Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 16. vasárnap

Az évközi tizenhatodik vasárnap első olvasmánya A Teremtés könyvéből vett leírás, amelyben megcsodálhatjuk Ábrahám vendégszeretetét. Három ismeretlen férfit látott, de bennük Istent látta vendégül. Ajándékba olyan ígéretet kapott, ami felülmúlta minden legtitkosabb álmát: Sárának fia lesz. Isten minden másoknak tett szívességünket megjutalmazza.
A második olvasmányban Szent Pál kolosszei híveinek azáltal bizonyítja irántuk való szeretetét, hogy szenvedéseit ajánlja fel értük. A mi szenvedésünk is csak úgy nyer értelmet, ha másokért ajánljuk azt.
Az Evangélium idillikus képpel kezdődik: Jézust látjuk magunk előtt, amint családias hangulatban várja az ebédet kedves barátai, Márta és Mária társaságában. De az idillikus helyzet hamar elveszíti varázsát Márta erélye fellépése következtében. Márta tulajdonképpen Jézust vonta felelősségre, amiért nem figyelt fel sürgölődésére. Jézus szelíden, de igen világosan rendre utasította Mártát. Azonban itt is, mint minden evangéliumi jelenetben, nem Márta és Mária a főszereplők, hanem Jézus. Tegyünk fel néhány kérdést Jézusnak, hátha jobban megértjük, mi is történt valóban a szóban forgó családi körben.
Mindenekelőtt szeretnénk megtudni, hogy Jézus meghívott vendég volt-e tanítványaival együtt, vagy hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül toppant be, számítva a jó barátok nagylelkűségére? Az Evangélista fogalmazásából arra következtetnénk, hogy Jézus és tanítványai előzetes bejelentés nélkül érkeztek a faluba, ahol betértek Márta házába. Ha ez így igaz, el tudjuk képzelni, hogy Mártának tényleg voltak gondjai, hogyan vendégelje meg a tucatnyi embert. Ha előre jelezték volna érkezésüket, biztosan sok mindent már előre elkészített volna, amint ezt minden gondos háziasszony teszi. Így kénytelen volt bevetni minden ügyességét és erejét, hogy a lehető legjobbat nyújtsa vendégeinek.
Fontoljuk meg Jézus ilyennemű viselkedését, mert Ő néha ma is hasonló módon kopogtat ránk, hirtelen, előzetes bejelentés nélkül. A balesetek, a betegségek, a kiábrándulások ritkán kérik előzetes beleegyezésünket, hogy meglátogathassanak bennünket. Képesek vagyunk-e ilyen esetekben is felismerni a hozzánk látogatóba érkező Istent és mindent megtenni annak érdekében, hogy szépen fogadjuk Őt? Csakhogy ez a „szépen fogadni Őt” nem jelenti szükségszerűen a sürgölődést, amint azt Márta tette, hanem gyakran Máriával oda kell ülnünk az Úr lábához, és figyelni szavaira. Isten tervével szemben, ugyanis, gyakran érthetetlenül állunk, ezért célszerűbb meghallgatni Őt, mit is akar tulajdonképpen mondani nekünk.
Másodszor, szeretnénk megtudni, miért vitte Jézus mindenhová tizenkét apostolát is? Vajon nem gondolt arra, hogy ezzel nagy próbára teszi vendéglátóit? Tudjuk, hogy az Apostolok vele voltak a kánai menyegzőn, most is többes számban olvasunk az eseményekről, tehát itt is vele voltak Apostolai. Első gondolatunk lehet az a vigasztaló következtetés, hogy ahol Jézus van, ott lesz a tanítványa is, amint ezt Ő maga megígérte. Jó tudni, hogy ez nem csak a keresztre és a szenvedésre vonatkozó ígéret, hanem az örömre és békességre is. Lehetséges azonban egy másik következtetés is: Jézus sohasem érkezik magányosan mihozzánk sem. Ez viszont utalás arra a mondatára, hogy amit egynek is legkisebb testvérei közül tettünk, neki tettük. A keresztény lelkiség mindig konkrét, másokra odafigyelő és másokat felkaroló lelkiség.
Harmadik kérdésünket a két nővérhez intéznénk: Mi történt Márta erélyes közbelépése után? Vajon megcsendesedett-e Márta és vajon bement-e Mária a konyhába, hogy segítsen sürgölődő nővérének? Nem tudjuk, de talán nem is fontos tudnunk a választ. Jézus példabeszédei és másokhoz intézett szavai sokszor befejezetlenek, ami arra utal, hogy nekünk kell azokat tovább folytatnunk és magunkra alkalmaznunk. Ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire.
Álljunk meg a végén egy gondolat erejéig még egy szereplőnél, akiről ugyan nem esik szó, de biztosan ott volt: Lázár is. Egy másik szövegből megtudjuk, hogy Jézus szerette Lázárt, Mártát és Máriát. Szerette őket olyanoknak, amilyenek voltak: a hallgatag Lázárt, a sürgölődő Mártát és a kontemplatív Máriát. Jézus szeretete nagylelkű szeretet: minden emberben a szépet, a nemest és a pozitívumot keresi.

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett részlet, amelyben a szent író kifejti, hogy Isten törvénye nincs messze tőlünk, hiszen a szívünkbe van írva. Ha Isten törvényeihez szabjuk életünket, akkor nem tévedhetünk el az élet útján.
A második olvasmányban Szent Pál Krisztus isteni méltóságáról elmélkedik. Teszi ezt azonban nem elvont módon, hanem azonnal utal arra, hogy mit tett értünk Jézus: Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát.
Az Evangéliumban ismételten az irgalmas szamaritánus példabeszédével találkozunk. Sokszor hallottuk már ezt a példabeszédet, hiszen sok szónok kedvenc témája. talán meg sem rendít már bennünket. Pedig az Evangélium egyik megfejthetetlen titka, hogy minden olvasásnál valami újat fedezünk fel benne és minden olvasó talál benne valamit, ami pontosan neki íródott. Van a példabeszédben egy apró körülmény, ami igen aktuális a mai világban. Ma mindent pénzért lehet csak megkapni, már a vízért is fizetni kell, hogy az egyéb szolgáltatásokról ne is beszéljünk. A példabeszédben nem a pórul járt ember fizet, hanem az, aki segít rajta. Furcsa logika ez a mai világban! Képzeljük el, ha egyik nap megjönne a villanyszámlánk és ahelyett, hogy nekünk kellene fizetnünk, kapnánk egy szép összegű csekket. Ezt tette az irgalmas szamaritánus: nemhogy nem kért pénzt, hanem még adott is. Mi ennek a logikának az értelme? A válasz egyszerű: ez a jóság logikája.
Álljunk meg lélekben egy pillanatra az evangéliumi jelenet előtt és figyeljük meg az irgalmas szamaritánus gesztusait, és akkor megértjük, mi a jóság logikája. Itt jegyezzük meg, hogy más nyelvekben nem az „irgalmas” jelző szerepel, hanem a „jó”. Az olaszban „buon Samaritano”. A jóság tágabb fogalom, mint az irgalom. Négy dolgot figyelhetünk meg a szamaritánus viselkedésében: meglátta a szükséget szenvedő embert, lehajolt hozzá, felemelte, majd pénzt hagyott hátra további gondozásához.
A jóság első jellemzője, hogy odafigyel a másikra és azonnal észreveszi, ha annak szüksége van valamire. Sajnos, nagyon sok ember csak önmagával törődik, néha talán azzal a téves világnézettel élve, hogy nem kell beavatkozni mások életébe. Ez esetleg addig érvényes nézet, amíg a másik jól van, de ha baj éri, akkor már nem lehet elmenekülni a hívás elől, hogy segítségére siessünk. Ehhez azonban szükséges, hogy szemünk ne csak nézzen, hanem lásson is.
A jóság második jellemzője, hogy lehajol a másikhoz, a bajba jutotthoz. Ez képletesen azt is jelentheti, hogy érdeklődünk a másik iránt. Ma túl sokszor hangzik el az a szó, hogy „mit érdekel ez engem”. Amikor emberek sorsáról van szó, akkor nincs helye a közömbösségnek: vagy lehajolunk a másikhoz, vagy elmegyünk mellette, mint az a két evangéliumi szereplő, akik látták ugyan a bajba jutott embert, de elmentek mellette: a pap és a levita, pedig a kirabolt és megvert ember honfitársuk volt.
A jóság harmadik jellemzője, hogy felemeli a másikat, vagyis igyekszik ténylegesen megsegíteni a bajba jutottat. Ez lehet egy bátorító szó, vagy egy csokor virág, ha beteget látogatunk. Ide épül be az irgalmasság, amint ezt a Katolikus Egyház Katekizmusában olvassuk: „Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, melyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben” (KEK, 2447).
A jóság negyedik jellemzője, hogy nagylelkű, nem számítgató, nem nézi az áldozatot, hanem csak a másik embert, akinek szüksége van ránk. A jóságnak nincs ára. Nem lehet valakinek úgy szívességet tenni, hogy utána kiutaljuk neki a számlát.
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd azonban nem csupán etikai buzdítás. Jézus minden példabeszédében saját magát mutatta be és egyben mennyei Atyjáról is beszélt. Jézus a mi Jóságos Szamaritánusunk, aki látja bajainkat, lehajol hozzánk, felemel bennünket és jóságáért nem kér számlát tőlünk.

Gondolatok Évközi 14. vasárnap

Az évközi tizennegyedik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta kitörő örömmel hirdeti meg Jeruzsálem lakóinak a békét. Minden emberi szív sóvárgásának adott hangot a Próféta: mi is a békét kérjük és várjuk.
A második olvasmányban Szent Pál a Galatáknak írt levelében szintén békét és irgalmat kíván kedves híveinek, velük nekünk is.
Az Evangélium alaptémája a hetvenkét tanítvány elküldése. Meglepően kezdődik az evangéliumi beszámoló. Nem tudjuk pontosan, mikor és hogyan választotta ki Jézus ezt a hetvenkét embert. Valószínűleg az Apostolok nem voltak közöttük, mert úgy olvassuk, hogy az „Úr kiválasztott más hetvenkettőt”. Azt sem tudjuk, voltak-e köztük asszonyok Jézus kíséretéből? Szeretnénk tudni, kik voltak ezek az első tanítványok, milyen kiképzésben részesültek? Sajnos, az Evangélista nem találta fontosnak, hogy közölje velünk ezeket az adatokat. A Tizenkét Apostolt név szerint ismerjük, ez a hetvenkettő megmaradt névtelen csoportnak. Lehetséges azonban, hogy ez is nekünk szánt üzenet. Az Egyházban vannak nagynevű tisztségviselők, mint a Pápa, a Bíborosok, a Püspökök, valószínűleg ismerjük helyi Plébánosunk nevét. De az Egyházban vannak nagyon sokan olyanok is, akik életükkel és szavukkal viszik tovább Jézus békesség üzenetét, mint ez az anonim hetvenkettő az Evangéliumban. Nem az a legfontosabb, hogy az emberek ismerjenek bennünket, hanem hogy Jézus ismerje nevünket, mint ahogyan egész biztosan jól ismerte kiválasztott tanítványait. Ezt maga Jézus mondta nekik, amikor nagy örömmel számoltak be neki első apostoli körútjuk sikereiről: annak örüljenek, hogy nevük föl van írva a mennybe. A keresztség pillanatában a mi nevünk is felkerült a mennyei anyakönyvbe. Ez arra kötelez bennünket, hogy úgy éljünk, hogy ne hozzunk szégyent nevünkre.
Második üzenetként megfontolhatjuk azt, hogy Jézus a békesség hirdetését bízta a hetvenkét tanítványra. „Békesség e háznak!” – ma is szép köszönés ez az evangéliumi jókívánság. Mik lehettek az akkori emberek békétlenségének forrásai, és mik zavarják ma békességünket?
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította Isten látszólagos hallgatása. Izrael népe megszokta, hogy mindig voltak köztük próféták, akik bátorították az elcsüggedt szívűeket, akik reményt öntöttek az elfáradtakba, akik szebb jövőt hirdettek a szegényeknek. Jézus idejében mintha Isten elfelejtette volna népét: nem volt próféta. Igaz, ott volt Keresztelő Szent János, de őt alig néhány év nyilvános működés után halálra adta a gonosz Heródes. Jézus egyik alapvető békeüzenete az volt, hogy Isten nemcsak, hogy nem felejtette el népét, hanem pontosan most teljesedett be az idő, hogy megmutassa minden emberi elképzelést felülmúló szeretetét: egyszülött Fiát küldte a világba, hogy meghirdesse az általános üdvösséget.
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította az emberi gonoszság elterjedése. Rablók garázdálkodtak az utakon, amint ezt az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd érzékelteti, és Jézus akkori hallgatóinak ez nem elvont példázat volt, hanem a valós élet. A római leigázók megalázták az egyszerű embereket, amint ezt Cirenei Simon esete tanúsítja, akit a római katonák arra kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét. De a hivatalos képviselők is kegyetlenkedtek a néppel, amint azt a házasságtörésen ért asszony esete tanúsítja, akit ott a helyszínen meg akartak kövezni. Jézus békeüzenete pontosan abban állt, hogy rámutatott, hogy van még jóság az emberekben, amint azt bizonyította a tékozló fiú apja, vagy az irgalmas szamaritánus.
Jézus idejében valószínűleg az emberek szívét nyugtalanította saját vétkességük, esetlenségük tudata, amint azt a szamariai asszony esete tanúsítja, vagy a farizeus Simon házában Jézus lábaihoz boruló bűnös asszony csendes bűnvallomása. Jézus békeüzenete pontosan abban állt, hogy van bűnbocsánat, amint ezt állandóan hangoztatta azok felé, akik megbánták bűneiket: menj békével, bűneid bocsánatot nyertek.
Ma ugyanez a három dolog nyugtalanítja a mi szívünket is: hol van Isten a világban, miért van ilyen sok gonoszság a világban, és miért nem tudunk kiszabadulni az emberi gyarlóságok hínárjából? Erre a három aggodalomra küldi Jézus nekünk is béke-üzenetét: Isten ma is jelen van a történelem eseményeiben, ma is több a jóság, mint a gonoszság a világban és ma is miénk a bűnök bocsánata a Szentlélek erejében. A hívő ember ebből a béke-üzenetből él és ezt hirdeti a világnak.

Gondolatok Évközi 13. vasárnap

Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett szakasz, amelyben megtudjuk, hogyan hívta meg Illés próféta Elizeust, aki csendesen szántott. Illés szavára otthagyott mindent és követte őt és szolgájává lett. Elizeus nem tétovázott, mert Illés hívásában felismerte Isten akaratát. Gyakran hasonló a helyzet a mi életünkben is: Isten az emberek és események útján szólít meg bennünket.
A második olvasmányban Szent Pál szintén a meghívásról beszél, de ezúttal lelki értelemben, és kifejti, hogy meghívásunk szabadságra szól. Mintha az első olvasmány visszhangját hallanánk Szent Pál soraiban, amikor leszögezi, hogy a keresztény is szolga, de a szeretet szolgája: „szeretettel szolgáljatok egymásnak”.
Az Evangéliumban Szent Lukács beszámol Jézus jeruzsálemi útjáról. Útközben Jézus és a vele tartó Apostolok elfáradtak és megéheztek, ezért Jézus követeket küldött a szamariaiak városába, hogy adnának nekik szállást. A szamariaik azonban nem fogadták be Jézust. Ennek láttán a tanítványok, különösen Jakab és János felháborodtak olyannyira, hogy az istennyilát akarták lehozni az égből, hogy pusztítsa el a gonosz szamariaiakat városukkal együtt. De Jézus rájuk pirított.
Ma is vannak olyanok, akik nem fogadják be Jézust és vannak olyanok, akik emiatt felháborodnak. Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyult Jézus e két embercsoporthoz. Jézus nem haragudott meg a szamariaikra, megértette fenntartásukat, amint ezt az Evangélista is megjegyzi, mondván, hogy Jézus útban volt Jeruzsálem felé, amit ezek nem voltak képesek elfogadni, amint ezt tudjuk abból a beszélgetésből, amelyet Jézus a szamariai asszonnyal folytatott. Jézus azonban tudott türelmes lenni, tudott várni. Nem váratlanul, hirtelen jelent meg a szamariaiak között sem, hanem követeket küldött maga előtt. Jézus tudta, hogy szavai, kezdeményezése, érdeklődése ezek iránt az elszigetelt emberek iránt lassan, de biztosan előbb utóbb visszhangra talál szívükben. Biztosan akadtak szamariaiak is későbben Jézus követői között, amit szintén a szamariai asszony esetéből tudunk, aki elszaladt a városba és nagy hangon mesélte mindenkinek, kivel találkozott a kútnál. Erre sokan hittek Jézusban. Jézus ma is így közeledik felénk: követeket küld maga előtt, igéje és kegyelme útján, aztán csendesen, türelmesen vár, hogy hívása megfoganjon lelkünkben.
A továbbiakból megtudjuk, hogy valaki felkínálkozott tanítványnak, fogadkozva, hogy követni fogja Jézust, bárhová is megy. Jézus kijózanította az embert, mert nem igen tudta, milyen életmód vár rá Jézus mellett. Jézus soha senkit nem hitegetett, nem ígért senkinek karriert maga mellett. Ő csak saját magát és saját életstílusát tudta nyújtani követőinek. Ez pedig az örömteli pillanatok mellett magával hozta a nincstelenséget és üldöztetést is. A helyzet ma sem különb: keresztény hitünk nem csak öröm és béke, hanem megpróbáltatások és félreértések forrása is.
Egy harmadik tanítvány-típussal is találkozunk: ezeket Jézus szólította fel, hogy kövessék Őt. Az első nem volt hajlandó azonnal vele menni. Arra hivatkozott, hogy idős apjának szüksége van rá; „eltemetni” ugyanis nem azt jelenti, hogy az apja meghalt, hanem azt, hogy addig nem hajlandó Jézust követni, amíg az apja él. A másik is vonakodott, mert nem tudta eldönteni, mi a fontosabb, Jézus, vagy otthon hagyott családja. Mint jó emberismerő, Jézus tudta, hogy ha ezek az emberek most elmennek, a jövőben nem lesz lelki erejük ahhoz, hogy visszatérjenek. Így van ez a mi lelki életünkben is: ha nem cselekszünk azonnal, a jó szándék az idő múltával lelohad.
Ebben az evangéliumi jelenetben azonban nem a leendő tanítványok a főszereplők, hanem Jézus. Jézus az, aki követeket küld maga előtt, Jézus az, aki feltételeket szab jövendő tanítványainak, Jézus az, aki azonnali döntésre biztatja tanítványait. E három tulajdonsága ma is érvényesül. Kopogtat, hív, döntésre serkent. Jézus szeretete türelmes: tud várni, biztatni, serkenteni. Aki elfogadja hívását, részese lesz földi sorsának, de mennyei dicsőségének is, amint ezt Ő maga ígérte meg tanítványainak. Mi vagyunk ma Jézus tanítványai, mondjunk ismételten „igent” hívására.

Gondolatok Úrnapján

Úrnapja első olvasmánya a Teremtés könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy Melkizedek, a magasságbeli Isten papja, kenyeret és bort hozott Ábrahámnak és Isten áldását kívánta neki. Emlékeztető ez arra, hogy a mindennapi betevő falatunk Isten ajándéka, amiért hálásak vagyunk neki és az embereknek, akik elkészítik azt.
A második olvasmányban Szent Pál magyarázza korintusi híveinek a Szentmise méltóságát, hivatkozva arra, hogy magától az Úr Jézustól kapta az erre vonatkozó tanítást. A Szentmise hitünk szent titka, melynek nagy méltósága hódoló magatartásra késztet bennünket.
Az Evangéliumban a jól ismert csodálatos kenyérszaporításról hallunk. Mindenekelőtt szívmelengetően hat az Evangélista megjegyzése, hogy Jézus szívesen fogadta az embereket. Aztán megtudjuk azt, hogy az Apostolok haza akarták küldeni a népet, mivel éhesek voltak, de Jézus nem engedte, hanem felszólította őket, hogy ők adjanak nekik enni. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus úgy segítette ki a bajból tétova Apostolait, hogy Ő maga vette kézbe a helyzetet és utasításokat adott.
Mindenekelőtt álljunk meg egy pillanatra az Evangélista szavainál, hogy Jézus szívesen fogadta az embereket. Soha senkit nem küldött el, jóllehet voltak olyanok is, akik rosszkor keresték Őt. Nikodémus éjnek idején jött el Hozzá, mert nem akarta, hogy felismerjék. Gondolhatott volna arra, hogy Jézusnak is szüksége volt éjjeli pihenésre, de Jézus mégis szívesen fogadta Nikodémust. A „rossz hírű nő” a farizeus házába jött Jézus után, nem gondolva arra, hogy ezzel megbotránkoztatja a farizeus Simont, Jézust pedig „rossz hírbe” hozza, amint ezt Simon meg is fogalmazta magában. Jézus azonban a tolakodó nőt is szívesen fogadta. És szívesen fogadta a mostani Evangéliumban szereplő nagy tömeget, jóllehet Ő is éhes volt és fáradt. Jézus ma is ilyen, minket is szívesen fogad, bárhol és bármikor keressük Őt. De jó lenne egy kis szívességet is tanulni Jézustól, amikor mások fordulnak hozzánk ügyes-bajos dolgaikkal, kéréseikkel.
Fontoljuk meg továbbá, hogy az Apostolok már kevésbé voltak megértőek az emberekkel szemben, mint Jézus. Nemcsak ők voltak éhesek és fáradtak, hanem az emberek is, és esetleg attól tartottak, hogy az éhes tömeg kezelhetetlenné válik. Haza akarták küldeni a népet. Furcsa az Apostolok viselkedése. Szeretnénk megtudakolni tőlük, mi jogon gondolták, hogy hatalmuk van a Jézust kereső emberek fölött. Jézus erre nem hatalmazta fel őket. Általános lélektani jelenség, hogy mindig másokat akarunk rendre utasítani. Jézusnak nem tetszett Apostolai csendőri magatartása, ezért mintha meg akarta volna tréfálni őket azzal, hogy lehetetlen kért tőlük: adjanak ők ennivalót az embereknek. Nem valószínű, hogy az Apostolok elmosolyodtak Jézus szavaira, hanem inkább még mélyebbre süllyedtek zavarukban és elveszettségükben. Ugyanakkor, remélhetőleg, megtanultak egy alapvető leckét, amelyre később is nagy szükségük lesz: a kereszténység időnként a lehetetlen dolgok logikáját követi. Itt Jézus azt követelte tőlük, hogy öt kenyérrel és két hallal etessenek meg ötezer embert. A feltámadás után még lehetetlenebb feladatot bízott rájuk: hogy menjenek az egész világra és hirdessék minden népnek az Evangéliumot. Emberileg lehetetlen dolgok ezek, de amikor az Apostolok engedelmeskedtek Jézus szavának, megtörtént a csoda: volt kenyér is meg hal is bőven, az Evangélium pedig elterjedt az egész világon. Még valamit megtanultak az Apostolok: hogy Jézus a lehetetlen helyzetek ura, és ha engedelmeskednek neki, akkor kisegíti őket a bajból, ami ezúttal is beigazolódott.
Amikor Jézus látta, hogy Apostolai még mindig tétováznak, kézbe vette a dolgok menetét és ellentmondást nem ismerő hangon utasításokat adott: telepítsék le az embereket ötvenes csoportokban, kezébe vette az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, megáldotta és tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Nem tudjuk, meddig tartott a váratlanul jött bankett, de az emberek biztosan jól érezték magukat és sokáig nem akartak hazamenni. A végén Jézus mintha még egyszer meg akarta volna tréfálni tanítványait, adott nekik egy kis többletmunkát: rájuk bízta a maradék begyűjtését. Mindebben Jézus irántuk való szeretete nyilvánult meg. A szeretetnek sok jelzője van, Jézusnak pedig volt jó humorérzéke, amelyet szintén alkalmazott tanítványainak nevelésében. Ne ijedjünk meg, ha időnként Jézus tőlünk is lehetetlennek tűnő dolgokat kér, és eközben az az érzésünk, hogy nem értjük, mit akar tőlünk. Higgyük el neki, hogy nem viccelődik velünk, hanem nevelget bennünket, mint ahogyan Apostolait is nevelgette, alkalmazva még a humort is.

Gondolatok Szentháromság vasárnap

Szentháromság ünnepének első olvasmánya a Példabeszédek könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző csodálattal adózik a Teremtő Istennek. Mi is Istenünk jóságából létezünk és minden, ami körülvesz bennünket, az Ő alkotása. Hálával kell gondolnunk arra, hogy Isten akaratából és szeretetéből létezünk.
A második olvasmányban Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében kifejti, hogy megváltásunk a teljes Szentháromság műve: „békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által… a nekünk ajándékozott Szentlélekkel pedig kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”.
Az Evangéliumban, amelyet Szent János tollából olvasunk, Jézus a Szentháromságos egy Isten titkát fedi fel tanítványainak. Hogyan nevezi Jézus az Isteni Személyeket?
Jézus úgy mutatja be Istent, mint szerető Atyát, aki velünk és értünk van. Jézus nem Istenről beszélt tanítványainak, hanem azt mondta el nekik, hogy mit tesz értük az Atya. Mi Istenről nemigen tudunk beszélni. Istenről hitelesen csak úgy lehet beszélni, hogy Vele beszélünk. Isten mindig a „mi Istenünk”, akinek hálával tartozunk mindenért.
Amikor a Szentlélekről beszélt, akkor Jézus ismét azt hangoztatta, hogy mit tesz értünk a harmadik Isteni Személy. Jézus három dolgot bízott a Szentlélekre. Először azt, hogy elvezessen bennünket a teljes igazságra. Másodszor azt, hogy hirdesse nekünk a jövendőt. Harmadszor azt, hogy megdicsőítse Jézust.
A Szentlélek első műve az, hogy elvezessen bennünket a teljes igazságra. Minden ember arra vágyik, hogy megismerje önmagát, hogy megismerjen másokat, hogy ismerje az igazságot. A bíróságon arra szólítják fel a tanút, hogy csak az igazságot mondja és a teljes igazságot. A féligazság megtéveszt. Amikor hitünkről van szó, akkor a teljes igazság összefoglalója a Hiszekegy. Három nagy igazság képezi ezt a teljes igazságot: jó az Isten, szeret az Isten, hazavár az Isten.
A Szentlélek hirdeti nekünk a jövendőt. Ma a világ tele van jósokkal. Nem csak a sarlatánokra utalunk ezzel a szóval, hanem az ún. tudományos előrelátásokra is, amelyeket statisztikai felmérések és egyéb megfigyelések útján igyekeznek elérni. Az emberek hiszékenyek, igen gyakran ezekhez az előrelátásokhoz igazítják életüket. De a jövőt sohasem lehet maradéktalanul előrelátni, mert az élet nem a véletlenek összjátéka, hanem az Isteni Gondviselés és az emberi szabadság együttesének játéktere. A Bibliában a próféták voltak a „jövendőmondók”, de nem oly értelemben, hogy megjósolták volna a jövendő eseményeket, hanem figyelmeztették a népet mostani viselkedésének következményeire. Ha elhagyják Isten törvényeit és bálványokat követnek, akkor rájuk szakad a büntetés, a számkivetettség, az éhség. Ma is sokan úgy élnek, mintha viselkedésüknek nem lenne következménye. Bölcs az az ember, aki a Szentlélek sugallatára úgy viselkedik és cselekszik, hogy eközben számot vet viselkedésének és döntéseinek rövid és hosszú távon bekövetkező következményeivel.
A Szentlélek dicsőíti meg Jézust. Megdicsőíteni itt azt jelenti, hogy ismertté teszi. A tanítványok azt a küldetést kapták, hogy az egész világon hirdessék Jézus nevét, kereszteljenek meg minden embert Jézus nevében, bocsássák meg az emberek bűneit Jézus nevében. Jézus nevének megdicsőítése ma is folytatódik. Igaz, sokan gyalázzák Jézus nevét, amikor kicsúfolják filmekben és karikatúrákban, de ezt tették Vele már földi életében is ellenségei. Mindez nem vesz el semmit Jézus nevének dicsőségéből. A mi feladatunk és küldetésünk az, hogy úgy éljünk, mint jó keresztények, hogy ne érje gyalázat Jézus szent nevét.
Első tekintetre talán úgy tűnhet, hogy főleg a Szentlélekről és Jézusról beszéltünk, az Atyáról alig tettünk említést. Jézus is így tett, amint ezt a vasárnapi Evangéliumban olvassuk. De a végén egyetlen mondattal kiegészítette búcsúbeszédét, amikor határozottan kijelentette, hogy az Atya és Ő egyek.
Szentháromság vasárnapján mi is arra emlékezünk, hogy mit tett értünk a mi Istenünk. A minket mindig gyengéden szerető Atya, aki életre hívott bennünket, elküldte egyetlen Szent Fiát, hogy a bűnbeesés után se vesszen el senki azok közül, akik hisznek Benne; Jézus pedig elküldte a Szentlelket, hogy szerencsésen hazavezessen bennünket az Atyához. Ez a mi Istenünk: az áldott, mindig értünk aggódó Szentháromságos Egy Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek! 

Gondolatok Pünkösd főünnepén

Pünkösdvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója a Szentlélek kiáradásáról. Jelentős, ahogyan a szent író fogalmaz: „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek”. A Szentlélek minket is egészen magával sodor, átitat szeretetével, erejével, eltölt bennünket jelenlétének gyümölcseivel.
A második olvasmányban Szent Pál kifejti korintusi híveinek, hogy senki sem vallhatja meg Jézus szent nevét a Szentlélek ereje nélkül. Mi vagyunk azok, akik Jézus nevében imádkozunk, mondunk hálát a Jóistennek, járulunk az általa alapított szentségekhez- Mindebből arra következtetünk, hogy bennünk él és működik a Szentlélek.
Pünkösdvasárnap Evangéliumában Szent János elmondja, hogyan jelent meg Jézus tanítványainak. Az Evangélista biztosan nem véletlenül említ több körülményt, amelyek ezt az eseményt jellemezték. Először azt hangsúlyozza, hogy amikor beesteledett még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak. Szinte kiérezzük ebből a leírásból, mennyire vágyott Jézus arra, hogy újra találkozhasson szeretett tanítványaival. A „még a hét első napján” arra utal, hogy Jézus szinte türelmetlenül várta a nagy pillanatot. Isten szívesen találkozik velünk is.
Másodszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy Jézus azonnal, amint belépett, megmutatta tanítványainak kezét és oldalát. Ez volt neki személyazonossági igazolványa: a sebhelyei. Ebből láthatták a tanítványok, hogy tényleg Ő az, aki előttük áll: Ő, akit keresztre szegeztek és akinek átszúrták a szívét.
Harmadszor, Szent János azt hangsúlyozza, hogy az Apostolok a Szentlelket a bűnök megbocsátására kapták. Kár, hogy itt megszakad a szöveg a vasárnapi olvasmányban. Valakiben, ugyanis felmerülhetne a kérdés, hogy kik voltak a jelenlévő tanítványok, akiknek Jézus átadta a hatalmat a bűnök megbocsátására. Mert ha többen voltak jelen, akkor ezt a meghatalmazást esetleg úgy is lehetne értelmezni, hogy Jézus az egész Egyházra, minden hívőre rábízta a bűnök megbocsátását a Szentlélek erejében. A következő mondat azonban cáfolja ezt a nézetet, és ismét csak csodálhatjuk Szent János precíz fogalmazását: „A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus”. Ez a megjegyzés határozottan kimondja, hogy csak a kiválasztott Apostolok voltak jelen és csak ők kapták meg a hatalmat, hogy Jézus nevében és a Szentlélek erejében megbocsássák a hívek bűneit.
Ennél a pontnál meg kell állnunk és felül kell vizsgálnunk a szentgyónással kapcsolatos magatartásunkat. Aki nem értékeli a szentgyónást, az nem értette meg a kereszténység lényeges üzenetét, amely pontosan abban van, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy senki el ne vesszen, aki hisz benne, hogy benne nyerje el bűnei bocsánatát. Erre garancia a Szentlélek jelenléte az Egyházban és minden hívő életében.
Amikor a Szentlélekről elmélkedünk, akkor nem szükséges ezt „egyenes úton”, tenni, azaz teológiai vitákba bocsátkozni. Valamivel hasznosabb út, hogy felidézzük a Szentlélek ajándékait, amelyekkel biztosan telehintette a mi életünket is. De a legbiztosabb út, ha a Szentlélek jelenlétének gyümölcseiről elmélkedünk. Ezek közé a gyümölcsök közé tartozik mindenekelőtt a bűnök bocsánata. Hogy ez így van, próbáljunk jól odafigyelni következő szentgyónásunknál a feloldozás szép szövegére: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét”.
Pünkösdvasárnapján piros színbe öltözteti az Egyház a miséző papot; öltöztessük mi is a szeretet színeibe szívünket a hála jeléül, hogy miénk a Szentlélek minden ajándékával és gyümölcsével együtt.

Gondolatok Mennybemenetel főünnepén

Urunk mennybemenetele ünnepének első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteinek nyitánya, amelyben a szent író ünnepélyesen kifejti, hogy Jézus feltámadt: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról”. Jézus ma is él és hívei tanúskodnak erről életükkel, szavaikkal, tetteikkel.
A második olvasmányban Szent Pál azért imádkozik, hogy a dicsőség Atyja, Jézus Krisztus Istene, adja meg az Efezusban élő híveknek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjék Jézus Krisztust. Mi is hálásak vagyunk Szent Pálnak, ezért a szép imáért, hiszen nekünk is szükségünk van a kinyilatkoztatás lelkére, hogy egyre mélyebben behatolhassunk hitünk szent titkaiba.
Urunk mennybemenetelének Evangéliumában Szent Lukács Jézus utolsó szavait ismerteti. Jézus három dolgot mondott. Először azt mondta, hogy be kell teljesednie mindannak, amit Róla a törvényekben, a prófétákban és a zsoltárokban írtak. Másodszor megnyitotta értelmüket és megmagyarázta nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kellett. Harmadszor meghagyta nekik, hogy rájuk bízza a nagy feladatot, hogy minden népnek hirdessék mindazt, aminek tanúi voltak.
Először, Jézusban beteljesedett a kinyilatkoztatás. Isten mindent elmondott magáról, amit mondani akart, elsősorban azt, hogy szereti az embert. Csakhogy ezzel nem lett vége a kinyilatkoztatásnak. Jézus mennybemenetelével csak az egyik szereplő „forgatókönyve” ért véget. Isten szólt, kimondta önmagát, elmondta mindazt, amit el akart mondani. Most a másik szereplőn a sor: az embernek kell színre lépnie és megérteni azt, amit hallott, magáévá tenni azt, ami a neki szánt üzenet.
Másodszor, a mi „forgatókönyvünk” még rengeteg anyagot tartalmaz, amit nem mondtunk el. Jézus ezt nagyon jól tudta, nemcsak a mi esetünkben, hanem első tanítványai forgatókönyvét is jól ismerte. Jézus tudta, hogy tanítványai maguktól fogva képtelenek lesznek megérteni a kinyilatkoztatásban foglalt igazságokat, ezért megnyitotta értelmüket és megmagyarázta nekik, hogy a Messiásnak szenvednie kellett. Számunkra is a legnehezebb feladat a szenvedés értelmének felkutatása. Nekünk is szükségünk van isteni ihletre, hogy megfejtsük a titkokat. Jézus minket sem felejtett el: nekünk ajándékozta a Szentlelket, mellénk állította az Egyházi Tanítóhivatalt, amelynek a hit kérdésében szavatolta a tévedhetetlenséget, Vértanúkat és Szenteket támasztott az Egyház történelme során, hogy hiteles tanúként álljanak mellettünk.
Harmadszor, nekünk is tanúkká kell válnunk és hirdetnünk kell mindazt, amit magunk is megtapasztaltunk. Mi is beépülünk a Vértanúk és Szentek végeláthatatlan láncolatába és folytatjuk azt a küldetést, amelyet az Apostolok kezdtek el és amelyet majd tovább kell adnunk gyermekeinknek és az utánunk következő nemzedékeknek.
Urunk mennybemenetelével új szakasz kezdődött a világ és minden ember egyéni sorsában: Jézus saját személyében hidat vert az ég és a föld, Isten és az ember között. A Szentek már átmentek a hídon, mi viszont reménnyel a szívünkben, égre emelt tekintettel valljuk, hogy nyitva a mennyország, amint ezt Urunk mennybemenetelekor az első tanítványok tették. Erőnk pedig az az áldás, amelyet Jézus utolsó földi gesztusaként nekünk ajándékozott. Szent Lukács evangélista zárószavai minden hívő életprogramja: „Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent”.   

Gondolatok Húsvét 6. vasárnap

A Húsvét utáni hatodik vasárnap első olvasmányában az Apostolok Cselekedeteiből halljuk a megnyugtató szavakat, hogy keresztény hitünk nem teher, hanem örömteli hálaadás Isten szeretetéért. Az Apostolok így buzdították a híveket: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél”. Ismételten tudatosítanunk kell azt az igazságot, hogy hitünk felszabadító, nem pedig elnyomó erő.
A második olvasmány a Jelenések Könyvéből vett szakasz, amelyben Szent János megosztja velünk a mennyei Jeruzsálemre vonatkozó látomását. Az olvasmányból kicseng a szeretet, a nyugalom és a béke hangja, amelyre mindnyájunknak szüksége van, és amire állandóan vágyunk.
Az Evangéliumban Jézus három dologról biztosítja tanítványait, akik már sejtik, hogy nemsokára bekövetkezik a fájdalmas elszakadás szeretett Mesterüktől. Jézus gyengéd szavakkal bátorítja és vigasztalja őket, mindennek zálogaként megajándékozza őket három kinccsel. Jézus mindenekelőtt arról biztosítja őket, hogy az Atya szereti őket. Aztán megígéri nekik a Vigasztaló Szentlelket, aki majd eszükbe juttat mindent, amit Ő mondott nekik, amíg közöttük volt. Harmadszor, Jézus rájuk hagyja békéjét. Ez a három ajándék a mi kincsünk is.
Elgondolkozhatunk mindenekelőtt azon, hogy itt tulajdonképpen egy nagyszerű kinyilatkoztatásról van szó: Jézus kinyilatkoztatta a Szentháromságos Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Ez azonban nem pusztán elméleti igazság, hanem lelki életünk hordozója, emberi méltóságunk megalapozója, mindennapi életünk támpontja. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a támpontokat.
Először, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy szereti őt az Atya. A pszichológia tanítja, hogy minden gyermek legfájóbb tapasztalata az, ha úgy hiszi, hogy szülei nem szeretik, mert nem akarták, hogy megszülessen, vagy mert kisfiút akartak kislány helyett. Isten világában nincs „nem kívánt” gyermek. Isten mindenkit szeretetben álmodott meg, alkotott meg és hívott életre. Mindaz, amik vagyunk, nem a véletlen műve, hanem Isten nagy szeretetének műve. Ezért meri a hívő ember elfogadni saját magát, rábízni életét Istenre és menni tovább élete útján, bármerre is vezessen ez az út. Az Atya feltétel nélküli szeretete az első kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.
Másodszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy az élet minden viszontagsága közepette vele van a Vigasztaló, Erősítő, Bátorító Szentlélek. A pszichológia tanítja, hogy minden embernek szüksége van valakire, akivel megoszthatja örömeit és bánatát, akire rábízhatja titkait, akibe belekapaszkodhat, amikor megbotlik, aki felsegíti őt, amikor elesett, aki biztatja és bátorítja, amikor elfáradt. A mindennapi életben ez a valaki vagy a szüleink, vagy a barátunk, vagy házastársunk. Az élet útján viszont ez a Valaki a Szentlélek, aki csendesen, a háttérben maradva biztos kézzel őrködik felettünk. Gondoljunk Rá szeretettel és hálával. A Szentlélek erőteljes jelenléte a második kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.
Harmadszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy Jézus békéje kíséri élete útján. A pszichológia tanítja, hogy minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kézzel megsimogatja lázas homlokát, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. Jézus az a Valaki, aki mindezt adja nekünk. Jézus békéje a harmadik kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.

Gondolatok Húsvét 5. vasárnap

A Húsvét utáni ötödik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szép leírás, amelyből megtudjuk, hogy Szent Pál és Szent Barnabás „erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába.” Egyrészt nekünk is szükségünk van bátorításra, másrészt fontoljuk meg, hogy mások viszont tőlünk várják a bátorítást.
A második olvasmány a Jelenések Könyvéből vett szakasz, amelyben Szent János megosztja velünk nagyszerű látomását az új égről és új földről. De nem a túlvilágról beszél, hanem Isten hajlékáról az emberek között. Jó tudni, hogy az Isten világa és a mi világunk egybeolvadnak az élet minden terén.
Az Evangéliumban Jézus kihirdeti az új parancsot: „szeressétek egymást!” Több érdekes részletre figyelhetünk fel ebben a rövid evangéliumi szakaszban. Jézus ezúttal „fiaimnak” nevezi Apostolait. Ez arra utal, hogy Jézus a szülő szerepébe helyezte magát. Nevezte Ő tanítványait, szolgáknak („már nem nevezlek benneteket szolgáknak”, vagy amikor azt mondta nekik, hogy úgy fogalmazzanak, hogy „haszontalan szolgák”), nevezte őket gyermekeinek, tanítványainak, barátainak. Most fiaimnak nevezi őket. Ez utalás arra is, hogy most már nem kisgyerekek, hanem felnőtt emberek, akikre felelősséget lehet ráruházni. És tényleg, a szeretet parancsa nem kérés, nem ajánlat, nem felszólítás, hanem parancs: „Új parancsot adok nektek!” Jézus ma is úgy fordul hozzánk, mint akinek joga van parancsolni. A kereszténység nem önkéntesek klubja, hanem Jézus által kiválasztott tanítványok Egyháza, amelyben kötelességek is vannak, amelyeket azonban csak felnőtt emberek képesek teljesíteni.
Másodszor megtudjuk azt, hogy a keresztény szeretet mintája Jézus szeretete: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást”. Milyen volt Jézus szeretete? Talán három képben tudnánk kifejezni ezt a szeretetet: Jézus szeretete apai, anyai és testvéri szeretet.
Jézus szerette tanítványait erős, férfias szeretettel, mint ahogy az apák szeretik gyermekeiket. Jézus nem volt gyenge tanítványai hibáival szemben. Pétert sátánnak nevezte, amikor el akarta téríteni Őt a szenvedés útjáról; a két Zebedeus testvérnek a szemébe mondta, hogy nem tudják, mit kérnek Tőle, amikor az első helyekre pályáztak egy nem létező evilági Isten országában; Tamást megfeddte, amiért nem hitt azoknak, akik látták Őt a feltámadás után; a két emmauszi tanítványt balgáknak nevezte, amiért nem voltak hajlandók végiggondolni a nagyhéti eseményeket az Írások tükrében. Jézus nevelte tanítványait, megtanította őket imádkozni, felvilágosította őket az Írások reá vonatkozó igéiről, utasításokat adott nekik, amikor első apostoli útjukra küldte őket. Jézus szeretete ma is ilyen: férfias, apai: minket is figyelmeztet, irányít, nevel.
Jézus szerette tanítványait gyengéd, óvó szeretettel, mint az anyák szeretik gyermeküket. Védte őket, amikor a komisz farizeusok támadták őket, amiért nem böjtölnek és nem tartják be az ősök szokásait; félrehívta őket egy magányos helyre, hogy pihenjenek meg, mert látta, hogy fáradtak voltak; kedvesen fiacskáimnak nevezte őket az utolsó vacsora meghitt hangulatában; még elfogatása pillanatában is rájuk gondolt és őket fedezte, amikor felszólította a katonákat, hogy hagyják menni az övéit. A feltámadás után pedig kedvesen reggelivel várta őket a tóparton, amikor egész éjszakai fáradozás után nem fogtak semmit. Jézus minket is így szeret: gyengéden, anyai módon, oltalmazón.
Jézus szerette tanítványait kedves, baráti szeretettel. Mondta nekik, hogy ezentúl már nem nevezi őket szolgáinak, hanem barátainak, akiknek kinyilvánította szíve titkait; csendesen aludt a bárkájukban, amikor azok kieveztek a nyílt vizekre, mert megbízott bennük, mint ahogy a jó barátokban megbízunk; lakodalomba ment velük Kánába. Elfogadta tanítványait olyanoknak, amilyenek voltak, jó tulajdonságaikkal, erényeikkel és gyengeségeikkel együtt. Jézus minket is így szeret, kedves, baráti szeretettel.
Jézus azonban azt is mondta, hogy nekünk szintén így kell szeretnünk egymást. A mi szeretetünknek is magán kell viselnie az apai szeretet jegyeit, ami azt jelenti, hogy bátran figyelmeztetjük a másikat, ha letért a helyes útról, de azt is, hogy tudjunk odaállni a másik mellé és támogatni őt keresésében, munkájában, fáradságában. A mi szeretetünknek is anyai jelleggel kell bírnia, amely arra késztet bennünket, hogy óvjuk a másikat minden kiszolgáltatottságtól, és hogy lehajoljunk a kicsikhez, az elesettekhez, a szükséget szenvedőkhöz. Végül a mi szeretetünknek is baráti szeretetnek kell lennie, amellyel a másikat elfogadjuk olyannak, amilyen, minden jó tulajdonságával és gyengeségeivel együtt.
Hogy hogyan kell szeretnünk egymást azt magától Jézustól tudjuk, a Szeretet Nagymesterétől. A keresztény ember azzal is dicsekedhet, hogy a legjobb iskolába iratkozott: Jézus iskolájába, ahol a legkiválóbb Tanítómestere van.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 732037
mind – siem 2011