Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Farsangi évközi 4. vasárnap

Az évközi negyedik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amelyben a szent író arról biztosítja a népet, hogy Isten prófétát támaszt majd közöttük, aki közvetíteni fogja feléjük Isten szavát. Jó tudni, hogy Isten ma is szól hozzánk; itt az egyházi tanítóhivatalra gondolhatunk, mint modern prófétai szóra. A próféta ugyanis nem jövendőmondó, hanem Isten szavának tolmácsa.A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja a korintusi híveket, hogy éljenek feddhetetlen életet és ragaszkodjanak az Úrhoz. Jó tudni, hogy keresztény mivoltunk megalapozója nem a nagy tudás, hanem a Jézus iránti szeretet.Az evangéliumi jelenetben Szent Márk evangélista két emberkategóriát állít lelki szemünk elé. Az első kategóriába azok tartoznak, akik nagy csodálattal hallgatják Jézus szavait. Ez érthető, hiszen ember így még nem beszélt a társadalmi igazságosságról, az emberi jogokról, az egyetemes szeretetről. A második kategóriába viszont az a szerencsétlen beteg tartozik, akit annyira megzavartak Jézus szavai, hogy elkezdett össze-vissza kiabálni, mint valami megszállott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje!”
Tegyük fel magunknak ezt a kérdést: „Vajon melyik kategóriában ismerünk magunkra?” Lehet, hogy ennél a kérdésnél egyesek bosszúsan elhessegetik maguktól annak a gondolatnak még csak a lehetőségét is, hogy a „megzavart megszállott” kategóriájába tartozhatnának, kijelentvén, hogy ők igenis nagy csodálattal hallgatják Jézus igéit, olvassák a Szentírást. Nem biztos, hogy a jobbik kategóriát választották!
Ebben a drámai jelenetben ugyanis mély lélektani elemzést találunk arra vonatkozóan, milyen reakciót, milyen választ vált ki az emberben az Isten szavával való találkozás. Ez a találkozás három szakaszban történik, vagy úgy is mondhatnánk, hogy életünk három rétegét érinti.
Az Evangéliummal való találkozás első szakasza a csodálat. Nem nehéz csodálni Jézus tanítását. Az emberiség legnagyobb elméi osztatlan elismeréssel adóztak „Jézus vallásos géniusza” előtt és nem győzték csodálni az Evangélium tiszta szépségét, vitathatatlan bölcsességét, mély emberismeretét. Mi is sokszor megcsodáljuk Jézus tanítását, mi több, büszkék vagyunk arra, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Csakhogy a csodálat még nem hit és nem elegendő ahhoz, hogy Jézus hiteles tanítványai legyünk.
Az Evangéliummal való találkozás második szakasza a megrendülés. Isten szava olyan, mint a kétélű kard: tisztít, megsebez, hogy új szívet adjon, metsz, mint a szőlősgazda ollója, feltárja a mélyen fekvő lelki fekélyeket, mint a sebész műtőkése. Az Isten szavával való hiteles találkozás feltárja a bennünk lakó „gonosz lelkeket”, amint ezt ebben az evangéliumi jelenetben olvassuk. „Gonosz lelkek” a gyűlölet, a szeretetlenség, a bosszúvágy, az önzés, a mások szenvedése iránti közömbösség. Ezeket bolygatja meg bennünk Isten igéje, az az evangélium felhívása, hogy minden parancs alapja az Isten iránti szeretet, amely a felebarát iránti szeretetben mutatkozik meg. Amikor tehát Isten igéje, az Evangélium valamelyik felhívása megrendít bennünket, akkor értük el az Isten igéjével való találkozás második szintjét. Ekkor már nem vagyunk az Evangéliumnak csupán külső szemlélői, hanem cselekvő alanyai.
Az Isten igéjével való találkozás harmadik szintje a személyes találkozás Jézussal. Ha engedjük, hogy szavai megrendítsenek bennünket, akkor találkoztunk Jézussal. Ekkor már nem csak a szavai érdekelnek bennünket, hanem a kafarnaumi zsidókkal azt kérdezzük: „Ki ez az ember?” Ezzel a kérdéssel kezdődik a személyes hit. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy szenvedélyesen figyeljük Jézus életét és személyét. Szent Márk evangélista feladta a leckét akkori olvasóinak és nekünk, mai keresztényeknek is. A kérdés így hangzik: „Ki nekem Jézus Krisztus?” A kérdésre adott válasz visszatükrözi majd hitünk mélységét és hitelességét, amely lehet csodálat, megrendülés és személyes találkozás.

Gondolatok Farsangi évközi 3. vasárnap

Évközi harmadik vasárnappal megkezdődik Szent Márk Evangéliumának ciklusa, amely végigkísér majd bennünket a B év legtöbb vasárnapján. Szent Márk Evangéliuma olyan, mint egy nagy dráma, amelyben azonban nincs puszta nézőközönség, hanem mindannyian szereplőkké válunk. Az Evangélista, miután részletesen beszámolt Jézus nyilvános működésének sikereiről és kudarcairól, rábízza az olvasóra, hogy döntse el, tényleg Jézus-e a megígért és várva-várt Messiás, vagy Ő csupán csak az ács fia? És erre a kérdésre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, mert a közömbösség is elutasítást jelent.
A vasárnapi olvasmány e nagy dráma nyitánya. Jézus megkezdi nyilvános működését Galileában. Két jelentős esemény képezi a háttért: Keresztelő Szent János fogságba vetése és az első tanítványok meghívása. Az előfutár elvégezte küldetését, újjal rámutatott a Názáretből érkezett Jézusra, az ács fiára, Isten és emberek előtt azonosította Őt, mint Isten Fiát, a próféták által meghirdetett Üdvözítőt, majd felszólította hallgatóit, hogy ezután Őt hallgassák, Őt kövessék, Benne higgyenek. Keresztelő Szent János kimondta saját igenjét, sikeresen elvégezte a neki szánt küldetést, és lelépett a színpadról. Most rajtunk a sor, nekünk kell színre lépnünk és megadnunk válaszunkat. Ebbe a keretbe illeszkedik bele Jézus programbeszéde: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15).
Ha az e szavak által lelkünkben keltett visszhangra figyelünk, akkor valószínűleg a „beteljesedett az idő” szavak visszhangzanak a legtovább és a leghangosabban bennünk. Nem nehéz ugyanis apokaliptikus képet festeni a mai világról. Úgy szeretnénk belekiáltani ebbe a minket körülvevő, egyre ijesztőbbé váló sötétségbe, hogy minden betelt, hogy a gonoszság, a gyűlölet, a vérontás, a pusztítás pohara csordultig telt. Talán még soha nem volt ennyi háború egyszerre világszerte, soha ennyi és ennyire kegyetlen, észbontó pusztítás, öldöklés, embertiprás, mint ma. Úgy érezzük, mintha tényleg elérkezett volna Isten ítéletének órája. Ám Jézus nem erről beszél. Ő örömhírként mondja, hogy beteljesedett az idő, hogy elérkezett az üdvösség várva várt pillanata, hogy megkezdődött Isten országa. “A beteljesedett az idő” szavak Jézus szájában diadalujjongás. Azt jelentik, hogy a történelem új értelmezést nyer, mivel az egész fájdalmas, érthetetlen múlt üdvtörténetté válik: semmi sem volt hiábavaló, semmi sincs jóvátehetetlenül elrontva. Aki Őbenne hisz, annak életében új szakasz kezdődik, amelyet nem a múlt keserveitől való menekülés jellemez, hanem a megtapasztalt szeretet élménye.
Csak ilyen értelmezés tükrében válik érthetővé az a nemmindennapi körülmény, hogy a szóban forgó első tanítványok: Simon és András, Jakab és János szótlanul, szinte vakon követték Jézust. Ezek a férfiak nem tudták, mire hívta őket Jézus. De követték Őt, mert megigézte őket személyisége. Az ő válluk is meggörnyedt az élet terhe alatt, de hirtelen rádöbbentek, hogy pontosan arra a múltra volt szükségük, amely kijutott nekik, hogy megélhessék a szabadulás örömét. Jézus új jövőt ígért nekik: “az emberek halászává teszlek benneteket”. Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvősségét. A mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát.
Szép a magyar “nyomába szegődtek” kifejezés: lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, kemény munkától megedzett férfiakat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött. Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, hanem azért, mert minket is megigézett Jézus személye. Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk? Elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.

Gondolatok Farsangi évközi 2. vasárnap

Nem nehéz egységes egészbe fűzni az évközi második vasárnap olvasmányainak üzenetét: Isten hív bennünket, és várja válaszunkat. A liturgia először a kis Sámuel példáját állítja elénk, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására. Szent Pál az Első Korintusi levélben arra buzdít bennünket, hogy váltsuk tettekre keresztény hivatásunkat. Szent János evangélista elmondja az első tanítványok találkozását Jézussal. Felfigyelhetünk egy érdekes láncszerű reakcióra ennél az eseménynél: az első kettő, akik találkoztak Jézussal, hívnak másokat is, mi több, azt olvassuk, hogy András „elvitte” testvérét, Simon Pétert Jézushoz. Az „elvitte” ige arra enged következtetni, hogy Péter első hallásra valószínűleg nem igen lelkesedett a kilátásba helyezett találkozásért az újonnan megjelent tanítóval, úgyhogy Andrásnak kisebb nyomást kellett gyakorolnia Péterre. De amikor megtörtént a találkozás, Pétert lenyűgözte Jézus tekintete és személyisége, és Péter nála és vele maradt.A lánc tovább folytatódik. Fülöp Natanaelt hívja, aki viszont cinizmussal hárítja el a hívást: „Jöhet valami jó Názáretből?” De a vasárnapi evangélium ezt már nem mondja el, pedig Natanael reakciója is tanulságos, mert ma sem hiányoznak a cinikusok, akik pl. azzal vádolják Jézust, hogy nem szüntette meg a rabszolgaságot és nem emelete fel szavát a nők egyenjogúsága mellett.
Az első tanítványok esetében ugyanis három magatartást figyelhetünk meg. Az első a két, önként Jézus nyomába szegődött tanítvány magatartása: ők aktív módon keresték Jézust, Jézus pedig hagyta magát megtalálni. Ez szép üzenet nekünk is: Isten nem játszik bújócskát velünk, aki őszinte szívvel keresi Őt, az meg is találja.
A második magatartást Péter testesíti meg. Kelletlenül ugyan, de hagyja magát rábeszélni másoktól, akik első kézből vett tapasztalat alapján tettek tanúságot Jézusról. Gyakran ez a mi helyzetünk is: más emberek hite ihlethet bennünket abban, hogy bennünk is felébredjen az Istenutáni vágy. Ezért állít elénk az Egyház példaképeket a Szentekben, hogy segítsenek bennünket a hit útján.
A harmadik magatartás Natanael cinizmusa. Sajnos, ma túl sok a cinikus ember, nemcsak a nem hívők, de néha a hívők körében is. Sajnálatos jelenség, de az Evangélium azt bizonyítja, hogy még az ilyeneket sem kerüli el a kegyelem, hanem Isten csendben, az élet különféle eseményein és megpróbáltatásain keresztül, készítgeti őket a hit befogadására.
Itt gondolhatunk hálával azokra, akik közvetítették felénk a hitet: sok esetben a nagyszülők, a szülők, a hitoktatók és sokan mások. De arra is gondolnunk kell, hogy mi is a hit közvetítői vagyunk, akik szóval és életünk példájával másokat Jézushoz vezethetünk.
„Vele maradni, vele lenni” – ez válik majd a tanítványok megkülönböztető jelévé. Igaz, itt még csak nála voltak, Jézus később majd azt várja el tőlük, hogy maradjanak benne. Tény azonban, hogy ez a rövid ideig tartó találkozás is annyira mély nyomot hagyott bennük, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és hívnak másokat is, hogy találkozzanak Jézussal: András hívja Simont, Fülöp nógatja Nátánáelt.
A megtapasztalás, a személyes istenélmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt. Néha talán úgy véljük, nem is olyan nehéz dolog kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk oly nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezik egy pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul: csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonyosság marad meg.
Keresztény életünkben számtalan lehetőség van a Jézussal való személyes találkozásra. Vele találkozunk a szentségekben, imáinkban, jótetteinkben, lemondásunkban, szenvedésünkben, örömünkben és bánatunkban. Álljunk oda lélekben az első két tanítvány mellé és fontoljuk meg, tudjuk-e mi tulajdonképpen, hol lakik Jézus, hol tudjuk Őt megtalálni? És ha találkozunk vele és ránk kérdez, mit akarunk, vajon tudnánk-e neki válaszolni? Ha pedig netán pontosan most élnénk bizonytalanságban, sötétségben, ha életutunk most futott volna zsákutcába, akkor váljék az első tanítványok félénk kérdése halk imává, vagy könyörgő sikollyá bennünk: “Mester, hol lakol?”. Biztosak lehetünk benne, hogy megnyugtató válasza nem marad el: “Jöjjetek, nézzétek meg.”. S ebből tudjuk majd, hogy ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly abszurdnak látszó világból és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, Jézusnál.

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése vasárnap

Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk, és arra buzdít bennünket, hogy keressük az Urat, mert közel van, és mert bőkezű a megbocsátásban. Jó tudni, hogy Isten ma is közel van és hogy irgalma végtelen. A második olvasmányban Szent János apostol a Jézusba vetett hit erejéről biztosít bennünket, amely képes arra, hogy legyőzze a világot. Szent Jánosnál a „világ” kifejezés mindig az Isten ellen lázadó világot jelenti. Üzenete ma is aktuális, hiszen néha úgy tűnik, egyre több az Isten elleni lázadás a mai világban is.Szent Márk evangélista elmondja Jézus megkeresztelkedésének történetét, éspedig a rá jellemző tömörséggel. Beszámol a tényekről, és az olvasóra bízza, hogy döntse el, ki neki Jézus Krisztus.Urunk megkeresztelkedésének ünnepén első gondolatunk természetesen Jézus felé irányul, aki ezzel az eseménnyel nyilvánosan megkezdte messiási küldetését. Mégis, ebben az eseményben a főszereplő nem Jézus, hanem a Szentlélek Úristen, aki galamb alakjában leszállt rá és tanúságot tett mellette. Figyeljük meg, hogy a tanúságot nem a maga nevében tette, hanem az Atya nevében, aki kinyilvánította, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Itt tehát a Szentháromság titkával találkozunk.Jézus megkeresztelkedése egészen egyszerűen kezdődik: Jézus ott állt a sorban a többi bűnössel együtt. Nem előzött meg senkit, nem kért semmiféle kiváltságot. A jelenlévők közül senki sem ismerte Őt, csak Keresztelő Szent János.Van azonban az evangéliumi jelenetben egy érdekes körülmény, amelyre Szent Márk evangélista hívja fel figyelmünket: Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég. A karácsonyi események során immár harmadszor hallunk a nyitott égről. Először Jézus születésekor, amikor is megnyílt az ég, angyalok szálltak le és énekelték Isten dicsőségét a pásztoroknak. Aztán  Szent István első vértanú megkövezésénél olvasunk arról, hogy István feltekintett az égre és a megnyílt égben látta Jézust az Atya jobbján.
Az ősbűn óta az emberben megmaradt a kép, amint az angyal becsukta a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés új képe viszont a nyitott mennyország. A betlehemi Kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját és lejött közénk. Mint minden kisgyerek, Ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót! Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát!De nemcsak az angyalok tanúskodnak arról, hogy az ég kapuja nyitva van, hanem Szent István is: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték”. (ApCsel 7, 55-57).Szent Istvántól elvettek minden földi reményt, nem maradt senkije, aki megvédené gyilkosaitól. Szorongásában felnézett az égre és meglátta az egyetlen kiutat, a nyitott mennyországot. Kidobták szülővárosából, a földön jogtalan és hontalan lett, de új otthonra talált a mennyországban.  Mi, mai keresztények vagyunk Szent István vértanú utódai, akik hirdetjük, hogy a mennyország kapuja nyitva van. Néha talán mi is hazátlannak, kitagadottnak érezzük magunkat ebben a világban, mint Szent István. Nem jogilag vagyunk kitagadottak, hanem emberileg, mert amit mi hirdetünk, az nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik kinevetnek bennünket hitünkért, vannak, akik sajnálnak bennünket, hogy maradiak vagyunk, vannak, akik üldöznek bennünket. Ma is vannak olyan keresztény tanúk, akiket a világ annyira gyűlöl, hogy nem tudja őket másképpen elhallgattatni, mint hogy megöli őket. A „nyitott mennyország teológiája” arra buzdít bennünket, hogy amikor úgy érezzük, kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor emeljük fel szemünket az égre, és ott meglátjuk majd Jézust, amint mosolyogva néz le ránk a nyitott kapun keresztül. Urunk megkeresztelkedése egy egészen új Isten- és emberképet kínál: a mi Istenünk olyan Isten, aki nem fél lenézni a mennyország nyitott kapuján keresztül, hogy lássa emberi vergődésünket, mi hívők pedig minden pillanatban felnézhetünk hozzá az égre, hogy lássuk csendes, jóságos mosolyát, amellyel minket is azokkal a szavakkal bátorít, amelyekkel egyszülött Fiát mutatta be nekünk, vagyis, hogy mi is szeretett gyermekei vagyunk.

Gondolatok Szent Család vasárnap

Még a nyáron olvastam a hírt, hogy veszélyben van Spanyolország leghíresebb temploma, a barcelonai Szent Család székesegyház. A templomot a világhírű építész Antonio Gaudí 1883-ban kezdte el építeni, s ő maga 40 éven át dolgozott rajta. Az építész olyannyira részlet gazdagon tervezte meg a székesegyházat, hogy az mind a mai napig befejezetlen. S bár a munkák még több évig eltarthatnak, az épület máris műemléknek számít, a Születés kapuja felőli homlokzatot például 2005-ben a Világörökség részévé nyilvánították, s évente több millióan keresik fel. Az épület azért került veszélybe, mert egy épülő földalatti gyorsvasút közvetlenül a templom alapjai mellett halad el, s ha az alapokat súlyos károsodás éri, akkor az épület akár menthetetlenül romba is dőlhet. Jogosan állíthatjuk, hogy napjainkban a család intézménye, a család közössége veszélyben van. Mintha valamiféle földalatti munka veszélyeztetné a család alapjait. Mintha valamiféle titkos betegség támadná meg a család legérzékenyebb pontjait. Mintha egyesek szándékosan támadnák azokat az emberi értékeket, amelyeken a családi élet nyugszik, s amelyeket mindannyian a család közösségében tapasztalunk meg, kapunk a szüleinktől és adunk tovább gyermekeinknek. Néhány napja ünnepeltük karácsonyt, Jézus Krisztus születését. Az ünnep lényegét így is megfogalmazhatjuk: Jézus születésével az isteni szeretet jött el az emberek világába, a mi világunkba. A Szeretetnek otthonra van szüksége. A szeretetnek családra van szüksége, hogy otthonra találjon. A mindenható Istennek az volt a szándéka, hogy Jézus emberi családban szülessen meg, a szeretet egy családban jöjjön el a világba. Istennek szüksége volt egy családra, hogy megszülessen. A mai napon, a karácsony ünnepe utáni első vasárnapon a Szent Családot: a kis Jézust, Máriát és Józsefet állítja az Egyház ünneplésünk középpontjába és a családok elé példaképként. Jézust, aki maga a szeretet, a családban megszülető szeretet. Máriát, Jézus édesanyját, minden édesanya példaképét. És Szent Józsefet, Jézus nevelőapját, aki minden földi édesapa számára példát mutat az atyai gondoskodásról. Annak érdekében, hogy segítségére tudjunk lenni a családoknak az Isten szándéka szerinti életben, érdemes pontosan megneveznünk azt a veszélyt, ami a család ellen van. És ez nem más, mint Isten hiánya, a Szeretet hiánya. A Szeretetnek szüksége van családra, de a családnak is szüksége van a Szeretetre. Istennek szüksége van a családra, de a családnak is szüksége van Istenre. Hála Istennek nem csak a családot fenyegető veszélyeket és a családi élet árnyoldalait, valamint mindennapi gondjait tapasztaljuk napról napra, hanem láthatjuk a családi élet szép hatásait is. Azok a családok ugyanis, ahol helye van Istennek, helye van a szeretetnek, könnyebben tudnak küzdeni a nehézségekkel. Azok a családok, ahol jelen van az élő Isten és élő a szeretet is, ott az új életet, a születendő gyermeket nem elhárítandó veszélynek, hanem Isten áldásának tekintik. Isten jelenléte, a szeretet jelenléte, ha nem is látványosan, de egyértelműen és észrevehetően megmutatkozik a családok életében, a házastársak egymással való kapcsolatában, a szülők és a gyermekeik kapcsolatában. Isten közelsége, a szeretet légköre a gyermekektől kezdve a szülőkig és a nagyszülőkig a család minden tagját segíti abban, hogy felelősséggel éljen saját hivatásának. Befejezésül néhány gondolatot szeretnék idézni a Szentatyától Ferenc pápától, aki tavaly ilyenkor, Szent Család vasárnapján a következőket mondta: „Isten Fiát Mária és József szeretete vette körül, amikor e világba jött. Az Ő titkáról elmélkedve arra buzdítom a keresztény családokat, hogy tapasztalják meg életükben az Úr szerető jelenlétét, s ugyanakkor Krisztus emberszeretetétől indíttatva tegyenek tanúságot a világban a szerelem és a szeretet, a házasság és a család szépségéről. A család, amely egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetségére épül, az a kiváltságos környezet, amely az emberi életet – annak kezdetétől természetes végéig – befogadja és óvja. Érdemes tenni a családért és a házasságért, mert érdemes tenni az emberért, aki Isten legértékesebb teremtménye.” Legyen ez a pár gondolat erősítés és bátorítás a családok felé, hogy bennük, plébániánk családjaiban és minden magyar családban otthonra leljen a szeretet, otthonra találjon az Isten.

Gondolatok Advent 4. vasárnap

Ádvent negyedik vasárnapjának első olvasmánya Sámuel második könyvéből vett szakasz, amelyben Nátán próféta tudtára adta Dávid királynak, hogy nem ő épít majd házat az Úrnak. A próféta egy fontos igazságot tár Dávid elé: nem Dávid dicsőíti meg Isten nevét, hanem Isten tette naggyá Dávidot. Ez ránk is érvényes: minden, amik vagyunk, és amink van, Isten műve. A második olvasmányban a Rómaiaknak írt levél záróakkordja csöng fel, amelyben Szent Pál hálát ad Istennek az üdvösségért, amelyet Jézus Krisztusban kaptunk meg. Mi is ennek az egyetlen üdvösségnek vagyunk részesei. Az Evangéliumban Szent Lukács leírja Jézus születésének hírüladását. A próféták és Keresztelő Szent János tanúságtétele után, Ádvent negyedik vasárnapján az Egyház az üdvösségtörténet legkiválóbb tanúját állítja szemünk elé: a Boldogságos Szűz Máriát.
Az angyali üdvözlettel Isten újra belépett a történelembe. Megrendít bennünket az a gondolat, hogy a mindenható Isten, az ég és föld ura, ilyen csendesen, alázatosan lépett be a mi világunkba, amely végül is az Ő világa. Nem jogaira hivatkozva jött közénk, hanem bekérezkedett. Amikor a Boldogságos Szűz Mária és az Angyal között elhangzott párbeszédet olvassuk, akkor az a benyomásunk, hogy az Arkangyal, Isten rettenthetetlen hírnöke, szinte alázatosan várja, hogy Mária igent mondjon. Az angyali üdvözlet Isten emberszeretetének költői kifejezése. Isten nem kényszeríti magát senkire, az Ő hívása mindig csak felhívás, amit az ember szabadon elfogadhat, de vissza is utasíthat. A Boldogságos Szűz Mária elfogadta Isten hívását, ezért megtestesülhetett az Isteni Ige. Ha mi is kinyitjuk lelkünket Isten szavának, akkor bennünk is megtestesül az Ő szeretete.
Az angyali üdvözletben felfigyelhetünk egy érdekes körülményre: az Angyal magyarázza Máriának Isten szándékát, vagyis, hogy megváltsa az embert. Ez fontos mozzanat a mi életünkben is. Isten mindig az ember javára tesz mindent. Sohasem kell félnünk Istentől, hiszen Ő mindenben a javunkat akarja. Ha kopogtat a szívünk ajtaján, akkor nyugodtan bebocsáthatjuk Őt, még akkor is, ha első tekintetre nem értjük, mit akar tőlünk. Az, amit Isten Máriától kért, első tekintetre érthetetlennek tűnt, hiszen azt kérte Tőle, hogy adjon fel minden eddigi eszményét, és lépjen egy egészen más, ismeretlen útra. Tegyük Mária szép szavait mindennapi felajánló imánkká: „Teljesedjenek hát be rajtam szavaid”. Az angyali üdvözlet jelenetének másik nagy üzenete az Isten és az ember találkozásának csodálatos és titokzatos pillanata. Költők és festők kimeríthetetlen ihlete ez a jelenet; a Magnificat az egyik legtöbbször megzenésített hálaének. Mária példáján megfigyelhetjük azt is, mi történik az emberben, amikor találkozik Isten Igéjével. Mária első reakciójaként azt olvassuk, hogy az angyal szavainak hallatára „meghökkent”. Isten hívása ugyanis mindig azt jelenti, hogy el kell hagynunk eddigi világunkat és egy új, ismeretlen területre kell lépnünk. Az ismeretlen előtt mindig félelem fog el bennünket. Mi emberek a megszokott dolgok között, az ismerős környezetben érezzük magunkat biztonságban. Az isteni Igével való találkozás olyan távlatokat tár elénk, amelyek láttán szédület fog el bennünket. Mária sem volt képes felfogni az isteni hívás minden távlatát. De volt benne akkora hit, hogy rábízta magát Istenre. Mária második reakciójaként megtudjuk, hogy megkérdezte az Angyaltól, hogyan fog mindaz megtörténni, amit az Úristen Tőle kér, hiszen nincsenek meg hozzá emberi lehetőségei. Mi is jogosan rákérdezhetünk Isten velünk kapcsolatos terveire, de még mielőtt megkapnánk a választ, hitben rá kell magunkat bízni Istenre. Gyakran megtörténik, hogy az, amit a jelen pillanatban furcsának, esetleg tragikusnak látunk, az évek során áldássá válik, amiért hálásak vagyunk Istennek, hogy pont ilyen utakon vezetett bennünket, és nem másmilyeneken. Mária harmadik reakciója Isten hívásának maradéktalan, feltétel nélküli elfogadása. Ennek következménye viszont határtalan boldogság, amit Mária a Magnificatban fejez ki. Az apokrif evangéliumokban van egy kedves epizód, amely valószínűleg csak jámbor elképzelés, de amely szép gondolatot fejez ki. Mielőtt Gábor arkangyal Máriához jött volna, másik két názáreti lányt is meglátogatott és mindegyiknek ugyanazt az ajánlatot tette, mint Máriának, de mind a kettő elutasította a javaslatot, mondván, hogy nem egyezik terveikkel és elképzeléseikkel. Az első keresztény közösség számára ez a történet azt volt hivatott bizonyítani, hogy Mária teljesen szabadon mondott igent-t Istennek. Ő is mondhatott volna nemet, de elfogadta Isten érthetetlen javaslatát.
Mária csendes igenje Isten hívó szavára lelkesítette és ihlette a Szenteket és mindazokat, akik figyeltek Isten igéjére. Mária meghívásáról elmélkedve ki-ki a maga hivatására gondolhat, mert hivatásunkban találjuk meg Isten akaratát. Imáinknak is az Isten igéjére való nyitottságot kell tükrözniük. Nemcsak kérnünk kell Istentől ezt, vagy azt, hanem ismételten azt is kell kérdeznünk Tőle, hogy mit akar Ő tőlünk? Biztosan megtapasztaltuk már azt, hogy elképzelésünk nem egyezik azzal, amire Isten hív bennünket. Ha elutasítottuk hívását, terveink nem tettek bennünket boldoggá. Életünknek csak akkor van értelme, ha úgy fogjuk fel, mint Isten ajándékát, és mint Tőle kapott küldetést. Ezért mindenekelőtt saját létezésünkre kell igen-t mondanunk: „Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél!” Ha ezt megtettük, nem kell félnünk Isten egyetlen hívásától sem, mert mindig a javunkat akarja.

Gondolatok Advent 3. vasárnap

Ádvent harmadik vasárnapja az öröm hangulatába öltöztet bennünket. Izajás próféta azt is megmutatja, mi ennek az örömnek a forrása: Isten, aki üdvösséget ad és igazságot szolgáltat. Mi is részesei vagyunk ennek a messiási időknek, ezért örömünket senki sem veheti el tőlünk.
A második olvasmányban Szent Pál szintén örömről ír tesszalonikai híveinek. Az Apostol derűre buzdítja őket. Szép a jelző, amellyel Istenről beszél nekik: “a békesség Istene szenteljen meg benneteket.” Isten ma is a békesség Istene, aki képes megnyugtatni gondterhelt szívünket. Mondjuk el neki minden bánatunkat. Az Evangéliumban Szent János evangélista leírja, hogyan tett tanúságot Jézusról Keresztelő Szent János: “Köztetek áll az, akit nem ismertek”. Ez ma is aktuális figyelmeztetés. Jóllehet minden evangéliumi szakasz főszereplője Jézus, Ádvent harmadik vasárnapjának Evangéliumában annyira jelen van Keresztelő Szent János, hogy érdemes megállni előtte és felfigyelni életének és tanúságtételének néhány jellegzetességére, amelyből mi is nyerhetünk ihletet.Keresztelő Szent János színre lépése váratlanul tört be Izrael vallásos életébe. A nép már alig hitt abban, hogy Isten szól hozzájuk. Ekkor jelent meg János, mint Isten szóvivője. A nép felismerte benne a hiteles prófétát. Keresztelő Szent Jánost ugyanis négy olyan erény ékesítette, amiből tudni lehetett,hogy igazi próféta. Először, Keresztelő Szent János elítélte a rosszat mindenütt és mindenkiben, az egyszerű népben éppúgy, mint Heródesben, a farizeusokban éppúgy, mint a katonákban. Olyan volt ő, mint egy világító lámpás, amely minden tárgynak kivetíti az árnyékát. Keresztelő Szent János figyelmeztető szavaira minden hallgatójában megjelent a benne lakó árnyoldal. Kérdezzük magunkat, bennünk mi vet árnyat? Másodszor, Keresztelő Szent János igazságosságra buzdította hallgatóit. Üzenete pozitív volt, a jóra serkentett, mindenkit megtérésre biztatott. Olyan volt ő, mint egy hang, amely hív, buzdít és bátorít. Nekünk is szükségünk van ilyen hangra a mai világban, amikor úgy tűnik, egyre több dolog miatt kellene elbátortalanodnunk, manapság nemcsak a világbankok és a börze, hanem az erkölcsi elvek összeomlása miatt is. Harmadszor, Keresztelő Szent János Istentől jött. Sok évet töltött a pusztai magányban, Isten társaságában, ezért teljesen felkészülten jelenhetett meg az élet arénájában. Nem elméletekkel jött, hanem saját tapasztalatából merítette Isten üzenetét. Ezért volt képes hathatósan beszélni. Mielőtt az emberekhez szólt volna, Istentől kért eligazítást. Nekünk is szükségünk van Istenünk kegyelmi segítségére a mindennapi élet bonyodalmai közepette. Keresztelő Szent János szerepét ma az Egyház viszi tovább: az egyházi tanítóhivatal ma is eligazít bennünket nemcsak vallásos, hanem etikai és erkölcsi problémák területén is. Negyedszer, Keresztelő Szent János a magasságokba, Isten világa felé mutatta az utat. Olyan volt ő, mint egy nyíl az útkereszteződésnél, amely mutatja, merre kell tovább mennünk. Nem saját magát hirdette, hanem Jézust, aki majd eljön, sőt már itt is van, aki maga az út az Atyához. Nekünk is szükségünk van ilyen útmutatókra, hiszen gyakran nehéz eligazodnunk az élet rengetegében, különösen a propaganda őserdejében. Elmélkedésünket úgy is folytathatjuk, hogy mindezt magunkra alkalmazzuk, azaz megfontoljuk, hogy minden hívő valamiképpen Keresztelő Szent János a mai világban. Először, nekünk is bátran szembe kell szegülnünk a világban uralkodó rosszal. Nem szabad hallgatnunk, hanem fel kell emelnünk szavunkat minden igazságtalanság ellen. Kereszténynek lenni sohasem csak magánügy, hanem felelősségteljes társadalmi jelenlét is.Másodszor, hirdetnünk kell a jót, a nemest, a szépet. Sajnos, a világban mintha a butaság és a rossz hangosabb lenne, mint a jó. Minden keresztény küldetése, hogy hirdesse az örömhírt.Harmadszor, állandóan Isten szeretetében kell növekednünk, mert csak így válhatunk pozitív tényezővé a mai világban. Kereszténynek lenni nem csak ajándék, hanem feladat is. Lelki életünk nem spontán történés, hanem tudatos közreműködés Isten kegyelmével.
Negyedszer, Jézushoz kell vezetnünk az embereket. A kereszténység nem csupán egy a humanista ideológiák között, hanem az örök életbe vezető út, és ennek az útnak neve van: Jézus Krisztus. Ádvent harmadik vasárnapja az öröm napja, és ennek az örömnek alapja Jézus Krisztus személye.

Gondolatok Advent 2. vasárnap

A liturgia Ádvent második vasárnapján az üdvösségtörténet két nagy előfutárnak a szavát hallatja velünk: Izajásét és Keresztelő Szent Jánosét. Az evangéliumi nyitányban e két hang összecsendül: Izajás távolból hirdette a Megváltó eljöttét, nemzedékek itták szomjas szívvel biztató szavait: „Íme, Isten, az Úr, eljön hatalommal.” Keresztelő Szent János Krisztus közvetlen eljöveteléről tett tanúságot és a megtérésre való felhívása visszhangozta Izajás próféta szavát is, amellyel bátorította a száműzetés keserveiben megritkult, reményvesztett népet és készítette őket a hazatérésre.Tanulságos megfigyelni, hogyan, milyen szavakkal bátorítja Izajás próféta Izrael idegenbe szakadt fiait és leányait. Nem ígér nekik fényes, szebb jövőt, amint azt a világ politikusai teszik oly könnyedén; Izajás csendesen a Jóistenről beszél nekik, aki nem felejtette el népét, hanem maga siet eléjük, hogy megszabadítsa őket. Ha beleéljük magunkat e megfáradt, megroggyant, megalázott nép lelkületébe, akkor szinte halljuk azt a szorongással teli kérdést, amelyet Izajáshoz intéztek: „Mondd, hogyan, milyen jelek láttán ismerjük majd fel Istenünket? Vajon rettenthetetlen harcosként, vagy megvesztegethetetlen bíró, esetleg könyörtelen igazságszolgáltató alakjában jön el? Vajon tűzzel és vassal irtja majd ki ellenségeit, megbosszulva rajtuk mindazt az igazságtalanságot, amit jogtalanul elszenvedtünk?” És mit válaszolt nekik Izajás? Elmondta nekik, hogy ne így képzeljék el Istenüket, hanem úgy, mint Jó Pásztort, aki keresi eltévelyedett bárányait, hogy biztonságba vezesse őket. Azáltal ismerik majd fel, hogy örömben és szeretetben, igazságban és igazságosságban, barátságban és békében érkezik. Mert Isten, mivel nagy és mindenható, örömét leli a kicsinyek felemelésében és mindannak megújításában, amit az ember balgaságból, vagy éppenséggel gonoszságból elrontott. A jóság és csak a jóság jelzi a Jóisten jelenlétét.
„Készítsétek az Úr útját!” – visszhangzik ma is világszerte Keresztelő Szent János megalkuvást nem ismerő szava. Mi is várjuk Urunk eljövetelét, mivel megígérte, hogy biztosan eljön. De talán mi is azon töprengünk, mint a szolgaságba szakadt zsidók, hogyan, milyen jelekkel, milyen alakban jön majd el Istenünk, hogyan tudjuk majd felismerni Őt? A válasz ugyanaz, mint amelyet Izajás adott Izrael fiainak: felismerjük az örömben, a megbocsátásban, a szeretetben, az igazságban, a barátságban. Felismerjük Őt a jóságban és a jóság révén. Keresztelő Szent János felszólításának azonban ma új visszhangra kell találnia lelkünkben. Mi ugyanis nemcsak a magunk számára készítjük az Úr útjait, hanem mások számára is. Nekünk magunknak kell Keresztelő Szent Jánosokká válnunk, akik szóval és élettel valósítják meg azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy Isten újra beléphessen a világba, az emberek szívébe, lelkébe és életébe. Nekünk kell megrajzolnunk azokat a jeleket, amelyek révén az emberek felismerik Őt. A mi jóságunk és szeretetünk, a mi megbocsátó készségünk és igazságosságunk azok a jelek, amelyek alapján a világ képes lesz felismerni, hogy az Úr közel van, hogy már itt van közöttünk. Ugyanerre buzdít bennünket Péter apostol is a második olvasmányban, azaz hogy Úrvárásunk ne legyen tehetetlen tétlenség, hanem csendes, de aktív munkálkodás, reményteljes várakozás abban a szilárd meggyőződésben, hogy az Úr nem késik.Minden Ádventnek, Úrjövetelnek vannak előfutárai. Jézus első eljövetelét hírnökök előzték meg: Keresztelő Szent János, angyalok, pásztorok, bölcsek. Második, dicsőséges eljövetelének is lesznek majd hírnökei: a nap, a hold, a csillagok, nagy jelek a mennybolton. E két eljövetel között van azonban egy harmadik is, amely itt és most valósul meg a történelemben. Ez Krisztus titokzatos, de valós érkezése az emberi lelkekbe igéje és szentségei révén, gondviselő és megbocsátó szeretete által. Ennek a csendes Úrjövetelnek is vannak, kell, hogy legyenek előfutárai, akik elkészítik az utat az emberi szívekhez. És erre a küldetésre kaptunk felhatalmazást valamennyien keresztségünk pillanatában.Jézus Keresztelő Szent Jánost még anyja méhében megszentelte, hogy rettenthetetlen előfutárává tegye. Nekünk is hasonló küldetést adott, azt, hogy hírnökei és tanúi legyünk itt és most, a történelem e pillanatában, azok között az emberek között, akikkel együtt élünk, akikkel útjaink egybefutnak. Nekünk azonban van egy nagy előnyünk Keresztelő Szent Jánossal szemben: János azt hirdette, hogy közel van Isten országa, nekünk azt kell hirdetnünk, hogy már itt van. Nekünk nem az a feladatunk, hogy várjuk Isten országát, hanem hogy tanúságot tegyünk róla. Nekünk nem arra kell buzdítanunk az embereket, hogy vágyakozzanak az üdvösségre és a szabadulásra, hanem arra, hogy befogadják Isten országát. De erre csak akkor leszünk képesek, ha előbb mi magunk is megtapasztaltuk Isten szeretetét a megtérésben, a bűnbánatban és a kiengesztelődésben.

Gondolatok Advent 1. vasárnap

Ádvent első vasárnapjával az Egyház új liturgikus évet kezd. Mint minden liturgikus időszak, az Ádvent is több, mint csak puszta visszaemlékezés egy múltbéli eseményre. Emlékezni a liturgiában annyit jelent, mint megújítani, feleleveníteni, újra átélni egy eseményt. Minden liturgikus emlékezés felelevenít egy találkozást Isten és ember között, és ennek a találkozásnak a lényege újra valósággá lesz, Isten kegyelmének kiáradása. Ha tehát ma és egész Ádventen keresztül Urunk eljövetelét várjuk, akkor ez nem csupán visszaemlékezés arra, hogy kétezer évvel ezelőtt megtörtént Jézus Krisztus eljövetele, hanem valóság, valódi Isten-várás. Jézus Krisztus ma is megtestesül mindannyiunk életében, akik várjuk őt. Ádvent ünneplése az Isten eljövetele utáni vágy és megtérés tudatosítását, átélését jelenti. Ebben az időszakban újra megéljük, hogy Isten belép sötétségünkbe. Az a tudat pedig, hogy ez a belépés történelmileg már megtörtént, örömmel tölt el bennünket, mert imánkra, hogy „Jöjj el Urunk!” halljuk mindjárt a választ is: „Az Úr már eljött!”Az egész ádventi lelkület három gondolatkörre, három hangulatszínre osztódik: sóvárgás, ima, öröm. Ezt a három ádventi lelkületet mintegy megtestesíti három nagy személyiség, akikkel az ádventi olvasmányokban leggyakrabban találkozunk: Izajás próféta, Keresztelő Szent János és Mária. Három kor képviselői, három lelkület hordozói ők.

  1. Izajás próféta a „sóvárgások férfija”. Izajás Izraelnek olyan történelmi időszakában élt, amikor az amúgy is széthúzó nép politikai intrikák játékszere lett. Izrael fénykora hanyatlóban volt amit a nép úgy élt meg, hogy Istenük elhagyta őket. Izajás próféta igyekezett hitet és reményt adni honfitársainak. „Legyetek bátrak, ne féljetek, itt a ti Istenetek!” – kiáltotta oda nekik és ez a kiáltás nem pusztán költői fogás, vagy szónoki frázis, hanem mélyen átélt személyes meggyőződés volt. Izajás rendületlenül hitte, hogy Isten valóra váltja majd népének tett ígéretét és tényleg elküldi a megígért Szabadítót. A Próféta szíve megrendült ettől a gondolattól s feltört lelkéből a legszebb ádventi ima: „Harmatozzatok égi magasságok és adjátok meg nekünk a Megváltót!” Izajás próféta ma is szól, ma is bátorít és bátorítására nekünk is szükségünk van. Nem könnyű ugyanis mindig felismerni a köztünk jelenlévő Istent. De mi is rendületlenül hisszük, hogy itt van és ez a hit új lelkesedéssel tölt el bennünket.
  2. Keresztelő Szent János a „puszták embere”. A puszta bibliai fogalom. A zsidó nép a pusztában élte meg legközvetlenebbül Isten jelenlétét. Ez a tapasztalat befolyásolta egész vallásos magatartásukat. A próféták gyakran vonultak vissza a pusztába, hogy ott meghallják Isten hozzájuk intézett szavát. Keresztelő Szent János szintén a pusztában készült küldetésére. A puszta a Bibliában a lélek magányát jelenti, az elmélyülés, a magunkba vonulás csendes óráit. Isten szava csak ilyen csendben válik hallhatóvá. De az Isten szava nem maradhat a szívbe zárva, az mindig alkotó szó, ezért el kell vinni másokhoz, szükségszerűen dinamizmussá válik. Keresztelő Szent Jánosról is azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. Ima és tevékenység. Ádvent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája.

    3. Mária, a boldog kismama. A Boldogságos Szűz Mária Ádvent legkedvesebb alakja. Ő már nem csak hiszi, hanem tudja, hogy a Megváltó közöttünk van. Ez szíve boldogságának titka. Az igazi öröm mindig egy féltve őrzött titokból ered. Mária már szívében hordja a legnagyobb Titkot, ezért öröme határtalan. Van-e a mi szívünknek is titka, amely örömmel tölt el bennünket? Vagyunk-e mi is Máriák, akik örömmel hordozzuk magunkban Istenünket?Ádvent – három személy: Izajás, János, Mária. Ádvent – három hangulat: fájó vágyakozás, puszták imádkozó magánya, boldog biztonság. Három kép, három üzenet. Ádvent nem csupán emlékezés, hanem valóság: imába mélyült Isten-várás, amely örömmel tölt el bennünket.

Ádvent az Isten-várás pusztája. Tudunk-e mi pusztát találni, pusztába vonulni a mindennapi élet zajlása közepette is? Tudjuk-e egy kicsit idegeneknek érezni magunkat ebben a zajos világban? Mindezt csak azért, hogy meghalljuk Isten szavát, mert hiszen az a hivatásunk, a küldetésünk a világban, hogy a pusztában kiáltónak a szava legyünk akik életükkel, szavukkal, tetteikkel végigjárják Keresztelő Szent János útját a pusztától a Jordán vidékéig és azon túl, be a városokba, hogy aztán újra visszatérjenek a pusztába tovább várni, figyelni az Isten szavára. Ádvent most ismét ilyen visszatérés, visszavonulás a pusztába, önmagunkhoz, Istenünkhöz. Ádvent az elmélyülés, sóvárgás, lelkiismeretvizsgálat, befelé való fordulás ideje.

Gondolatok Krisztus Király vasárnap

A minap valakitől érdekes viccet hallottam arról, hogy meghal egy
bankár és Szent Péter fogadja őt a mennyország kapujában. Ne várja
senki a folytatás, mert nem jegyeztem meg és amúgy sem szeretnék viccet
mesélni prédikáció helyett, de a lényeg az volt, hogy a bankár nem
jutott be a mennybe, hanem mehetett a pokolba. Minden bizonnyal a
gazdasági világválság és a bankárellenes közhangulat szülte a viccet,
amely ebben a témában nem egyedülálló. Mindannyian tudnánk jó néhány
hasonlót mondani, amikor különböző foglalkozású vagy társadalmi
helyzetű emberek próbálkoznak bejutni a mennybe, s végül egyeseket
Péter beenged, mások viszont kívül maradnak. Ezek az általában humoros,
de néha komoly történetek azt jelzik, hogy mennyire foglalkoztatja az
embereket, mindannyiunkat az, hogy miként juthatunk be a mennybe. Mit
kell majd válaszolnunk Szent Péter kérdésére, hogy a menny kapuja
kinyíljon előttünk?
Valójában nem sok alapja van annak, hogy az örökkévalóságba egy
hatalmas kapun keresztül juthatunk majd be, és annak sem, hogy éppen
Jézus legfőbb apostolának, Szent Péternek jutott volna a portás
feladata a mennyországban. Abban viszont nem kételkedhetünk, hogy a
túlvilágon majd ítélet vár ránk. Ezt elképzelhetjük úgy is, hogy az
igazságos és irgalmas Isten mond rólunk ítéletet, amely alapján a
mennybe vagy a pokolba kerülünk, vagy úgy is, hogy Isten megadja nekünk
azt, hogy saját életünk és cselekedeteink alapján mi magunk hozzuk meg
ezt az igazságos ítéletet. Pontosan nem tudjuk, hogy miként zajlik majd
mindez, de Jézus példabeszéde, amelyet a mai evangéliumban hallottunk,
segít minket ennek megértésben.
Mindenekelőtt azt érdemes látnunk, hogy a tét az, hogy üdvösségre
jutunk vagy sem. És ezt az határozza meg, hogy miként élünk. Az
evangélium szemléletes hasonlata szerint mindazok, akik az éhezőkben, a
szomjazókban, az idegenekben, a ruhátlanokban, a betegekben és a
bebörtönzöttekben, tehát a szegényekben és a nélkülözőkben meglátják
Krisztust és segítséget nyújtanak nekik, azok e felebaráti
szeretetükért elnyerik az üdvösséget. Akik viszont elmulasztják a
felebaráti szeretet gyakorlását az emberek iránt, mert nem látták meg
rajtuk Krisztus arcát, az örök kárhozatra kerülnek. Pontosan tudjuk
tehát, hogy mit fog számon kérni tőlünk Isten. Nagyon ostobának,
földhözragadtnak kell lenni ahhoz, hogy ennek ismeretében valaki
továbbra is könnyelműen vegye a felebaráti szeretetet.
A mai evangélium érdekes színt ad ahhoz, hogy templomainkban Szent
Erzsébet ünnepéhez kapcsolódóan ezen a napon országszerte gyűjtést
tartunk a karitász, a szeretetszolgálat javára. A plébániai,
egyházmegyei és országos karitász csoportok és szervezetek
adományainkat arra használják fel, hogy az éhezők ennivalóhoz jussanak,
a ruhátlanok ruhát kapjanak, a hajléktalanok orvosi ellátást kapjanak.
A karitász önkéntes munkatársai azonnal a természeti katasztrófák és
más vészhelyzetek helyszínére sietnek, hogy a károsultaknak anyagi
támogatást nyújtsanak, de ugyanilyen fontos bajba kerültek lelki
segítése is. A cselekvő szeretet szép példáit tapasztalhattuk meg az
elmúlt években például az árvizek vagy a vörös iszap áradat után,
amikor a pusztítás láttán az együttérzésen túl sokan adakoztak a
mindenüket elvesztett emberek és családok számára. Hála Istennek az
elmúlt hónapokban Magyarországon nem volt hasonló katasztrófa, de
továbbra is szükség van arra, hogy támogassuk az egyházi szervezetek
karitatív munkáját, hogy eljuthassunk minden rászorulóhoz. Szegényeket,
rászorulókat nem csak a televíziós híradásokban láthatunk, hanem a mi
környezetünkben is élnek. Az önmagát a szegényekkel és nincstelenekkel
azonosító Jézus szavai egyértelműek: Amit e legkisebb testvéreim közül
eggyel is tettetek, velem tettétek!

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 527569
mind – siem 2011