Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Farsangi évközi 3. vasárnap

Hónapokkal ezelőtt olvastam az érdekes hírt, hogy a halfogás terén az az
ember tartja a világrekordot, aki 1000 különféle halat fogott már. A sikeres
fogások után mindig lefényképezte a halat, aztán a legtöbbjüket
visszaengedte a vízbe. E szép teljesítményhez nem kevesebb mint 10 évre volt
szüksége, s minden szabadidejét ezzel töltötte. Bejárta már a fél világot,
halászott már tengeren, folyón és tavon egyaránt. Nem szeretném
lekicsinyelni teljesítményét, de tulajdonképpen nem is olyan sok az 1000
féle hal, ha figyelembe vesszük, hogy legalább 30 ezer halfajtát tartanak
nyilván. Napjainkban a horgászat hobbinak, kikapcsolódásnak számít, de
természetesen vannak olyanok is, akik számára a halászat komoly mesterség. A
horgászok könnyen túlzásba esnek, s emlékezetükben az idő múlásával egyre
nagyobbra nőnek a halak. Az igazi halásznak nem érdeke a nagyotmondás, mert
abból aligha tudna megélni. Számára létkérdés, hogy sikeres-e a mindennapi
munka.
Péter, az ő testvére András, valamint a másik testvérpár, Jakab és János
számára, akikről a mai evangéliumban hallottunk, nem hobbi volt a halfogás.
Nekik ez volt a mesterségük, s ebből tartották el magukat és családjukat. A
halászat kemény, mindennapi munka volt számukra, amit bizonyára már évek óta
gyakoroltak. Minden megváltozik azonban számukra, amikor Jézus elszólítja
őket mesterségüktől: “Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek
titeket!” (Mt 4,19). A meghívottak érzik, hogy rögtön indulniuk kell, s
feleletük nem tűr halasztást. Nem késlekednek, nem kezdenek el azon tűnődni,
hogy mi vár rájuk, s tulajdonképpen nem mérlegelik gyors válaszuk
következményeit. Azonnal indulnak, s Jézus követői lesznek. Bizonyára nem
értették, hogy mit jelent az emberhalász kifejezés, de nem kérdezték meg,
hanem egyszerűen és határozottan rábízták magukat Jézusra, akit ezzel
elfogadtak Mesterüknek. Ennek háttérében azonban ott húzódik Jézus bizalma
is irántuk, hiszen előzetesen ő sem kérdezett tőlük semmit, nem kérdezte
őket képességeikről és szándékaikról, nem vizsgálódott családi
körülményeikkel kapcsolatban. Csak egyszerűen meglátta és meghívta őket. A
bizalomteljes meghívásra, csak ugyanilyen bizalommal lehet felelni, s e
kölcsönösség lesz az alapja a Mester és a tanítványok kapcsolatának. Jézus
tanítványaivá fogadja őket, a halászok pedig elfogadják mesterüknek őt.
Az emberhalászat igazi jelentését akkor érthetjük meg igazán, ha a
történetet nem csupán úgy értelmezzük, hogy Jézus tanítványokat gyűjt maga
köré, hanem kiszélesítjük abban az értelemben, hogy Jézus társakat választ
magának, munkatársakat választ az emberhalászatra. Hiszen ő maga is
emberhalász, akinek hivatása az emberek összegyűjtése és megmentése.
Ugyanerre a feladatra hívja meg a két testvérpárt és később a többi
tanítványt is.
Péterről, a halászról ma nem tudnánk semmit, ha annak idején Jézus nem
emelte volna ki bárkájából és nem bízta volna rá az Egyház hajója vezetését.
Nevét nem jegyezték volna le az evangélisták, ha halász maradt volna. Jézus
egy új, nagyszerű feladattal bízta meg, kiemelte őt a hétköznapi szintről.
Napjainkban is sok fiatal szeretni kiemelkedni a hétköznapok
középszerűségéből. Szeretnének valami nagyot alkotni, valami maradandót
létrehozni, szeretnének valami igazán értékesért fáradozni. Szeretnék az
életüket egy nagyszerű célra felajánlani. Milyen jó volna, ha ez a bennük
élő nemes szándék, ez a tettrekészség belesimulna Isten tervébe, s
megéreznék, hogy az emberhalászat, az emberek szolgálata a legnagyszerűbb
feladat, amire az ember vállalkozni képes. Milyen jó lenne, ha meghallanák a
Jézus követésére hívó szót és az első tanítványokhoz hasonlóan azonnal
indulnának. Nem ezer, nem is csak tízezer, hanem még ennél is több ember
várja az emberhalászok munkáját. Nincs csodálatosabb hivatás, mint
megvalósítani Krisztus szavát, s gyakorolni az emberhalászatot.

Gondolatok Farsangi évközi 2. vasárnap

Az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk. Üzenetében az Úr szolgájáról énekel, aki a nemzetek világossága lesz. Jó tudni, hogy mi már ennek a világosságnak a fényében élünk.  A második olvasmányban Szent Pálnak a korintusi hívekhez intézett csoda szép köszöntését halljuk. Pál annyira tele van Jézus iránti szeretettel, hogy egyetlen mondatban négyszer is megismétli a Jézus nevet. Jó tudni, hogy minket is Jézus szent neve bátorít napról napra, amikor keresztet vetünk, amikor imát mondunk, vagy amikor csak egyszerűen felsóhajtunk, hogy „Jézusom!”Az evangéliumban Szent János elmondja Keresztelő Szent János tanúságtételét Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!”Keresztelő Szent János tanúságtétele azonban furcsa fordulatokat tartalmaz. Arról szoktunk tanúságot tenni, aminek tanúi voltunk, amit láttunk, vagy amit hallottunk. Keresztelő Szent János nyíltan megvallja, hogy Jézust mindeddig nem ismerte. Mégis felismerte. Mi segítette ebben a felismerésben? A leírásból megtudjuk, hogy három körülmény segítette ebben Jánost: a Szentlélek, az ő hivatáshűsége és emberszeretete.   Mindenek előtt azt kell mondanunk, hogy Keresztelő Szent János nem magától ismerte fel Jézust, hanem a Szentlélek sugallatára. Később Szent Pál is kifejti majd, hogy a Szentlélek ereje nélkül senki sem vallhatja meg, hogy Jézus a Messiás. Ma is így történik: hitünk Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Legyünk hálásak azért, hogy van hitünk.Másodszor, Keresztelő Szent János hitt küldetésében és hű maradt hivatásához akkor is, amikor talán nem látta elég világosan, mi is legyen a következő lépés hithirdetésében. De ott volt, azon a helyen, ahová a Szentlélek küldte őt, a Jordán partján és itt találkozott Jézussal. Ma is így történik: Jézussal ott találkozunk, ahol becsületesen végezzük hivatásunkat, küldetésünket.Harmadszor, Keresztelő Szent János szerette az embereket. Hosszú éves magányában nem vált ember idegenné. Elmélyült lelkisége nem csak a saját lelki üdvét szolgálta, hanem másokhoz fordult érdeklődése. Ma is így van: Jézust csak azok képesek felismerni, akik szeretik az embereket. Eddigi eszmefuttatásunkban Keresztelő Szent Jánosról beszéltünk. De nem ő ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője, hanem Jézus. János evangélista, aki minden valószínűség szerint szem- és fültanúja volt ennek a jelenetnek, így kezdi helyszíni közvetítését: „Másnap, amikor Keresztelő Szent János, látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya!” Szép ez a kép, véssük lelkünkbe: Jézus János felé tart. Ez a kereszténység lényege: Jézusban Isten eljött hozzánk, hogy minden egyes emberrel találkozzon. Ma is jön, ma is közeledik felénk, ma is keres bennünket. Hagyjuk magunkat megtalálni. Álljunk meg egy pillanatra, úgy, mint Keresztelő Szent János, aki ott állt és hagyta, hogy Jézus közeledjen feléje. Egyszer valaki azt mondta, hogy ő még nem hívő, még csak keresi Istent. Mire valaki ezt válaszolta neki: „Istent nem kell keresni, ő a helyén van, nem ő az elveszett, hanem te! Hagyd, hogy megtaláljon az Isten!”. Isten ma is keres bennünket, Jézusban állandóan közeledik felénk.   Minden emberi élet alapvető kérdése: „Miért vagyok a világon?” A válasz erre a kérdésre azonban nem belülről jön, hanem kívülről, vagyis nem arról van szó, hogy én mit akarok az életemmel, hanem arról, hogy mit akar Isten tőlem. Miért teremtett Isten?Az evangéliumi jelenetet úgy tehetjük magunkévá, ha beleéljük magunkat az eseményekbe, ha “belépünk” a képbe. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Keresztelő Szent János és Jézus jön velünk szembe. Kit látunk benne? Tanítót, Mestert, aki megmutatja, hogyan kell élnünk? Vagy látjuk-e benne a Megváltót, aki helyreállítja megrongált kapcsolatunkat az Istennel? Tudunk-e barátot látni benne, aki arra hív bennünket, hogy bízzuk rá életünket az Atyára, aki gondviselő szeretettel őrködik fölöttünk? Látjuk-e benne az utat, amikor úgy érezzük, hogy jövőre vonatkozó terveink meghiúsultak és nem tudjuk, merre vezet tovább utunk?A mai evangélium felhívja a figyelmünket arra, hogy Jézus közeledik felénk, és arra buzdít bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket és figyeljünk rá. Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus még nem mond semmit, de az évközi vasárnapok további olvasmányaiban Jézus majd szól hozzánk. Hallgassuk, mit mond, mert tanítása során biztosan megtaláljuk majd a választ arra a kérdésre is, miért vagyunk tulajdonképpen a világon, mi az életünk értelme és célja.

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése

Az első olvasmány Izajás próféta könyvéből van: az Úr szolgájáról énekel, akiben könnyen Jézusra ismerünk, annál is inkább, mert maga Jézus hivatkozott erre a szövegre, amikor messiási küldetését jellemezte: „szelíd, jóságos küldöttként érkezik, aki a megtört nádszálat nem töri össze.” Ebben viszont mindannyian könnyedén magunkra ismerünk, hiszen oly gyakran érezzük magunkat megtört nádszálnak.

          A második olvasmány az Apostolok cselekedeteiből van. Szent Péter beszédét olvassuk. Az Apostol kifejti, hogy Jézus, ahol csak, mindenütt jót tett. Ez érvényes napjainkban is: ahová beengedik Jézust, ott ő csak jót cselekszik.

          Szent Máté evangéliuma elmondja Jézus megkeresztelésének történetét. Ez az esemény sokrétű üzenetet közvetít felénk. Az evangéliumok nem csak szavakkal szólnak hozzánk, hanem eseményekkel, jelképes cselekedetekkel, sőt magatartásokkal is. Ez utóbbival találkozunk a mai evangéliumban is. Jézus megkeresztelkedése három elfelejtett erényre hívja fel figyelmünket: engedékenység, alázatosság, szolidaritás. Az elsőt tükrözi János magatartása, a másik kettőt Jézusé.

          Az első elfelejtett erény, amelyet ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az engedékenység. Jézus odament Jánoshoz, hogy a többiekkel együtt megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt. János szabadkozik: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, s te jössz hozzám?” Azt gondolhatnánk, hogy János kitart majd szabadkozásában, de viszonylag hamar enged Jézus kérésének. Mi valószínűleg nem így jártunk volna el, hiszen a legtöbb ember tudatában az engedékenység majdnem azonos a gyöngeséggel. Néha azt is lehet hallani, hogy az engedékenység arra vall, hogy valakinek nincsenek szilárd elvei, amelyek mellett hajlandó kitartani egészen a végsőkig. Ám ez nem így van. Az engedékenység a nagy jellemek erénye, az emberek közötti béke egyik feltétele. Az engedékenység a mindennapi együttélés fontos erénye és gyakorlására adódik bőven lehetőség, pl. a családban, ahol mindenkinek időnként engedni kell a maga követelményeiből, jogos elvárásaiból.

          A második elfelejtett erény, amit ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az alázatosság. János még mindig nem nyugszik bele a szerepek cseréjébe és figyelmezteti Jézust, hogy a dolgoknak fordítva kellene történnie: nem neki kellene megkeresztelnie Jézust, hanem Jézusnak őt. Jézus felelete mentes minden drámaiságtól: „Hagyjuk most ezt! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Ez az alázatosság hangja, amely arra utal, hogy az ember nem saját magára gondol, hanem a küldetésre, amelyet el kell végeznie, tehát másokra, akikhez küldetése szól. Az alázatosság nem csak, hogy elfelejtett, hanem gyakran lenézett erény. Az alázatos embert kicsit együgyűnek tartjuk. Ennek ellenére az alázatos ember nem esetlen. A bibliai szóhasználatban alázatos az az ember, aki megszabadult az önmagára vonatkozó illúzióktól, túlzott érzékenységtől. Az alázatos ember másokra és küldetésére irányítja tekintetét, nem pedig saját magára.

          A harmadik elfelejtett erény, amelyre ez az evangéliumi szakasz felhívja a figyelmünket a szolidaritás. Jézus beállt a sorba a többiek közé, a bűnösök és a vámosok közé. Talán meglep bennünket, hogy Jézus ennyire azonosította magát ezekkel az emberekkel. Ma olyan világban élünk, amelyben mindenki az előnyöket keresi. Az emberek büszkék arra, ha van jó összeköttetésük, ha soron kívül bejuthatnak valahová, és kissé furcsának tartanánk azt a valakit, aki nem akarna élni összeköttetéseivel. Képzeljük csak el, ha valaki bemenne egy hivatalba, és ezt mondaná: „Nekem kiutaltak egy lakást, mivel már évek óta barakkban élek. De elhatároztam, hogy várok még, adják oda valaki másnak, akinek nagyobb szüksége van rá.” Pontosan erre tanít bennünket a mai evangélium. Jézus sorba állt és várta, hogy János megkeresztelje. Szolidaritást vállalt a többiekkel.

          A szentek és lelki nagyok ezt megértették. Albert Schweitzer elment az afrikai őserdőbe és ott élt tovább a szegény őslakókkal. Boldog Damiaan de Vestuer atya elment a leprások közé és maga is leprásként halt meg Molokai szigetén. Charles de Foucauld elment a tuaregek közé és maga is nomádként élt. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy bárhová is elmenjünk: lehetőségünk a szolidaritás erényének gyakorlására van otthon is.

Kérjük a mai nap kegyelmeként, hogy megértsük ezeknek az elfelejtett erényeknek fontosságát a mindennapi életben. Ha a béke emberei akarunk lenni környezetünkben, akkor azt csak ilyen evangéliumi erényekkel lehet elérni. Jézus nem önmagáért keresztelkedett meg, hanem miérettünk és ezzel velünk is szolidaritást vállalt. Köszönjük meg neki, hogy már ott a Jordán vizében ránk is gondolt. 

Gondolatok Karácsony utáni 2. vasárnap

A karácsonyi ünnepi szentmiséhez kapcsolódóan már olvastuk az Ige
megtestesüléséről szóló himnuszt, amely János evangéliumának
bevezetése. Ma újra ezt a részt nyújtja lelki táplálékként számunkra
egyházunk. Akkor említettük, hogy Jézus származását bemutatva János
evangélista nem csupán az ő születéséig megy vissza, miként ez Máté,
Márk és Lukács írásában megfigyelhető, hanem egészen a teremtésig. A
világ teremtésével állítja párhuzamba Jézus születését, amely a világ
és az ember újjáteremtése Isten részéről.
Irányítsuk ma figyelmünket azokra a kifejezésekre, amelyek kizárólag e
helyen szerepelnek János evangéliumában! A himnusz egyik sajátos
kijelentése így hangzik: “közöttünk élt.” Az eredeti görög szövegben a
következő szerepel: “felverte sátrát közöttünk.” Mire gondoljunk ezen
érdekes kifejezés hallatán? Eszünkbe jut, hogy az ószövetségi időkben,
a pusztai vándorlás során Isten szövetséget kötött a választott néppel.
A szövetségkötést követően Isten utasításainak megfelelően Mózes sátrat
épített, ide vitte be a szövetség ládáját és helyezte el a szövetség
törvényeit tartalmazó kőtáblákat. A sátor az Isten lakóhelye,
jelenlétének helye volt, ahová Mózes akkor ment be, amikor Isten
közölni akart vele, illetve a néppel valamit. A sátor a találkozás
helye volt Mózes és az Úr számára, ezért is nevezték a “találkozás
sátrának.” A kétirányú közeledés jele ez: egyrészt Isten az ő népe
közelében akar lenni, azt akarja, hogy érezzék jelenlétét, másrészt az
ember számára fontos, hogy Istenhez közeledjen, hiszen ott érzi magát
igazán biztonságban, ott érzi magát boldognak.
A sátorral kapcsolatban eszünkbe jut még Jézus színeváltozásának
eseménye. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János előtt
Jézus megmutatja isteni dicsőségét. Az isteni jelenlét megerősítéseként
itt is megjelenik a felhő, miként az ószövetségi időkben is felhő
ereszkedett le a találkozás sátrára. Péter ekkor sátrat akar építeni az
Úr, valamint a megjelenő és vele beszélgető Mózes és Illés számára.
Szándéka mögött az húzódik meg, hogy felismeri Jézus istenségét, és az
Isten számára helyet akar biztosítani.
E példákból szépen kibontakozik a “közöttünk élt” (sátrat vert
közöttünk) kifejezés értelme. Ne úgy képzeljük el, hogy Isten a
végtelen világűrben él, távol az embertől, elérhetetlen távolságban
tőlünk. Amikor gyerekek kérdezik a felnőtteket, hogy hol van az Isten,
akkor válaszként sokan felmutatnak az égre és arról kezdenek beszélni,
hogy a felhőkön túl a messzi távolban él az Isten. Megtévesztő és
zavaró ez a gyerekek számára. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindenütt
jelen van és jelenléte betölti az egész világmindenséget, de az is
igaz, hogy Isten jelen van a világban, jelen van köztünk, ha
szeretetben élünk egymással, és jelen van bennünk. Az ilyen gyermeki
kérdésre mutassunk inkább az emberekre, akikben Isten él! Mutassunk
magára a gyermekre, aki felteszi ezt a kérdést, és akiben szintén Isten
él! S remélhetőleg mutathatunk magunkra is.
“Közöttünk élt” – írja János evangélista Jézusról, a megtestesült
Igéről. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy az idősödő apostol
visszaemlékezik az évtizedekkel korábbi eseményekre, arra az időre,
amikor Jézus élt, az emberek között élt, járta a városokat, tanította
az embereket és gyógyította a betegeket. János nem csupán arról beszél,
hogy Jézus itt élt emberi világunkban, hanem azt állítja, hogy Isten
élt, jelen volt az emberi világban vagy helyesebb mindezt nem múlt
időben mondani, hanem jelen időben: Isten jelen van közöttünk, jelen
van a világban. Jelenléte megtapasztalható, észrevehető. Jézus Krisztus
megtestesülésével és születésével Isten kifejezte azt, ahogy örökké itt
akar élni köztünk, velünk és bennünk.
Befejezésül még egy gondolat. Szent Pál apostol írja egyik levelében:
“Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk
hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben” (2Kor 5,1). Az
emberi testet nevezi itt sátornak és a halálra, valamint a feltámadásra
gondol. Emberi testünk tehát sátor, amelyben Isten lakik. S miután a
halálban ledől, megsemmisül ez a sátor, akkor Istentől a feltámadásban
új testet kapunk, amellyel egyesül halhatatlan lelkünk. Éljen bennünk a
földi lét során az Isten, hogy az örökkévalóságban Istenben élhessünk!

Gondolatok Szent Család vasárnap

Szentcsalád ünnepén az Egyház arra szólít fel bennünket, hogy gondoljunk mindazokra, akik távol élnek és dolgoznak hazájuktól: ez a vasárnap ugyanis az elvándorlók világnapja. A Szentcsaládnak is kijutott a földön futásból; ők is idegenek voltak egy távoli országban.

Furcsa ünnep ez a mai vasárnap. Miközben a Szentcsaládról szóló evangéliumi leírást olvassuk, érzelmek sokasága özönli el lelkünket. Alig pár nappal ezelőtt a gyermek önfeledt boldogságával ünnepeltük a Karácsonyt, fenyőfával, angyalokkal és pásztorokkal körülvéve beleringattuk magunkat a Szenteste idilljébe. Lelkünket elárasztotta az öröm és a béke.

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, az egyház egy egészen másmilyen képet vetít lelki szemeink elé. Mintha csak egy láthatatlan kéz elsöpörte volna az idillikus jelenetet és helyébe sötét színekkel megfestett vészjósló képet tárt volna fel. Alig két nappal a Karácsony után Szent István jelenik meg a képernyőn: Karácsony, az öröm é a béke után hirtelen tanúi leszünk a gyűlöletnek, az üldöztetésnek, a halálnak. Aztán következik Szentcsalád ünnepe. Mi szívesen emlegetjük a Szentcsaládot, mint az eszményi családot. Kétségtelenül az, de nem olyan értelemben, ahogyan azt talán mi elképzeljük. Legyünk tárgyilagosak: ez már nem az idillikus családi élet, hanem a megpróbáltatásokkal küszködő család képe. Az angyalok visszatértek az égbe, a pásztorok nyájukhoz és megkezdődik a zord hétköznapok küzdelmes taposómalma: a hideg betlehemi éjszakák, rettegés a Gyermekért, akinek Heródes életére tör, menekülés éjnek idején Egyiptomba, az idegen ország magányossága, a bizonytalan kimenetelű várakozás, hogy mikor lesz vége a számkivetésnek. Adjuk ehhez hozzá a még elkövetkezendő eseményeket: a Gyermek elveszítése a Templomban, ennek az egyébként kedves és szófogadó fiúnak ennyire furcsa viselkedése, ami szülei számára korántsem volt idillikus lelki élmény, hanem rettenetes lelki törés, hiszen azt a kincset veszítették el, amit maga Isten bízott rájuk.

Hálásak vagyunk Istennek pontosan az ilyen Szentcsaládért. Mert a családról lehet sokféleképpen beszélni. Festhetünk eszményi képet róla mondván, hogy mennyi boldogság rejlik a családi életben. Csakhogy a valóság kérlelhetetlenül rácáfol erre az eszményiesített elképzelésre: a boldog, idillikus házasság és család csak a szerelmes fiatalok álmodozásaiban létezik, nem a valóságban. A családról festhetünk drámai képet is, mondván, hogy a házasság és a család mint olyan válságba került, mindenütt csak önzés létezik, a válás pedig szinte normális jelenséggé vált. Ez is egyoldalú és túlzottan általánosított nézet. Még mindig vannak nagyszerű házasságok és családok, csak valószínűleg ezekről nem sokat beszélnek az újságírók, mert nem botrány-téma.

A mi Istenünk azonban realisztikus. Ahelyett, hogy elméleti szinten oktatna ki bennünket az ideális családról, egy reális, életből vett példán keresztül mutatja meg, hogyan kell élni a családi életet a mindennapok viszontagságainak közepette, és hogyan lehet megoldani az esetleges problémákat.

Mit üzen, tehát a Szentcsalád példája? Az első tény, amire felfigyelhetünk, miközben József, Mária és Jézus családját szemléljük, rendíthetetlen nyugalmuk, amely a legnehezebb pillanatokban sem hagyja el őket. Mária és József nem panaszkodnak senki és semmi ellen, nem okolják a mostoha társadalmi körülményeket és a sok igazságtalanságot, amely érte őket, hanem maradéktalanul megbíznak Istenben, akiről hiszik, hogy a javukat akarja még a legkínosabb emberi viszontagságokon keresztül is. Ez az ő üzenetük mindannyiunk számára és ez a családi és személyes élet titka: az a meggyőződés, hogy Isten szeret bennünket és mindenben csak a javunkat akarja.

Gondolatok Advent 4. vasárnap

A vasárnapi evangélium egyszerű tényállással kezdődik: “Jézus Krisztus születésének ez a története…” Az átlagos zsidónak azonban ez a hétköznapi bejelentés nem volt ínyére. Nem így képzelték el a Messiás megjelenését, nem pólyás baba, sírdogáló újszülött formájában. Annak ellenére, hogy az írástudók ismerték a Betlehemre vonatkozó jövendöléseket, a népi vallásosságban a Messiásnak váratlanul, meglepetésszerűen kellett volna megjelennie, egyenesen a mennyből kellett volna érkeznie. Később is felrótták Jézusnak származását, amikor kifejtették, hogy tudják, honnan jött, ki az anyja és testvérei, ezért nem lehet a Messiás, mert róla nem lehet majd tudni, honnan érkezett. A zsidók túl hétköznapinak tartották Jézust ahhoz, hogy Isten küldöttjét lássák benne.

          Akárcsak a zsidók, mi is várjuk Istenünk eljövetelét. Álljunk meg egy pillanatra és fontoljuk meg, hogyan képzeljük el megjelenését? Hogyan látjuk működését a világban? Ez azért fontos, mert igen gyakran nem arról van szó, hogy Isten nincs jelen, hanem arról, hogy nem ismerjük fel, mivel másként képzeljük el érkezését és jelenlétét. Igen gyakran Jákobra hasonlítunk, aki álmából felriadva felkiáltott: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam!” (Ter 28,16).

          A várva várt Messiás nem felhőkön és villámokon keresztül érkezett, hanem egy falusi fiatal nő kilenc hónapos terhessége útján, normális fejlődési folyamat kimeneteleként, amely magába foglalta a gyermekkor, a fiatalkor és a felnőttkor érési szakaszait. Mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy a mi Istenünk a szürke hétköznapok Istene. Isten azokban az emberekben látogat meg minket is, akik körülöttünk születnek, élnek és meghalnak. Gyakran nehezebb Istent felismerni a hozzánk közel álló, nekünk ismerős emberekben, semmint a rendkívüli eseményekben.

          „Jézus Krisztus születésének ez a története…” Máté evangélista szavai azt jelzik, hogy Ádvent a vége felé közeledik. Mostantól kezdve ismerős, kedves jelenetekkel találkozunk az olvasmányokban: a Gyermek, angyalok és pásztorok. De a mai evangélium még tele van emberi drámával, amelyre jó lesz felfigyelnünk, mert mindannyiunk élethelyzetét tükrözik. Mária és József emberi és hitbeli drámájáról van szó.

          József első reakciója a hírre, hogy Mária gyermeket vár, teljesen emberi és csak arra a feltételezésre épülhetett, hogy Mária hűtlen volt hozzá. Ez a gondolat leteperte, szégyenbe és kiábrándultságba döntötte. Vallása ebben nem volt segítségére. Hithű zsidóként biztosan ismerte azt a törvényt, hogy a leányanyát inkább meg kell kövezni, semmint hogy szégyent hozzon a kiválasztott népre. József nagyságáról vall a tény, hogy a megkövezés nála nem jött számításba. Nem volt bosszúálló ember. Elhatározta, hogy csendben félrevonul és egyedül él tovább fájdalmával.

          Mária helyzete sem volt kevésbé drámai. Őt is érzelmek tengere borította el. Önzetlenül átengedte magát Isten akaratának. Most azonban Jeremiás próféta szívszaggató szavai kellettek, hogy csengjenek fülében: „Az Úr szava csak gyalázatomra vált és csúfságomra” (Jer 20,8). Úgy tűnik, Isten furcsa dolgokat képes művelni barátaival. Egész biztos, hogy Mária Istenhez folyamodott segítségért. Végül is Ő helyezte méhébe a megígért Messiást. Valójában nem igen értette, mi is történik vele és hogyan alakulnak majd a dolgok, de hitt abban, hogy Isten tudja, mit művel és megbízott benne.

          Józsefről még csak annyit, hogy válsága nem okozott neki álmatlan éjszakát. Ő is bízott Istenben, ezért lefeküdt és csendesen elaludt. Isten álmában bátorította, hogy vegye magához Máriát és ennyi elég volt neki. Akárcsak Mária, József sem értett sok mindent, ami körülötte történt de nem követelte, hogy betekintést nyerjen Isten terveinek titkába. Ő is meg volt elégedve annyival, hogy Isten alázatos szolgája legyen. Mária és József nagyszerűen illettek egymáshoz, amire szükségük is volt, belegondolva mindabba a sok megpróbáltatásba, amelyek házasságuk folyamán érte őket.

          Félreértések, téves feltételezések, félelmek és kiábrándulások minden élet velejárói. Néha József helyzetében érezzük magunkat, amikor a jövőre vonatkozó szép álmaink törnek össze egy pillanat alatt. Máskor Mária helyzetében találjuk magunkat, amikor tévesen ítélnek meg bennünket. Bármilyen is legyen válságunk, Isten nem hagy magunkra bennünket. A mi részünkről csak azt várja el, amit József és Mária előttünk megtett: vessük belé, Istenbe, minden bizalmunkat és lépjünk rá a remény útjára.

          A mai evangélium két fontos tanulságot tartalmaz. Az első: amikor Isten belép valaki életébe, vele együtt megérkeznek a nehézségek is. Másodszor, amikor megérkeznek a nehézségek, velük együtt megérkezik Isten is. 

Gondolatok Advent 3. vasárnap

Advent 3. vasárnapjának evangéliuma ismételten Keresztelő Szent János alakját állítja elénk. János már börtönben van, követeket küld Jézushoz, hogy a Mester tanúságtétele megerősítse őket kételyükben. Sőt talán a Keresztelőnek is kételyei támadtak: másfajta Messiást várt. Jézus tetteire hivatkozik: a csodás gyógyítások, halottak feltámasztása és más csodajelek tanúskodnak arról, hogy Ő a próféták (Izajás és Malakiás) által megjövendölt Messiás.
Jézus János melletti tanúsága figyelemre méltó: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.” De még meglepőbb a folytatás: „De aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb, mit ő.” Mit is akar ezzel mondani Jézus? Szakemberek véleményére hivatkozom: Pusztán a tény révén, hogy valaki az Isten Országához tartozik – valamennyi megkeresztelt Krisztus-hívő – nagyobb az Előfutárnál, aki az Ország kapujában maradt, még az Ószövetséghez tartozik.
Jézus kijelentése tehát szembeállít két kort, az isteni üdvökonómia két korszakát. A Mester nem akarja kicsinyíteni János szerepét, csak azt hangsúlyozza, hogy az Újszövetség messze felülmúlja a Messiás eljövetelét előkészítő Ószövetséget. Az egyházatyák így is mondták latin szójátékkal: antiquum testamentum – antiquatum, ószövetség elavult (túlhaladott) szövetség. Mert Krisztus minden újdonságot magával hozott.
Az evangéliumokban a Keresztelő többszörös tanúsága Jézusról egyértelmű: ő csak előfutár, csak az Eljövendő útját készíti elő; ő csak vízzel, Jézus tűzzel, Szentlélekkel keresztel; miután rámutatott a Messiásra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”, -visszavonul, mert neki kisebbednie kell, a Mesternek pedig növekednie: teljesen neki engedi át a teret. János a pusztában kiáltó szó, pontosabban: hang, az Ige szócsöve.
Szent Ágoston zseniális szójátéka: Jánosa a vox, a hang, Jézus a Verbum, az Ige; a hang viszi tovább az Igét, az értelmet, az üzenetet. Így is mondhatjuk tehát: János Jézus szócsöve. – Keresztelő János, a Messiás szócsöve ma is példakép. Ma is valamennyi igehirdető, evangelizáló, pap vagy világi apostol, a média emberei is az Isteni Ige szócsövei. A Vatikáni Rádió munkatársai a Pápa, de végső soron a krisztusi üzenet szócsövei. Nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztus örömhírét. Ez alázatot követel, és nagy felelősséget jelent.
A szentleckében Szent Jakab advent üzenetét visszhangozza: „ Közel az Úr eljövetele…A Bíró már az ajtóban áll.” Karácsonyra készülve az első Úrjövetre emlékezünk. De az őskeresztények már a közeli végső Úrjövetre készülődtek: ezért az ítéletre való felkészülést emlegeti az Írás. De ha mi ma nem is véljük közelinek a végső Úrjövetet, gondolhatunk arra, hogy halálunk órája számunkra a világ végét és az ítélet kezdetét jelenti. Nem tudjuk sem a napot, sem az órát, ezért legyünk készen, virrasztva várjuk Urunkat. Bűnbánattal, türelemmel és reménységgel, hiszen a megpróbáltatások után az irgalmas Úrral találkozunk.
Advent 3. vasárnapja az Öröm vasárnapja, mert már közel van az Úr eljövetele. Izajás jövendöli: eljön az idő, amikor a sivatag kizöldül, amikor minden gonoszság eltűnik, mert az Üdvözítő megszabadít minden bűntől. Jézus adja az igazi örömet és békét, amelyet a világ nem adhat. Az Egyház osztozik az emberek örömében és reménykedéseiben, ahogy a Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a világ viszonyával foglalkozó zsinati okmány elején olvassuk.
Már meg vagyunk váltva, már eljutottunk Krisztus világosságára, ezért örvendezünk: isteni életünk kibontakozóban, de még visszaeshetünk a bűnbe. Reménykedve várjuk a mindenható kegyelem győzelmének megnyilatkozását, várjuk, a sok bűn és a sötétség eltűnését, Isten országa beteljesedését.

Gondolatok Advent 2. vasárnap

Izajás próféta az eljövendő Messiásról énekel. Visszatérő refrénje az igazságtétel. Szívet melengető ének volt ez mindazok fülében, akiket igazságtalanság ért. És ki ne ismerne magára ezekben a szavakban, hiszen mindegyikünket ért valamiféle igazságtalanság az életben. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben a testvéri szeretetre buzdít. Fontos itt felfigyelnünk arra, hogy nem pusztán etikai, humánus szeretetről van szó, hanem az apostol Jézus Krisztus akaratára hivatkozik. Jónak lenni nem önkéntes időtöltés, hanem kötelesség és küldetés. A vasárnapi evangélium Keresztelő szent János példáján és szavain keresztül szól hozzánk, aki Isten országának közelségét hirdeti és megtérésre serkent. János a Jézus-központú élet példaképe. Azért született, hogy tanúságot tegyen az eljövendő Üdvözítőről és küldetését életével majd halálával tette hitelessé. Ha talán nem is ilyen gyökeres formában, de minden keresztény életnek ez az alapvető mintája: tanúságot tenni a feltámadt Krisztusról. A régi időkben, amikor egy kimagasló személyiség, leginkább király vagy más uralkodó egy városba indult hivatalos látogatásra, futárt küldött maga előtt, hogy felkészítse az embereket a nagy eseményre, hogy megjavítsák az oda vezető utakat, hogy előkészítsék legjobb ruhájukat. Hasonló módon Krisztus első eljövetelének is voltak előfutárai és lesznek második eljövetelekor is (a nap, a hold és csillagok). Ám e kettő között van egy harmadik Jézus-jövetel is, amely most történik. Ilyen Úr-jövetel Jézus szentségi érkezése a szentáldozásban. Az Úr érkezik hozzánk vigasztaló szeretetében, bátorító igéjében, felemelő kegyelmében. Ő érkezik hozzánk a világ kis és nagy eseményeiben is. Ez az az érkezés, amelynek újra és újra elébe kell mennünk Isten hívására adott igenünkkel, mindennapi lelkiismeretbeli döntéseinkkel. Jézus tehát állandóan érkezik, és ehhez a jöveteléhez is szükségesek az előfutárok. Ez mindannyiunk feladata, küldetés ez, amelyet Isten ránk ruházott megkeresztelkedésünk pillanatában. A keresztség által Isten ugyanis kiválasztott bennünket, hogy a történelem e pillanatában, azok között az emberek között akikkel együtt élünk, a feltámadt Krisztus tanúi legyünk. Jánost maga Jézus szentelte fel erre a küldetésre, még anyja méhében. Hasonló módon érintette meg a mi lelkünket is a keresztség pillanatában. Szóval, tettel, életünkkel kell hirdetnünk, hogy Isten országa közel van. Keresztelő szent János, ez a legkiválóbb előfutár példája segíthet bennünket abban, hogy jobban megértsük saját küldetésünket is. Az evangélium így mutatja be nekünk Jánost: “Abban az időben föllépett Keresztelő János és Júdea pusztájában ezt hirdette: Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa.” Pontosan ezt kell nekünk is a világba belekiáltanunk: a mennyek országa közel van. Mi több, nekünk már azt kell hirdetnünk, hogy Isten országa megérkezett, itt van közöttünk, most valósul meg, most történik. Ezért a leglényegesebb dolog nem az, hogy várjuk Isten országának eljövetelét, hanem hogy belépjünk abba, ha kell, áldozatok és lemondások árán is. Az előfutár életének legszebb pillanata az volt, amikor találkozott a Mesterrel, amikor meglátta, hogy feléje közeledik és felujjongott: “Íme az Isten báránya, íme aki elveszi a világ bűneit, íme az, akiről beszéltem nektek.” A mi életünkben is megvalósul ez a találkozás: a szentáldozásban ugyanazokkal a szavakkal köszöntjük Urunkat, mint János: “Íme, az Isten báránya…” Ő pedig betölti lelkünket örömmel és bátorsággal, hogy előfutárai és tanúi lehessünk a történelem e pillanatában. Keresztelő Jánosról beszéltünk. Nem ő azonban ennek az evangéliumi szakasznak a főszereplője. Krisztus Urunkról van itt szó, aki itt áll közöttünk, sajnos sokszor és sokak számára ismeretlenül vagy félreismerten. De nekünk hívőknek ez a jelenlét adja meg azt a biztos támpontot életünkben, amely a mai napig ihlette és erősítette a szenteket: Isten Emánuel, velünk van, együtt járja velünk életünk útját, szívén viseli sorsunkat, irgalmas szamaritánusként hajol le hozzánk, hogy enyhítse testi és lelki szenvedésünket. Mindenek után pedig tárt karral hazavár bennünket abba a Királyságába, amely második eljövetelével teljesedik majd be. Addig ismételten megtisztított lelkiismerettel és megújult hittel valljuk, hogy Jézus az Úr, akire rá merjük bízni életünket.

Gondolatok Advent 1. vasárnap

Advent a latin adventus Domini-ből ered, ami úrjövetet jelent. Készülünk karácsonyra, amikor Jézus történelmi születésére emlékezünk. A liturgikus emlékezés aktualizálás is: a misztériumot megjelenítjük, hogy az itt és most jövő Úrral találkozzunk. A hitben ugyanis Krisztus kortársai leszünk, mert a Feltámadott Lelkével az Egyházban él. De adventben az egyház emlékezteti a hívőket a világvégi Úrjövetre is: virrasztva várjátok az Emberfia eljövetelét!
„Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! (…) Múlóban az éjszaka a nappal közel. Vessük le hát a sötétség tetteit (…) Éljünk tisztességesen, mint nappal!” Az A egyházi év kezdetére találóan választották a Római levél 13. fejezetéből azt a szakaszt, amelyben Szent Pál a bűn álmából való ébredésre serkenti olvasóit, miután felsorolta a parancsolatokat, kiemelve a szeretetet, amely összefoglalja az egész törvényt. Majd jelzi a sötétség cselekedeteit, amelyeket részletesebben felsorolt levele elején, amikor felelősségre vonta a pogányokat azért, hogy nem ismerték fel és el a Teremtőt, és bálványimádásnak, mindenféle fajtalanságnak adták át magukat.
A vasárnapi szentlecke eszünkbe juttatja Szent Ágoston Vallomásai VIII. könyvének 12. fejezetét, azt a híres epizódot, amikor titkos hangokat hall: „Tolle, lege! Vedd, olvasd! , és fölkapva az Apostol könyvét találomra éppen ott nyitja ki, ahol a mi leckénk versei olvashatók: „Nem tobzódásokban s részegeskedésekben, nem ágyasházakban …, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba…” Ágoston, aki már korábban elindult a megtérés útján, még viaskodott a döntő lépés előtt, de most az égi üzenetre és az írás bevilágító szavaira a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőle. Alypius barátjának elmondta a történteket, majd anyjához siettek, aki boldogan látta, hogy imái és könnyei meghallgatásra találtak: fia megtért Krisztushoz. – A XX. század elején, de később is sok író, gondolkodó, művész tért meg, e konvertitákról könyveket olvashatunk. Példájuk mutatja, hogy a kegyelem ott működik minden jószándékú nem hívő, kereső lelkében. Akik pedig Isten kegyelméből keresztények, akiket már csecsemő korukban megkereszteltek, és serdülő korukban öntudatosan vállalták a hitet, szintén figyelhetnek az Apostol intésére: vajon keresztényhez méltó-e életük, vajon emelt fővel járhatnak-e a nappal világosságában, mert Krisztus világosságába öltözködtek. Ha megtértünk is, naponta meg kell újítanunk elkötelezettségünket Krisztus mellett.
A vasárnapi evangélium a végső úrjövetről szól: virrasztva kell várnunk az Emberfia eljövetelét, amelynek óráját senki sem ismeri. Egész életünk advent: Úrjövet várása. De az Úr nemcsak a világvégi ítéletkor jön el, hanem mindig jön, Lelkével bebocsátást kér. Ne aludjunk, amikor zörget ajtónkon. Másrészt mindannyiunk számára halálunk bizonytalanul biztos pillanata lesz a találkozás az irgalmas és igazságos Úrral. Ha nem is rettegéssel, de bűnbánattal és alázatos bizalommal kell – virrasztva – felkészülnünk a végső találkozásra. Szent Ágoston a Vallomások 11. fejezetében tömören megfogalmazza a mi programunkat is: „mori morti, vitae vivere”, meghalni a halálnak, és élni az életnek, – az Életnek, Krisztusnak! 

Gondolatok Évközi 34. vasárnap Krisztus Király főünnepe

Krisztus Király ünnepének első olvasmánya Sámuel Második Könyvéből vett részlet, amelyben Dávid királlyá való fölkenéséről olvasunk. Megtudjuk, hogy Isten akarta, hogy Dávid népének ne csak fejedelme, hanem pásztora is legyen.
A második olvasmányban Szent Pál Apostol Isten irántunk való szeretetéről ír, ami abban nyilvánult meg, hogy kiragadott minket a sötétség hatalmából, és helyet adott szeretett Fia országában.
Krisztus Király ünnepének Evangéliuma a Kereszten függő Krisztus Királyt tárja szemünk elé. Furcsa király, furcsa trónus. De még furcsább az Őt körülvevők viselkedése. Három emberkategóriára figyelhetünk fel: a bámészkodó tömegre, a gúnyolódó főtanács tagjaira, és a hitvalló jobb latorra. Ebben az evangéliumi olvasmányban nem szerepelnek a legkedvesebb szereplők: Jézus Édesanyja, a hűséges asszonyok és János, a szeretett tanítvány. Őket gondolatban idecsatoljuk elmélkedésünk során.
Álljunk meg először a bámészkodó, közömbös tömeg előtt: emberek, akik vagy elkísérték Jézust a keresztúton, vagy véletlenül találták itt magukat. Valószínűleg nem értették, miről is van tulajdonképpen szó. Láttak már máskor is keresztre feszített gonosztevőket, lázadókat, bűnözőket, ezért azt gondolhatták, hogy Jézus is egy volt ezek közül. Akik korábban találkoztak Vele, talán fel sem ismerték a szenvedéstől, verejtéktől és vértől eltorzított arcát.
Jézust ma is keresztre feszítik. És ma is van tömeg, vannak emberek, akik nem ismerik fel, hogy ez a megcsúfolt ember Jézus, az Isten Fia, a világmindenség Királya. Sokan kérdezték, hol volt Jézus Dachauban, pedig a válasz egyszerű volt: Jézus volt a sok megalázott, megkínzott és kivégzett ember. Sokan kérdezik, hogy hol van Jézus a ma világszerte folyó kegyetlen háborúkban, ahol emberek tízezreit gyilkolják le, pedig a válasz egyszerű: Jézus az az elesett katona, az a lemészárolt civil, aki ott életét veszíti.
De sokan ezt nem látják, azt hiszik, ennek így kell lennie, ez a történelem kegyetlen sorsa. Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy lépjünk ki a bámészkodó tömegből és váljunk a köztünk mindig jelenlévő Krisztus Király tanúivá.
Álljunk meg továbbá a gúnyolódó főtanács tagjai előtt. Ezek kicsúfolták Jézus gyengeségét, kiszolgáltatottságát: „Másokat megmentett, most mentse meg magát, ha Ő a Messiás, az Isten választottja.” Ezekhez csatlakoztak a katonák is, akik szintén Jézus tehetetlenségén élcelődtek: „Ha Te vagy a zsidók királya, segíts magadon!”
Jézus, Krisztus Király mintha ma is tehetetlennek tűnne, csakhogy ezt gyakran az Egyházra mondják. Ha tényleg Krisztus Egyháza, akkor miért vannak benne bűnös papok és hívek, miért nem védi meg magát a világ fölényes mosolygása ellen? Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy merjünk szót emelni az alaptalan vádak ellen.
De ne csak másokra gondoljunk, hanem álljunk oda magunk is a kereszten függő Krisztus Király elé, és találjuk meg helyünket az Őt körülvevők között. Ebben segíthet egy első tekintetre mellékesnek tűnő körülmény. Érdekes megfigyelni, hogyan fogalmaznak ezek az emberek: „Ha te vagy a zsidók királya, segíts magadon!”
„Ha te vagy…”. Ez a feltételes módon történő fogalmazás kifejez kételyt, titkos vágyat és vádat. Kételyt, mert a kérdező nem hisz maradéktalanul abban, amit tudni szeretne. Titkos vágyat, mert a kérdező titokban mégis remél abban, hogy igaz az, amit tudni szeretne. Vádat, mert a kérdező akarja, hogy igaz legyen az, amit tudni szeretne.
Hitünk e három kérdés körül forog. Mi is gyakran feltételes módon fogalmazunk. „Ha jó az Isten, hogyan engedheti meg ezt, vagy azt” Szeretnénk hinni, hogy Isten valóban jó, de kételkedünk benne, mert a látszat mintha ellene mondana, egyben vádoljuk Isten, mert ha jó, akkor, véleményünk szerint nem tűrheti az ártatlanok szenvedését.
„Ha szent az Egyház” – fogalmazunk. Ebben a mondatban benne van kételyünk, hogy az Egyház mégsem annyira szent, amint azt hinni szeretnénk; a titkos vágy, hogy hátha mégiscsak szent az Egyház és a vád, hogy miért ilyen az Egyház, amilyennek mutatkozik: gyenge, bűnös, esetlen.
„Ha szeret az Isten” – fogalmazunk. Ebben a mondatban ismét benne van kételyünk, vágyunk és vádunk. Kétely: nem látom, hogyan szeret az Isten. Titkos vágy: akarom hinni, hogy minden látszat ellenére szeret az Isten. Vád: Ha szeret, akkor miért nem hallgatja meg kérésemet.
Hogy megtaláljuk a kiutat a kételyek és vádak hínárjából, a jobb latorhoz kell csatlakoznunk. Ő nem kételkedett, nem vádolt, nem fogalmazott feltételes módon, hanem határozottan hitvallást tett: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad!” Figyeljük meg jól azt is, hogy Jézus az első két embercsoport kérdéseire, vádjaira és gúnyolódására nem válaszolt semmit, de a latornak válaszolt: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. Ez a mi Jézusunk, a Kereszten függő és megcsúfolt Király, aki még a Kereszt agóniájában is másokra gondol nagy szeretettel.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 801890
mind – siem 2011