanítása olyannyira, hogy már nem csak saját magukra gondolnak, hanem odafigyelnek mások bajára és szükségleteire is. Pedig biztosan nekik is voltak problémáik, talán munkanélküliek voltak, talán rossz volt a termés, talán nekik is volt betegük a házban. De ők nem magukra gondoltak, hanem a beteg emberre. Ez volt az Evangélium első gyümölcse az ő életükben.
Ezekben az emberekben magunkra kell ismernünk. Már mi is megtapasztaltuk az Evangélium emberformáló erejét. A mi küldetésünk tehát az, hogy embereket Jézushoz vigyünk. Ezt sokféleképpen lehet tenni. Egyik lehetőségünk például a másokért mondott ima. Imádkozzunk a bűnösökért, az éhezőkért, a hajléktalanokért, a haldoklókért. De imádkozzunk az úgynevezett nagyokért is: a politikusokért, a bankárokért, a gyárosokért, hogy Isten akarata szerint kezeljék a rájuk bízott felelősséget. Vihetjük az embereket Jézushoz életünk példája révén is. Jézus mondta tanítványainak, hogy ők a világ világossága, amelyet nem lehet véka alá rejteni, és hogy jótetteik álljanak mindig az emberek szeme előtt. Minél többet tudunk másokra gondolni, annál közelebb állunk Jézushoz, annál jobban hasonlítunk az általa megrajzolt emberképhez.

Gondolatok Évközi 22. vasárnap

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amely arra hívja fel figyelmünket, hogy Istennel kötött szövetségünk az Ő ajándéka, és ha megtartjuk parancsait, akkor bölcsen cselekszünk. A zsidók büszkék voltak arra, hogy Istenük közel volt hozzájuk. Isten Szent Fiában még közelebb került hozzánk, itt van közöttünk.
A második olvasmány Jakab Apostol leveléből vett szakasz. A címzettek a zsidó-keresztények, akiknek az Apostol gyakorlati tanácsokat ad a keresztény élethez. Megszívlelendő az a figyelmeztetés, hogy a tanítást váltsák tettekre is, és ne csak hallgassák azt, mert különben magukat csalják meg. Megfontolhatjuk, mennyire vagyunk becsületesek keresztény értékeink megélésében.
Az Evangélium beszámol egy igen kínos beszélgetésről, amely Jézus és a farizeusok között ment végbe. A farizeusok nagy hangon védték vallásuk egyes hagyományait, amelyeket ők lényegesnek tartottak és támadták Jézus tanítványait, akik, szerintük, megszegték a szent törvényeket. Jézus mindenekelőtt védi tanítványait a rosszindulatú támadásokkal szemben, majd örökérvényű tanítást ad a bűnről és annak gyökereiről.
Álljunk meg egy pillanatra e jelenet előtt: Jézus védi tanítványait a rosszindulatú támadásokkal szemben. Figyeljünk fel Jézusunk jóságára, aki mindig a kisemmizettek, jogtalanok, kicsik pártján áll. Azok mellett áll, akik szeretik Őt, akik rábízták életüket. Ezek nem szükségszerűen tökéletes emberek, az apostolok is bukdácsoltak, féltékenyek voltak egymásra, gyáván megfutamodtak a tragédia órájában, de Jézus mégis szerette őket, védte őket. Ez a mi Jézusunk: minket is véd és megért.
De meg kell fontolnunk azt a tanítást is, amit Jézus tanítványainak adott. A bűn gyökerei a mi megosztott szívünkben vannak. Nincs értelme ezért külső körülményekre hivatkozni, vagy másokat okolni bűneinkért, gyarlóságunkért, hanem őszintén bele kell néznünk szívünk mélyébe és el kell ismernünk, hogy bűnösök és gyarlók vagyunk, ezért szükségünk van Isten megbocsátására.
A megváltás alaptapasztalata az, hogy bűneink bocsánatot nyertek. Gondoljunk csak az evangéliumi találkozásokra, amikor Jézus megbocsátott valakinek: Zakeus, a bűnös nő, Mária Magdolna, Péter. Ezek mind a megbocsátás szavát hallották Jézustól és ez felszabadította őket gyarlóságuk terhétől.
Teológiailag a bűn szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem pillanat műve. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal, csalásokkal kezdődnek, amelyek aztán egymásra épülnek. Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte volna Őt, hanem mert jobban szerette a pénzt; árulása apróbb csalásokkal kezdődött. Péter sem azért tagadta meg Mesterét, mert nem szerette Őt, hanem azért, mert fontosabbnak tartotta saját jó hírét, mint Mestere sorsát. A lelki életben fontos ügyelni az apró hazugságokra.
Az Evangéliumban Jézus kifejti az igazi vallásosság lényegét. Jézus a farizeusokat nyíltan kétszínűeknek bélyegezte meg, mert csak külsőleg tisztelték Istent, de szívük messze volt Tőle, vallásosságuk csupán külsőségre szorítkozott, jámbor cselekedetekre, amelyeket azért végeztek, hogy az emberek lássák őket és csodálják vallásosságukat. Nem abban volt a baj, amit tettek, hanem abban, amiért azt tették.
Jézus kihasználta ezt a visszás helyzetet, hogy elmagyarázza hallgatóinak az igazi, hiteles vallásosság lényegét. De nemcsak az Istenszeretet gyökerei vannak a szív legmélyén, hanem a bűn gyökerei is oda nyúlnak vissza.
A farizeusoknak mindezt tudniuk kellett volna. Egész biztosan tudták is, de megrekedtek a szabályok külsőleges megtartásánál. Jézus ezért képmutatóknak nevezte őket. A farizeusok vétke tulajdonképpen az volt, hogy téves Istenképet festettek az embereknek; az ő Istenük szigorú bíró volt, aki nem tűrte az emberek gyöngeségeit. Jézus ezt az Istenképet igyekezett minduntalan helyesbíteni. Az Ő Istenképe a farizeusok Istenképének ellentéte volt. Jézus úgy beszélt Istenről, mint Szerető Atyáról, aki örül eltévelyedett fia visszatérésének, mint Jó Pásztorról, aki keresi az eltévelyedett bárányt, mint Gondviselő Istenről, akinek a kis madarakra is gondja van. Mindenekfölött olyan Istenről beszélt, aki úgy szerette az embereket, hogy Egyszülött Fiát küldte el, hogy senki el ne vesszen, aki hisz benne.
Lelki életünk alapkérdése az, hogy kinek tartjuk Istent, vagy más megfogalmazásban, milyen a mi Istenünk? Ugyanez érvényes hithirdetésünkre és tanúságtételünkre is: kifelé, mások felé is Jézus Krisztus Istenképét kell hirdetnünk és sugároznunk.

Gondolatok Évközi 21. vasárnap

Az évközi huszonegyedik vasárnap első olvasmánya Józsue könyvéből vett részlet, amelyben Józsue döntés elé állítja a népet: vagy atyáik Istenét kell szolgálniuk, vagy a pogány isteneket. A nép atyáik Istene mellett döntött, mert az emberek visszaemlékeztek azokra a nagy csodákra, amelyeket Isten atyáikkal tett. A mi múltunk is tele van Isten jelenlétének számos jelével, hasznos időnként felidézni azokat.
A második olvasmány Szent Pálnak az efezusiakhoz írt leveléből van, amelyben az Apostol felsorolja a hivatásbeli kötelességeket. Hasznos lesz felfigyelni arra, hogy az Apostol mindezt az Egyház keretén belül határozza meg. Keresztény hivatásunk nem légüres térben valósul meg, hanem a konkrét, mai Egyházban.
Az Evangélium két részre tagolódik. Az első részben arról hallunk, hogy egyesek nem hittek Jézusban, mások pedig kemény beszédnek tartották az élő kenyérről mondott beszédét, ismét mások méltatlankodtak, mi több megbotránkoztak azon, amit mondott.
A második részben Péter bátor kiállásáról olvasunk, aki a többiek nevében is Jézus mellett döntött annak ellenére, hogy valószínűleg ő sem sokat értett egyelőre Jézus beszédéből. Hasznos megfigyelni, hogy Péter nem is a beszéd miatt döntött Jézus mellett, hanem Jézus személye miatt. A méltatlankodók megrekedtek a külsőségeken, a szavakon, és nem jutottak el a lényegig; azt fontolgatták, hogy mit hallottak, és nem azt, hogy ki mondta ezeket a szavakat. Péter éppen az ellenkező módon fogta fel a helyzetet: nem az érdekelte elsősorban, hogy mit hallott, hanem az, hogy ki mondta ezeket a szavakat. Péter elfogadta a tanítást, mert hitte, hogy Jézus Isten Szentje.
Ez a helyzet előfordulhat a mi életünkben is. Valamiképpen mindkét típust magunkban hordozzuk. Néha hasonlítunk a méltatlankodókhoz, mert értetlenül állunk az Evangélium tanítása előtt, vagy az Egyházi tanítóhivatal egyes megnyilatkozásai előtt. Ekkor tudatosítanunk kell azt a hatalmat, amely fedezi az egyházi tanítást. Maga Jézus mondta, hogy amit apostolai megkötnek a földön, azt Ő a mennyben is tiszteletben fogja tartani.
Az Evangélium három állásfoglalást tükröz: voltak olyanok, akik hátat fordítottak Jézusnak kemény szavai miatt, voltak olyanok, akikben Jézus beszéde belső megosztottságot váltott ki. Végül voltak olyanok, akiket Jézus szavai még szilárdabb hitre és eltökéltségre indítottak.
Először megfontolhatjuk azt, hogy sokan elhagyták Jézust kemény szavai miatt. Ennek több oka is lehetett. Egyesek már sejthették, merre vezet tovább Jézus útja, nevezetesen a végső tragédia felé, a halálba, amiben ők nem voltak hajlandók részesülni. Ezek amolyan széplelkű követői voltak Jézusnak, akiknek tetszettek szép szavai, nagyszerű ígéretei, úgy is mondhatnánk, hogy ezek voltak a hit esztétái. Ma is vannak emberek, akiket a kereszténységben nem annyira az Evangélium tana és erkölcsi elvárásai érdekelnek, hanem a keresztény művészet. Megcsodálják a gyönyörű székesegyházakat, szívesen részt vesznek egy-egy orgona hangversenyen, amelyen vallásos műveket adnak elő, megcsodálják a szebbnél szebb vallásos tartalmú festményeket, de ennél tovább nem jutnak el hitükben. Ha jön a vallásüldöztetés, ha olyan helyzetbe jutnak, hogy esetleg áldozatot kellene hozniuk vallásukért, akkor szép csendben kilépnek a sorból, és nem teszik ki magukat semmiféle kockázatnak. Ide tartoznak azok is, akik csak kapni akarnak Jézustól, az Egyháztól, a hittől. De aki Jézus közelébe kerül, aki igazán hisz, annak adni is kell sok mindent. Adni magát, idejét, szeretetét Istennek, másoknak, és az Egyháznak. Aki Jézust követi, annak elkerülhetetlenül találkoznia kell a kereszttel is.
Másodszor, voltak olyanok, akikben Jézus szavai akkora megrázkódtatást okoztak, hogy megingott bennük az alapbizalom. Ez volt Júdás esete. Ő nem így képzelte el a Mester művét. A tragédia Júdás esetében nem az, hogy otthagyta Jézust, hanem az, hogy ellenséggé vált. Bárhogy is próbáljuk értelmezni Júdás árulását, nem tudjuk kitörölni kollektív tudatunkból tettének szégyenfoltját. Sajnos, ma is vannak emberek, akik nemcsak kilépnek az Egyházból, hanem utána ellenséges hadjáratot indítanak ellene.
Harmadszor, voltak olyanok, akikben Jézus szavai eltökéltséget váltottak ki. Ezek nevében nyilatkozott Péter, aki nem azt állította, hogy érti Jézus szavait, hanem azt, hogy elfogadja azokat Jézus miatt. Ez az érett hit beszéde. A kereszténység nem filozófia, vagy etikai tanrendszer, hanem személyes viszony Jézushoz. Ismételgessük Péterrel: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje!”

Gondolatok Évközi 19. vasárnap

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett szakasz, amely elmondja Illés próféta elcsüggedését olyannyira, hogy a halálát kívánta. De Isten angyalon keresztül bátorította, hogy ne féljen, nincs egyedül nehéz küldetésében.
A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja az efezusi híveket, hogy ne engedjék át magukat a keserűségnek, hanem legyenek jóindulatúak egymás iránt. Érdekesen fogalmaz Szent Pál: aki keserűségben él, az szomorúságot okoz Isten Szentlelkének. Engedjük be tudatunkba ezt a szép gondolatot: Isten örül a mi örömünknek.
Az evangéliumi olvasmány szomorkás hangú nyitánnyal kezdődik: „A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért Jézus azt mondta: Én vagyok a mennyből alászállott kenyér!” Miért zúgolódtak a zsidók? Mert nem értették, mit jelent az, hogy Jézus a mennyből szállott alá. Jézus nem haragudott meg rájuk, mi több, meleg szavakkal életfontosságú igazságokat tárt fel hallgatóinak. Elmondta, hogy csak az jöhet hozzá, akit az Atya vonz.
Érdekes, ahogyan Jézus fogalmaz: „Ne zúgolódjatok egymás között”. Ebből arra utalhatunk, hogy az emberek nem mertek egyenesen Jézushoz fordulni nehézségükkel, hanem egymás között fontolgatták a dolgot. Ez gyakran így van velünk is, amikor érthetetlen valóságok előtt állunk. Néha azért nem merünk nyilvánosan színt vallani, mert attól tartunk, hogy a tekintélyhordozó megbüntet bennünket érte, néha viszont azért, nehogy butáknak tűnjünk mások előtt.
Jézus egy kérdésre válaszolt, amit az emberek föl sem tettek: elmondja nekik, hogy az Atya gondviselő szeretettel gondol gyermekeire. Jézus még valami fontosat mondott hallgatóinak: az örök életről beszélt nekik.
Minden evangéliumi eseményt lehet több szinten olvasni ill. értelmezni. Az evangéliumi beszámolók néha igen hasonlítanak az újságcikkekhez, amelyek izgalmas eseményekről adnak tömör hírt. Itt van pl. a vasárnapi Evangélium: a színen megjelenik Jézus, akiről igazából senki sem tudja, hogy kicsoda és honnan jött, aki furcsa módon viselkedik és érthetetlen dolgokról beszél, pl. kenyérnek nevezi magát, és arra szólítja fel hallgatóit, hogy egyék a testét és igyák a vérét. Kicsit sem meglepő, ha hallgatói fejcsóválva hallgatták ezt az érthetetlen beszédet. Ha ilyen szinten olvassuk az Evangéliumot, kevés hasznunk lesz belőle életünkben.
Ám az Evangéliumot olvashatjuk mélyebb szinten is, nevezetesen úgy, hogy azonosítjuk magunkat valamelyik szereplővel. Ezúttal több lehetőségünk is van. Azonosulhatunk, pl. a nagy türelmű Jézussal, akitől kételkedő hallgatói jeleket követeltek, hogy hinni tudjanak szavainak. Nem nehéz ebben a helyzetben felismerni saját keresztény helyzetünket a mai világban: a mi tanúságtételünket is gyakran kételkedve fogadják az emberek és egyre újabb jeleket kérnek tőlünk. Jézus nem haragudott meg az emberek tolakodása miatt, hanem nagy türelemmel ismételgette nekik üzenetének lényegét. Nekünk, mai keresztényeknek sem szabad elcsüggednünk, ha nem fogadják el azonnal tanításunkat, hanem türelmesen kell ismételgetnünk hitünk alapigazságait.
Van az evangéliumi jelenetben egy másik szereplő is, akikkel azonosíthatjuk magunkat: az Evangélium ugyan nem említi őket, de biztosan jelen voltak az Apostolok. Tanúi voltak Jézus és az emberek közötti vitának. Nem nehéz kitalálnunk, mit éreztek eközben: biztosan erősen szurkoltak Mesterüknek, hogy Ő kerüljön ki győztesen ebből a szócsatából. Ugyanakkor mérgesek lehettek az emberekre, akik ilyen csúnyán bántak Jézussal, jótevőjükkel, aki tegnap ingyen kenyeret adott nekik. De végül is nem léptek közbe, nem szóltak egy szót sem. Nem nehéz magunkra ismernünk a hallgatag, félszeg Apostolokban. Miért nem léptek közbe, miért nem emelték fel szavukat? Mi keresztények, miért nem emeltük fel szavunkat, amikor az Európai Parlament nem akarta beiktatni az alapokmányba Európa keresztény gyökereit, a német katolikusok miért nem emelték fel szavukat, amikor leszavazták az iskolai hitoktatást, mi magyar katolikusok miért nem emeljük fel szavunkat az abortuszt megengedő törvények ellen?
És végül az Evangéliumban ott van a harmadik szereplő, a hitetlen, önző, zúgolódó nép, aki jóllakott az ingyen kenyérből, de nem akarta elfogadni Jézus tanítását. Nem szükségszerűen rossz emberek voltak ők, vagy Jézus ellenségei, mint a farizeusok, hanem egyszerű emberek voltak, akik talán meg sem értették, miről beszélt nekik Jézus. De magatartásuk árulkodik: egymás között zúgolódtak. Bennük is könnyen magunkra ismerhetünk. Mindig, amikor megkérdőjelezzük Isten jóságát, mi tulajdonképpen zúgolódunk ellene.
Figyeljük meg a végén, hogy az evangéliumi esemény örömhírrel zárul. Az emberek mintha álomból ocsúdtak volna fel, elkezdték kérdezgetni, hogy mit kell tenniük, hogy Istennek tetsző dolgot tegyenek? Jézus pontos választ adott nekik: benne kell hinniük, és akkor örök életük lesz. Ez a vasárnapi evangélium nekünk szánt mély üzenete: ha örökké akarunk élni, akkor hinnünk kell Jézus Krisztusban.

Gondolatok Évközi 18. vasárnap

Az évközi tizennyolcadik vasárnap első olvasmánya elmondja az izraeliták megpróbáltatását a pusztában a kivonulás utáni második hónap 15-ik napján: a pusztába érkeztek, ahol nem volt ennivalójuk. Zúgolódtak Isten és Mózes ellen. Isten azonban nem hagyta el népét, mi több, minden elképzelésüket felülmúló csodás módon táplálta őket: mannát adott nekik a mennyből. Isten a mi problémáinkra is gyakran olyan megoldást küld, amely nekünk talán eszünkbe sem jutott volna.
A második olvasmányban Szent Pál komoly szavakkal inti az efezusi híveket, hogy újuljanak meg lélekben. Szokásához híven, Szent Pál nem fél néven nevezni a rosszat, amit ki kell küszöbölni, így efezusi híveit minden kertelés nélkül arra szólítja fel, hogy ne hazudozzanak többet egymásnak. Ez a figyelmeztetés ma is igen aktuális: nemcsak a nyilvános élet van tele apróbb-nagyobb hazugságokkal, hanem magánéletünk is.
Az Evangélium Jézus beszédét tartalmazza, amelyben Ő saját magát az élet kenyerének nevezi. Van ebben a jelenetben azonban egy elszomorító körülmény is: maga Jézus figyelmezteti hallgatóit, hogy tudja, nem azért keresik őt, mert hisznek benne, hanem azért, mert ingyen kenyeret adott nekik. Tényleg lehangoló látvány tárul szemünk elé, amikor ezt a tömeget nézzük: annyira el voltak ragadtatva az új helyzettel, hogy arra sem figyeltek fel, hogy Jézus már elment tőlük más helyre. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor hirtelen nem volt velük. Ekkor újra elkezdték Őt keresni.
Arra is felfigyelhetünk, hogy ezek az emberek még csak meg sem köszönték Jézus nagylelkű ajándékát. Szomorú jelenség ma is, hogy nagyon sok ember nem képes látni, mennyire adakozó a Jóisten, és ahelyett, hogy hálát adnának neki, még káromolják is a nevét!
Megfigyelhetjük továbbá azt, hogy senki sem kért Jézustól kenyeret, Ő maga látta, hogy az emberek éhesek és adott nekik enni. Ezzel ismételten kimutatta emberszeretetét. Ilyen a mi Istenünk: tudja, hogy mikor vagyunk éhesek, tudja, hogy mikor szenvedünk, tudja, hogy mikor vagyunk boldogtalanok.
Van egy érdekes körülmény az evangéliumi jelenetben. Amikor az emberek jóllaktak kenyérrel és hallal és észrevették, hogy Jézus közben eltűnt, elindultak, hogy megkeressék. Amikor végre megtalálták, csodálkozva kérdezgették, hogyan ért oda, ahol megtalálták?
Ez a kérdés időnként felmerül mindannyiunk életében. „Uram, hogyan kerültél ide?” Keressük Őt az imában, de nem találjuk; fohászkodunk, kesergünk, zúgolódunk, mint a durcás gyerek, de Isten mintha nem volna sehol. És akkor egyszerre itt van mellettünk, egészen közel hozzánk. Akkor mi is csodálkozva kérdezzük az evangéliumi sokasággal: „Uram, mikor érkeztél, ide, hogyan kerültél ide?” A válasz persze roppant egyszerű: „Mindig is itt voltam! – mondaná Jézus, – csak talán annyira el voltál keveredve más dolgokkal, mint ezek az emberek az evéssel, hogy észre sem vetted jelenlétemet.”
Van továbbá egy furcsa körülmény a vasárnapi olvasmányokban, amely összeköti az első olvasmányt az Evangéliummal. Mindkét esetben olyan emberekkel találkozunk, akik már láttak nagy csodákat, és mégsem hisznek. Az izraeliták már látták Isten hatalmas csodáit, a fiatalok pedig legalább hallottak róluk: hogyan vezette ki őket Isten erős kézzel az egyiptomi szolgaságból, hogyan vezette át őket a Vörös tengeren, hogyan táplálta őket mannával a pusztában. Most mégsem hisznek neki. Amikor elfogyott élelmiszer tartalékuk, lázadozni kezdtek Mózes és Isten ellen.
Az evangéliumi helyzetkép majdnem azonos ezzel az ószövetségi képpel. Ugyanaz a nép, amelyik egy nappal korábban nemcsak tanúja, hanem részese is volt a kenyerek csodájának, most mégsem hajlandó hinni Jézusban, hanem új jeleket, új csodákat követel. Hol a baj ezekkel az emberekkel? Miért nem hisznek? De mielőtt válaszolunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg magunkat, vajon mi különbek vagyunk-e ezeknél az embereknél? Ha becsületesek vagyunk magunkkal szemben, akkor rádöbbenünk, hogy gyakran mi is úgy viselkedünk, mint ők: mi sem bízunk maradéktalanul Istenben, mi is szeretnénk újabb jeleket látni.
Leginkább akkor gyötörnek bennünket fájó kérdések, amikor a televízióban meg az újságokban látjuk, vagy olvassuk a sok borzalmat, ami a világban történik. Gyakran zavarban vagyunk, amikor tragédia sújt bennünket, vagy szeretteinket. Azt kérdezzük, látja-e mindezt Isten is? Mi is láttunk már, sőt tapasztaltunk sok csodát, amelyek elég bizonyítékként állnak előttünk, hogy Isten tényleg ma is jelen van közöttünk és gondviselő szeretetével kíséri életünket. Mi hiányzik mégis hitünkből, hogy mindennek ellenére kételkedünk?
A választ megadja Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében, akiket arra buzdít, hogy újuljanak meg lélekben, azaz kezdjenek el másként gondolkodni, mint eddig tették. Mert vajmi kevés hasznunk van abból, hogy csodákat lássunk, ha nem vagyunk hajlandók rábízni Istenre életünket.
Ennél a pontnál találkozunk egy érdekes evangéliumi logikával: egyetlen csoda sem képes rávezetni bennünket arra, hogy higgyünk. Ám ha hiszünk Isten jóságában, egyszer csak megjelennek szemünk előtt Isten nagy csodái a világban és a saját életünkben is.

Gondolatok Évközi 17. vasárnap

Az évközi tizenhetedik vasárnap első olvasmánya a Királyok Második Könyvéből vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy Elizeus próféta húsz árpakenyérrel jóllakatott több száz embert.
A második olvasmányban Szent Pál egyetértésre buzdítja efezusi híveit. Az Apostol igen józan és realista módon nem azt mondja, hogy ujjongva szeressék egymást, hanem, hogy viseljék el egymást. Ehhez viszont három nagy erény kell: alázatosság, szelídség és türelem. Szent Pál üzenete ma is aktuális, hiszen mindhárom erény ma is hiánycikk ember közti viszonyainkban.
Az Evangéliumban Szent János Evangélista elmondja a csodálatos kenyérszaporítás eseményét. Van egy érdekes közös mozzanat az első olvasmányban és az Evangéliumban: mindkét esetben a szereplőknek olyasvalamit kell adniuk másoknak, amivel nem rendelkeznek, vagyis olyan valamit kell megtenniük, ami meghaladja lehetőségeiket. Röviden: azt kell adniuk, amijük nincs. Elizeus próféta felszólítja a szolgáját, hogy etessen meg száz embert húsz árpakenyérrel. Amikor a szolga figyelmeztette a prófétát, hogy lehetetlent kér tőle, a próféta felszólította, hogy csak tegye meg, amit mondott neki; és tényleg, amikor a szolga elkezdte osztani a kenyereket, egyre több lett belőlük.
Hasonló helyzettel találkozunk az Evangéliumban is. Jézus még nagyobb lehetetlenséget követel tanítványaitól: hogy öt kenyérrel tápláljanak ötezer embert. Első tekintetre nagyon furcsa követelmény ez, teljes képtelenség. De amikor a tanítványok engedelmeskednek Jézusnak és elkezdik osztani a kenyeret, a csoda megtörténik: minél többet adnak, annál több jut mindenkinek. Ezek nem az egyetlen evangéliumi esetek, amikor Jézus lehetetlent kér tanítványaitól, vagy amikor azok, akik szeretik Jézust, a lehetetlenre vállalkoznak. Hasonló helyzettel találkozunk a feltámadás hajnalán a sír felé menetelő asszonyoknál. Ők előre tudták, hogy lehetetlenre vállalkoztak: a sír bejáratát nagy kő zárta el, amit egészen biztosan nem tudtak volna egyedül elmozdítani, a sírt őrző katonák pedig nemcsak, hogy nem segítettek volna nekik, hanem egyenesen elkergették volna őket. De ők mégis mentek, mert a szeretet nem ismeri a lehetetlent.Emberileg lehetetlent kért Jézus apostolaitól akkor is, amikor a mennybemenetele előtt rájuk bízta a világraszóló küldetést: „Menjetek az egész világra, tanítsatok minden népet”. Kénytelenek vagyunk elmosolyodni, ha belegondolunk, kik voltak a címzettek: tizenegy egyszerű halász, akiknek tudatában az egész világ aligha jelentett többet, mint a galileai tó.Mindez érvényes ránk, mai keresztényekre is. Egyrészt Jézus olyan küldetést bízott ránk, amely felülmúlja képességeinket, a világ viszont olyan dolgokat vár el tőlünk, amelyekre képtelenek vagyunk. Vegyünk fontolóra néhány ilyen követelményt.
Békét kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor mi magunk is annyi szorongást, nyugtalanságot hordozunk magunkban?Reményt kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor magunk is tele vagyunk kilátástalansággal, pesszimizmussal?Világosságot kellene adnunk ennek a világnak, hiszen maga Jézus mondta, hogy mi vagyunk a világ világossága, a föld sója, de hogyan, amikor magunk is gyakran úgy érezzük, mintha sötétségben tapogatóznánk?A választ ezekre a kérdésekre megtaláljuk a vasárnapi Evangéliumban: kezdjük adni azt a keveset, amink van és a csoda megismétlődik! Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk, és annál több jut másoknak is. Van valami érthetetlen ebben az evangéliumi logikában: adni azt, ami nincs, ami kevés, ami nem elég. De ha adjuk, megsokasodik. Minden kis erényünkre Jézus ráteszi kezét, ráadja áldását, és minden megsokasodik. Kezdjük el adni azt, amink van. Lehet hogy ez nem sok, de mindenkinek van valamije, amivel gazdagíthat másokat: egy biztató szó, egy mosoly, egy kézfogás, egy kis anyagi támogatás, bármi, amink van, amit adhatunk. A kereszténység az adás, az ajándékozás vallása, mert így kezdődött minden: az Atya nekünk adta Szentfiát, Ő pedig nekünk ajándékozta a Szentlelket.

Gondolatok Évközi 16. vasárnap

Az évközi tizenhatodik vasárnap első olvasmányában Jeremiás próféta súlyos szavakkal bélyegzi meg Izrael vezetőit, akiket rossz pásztorokhoz hasonlít és kilátásba helyezi, hogy Isten elveti őket. De Isten nem fogja elhagyni népét, ad majd nekik új, becsületes pásztorokat. Ez az olvasmány nekünk is szól: Mi mindnyájan „pásztorok” vagyunk az élet valamelyik területén, vagyis felelősek vagyunk másokért. A második olvasmányban Szent Pál kifejti, hogy Jézus a béke fejedelme, aki azért jött, hogy kiküszöböljön minden ellenségeskedést. Ez ma is érvényes: minden ember felelős a békéért, de mi hívők még külön küldetést is kaptunk Jézustól, hogy legyünk a béke apostolai.
Az Evangéliumban egy kedves jelenettel találkozunk. Az apostolok visszatértek első apostoli útjukról és fáradtak voltak. Jézus ezt látta és elhívta őket egy magányos helyre, hogy kipihenjék az út fáradalmait. Itt aztán volt alkalmuk arra is, hogy lelkesen elmeséljék Jézusnak kalandjaikat, beszámoljanak Neki sikereikről és kudarcaikról. A mindennapi életben roppant fontos, hogy legyen az embernek valakije, akinek elmondhatja örömét és bánatát. Jézus ilyen figyelmes barátnak mutatkozik ebben a jelenetben. Ő hajlandó minket is meghallgatni, nyugodtan elmondhatunk neki minden szépet és jót, amit megéltünk, de ugyanúgy megoszthatjuk vele bánatunkat és sikertelenségünket is. Minden Vele való beszélgetés tulajdonképpen már ima és ez a lelki élet lényege.
Szép emberi vonás Jézus tanítványai iránti figyelmessége. Ennek a figyelmességnek több összetevője van. Jézust senki sem figyelmeztette arra, hogy tanítványai fáradtak: Ő maga figyelte meg fáradtságuk jeleit. Az igazi barátság sok mindenre ráérez, sok mindent megért anélkül, hogy a másik szavakba öntené örömét vagy bánatát. Jó lenne, ha a házastársak, a gyermekek és a szülők, a barátok között több ilyen csendes odafordulás lenne a másik felé.
Ám az evangéliumi történet nem fejeződik itt be. A továbbiakban megtudjuk, hogy Jézus és tanítványai bárkába szálltak és elmentek egy elhagyatott helyre, vagy legalábbis ők úgy hitték, hogy itt nem talál rájuk senki. De nem így történt. Amikor Jézus kiszállt a bárkából, nagy tömeget talált ott. Amikor látta az embereket, megesett rajtuk a szíve. Ismét Jézus emberszeretete jut kifejezésre. Megfigyelte, mennyire elveszettek ezek az emberek: mint a pásztor nélküli juhok. Mi több, azt is megfigyelte, hogy nagyon éhesek lehetnek és hajlandó volt csodát tenni érdekükben: öt kis kenyérből és két halból megetette a temérdek embert.Ha ilyen szemszögből olvassuk az Evangéliumokat, még számtalan hasonló esettel találkozunk, amelyekben kimutatkozott Jézus mások iránti figyelmessége. Gondolhatunk a silói tónál szenvedő beteg emberre, akit látva Jézus megfigyelte, hogy mennyire elhagyatott ez az ember; vagy gondolhatunk a szegény özvegyasszony nagylelkűségére, aki az utolsó két fillérét is bedobta a perselybe. Jézus megfigyelte ezt a titkos nagylelkűséget és példaképként állította mások elé az asszonyt. Ebből arra is szabad következtetnünk, hogy Jézus nemcsak gyöngeségeinkre figyel oda, hanem erényeinkre is.
A figyelmesség – az empátia – a másikhoz való odafordulás a személyi érettség egyik erőteljes jele. Ennek feltétele, hogy az ember kilépjen saját önző világából és megnyíljon mások felé, vagyis, hogy elismerje a másik értékét. Mindebből arra szeretnénk következtetni, hogy a figyelmesség – mint minden emberi erény – a nagy lelkek, az érett személyiségek jellemvonása. Ezt az erényt kell eltanulnunk a jóságos, figyelmes szívű Jézustól, akivel a vasárnapi Evangéliumban találkozunk.

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz próféta könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy a prófétát ki akarják űzni az országból, de ő nem hajlandó menni, mivel küldetése Istentől származik, ezért neki kell engedelmeskednie. Ez üzenet nekünk is: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.
A második olvasmányban Szent Pál szintén a kiválasztottság témáját mélyíti el efezusi híveinek. Az Apostol két igazságot tesz egymás mellé: a kiválasztottság tudatát és a hálaadást. A kiválasztottság tudata arra ösztönöz bennünket, hogy magasztaljuk Isten fölséges kegyelmét. A hívő ember valamiképpen állandóan Isten jelenlétében jár és hálás szívvel gondol arra, mennyi kegyelemben részesült azáltal, hogy felismerte Isten iránta való végtelen szeretetét.
Az Evangélium beszámol az apostolok első küldetéséről. Három dolgot tudunk meg erről a küldetésről. Először megtudjuk azt, hogy Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldött, minden apostol, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus kettesével szétküldte őket. Jézus részletes utasításokat adott nekik: mit vigyenek magukkal az útra, hogyan viselkedjenek az emberek házában, azoknál, akik befogadják őket és azoknál, akik nem fogadják be őket. Szép Jézusnak ez a gesztusa. Kiérezzük belőle az aggódó szülői szeretetet, mint amikor az édesanya először küldi kisgyermekét az iskolába, vagy kamasz gyermekét egyedül engedi el hosszabb útra. Jézus bennünket is gyengéd, szinte szülői szeretettel bocsát utunkra és aggodalommal kísér bennünket küldetésünk minden útján.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus hatalmat adott apostolainak a tisztátalan lelkeken. A „tisztátalan lélek” a Szentírás szóhasználatában minden olyan erőt jelent, ami gúzsba köti az embert; ezt a kifejezést alkalmazza betegségekre és más emberi tragédiákra is. Jézus tehát felszabadító hatalmat adott apostolainak. Az Evangélium, a hit, sohasem leigázó, hanem ellenkezőleg: mindig felszabadító valóság.
Van azonban ennek az evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata. A beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amelyet első tekintetre szinte észre sem veszünk, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.
Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott. A keresztény lelkiség egyik titka az, hogy tudunk Jézus jelenlétében élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 610336
mind – siem 2011