Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz könyvéből vett szigorú ítélet a csalók és kizsákmányolók ellen, akik eltiporják a szegényt és szorongatják az országban a szűkölködőket. Sajnos, ezek a szavak ma is aktuálisak, de fontos felfigyelnünk a Próféta utolsó szavaira is, hogy Isten nem felejti el a gonoszok egyetlen tettét sem.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett utasítások, hogy milyen legyen az Istennek tetsző ima. Megtudjuk, hogy minden emberért kell könyörögnünk.
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk Jézusnak a tékozló intézőről szóló példabeszédét. Ennek a példabeszédnek valaki azt a címet adta, hogy „A hűtlen intéző”. Furcsa cím és furcsa Jézus példabeszéde is, aki a becsületesség mintaképe volt, ezért aligha lehetett szándékában becstelen viselkedésre bátorítani tanítványait. Tény az, hogy nem könnyű értelmezni ezt a példabeszédet. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus? Vajon azt, hogy alkalomadtán hasznos dolog szemfülesnek lenni, hogy elérjük az áhított célt? Ma valószínűleg sokan szívesen értelmeznék így ezt a példabeszédet, mert a mai világban leginkább azok érvényesülnek, akik tolakodnak, kicsavarják, vagy manipulálják az igazságot, akik nem egészen becsületes úton jutnak pénzhez. Nem valószínű, hogy ez lenne Jézus példabeszédének az értelme. Ő azt tanította, hogy a szavaink legyenek „igen-igen, nem-nem”.
Hogy valamiképpen megmentsék ennek a példabeszédnek a „méltóságát”, egyesek Jézus záró figyelmeztetését emelik ki, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”. Jézus szavai tényleg egy mély lélektani igazságot fejeznek ki, miszerint tapasztalataink halmozódnak. Ha pozitív tapasztalatokról van szó, akkor ez azt jelenti, hogy ha hűek tudunk lenni a hétköznapok kötelességeinek végzésében, akkor hűek leszünk életfontosságú döntéseink pillanatában is. Ha pedig negatív tapasztalatokról van szó, akkor az apró hűtlenségek egyre érzéketlenebbé tesznek bennünket olyannyira, hogy a nagyobb mulasztások sem tűnnek súlyosnak. Jézus azonban ennél sokkal többet akart mondani hallgatóinak.
A szóban forgó példabeszédet meg lehet úgy is közelíteni, hogy megfigyeljük, milyen helyzetben mondta azt Jézus. Nem véletlen, hogy a „hűtlen intéző” példabeszéde közvetlenül a „tékozló fiú” példabeszéde után következik. Vonjunk párhuzamot a két példabeszéd között. Ott volt egy fiú, aki eltékozolta apja vagyonát, itt van egy intéző, aki eltékozolja gazdája vagyonát. Ezért ennek a példabeszédnek azt a címet kellene adnunk, hogy a „tékozló intéző”. Mindketten eltékozoltak valamit, ami nem az övék volt.
Ennél a pontnál, azonban fordulat következik be. Amint, ugyanis, a tékozló fiú esetében a főszereplő nem a fiú, hanem az apa, amiért a példabeszéd igazi címe: „a jóságos apa”, úgy itt sem az intéző a főszereplő, hanem a gazda, aki nemcsak, hogy nem csapja el intézőjét, hanem még meg is dicséri őt. Ott az apa örül, hogy fia visszajött, nem bánja, ha a vagyon el is úszott, fontos a gyerek. Itt a gazda hasonló módon viselkedik: nem bánja, hogy megkárosították őt, örül annak, hogy intézője megtért és odafordult mások felé, hogy azokon segítsen bajukban. Saját baja mások baja felé irányította tekintetét.
Ezek után két vigasztaló üzenetet tudunk kiolvasni ebből a példabeszédből. Az első üzenet az, hogy Istennek fontosabb az ember, mint az anyagi értékek. Vesszenek királyságok, menjenek csődbe bankok, fontos a gyerek, fontos az intéző, fontos az ember, Isten gyermeke, akiért Krisztus meghalt és feltámadt.
A második üzenet az, hogy mindig van visszaút. A tékozló fiú messzire tévelygett el, de onnan is visszahívta őt az atyai szeretet. Az intéző szintén messzire merészkedett gazdája vagyonát illetően, de onnan is visszahívta őt gazdája nagylelkűsége. A kereszténység a remény vallása, a mindig nyitott ajtó vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karját a Kereszten és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az Atya hazavár bennünket. Ez minden reményünk alapja és forrása.

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás Könyvéből vett részlet, amelyben Isten megértő szeretetéről olvasunk. Miközben Mózes a hegyen tartózkodott, a nép eltévelygett, „letértek az útról, amelyet előírtam nekik”, ahogyan maga Isten fogalmaz. Jogos haragja ellenére Mózes közbenjárt a népért és megnyerte számukra Isten megbocsátását. Ilyen a mi Istenünk: mindig kész megbocsájtani vagyis szeretni.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett szép ima: az Apostol hálát ad Urának, Jézus Krisztusnak, aki annak ellenére, hogy korábban üldözte az Egyházat, meghívta őt, hogy az irgalmas isteni szeretet tanúja legyen. Isten irgalmas szeretete minket is végigkísér életünk buktatóin.
Az Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre, a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát.
Álljunk meg egy pillanatra az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó, hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem a statisztikák számítanak, hanem az ember. Ha igazán és szívünk mélyéből szeretünk valakit,valójában nem tudjuk megmagyarázni ennek az okát. Miért? Mert a szeretett személy Isten szerető ajándéka számunkra. Milyen boldogító érzés ilyen embert mellettünk tudni!.
Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották.
Jézus példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek.
Álljunk meg egy pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk, hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban. A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti, hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton.
Az Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének, vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni mások örömének?

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelynek az a címe, hogy „Ima a bölcsességért”. Az ima csúcspontja az a hitvallás, hogy Isten akaratát csak az ismerheti meg, akinek Isten megadta a bölcsesség lelkét. Nekünk is szükségünk van a bölcsesség isteni ajándékára, mert érezzük, hogy az e világi bölcsesség nem képes választ adni legaggasztóbb kérdéseinkre. Ezt én is a napokban értettem meg,mikor kedves és szeretetből fakadó gondolatait olvastam egy gondolkodó embernek. Ez serkentett engem is gondolkodásra a megoldás keresésére. És a vasárnapi szentírási szakaszt elolvasva jöttem rá,hogy az e világi bölcsesség kevés, ugyan fontos a földi dolgok megoldásában. A kulcs az isteni bölcsesség megszerzése.
A második olvasmány a Filemonnak írt megható levélből vett részlet, amelyben Szent Pál, aki öregnek mondja magát, Onezimuszért, az elszökött rabszolgáért imádkozik, és arra kéri Filemont, hogy vegye vissza ne csak úgy, mint szolgát, hanem úgy, mint hittestvért. Nekünk is jobban el kellene mélyítenünk azt a tudatot, hogy minden keresztény tulajdonképpen hittestvérünk.
A vasárnapi Evangéliumot sokan aligha lesznek képesek örömhírként értelmezni. Jézus gyűlöletről beszél, keresztről és lemondásról: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom”. Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását?
Jézus egész biztosan nem akarta a gyűlöletet, hiszen Ő maga buzdított a megbocsátásra. Az újabb fordítások a „gyűlölni” igét a „kevésbé szeretni” szavakkal próbálják módosítani, de lényegében nem sokat változtat a jelentésén. Mit akart tulajdonképpen Jézus mondani? Próbáljuk megközelíteni a választ indirekt úton. Azt szoktuk mondani, hogy Istent mindenekfölött kell szeretnünk. Ha a statisztika nyelvén akarjuk kifejezni ezt a nézetet, akkor így mondhatnánk: ha Isten iránti szeretetünk 90%-os, akkor szüleinket csak 80%-os szeretettel szerethetjük, hitvestársunkat 70%-os szeretettel, barátainkat 50%-os szeretettel és így tovább. Érezzük, mekkora képtelenség az ilyen gondolkodásmód, mert a szeretetet nem lehet felosztani, felmérni, számokban kifejezni. Csak egy szívünk van és egy szeretetünk: ezzel az egyetlen szívvel és egyetlen szeretettel szeretjük Istent és az embereket.
Mi leginkább úgy fogalmazunk, hogy valakit jobban szeretünk, mint másokat, pl. szüleinket jobban szeretjük, mint barátainkat, barátainkat jobban szeretjük, mint ismerőseinket, és így tovább. Így nem lehet szeretni!!!  Ha Jézus jobban szerette volna mennyei Atyját, mint minket, akkor nem vállalja értünk a kereszthalált. Ha Szent Gellért jobban szerette volna hazáját, mint a magyarokat, akkor nem jött volna el hozzánk. Ha Boldog Teréz anya jobban szerette volna saját népét, mint a szegényeket, akkor nem maradt volna ott Kalkuttában a kisemmizettek között.
Jézus mindig örömhírt hirdetett és olyan igazságokról beszélt, amelyek érintik az ember lényének legmélyebb rétegeit; ezt a két elemet meg kell találnunk ebben az evangéliumi szakaszban is. Úgy tűnik, hogy a rejtély megoldásához a kulcsot Jézus feltételes módon történt fogalmazása adja meg: „ha valaki követni akar”. Tehát nem kényszerről van szó. Jézus elvárja, hogy ha követni akarjuk Őt, akkor ezt iránta való szeretetből tegyük. Itt tulajdonképpen a hitünk megindokolásáról van szó, ezért a vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk meg szeretetünk minőségét,Isten és ember vonatkozásában egyaránt.
Sokatmondó az evangéliumi szakasz bevezető, kezdő mondata: „Nagy tömeg kísérte Jézust. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki követni akar…” Vegyük fontolóra, miért követték az emberek Jézust? Nem sok emberismeret kell ahhoz, hogy feltételezzük, hogy nem mindenki Jézus iránti őszinte szeretetből követte Őt. Valószínűleg voltak köztük olyanok, akik saját maguk részére valamiféle nyereményt véltek kapni emiatt, tehát szeretetük önző volt, jobban szerették magukat, mint Jézust. Valószínűleg voltak olyanok is, akik nem a maguk, hanem családjuk részére reméltek kapni valamit, tehát jobban szerették családjukat, mint Jézust. Jézus minket is kérdez, miért követjük Őt tulajdonképpen, miért vagyunk keresztények, miért járunk templomba: iránta való tiszta, önzetlen szeretetből, vagy titokban valami hasznot remélünk magunknak vagy családunknak abból, hogy keresztények vagyunk? Ha szeretetünk önzetlen, legalábbis erre törekszünk, Isten hálás,ajándékozó viszont szeretete lesz boldogító jutalmunk ami békével és örömmel tölti el szeretetre vágyó szívünket.

Gondolatok Évközi 22. vasárnap

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya Sirák fia könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző alázatosságra inti olvasóit és ezt azzal indokolja meg, hogy ezáltal kegyelmet találnak Istennél. Az alázatosság tulajdonképpen nem más, mint Istentől való teljes függőségünk elismerése. Jó olyan ember barátságát,bizalmát élvezni aki szerénységével példa lehet számunkra abban,hogy ne gondoljunk magunkról többet mint akik vagyunk. A jóság és szelíd alázatosság egyik alap ismérve az,hogy az elismert vagy megdicsért ember zavarba jön,vagy éppen szelíden tiltakozik.
A második olvasmányban a Zsidóknak írt levél szerzője lelkes szavakkal buzdítja olvasóit, hogy fontolják meg keresztény hivatásuk méltóságát, amely abból adódik, hogy Jézushoz járultak, akiben megkapták az üdvösséget. Nekünk is gyakran fel kell idéznünk keresztény mivoltunk méltóságát.
Az Evangéliumban Jézus egyik ismert példabeszédét olvassuk, amelyben alázatosságra szólít fel bennünket. Első tekintetre ez az evangéliumi szakasz talán furcsán hangzik. Jézus nem tartott etikai előadásokat, hanem általános vezérelveket jelölt meg hallgatóinak arra vonatkozóan, hogyan kell élni Isten szeretetének fényében. Talán maga az “alázatosság” szó is viszolygást kelt bennünk, még kevésbé tudunk mit kezdeni a „megalázni magunkat” kifejezéssel. Az „alázatosság” szó nem örvend nagy népszerűségnek a modern világban. Gyermekeinket arra neveljük, hogy legyenek büszkék, életrevalók, sikeresek, hogy harcoljanak jogaikért, hogy ne hagyják magukat megalázni és kihasználni másoktól. Mindez mintha nem lenne összeegyeztethető az alázatossággal. Az alázatos embert leginkább úgy képzeljük el, mint kissé esetlent, magába zárkózottat, félénket, meghunyászkodót. Ha így van, akkor nem értettük meg az alázatosság lényegét. Az alázatosság nemcsak, hogy nagy erény, hanem éppenséggel isteni erény, ha maga Jézus tanított erre bennünket és magát állította példaképnek: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket. Ezt igazán én is akkor értettem meg,mikor egy számomra kedves ember többször emlegette a gondviselésbe vetett bizalom fontosságát. A keresztény életben sokat tanulhatunk a másiktól,ha nyitott a szívünk. Jézus ezt az igazságot egy példabeszéddel igyekezett megmagyarázni hallgatóinak.
Mielőtt elemeznénk a példabeszédet, figyeljük meg, hogy Jézus vendégségben volt, éspedig egy vezető farizeus házában. Nem csak látogatóba ment hozzá, hanem éppenséggel asztalvendége volt. A példabeszéd tehát valós helyzetet tükröz vissza. El tudjuk képzelni, hogy a farizeus igen büszke lehetett arra, hogy a híres Rabbi elfogadta meghívását, titokban talán abban remélt, hogy ez alkalomadtán előnyt jelenthet majd neki karrierjében, növelni fogja az emberek előtti tekintélyét. Az is valószínű, hogy jól megválogatta, kiket hívott meg, hiszen kellettek tanúk, akik majd igazolják, hogy Jézus tényleg a vendége volt. De ezek az asztaltársak szintén szerettek volna előnyt húzni ebből a nem mindennapi eseményből, hogy Jézus társaságában ehettek, ezért biztosan iparkodtak minél közelebb kerülni hozzá. Sajnos, nem azért, mert hallani akarták Jézust, hanem azért, hogy az emberek lássák őket.
A példabeszéd címe „Az első helyek”, mert arról beszél, hogy egy lakodalom alkalmával a meghívottak tolakodtak, hogy elfoglalhassák az első helyeket, de ez Jézus tanításának csak az első része. A példabeszédnek van egy második része is, amelyben a szereplő a házigazda, aki igen nagy körültekintéssel válogatja meg, hogy kiket hív meg vendégségbe. Valószínűleg csak olyanokat, akik majd értékelik a jó menüt, megcsodálják a szép edényeit, megdicsérik nagyszerű borát, és elámulnak a szolgák ügyességén. Vajon milyen címet adhatnánk a példabeszéd e részének? Talán ezt: „Az önmagát fitogtató házigazda”? Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy a feltámadáskor, vagyis Isten színe előtt, nem sokat ér ez a színjátszás. Ott csak a szív szándékai a mérvadók.
Megközelíthetjük ezt a példabeszédet úgy is, hogy a szereplőket megcseréljük más szereplőkkel. Mi vagyunk a meghívottak és Isten a házigazda a világ bankettjén. Jézustól tudjuk, hogy Isten nem személyválogató, nála mindenkinek neve és méltósága van és nála minden hely az első hely. Isten nem azért hívott meg bennünket az életbe és a hitbe, hogy saját dicsőségét öregbítse, hanem tiszta szeretetből. Mi semmivel sem tudjuk viszonozni jóságát, csak azzal, hogy elfogadjuk szeretetét. Ha ilyen szemszögből olvassuk most újra a példabeszédet, akkor ez az új cím kívánkozik eléje: „Jó otthon érezni magunkat Isten asztalánál”. Az Ő asztalánál mindnyájan vendégek vagyunk, és nincsenek első meg utolsó helyek, hanem csak a meghívottak boldogsága.

Gondolatok Évközi 21. vasárnap

Az évközi huszonegyedik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta vigasztaló szavait halljuk, amelyekkel a számkivetésből érkezett népbe igyekezett lelket önteni. Alapüzenete az, hogy Isten beváltotta ígéretét. Ez nekünk szánt üzenet is: Isten hű ígéreteihez, megbízhatunk szavában.
A második olvasmány a Zsidókhoz írt levélből vett szakasz, amely szintén bátorító szavakat tartalmaz. A szent író arra buzdítja olvasóit, hogy tartsanak ki keresztény hivatásukban minden nehézség ellenére. Emlékeztető ez nekünk is, hogy a mostani élet tulajdonképpen a jövendő örök élet iskolája, ahol sok mindent meg kell tanulnunk és sok erényt be kell gyakorolnunk.
Az Evangéliumban ismét az Isten Országáról olvasunk. Az „Isten Országa” kifejezés három különféle valóságot jelöl meg. Vonatkozhat a mennyországra, pl. amikor az Úr Jézus arról beszél, hogy az üdvözültek majd asztalhoz ülnek és Uruk szolgál fel nekik. Vonatkozhat az Egyházra, pl. amikor Jézus átadta a mennyek országa kulcsait. Végül vonatkozhat Isten jelenlétére a lélekben. Bárhogy is értelmezzük az „Isten Országa” kifejezést, három igazságot mindig szem előtt kell tartanunk.
Az első igazság az, hogy az Isten Országába való belépés nem történik automatikusan, hanem feltételezi aktív közreműködésünket. Jézus azt mondta, hogy igyekeznünk kell, hogy bejussunk az Isten Országába. A lelki élet hasonlít a hegymászáshoz: állandó kapaszkodás a csúcs felé.
A második igazság az, hogy mindenkinek egyedül kell meghódítania az Isten Országát. Nem fontos, hogy hányan üdvözülnek, fontos az, hogy mi is az üdvözültek között legyünk. Nem lehet mások számlájára élni keresztény hitünket. Ezek voltak azok az Evangéliumban, akik arra hivatkoztak, hogy Jézussal ettek és ittak együtt. Ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy bejussanak Isten Országába.
Az Evangéliumban egy furcsa kérdéssel találkozunk. Valaki megkérdezte Jézustól: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” A kérdés azért furcsa, mert magában hordozza a választ, azaz, hogy tényleg kevesen üdvözülnek. Mert ha az ember úgy tette volna fel a kérdést, hogy hányan üdvözülnek, akkor ez nyitott kérdés lett volna és a válasz lehetett volna az, hogy sokan üdvözülnek. Az a benyomásunk, hogy a kérdező ki akart zárni sokakat az üdvösségből. Sajnos, nem tudjuk ki volt ez az ember és kiket akart kizárni Isten Országából. Jézus válaszából azonban feltételezhetjük, hogy farizeus volt a kérdező, mert őket rótta meg Jézus egy másik alkalommal, hogy nemcsak ők nem igyekeznek bemenni az Isten Országába, hanem ebben másokat is akadályoznak. Sajnos, ez a kísértés nálunk is előfordulhat: néha nehéz elképzelni, hogy a mennyországban majd összetalálkozunk régi ellenségeinkkel, azokkal, akik megaláztak bennünket. De micsoda mennyország lenne az, ahol nem tudnánk elviselni egymást?
Jézus válaszában nem foglalkozik a számokkal, hanem annak módjával, hogyan kell bejutni a mennyek országába. Azt mondta, hogy a szűk kapun kell bejutnunk. Ezt a fogalmat már sokszor hallottuk és a szónokok nem ritkán arra használják fel, hogy elítéljék a földi dolgokhoz való görcsös ragaszkodást. Ha igaz, hogy farizeus volt a kérdező, akkor a „szűk kaput” úgy is lehetne értelmezni, mint a szeretet kettős parancsát, ellentétben a farizeusok több száz előírásával, amely annyira „tág kapu” volt, hogy az emberek nem is tudták, hogyan kell bemenni rajta. Egy másik képpel élve: a farizeusok „tág kapuja” akkora vasajtó volt, hogy az egyszerű ember ki sem tudta nyitni. Jézus arra szólít fel bennünket, hogy a mindennapi életben úgy éljünk, hogy a szeretet kapuja mindig nyitva maradjon előttünk.  

Gondolatok Évközi 20. vasárnap

Az 1952-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett francia írótól, Francois Mauriac-tól származik a következő gondolat: „Azon a napon, amelyen nem ég bennetek a szeretet, sokan meghalnak a hidegtől”. Ha nem gyakorolnánk a szeretetet nap mint nap, a lelki jégkorszak idejét élnénk. Az emberek elhidegülnének egymástól, a házastársak fagyos tekintettel néznék egymást, a gyerekek dideregve keresnék biztonságukat. Szükségünk van arra, hogy égjen, lángoljon bennünk a szeretet érzése. Keresztényként nem lehet más a hivatásunk, mint hogy sokszor fagyosnak tűnő világunkban állandóan felszítsuk magunkban és felgyullasszuk másokban Isten szeretetének tüzét. Jézus a mai evangéliumban érdekes, de könnyen félreérthető kijelentéseket tesz. Többek között ezt mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon” (Lk 12,49). Mire gondol? Milyen tüzet akar gyújtani? A nyári szárazság idején többször hallunk hírt tűzvészekről, amelyek a világ számos pontján pusztítanak, és felbecsülhetetlen károkat okoznak a természetben és az emberek anyagi javaiban, illetve sajnos sok esetben emberi áldozatokat is követelnek. Nyilvánvalóan Jézus nem ilyen pusztító tűzre gondol. Ő a szeretet tüzét, a hit fényét, a Szentlélek lángját szeretné meggyújtani szívünkben. Akarom-e, hogy lángra lobbanjon szívemben Krisztus tüze? A tűz, amely maga Krisztus. A tűz, amelyet nekem is tovább kell adnom. A tűz, amely fényt hoz az életembe. Jézus mondásai az ő földi működésének idejére vonatkoznak, továbbá arra az időszakra, amikor a Szentlélek által lesz Isten jelen a világban. A krisztusi tűz megtisztulást, megújulást hozhat az emberek számára. Erre a tűzre napjainkban nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak. Igen, egyházi közösségünk is megújulásra szorul. A most tartó hit éve kiváló alkalom erre, de a megújulást magamon érdemes kezdeni. Ha engem már megtisztított Krisztus tüze, akkor annak életet újító hatása tovább árad a közösség és annak tagjai felé. A hitet, hitemet nem élhetem meg a világtól és az emberektől elszigetelten. Ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a valódi hit cselekvésre ösztönöz, az embertársak felé gyakorolt jó cselekedetekre. A másik oka pedig az, hogy a hit közösséget teremt. Közösséget Istennel és közösséget a felebaráttal. Az Egyház, mint közösség, azokat az embereket fogja össze, akiknek közös kincse a hit. Milyen kapcsolat van a hit és a hit szerinti élet között? A hit életre váltása (tettekre váltása) nem azt jelenti, hogy cselekedeteink által akarjuk mindenáron kiharcolni magunknak az üdvösséget, hanem hogy Isten kegyelme a hit által gyümölcsöt hoz életünkben. Ezen a ponton érdemes tisztáznunk azt, hogy az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez való tartozásunk nélkül nem hozhat gyümölcsöt hitünk, nem erősödhetünk a hitben, nem adhatjuk tovább meggyőződéssel a hitet és nem tehetünk hitelesen tanúságot hitünkről. Ha mindezeket mégis meg szeretnénk valósítani, hiszen nem is lehet más a célunk, mint ezek megvalósítása, akkor őriznünk kell a teljes közösséget az Egyházzal. Hitünknek tehát van egyéni és közösségi vonatkozása is, s ez utóbbi messze többet jelent, mint a hit együttes megvallását a közösségi istentisztelet, a szentmise alkalmával. Gyulladjon fel szívünkben az Egyház iránti szeretet tüze! Emberi életünk születésünktől a halálunkig be van ágyazva a szentségek rendjébe, ami a kereszteléstől a betegek szentségéig vezet. E szentségekben, amelyek valójában a hitélet megnyilvánulásai, Isten kegyelme jut el hozzánk az Egyház közreműködése által. S íme, itt is felfedezhetjük, hogy nincs hit, nem létezik hitélet Egyház nélkül, bár napjainkban sokan hangoztatják, hogy ők vallásosak, de hitük megéléséhez nincs szükségük az Egyházra. A hit évében talán őket is segítenünk kellene, hogy visszataláljanak vagy rátaláljanak az Egyházra.

Gondolatok Évközi 19. vasárnap

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy az ősatyák bátorságukat abból a hitből nyerték, amellyel elfogadták Isten nekik tett esküjét, hogy egy nap megszabadítja népét. Mi is Isten ígéreteiből élünk és minél mélyebben hiszünk abban, hogy Isten hű ígéreteihez, annál nagyobb bátorsággal tudunk mi is szembenézni az élet viszontagságaival.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett részlet, amely visszhangozza a Bölcsesség Könyvét, amikor kifejti, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. Az olvasmány következő mondata már mintha egyenesen hozzánk szólna: „A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett”.
Az Evangélium szívet melengető bátorítással kezdődik, és ez a bátorítás magától Jézustól jön: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát”. A lelki életben fontos mozzanat, hogy mindenben Isten szeretete legyen a kiindulópontunk. Ha kérünk valamit Istentől imáinkban, kezdjük azzal, hogy megvalljuk Isten irántunk tanúsított szeretetét. Ha bűnbocsánatért esdeklünk, kezdjük azzal, hogy emlékezünk Jézus Nikodémusnak mondott szavaira: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Ha baj, szenvedés, betegség ér bennünket, gondoljunk Szent Pál szép szavaira, hogy semmi sem képes elszakítani bennünket Isten szeretetétől, még a halál sem.
A bátorító szavak után Jézus buzdítása következik, hogy elfogyhatatlan kincset gyűjtsünk a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét azt a moly. A mostani gazdasági válságban ez a figyelmeztetés igen aktuálissá vált, hiszen mindannyian attól rettegünk, hogy egy nap valaki ráteszi kezét összekuporgatott kis pénzünkre a bankban és kezdhetjük a lemondásokat előröl. Ezért jó tudni, hogy létezik egy másik kincs is az életben, ez pedig jó cselekedeteink bankja a mennyek országában, amit senki sem vehet el tőlünk. Erre a kincsre vonatkoznak Jézus szavai, hogy bármit is tettünk embertársaink javára az Ő nevében, azt Neki tettük és kincsünk megmarad az utolsó ítélet napjára, mint tanúság amellett, hogy nem csak magunknak éltünk, hanem tudtunk szeretni is.
A lelki életnek kettős dinamizmusa van. Az egyik mozgatóereje Isten irántunk való szeretete, aki hív bennünket, támogat és hazavár. A másik mozgatóereje a mi közreműködésünk a kegyelemmel, amit Jézus éberségnek nevez ebben az evangéliumi jelenetben. A földi élet a várakozás időszaka, a begyakorlás időszaka, az előkészület időszaka. Hogy mit mondunk majd Istennek a Vele való végleges találkozás pillanatában, azt már most előre meg kell tanulnunk, mint ahogyan valamikor tanultuk a verseket fejből.
Péter nem egészen értette, mit akart Jézus mondani, amikor szolgákhoz hasonlította tanítványait, akik várnak uruk érkezésére, ezért megkérdezte, hogy ezt a hasonlatot csak nekik szánta, vagy mindenkinek? Jézus első hallásra mintha kitérő választ adott volna, de igazában két dolgot mondott Péternek. Először azt mondta, hogy az éberség, a kegyelemmel való aktív közreműködés szükségessége minden hívőre vonatkozik. Másodszor azt mondta, hogy ez az éberség nem jelent csendes elvonultságot, hanem igenis sürgés-forgást a mindennapi teendők végzésében, de úgy, hogy mindig másokra irányul tekintetünk. A szolga nem azért van itt, hogy a saját jólétét keresse, hanem, hogy odafigyeljen mások szükségletére, és azonnal segítségükre siessen. Isten Országát ingyen kaptuk, egyszerűen azért, mert, mennyei Atyánk úgy látta ezt jónak. Higgyük, hogy minden mást, amit ad, vagy amit nem ad meg, szintén azért teszi, mert „úgy látja jónak”.  

Gondolatok Évközi 18. vasárnap

Az évközi tizennyolcadik vasárnap első olvasmányában a Prédikátor lesújtó szavait olvassuk, miszerint minden „hiábavalóság, csupa hiábavalóság”. A „hiábavalóság” itt az élet ürességét jelenti. Ezt az ürességet nekünk kell kitöltenünk Isten jelenlétével, akitől minden jó származik.
A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja a kolosszei híveket, hogy azt keressék, ami ott fönt van, vagyis Krisztusra gondolva éljék földi életüket. A mi életünk is csak úgy válik tartalmassá, ha földi zarándoklásunk során a mennyei valóságra is tudunk gondolni.
Az Evangélium két témát tár szemünk elé. Az első a fösvénység, a másik a beképzeltség. A fösvénységre elrettentő példa a két testvér, akik az örökségen marakodnak, a beképzeltséget pedig érzékelteti az esztelen gazdag példabeszéde. Nem igen tudjuk magunkra alkalmazni e két példa üzenetét. Elfogadjuk Jézus tanítását, de úgy gondoljuk, nem ránk vonatkozik. Legtöbbünk nem mondhatja magát gazdagnak, és nem építünk új csűröket, legjobb esetben hozzáadunk egy kis pénzt bankszámlánkhoz, hogy legyen valami tartalékunk öreg napjainkra. Fontoljuk meg azonban, hogy Jézus ezt a példabeszédet nem a gazdagoknak mondta el, hanem az egyszerű népnek, akik ott ácsorogtak körülötte és egész biztosan nem voltak gazdagok. Jézus tulajdonképpen arra figyelmeztette hallgatóit, hogy nincs az a vagyon, amely biztonságot adhat. Nemcsak a gazdagság ringathat bele bennünket a hamis biztonság érzésébe, hanem minden más olyan valóság is, amelyről úgy hisszük, hogy sebezhetetlenné tesz bennünket. Ide tartozik a hatalomvágy, amely útján másokat manipulálunk, de emlékezzünk arra, hogy Jézus még a hamis lelki „biztosítékokat” is elítélte a farizeusoknál, akik azt hitték, hogy a törvény megtartása biztosítja majd nekik a földi jólétet és az örök életet.
A két viszálykodó testvér esetében megfigyelhetünk még egy érdekes lélektani mozzanatot. Szent Lukács úgy fogalmaz, hogy „valaki” megszólalt a tömegben. Egy névtelen valakiről van tehát szó, aki nem akarta kitenni magát annak a veszélynek, hogy felismerjék. Nem tudjuk, hogy jelen volt-e mind a két testvér, vagy csak az, aki a vádat emelte, hogy később bosszantani tudja testvérét azzal, hogy még a Mester is az ő pártjára állt. Amikor pénzről, gazdagságról, örökségről van szó, érdekes módon mindig úgy érezzük, hogy nekünk van igazunk. Az Evangéliumban szereplő emberünk is meg volt győződve arról, hogy testvére igazságtalan vele szemben. Jézus természetesen elhárította a bíró szerepét, és Ő így viselkedik ma is: a mi ügyes-bajos dolgainkat, viszályainkat, magunknak kell megoldanunk, nem pedig Tőle várni a megoldást. Jézus általános elveket hagyott ránk, amelyeknek fényében tudunk tájékozódni és helyesen dönteni. Pontosan az Evangélium folytatása nyújt egy fontos támpontot ahhoz, hogy életünket az Evangélium fényében alakítsuk. Jézus azzal zárja a két testvér közötti vitát, hogy rámutat a kapzsiság veszélyére.
Jézus elsősorban nem a gazdagság ellen intette hallgatóit, hanem arra figyelmeztette őket, hogy fennáll annak a veszélye, hogy biztonságukat a vagyonban keressék. Megfigyelhetjük, hogy hányszor ismétli meg az esztelen gazdag az „én” és „enyém” szócskákat, ami arra utal, hogy egészen önmagára zsugorodott össze világnézete. Ez az önközpontú világnézet kizárja az ember életéből a szeretetet.
A példabeszéd igazi üzenete azonban a zárómondat: Istenben kell gazdagodni. Mit jelent Istenben gazdagodni? Sajnos, a vasárnapi Evangélium itt megszakad. A választ ugyanis a folytatásban tudjuk meg. Jézus a példabeszédet a Gondviselésbe vetett bizalommal folytatja. Istenben gazdagodni azt jelenti, hogy egyre bátrabban rábízzuk magunkat Istenre. Néha kissé zavaróan hat a homília szempontjából, amikor az evangéliumi olvasmányt tágabb szövegkörnyezetéből kiszakítva olvassuk és ez próbára teszi a szónok képességeit, hogy az adott szöveg alapján dolgozzon ki egy épkézláb prédikációt. De lehetséges, hogy pontosan így van ez jól, vagyis, hogy az olvasmányban felvetett kérdés válasz nélkül marad, mert ez arra kényszerít bennünket, hogy mi adjuk meg a választ. Mit válaszolunk ma arra a kérdésre, hogy mi adja meg életünk biztonságát: a gazdagság, az egészség, a jólét, vagy valami más? Elővételezve az evangéliumi választ, az így hangzik: nem valami, hanem Valaki, a minket mindig szerető Isten. Ő az egyetlen kikezdhetetlen támpont, amely biztonságot ad életünknek.

Gondolatok Évközi 17. vasárnap

Ábrahám alkudozása Istennel olyan furcsa volt nekem mindig. Mintha egy Mátyás királyról szóló mesében alkudozna a furfangos legény az álruhás királlyal, aki belemegy a játékba, hogy lássa, mi jár a legény fejében. Fiatalként azt gondoltam, hogy ez Ábrahám kereskedő vére, keleti alkutechnikája, és mint korhoz kötött elem van benne a Bibliában, egészen más tanulságokkal. Most pedig úgy látom, hogy nagyon is valóságos ez az alku, beszélgetés. Ábrahám az Istentől bizalommal, de a maga módján kérő ember. Nem akar Isten társa lenni, megérteni őt. Nem akar bölcs lenni, hanem csak okos. A maga szemszögéből kér, bántaná, ha Isten elpusztítaná a szomszéd várost, ahol rokona, Lót lakik. És ezt a maga sajátos módján Isten elé tárja: hivatkozik arra, amit Istenből eddig megismert. Isten igazságos, márpedig jókat és rosszakat egyaránt sújtani igazságtalanság lenne. Aztán a szétválasztás után az igazak számát kezdi lealkudni. Szemtelenség vagy bizalom? Korábban az elsőre szavaztam volna. Azonban egyre inkább látom, mennyire sok bátorság kell kérni, főleg olyantól kérni, aki sokkal nagyobb nálunk, és fennáll a veszélye, hogy oktalan vagy szemtelen kérésünkért fejünkkel fizetünk. Ábrahám bízik Istenben, és elő meri adni kérését, meglehetősen „rámenősen”, nagy bizalommal. És ez az a bizalom, ami miatt az Egyház ma felolvastatja Ábrahám alkuját. „Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyerek” – mondja Jézus, és Ábrahám most a gyerek bátorságával és kitartásával kér. A kérés pedig nem elsősorban Isten szándékait befolyásolja, hiszen az ő részét kevésbé érthetjük, ahhoz nem érünk fel. Valamint Isten nem szorul sem felvilágosításra (mert mindentudó), sem szándéka megjobbítására (mert végtelenül szeret minket). Viszont a vele szóba elegyedő, titkát, vágyát, kérését, kétségbeesését rábízó ember maga változik, a kapcsolat Isten és ember között elmélyül, a kapcsolatunk a jövővel kiszélesedik és biztonságosabbá válik. Már nemcsak az én aggodalmam, hanem Istennel megbeszélt, rá bízott félelmem, az ő kezét fogva megélt nehézségem. A kérő imádság alakít bennünket és környezetünket. Egy gyerek meséli az esti imáról: apa mindig odatérdel az ágyunk elé, én pedig arra gondolok, hogy Isten nagyon nagy lehet, ha apa letérdel előtte, de nagyon jó barát is, ha apa úgy beszélget vele, hogy nem vesz ünneplő ruhát. Anya a legkisebb testvéremmel az ölében imádkozik, közben ringatja, csitítja. De ha a többiek piszkálódnak, vagy a macska rosszalkodik a sarokban, sosem áll meg az imában, nem figyel közben ezekre. Isten nagyon egyszerű lehet, ha gyerekkel az ölben is lehet imádkozni, de nagyon fontos lehet Ő és az ima, ha anya semmi miatt nem hagyja abba. 

Gondolatok Évközi 16. vasárnap

Az évközi tizenhatodik vasárnap első olvasmánya A Teremtés könyvéből vett leírás, amelyben megcsodálhatjuk Ábrahám vendégszeretetét. Három ismeretlen férfit látott, de bennük Istent látta vendégül. Ajándékba olyan ígéretet kapott, ami felülmúlta minden legtitkosabb álmát: Sárának fia lesz. Isten minden másoknak tett szívességünket megjutalmazza.
A második olvasmányban Szent Pál kolosszei híveinek azáltal bizonyítja irántuk való szeretetét, hogy szenvedéseit ajánlja fel értük. A mi szenvedésünk is csak úgy nyer értelmet, ha másokért ajánljuk azt.
Az Evangélium idillikus képpel kezdődik: Jézust látjuk magunk előtt, amint családias hangulatban várja az ebédet kedves barátai, Márta és Mária társaságában. De az idillikus helyzet hamar elveszíti varázsát Márta erélye fellépése következtében. Márta tulajdonképpen Jézust vonta felelősségre, amiért nem figyelt fel sürgölődésére. Jézus szelíden, de igen világosan rendre utasította Mártát. Azonban itt is, mint minden evangéliumi jelenetben, nem Márta és Mária a főszereplők, hanem Jézus. Tegyünk fel néhány kérdést Jézusnak, hátha jobban megértjük, mi is történt valóban a szóban forgó családi körben.
Mindenekelőtt szeretnénk megtudni, hogy Jézus meghívott vendég volt-e tanítványaival együtt, vagy hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül toppant be, számítva a jó barátok nagylelkűségére? Az Evangélista fogalmazásából arra következtetnénk, hogy Jézus és tanítványai előzetes bejelentés nélkül érkeztek a faluba, ahol betértek Márta házába. Ha ez így igaz, el tudjuk képzelni, hogy Mártának tényleg voltak gondjai, hogyan vendégelje meg a tucatnyi embert. Ha előre jelezték volna érkezésüket, biztosan sok mindent már előre elkészített volna, amint ezt minden gondos háziasszony teszi. Így kénytelen volt bevetni minden ügyességét és erejét, hogy a lehető legjobbat nyújtsa vendégeinek.
Fontoljuk meg Jézus ilyennemű viselkedését, mert Ő néha ma is hasonló módon kopogtat ránk, hirtelen, előzetes bejelentés nélkül. A balesetek, a betegségek, a kiábrándulások ritkán kérik előzetes beleegyezésünket, hogy meglátogathassanak bennünket. Képesek vagyunk-e ilyen esetekben is felismerni a hozzánk látogatóba érkező Istent és mindent megtenni annak érdekében, hogy szépen fogadjuk Őt? Csakhogy ez a „szépen fogadni Őt” nem jelenti szükségszerűen a sürgölődést, amint azt Márta tette, hanem gyakran Máriával oda kell ülnünk az Úr lábához, és figyelni szavaira. Isten tervével szemben, ugyanis, gyakran érthetetlenül állunk, ezért célszerűbb meghallgatni Őt, mit is akar tulajdonképpen mondani nekünk.
Másodszor, szeretnénk megtudni, miért vitte Jézus mindenhová tizenkét apostolát is? Vajon nem gondolt arra, hogy ezzel nagy próbára teszi vendéglátóit? Tudjuk, hogy az Apostolok vele voltak a kánai menyegzőn, most is többes számban olvasunk az eseményekről, tehát itt is vele voltak Apostolai. Első gondolatunk lehet az a vigasztaló következtetés, hogy ahol Jézus van, ott lesz a tanítványa is, amint ezt Ő maga megígérte. Jó tudni, hogy ez nem csak a keresztre és a szenvedésre vonatkozó ígéret, hanem az örömre és békességre is. Lehetséges azonban egy másik következtetés is: Jézus sohasem érkezik magányosan mihozzánk sem. Ez viszont utalás arra a mondatára, hogy amit egynek is legkisebb testvérei közül tettünk, neki tettük. A keresztény lelkiség mindig konkrét, másokra odafigyelő és másokat felkaroló lelkiség.
Harmadik kérdésünket a két nővérhez intéznénk: Mi történt Márta erélyes közbelépése után? Vajon megcsendesedett-e Márta és vajon bement-e Mária a konyhába, hogy segítsen sürgölődő nővérének? Nem tudjuk, de talán nem is fontos tudnunk a választ. Jézus példabeszédei és másokhoz intézett szavai sokszor befejezetlenek, ami arra utal, hogy nekünk kell azokat tovább folytatnunk és magunkra alkalmaznunk. Ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire.
Álljunk meg a végén egy gondolat erejéig még egy szereplőnél, akiről ugyan nem esik szó, de biztosan ott volt: Lázár is. Egy másik szövegből megtudjuk, hogy Jézus szerette Lázárt, Mártát és Máriát. Szerette őket olyanoknak, amilyenek voltak: a hallgatag Lázárt, a sürgölődő Mártát és a kontemplatív Máriát. Jézus szeretete nagylelkű szeretet: minden emberben a szépet, a nemest és a pozitívumot keresi.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 754679
mind – siem 2011