Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 32. vasárnap

A két fillért adományozó özvegy evangéliumi történetéről elmélkedve érdekes látomásom támad. Embereket látok, akik értéktelennek tartott hitüket két fillérként dobják a templomi perselybe és távoznak. Visszaadják hitüket Istennek, és eltűnnek a világ forgatagában. Egy édesanyát látok, aki karjában hordja pár hónapos gyermekét, mert babakocsira nem telik neki. Férje sose volt, a gyermek apja felé sem néz. Talán gyermekétől is megszabadulna, őt is visszaadná Istennek, mert hát a „gyermek Isten áldása”, de ettől még visszatartja egy titokzatos erő. Vidáman szaladgáló gyermeket látok, aki nem érti, hogy neki miért nincs apukája, mint a többi gyermeknek, s aki nem érti, hogy mit jelent az, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, az ő Atyja. Szaladgálva keresi mindként atyját. Majd egy fiatal lány közeledik, a szerelmi csalódás elvette életkedvét, nem néz az emberekre, nem néz Istenre, nincs szüksége senkire, nem kell már neki a hit sem. Az éjszakai műszakban dolgozókat látom, akinek „nincs más választásuk”, kényszerből dolgoznak, a munka nem nemesíti őket, s csak a hajnalt várják, a gépsor mellett úgy érzik, nincs szükségük hitre. Jönnek valamennyien és dobják vissza hitüket, mint értéktelen filléreket. Jövés-menésükre felfigyelve, egy fehér ruhás alak indul el, lép ki a templomból, szemében elszántság, még az életét is kész feláldozni, szívében a szolgálatkészség, hogy másokért éljen, lelkében alázat, szelídség és türelem. Halkan kezdi szavait, de hangja egyre erőteljesebbé válik: Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Az evangéliumi történetekben az a csodálatos, ami utána történik. Akkor kezd igazán érdekessé válni a dolog, amikor elképzeljük a folytatást: mi történik azt követően, hogy az evangélista abbahagyja a történet leírását. Mi történhetett az özveggyel? Távozott lemondóan? Bement imádkozni? És utána? Hazament? Mi lett a sorsa? A képzelődés területén azonban mégse essünk túlzásba, mert könnyen meghamisíthatjuk az evangéliumot, eltorzíthatjuk annak mondanivalóját. Mi történik most, egy hónappal azt követően, hogy megkezdődött a Hit éve? És mi lesz majd a Hit éve után? Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Teszek-e azért valamit, hogy találjon? Tudom-e egyáltalán, hogy mit kellene tennem azért, hogy találjon? Az Egyházra és valamennyi tagjára vonatkozik, hogy nem mondhatunk le a missziós küldetésről, a hit továbbadásáról, az emberek újra evangelizálásáról! Néha olyan érzésem van, mintha nem az volna a célunk, hogy hitre vezessük a hitetleneket, hanem úgy teszünk, mintha hívők volnának. Anonim kereszténynek nevezzük az anonim ateistákat, mert ez a könnyebb, és akkor nincs velük kapcsolatban semmi teendőnk. Olyan érzésem van, mintha erőtlenségünkre és emberi gyengeségünkre hivatkozva lemondanánk a Krisztustól kapott küldetésünkről. Mi adhat mégis erőt, új lendületet? Fedezzük fel a hit értékét! Fedezzük fel, hogy hitünk mennyire értékes, értékesebb minden másnál! Fedezzük fel, hogy a hit ajándéka nem két fillér! És ha még a két fillér is értékesnek számított Jézus szemében, akkor mennyivel értékesebb a hit, amelyet Istentől kapunk, a szívünkben őrzünk, tettekre váltunk és másoknak továbbadunk. Mutassuk fel a világnak a keresztény értékeket! Mutassuk meg az embereknek Krisztust! Él az emberekben a szent, a szentség, az életszentség utáni vágy. Él az emberekben az Isten utáni vágy. Él az emberekben a hit utáni vágy. Mutassuk meg, hirdessük, adjuk nekik Krisztust!

Gondolatok Évközi 31. vasárnap

A hírek világában időnként felfigyelek arra az eldönthetetlennek tűnő vitára, hogy az autóversenyzésben mi a lényegesebb: az autó vagy a versenyző? A siker inkább a technikán vagy az azt kezelő emberen múlik? Mert hiába kiemelkedő képességű egy versenyző, ha nincs jó autója. És hiába csúcsminőségű egy autó, ha a versenyző gyenge vagy csak egyszerűen nem hozza a legjobb formáját. Más sportágakban is megjelenik a hasonló kérdés. Én ugyan nem vagyok szakértője a dolognak, de nem sok értelmét látom azon vitatkozni, hogy egy kicsit jobban múlik a siker a versenyzőn, mint az autón vagy éppen fordítva, hiszen együtt érik el a sikert vagy a kudarcot. A világ leggyorsabb versenyautója nem fog elindulni ember nélkül, a legjobb versenyző pedig mit sem ér autó nélkül. Bocsánat a profán világból vett példáért, de talán jól megvilágítja a mai evangélium témáját, az isten- és emberszeretet parancsát. Jézus nem véletlenül teszi egymás mellé a kettőt, hiszen szorosan összetartoznak, egységet alkotnak. Semmi értelme nem volna az istenszeretetet függetleníteni az emberszeretettől, vagy szembeállítani őket. Keresztény emberként mindkettő megélésére, egyensúlyára kell törekednünk. A történelem során voltak olyan filozófusok, akik megkérdőjelezték az istenszeretet létét. Azt állították, hogy a véges ember nem is képes valójában szeretni a végtelen Istent, az isteni és az emberi létmód között oly nagy különbség, szakadék, távolság, hogy azt semmi nem képes áthidalni, még a szeretet sem. Keresztény hitünk szerint azonban maga Isten szüntette meg ezt a távolságot, amikor Jézus Krisztus, az Isten Fia emberré lett. Emberré válása és emberi küldetése egészen a szenvedés és a halál vállalásáig, valamint feltámadásáig Isten szeretetéről tanúskodik. Képesek vagyunk szeretni Istent, szeretettel válaszolni az ő szeretetére. Mások pedig azt állítják, hogy emberként egyedül Istent vagyunk képesek szeretni, de nem tudjuk tisztán, önzetlenül szeretni embertársainkat, hiszen a feléjük irányuló szeretetben megjelenik az önzés, az érdek, és elmenekülnek, bezárkóznak az istenszeretet világába. Ez a vélekedés, illetve magatartás is helytelen. Igenis képesek vagyunk az önzetlen szeretetre felebarátaink felé! És sose mondjuk azt, hogy nem méltók rá! E kétféle vagy talán helyesebb azt mondanunk, hogy kettős irányú szeretet alapját keresve Szent János apostol és evangélista szavaira találunk: „Ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!” (1Jn 4,11). Isten felénk áradó szeretete arra késztet minket, hogy szeretettel válaszoljunk rá, és arra ösztönöz minket, hogy embertársainkat is szeressük. Ha szeretjük Istent, aki szeretetből minden emberért odaadta önmagát, akkor nem zárkózhatunk el attól, hogy szeressük embertársunkat. Miért ne fordulnék szeretettel a másik emberhez, akit Isten éppen úgy szeret, mint engem? A téma kapcsán érdemes megemlítenünk továbbá azt is, hogy az istenszeretet által emelhetjük az egyszerű humanizmusnál magasabb szintre az embertársi szeretetet. A másik embert nem csupán emberi méltósága alapján szeretjük, hanem azért, mert ő Isten képmása, Isten teremtménye. Befejezésül még egy gondolat: a szeretet sebezhetővé tesz bennünket. De ez nem ok arra, hogy lemondjunk gyakorlásáról. Sebezhetővé tesz bennünket, mert az emberi bűn és önzés miatt a szeretetet vissza lehet utasítani, a szeretetre gyűlölettel is lehet válaszolni. Egyházunk vértanúi az évszázadok során mind ezt tapasztalták meg. A felebaráti szeretet csúcsa az ellenség szeretete. Itt már a szeretet hősies gyakorlásáról van szó, egy olyan szintről, amit el kell, el kellene érnünk. A hit évében Istenbe vetett hitünk, az isteni szeretet megtapasztalása és az örök élet reménye adjon nekünk erőt a szeretet hősies gyakorlásához minden élethelyzetben!

Gondolatok Évközi 30. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta diadalénekét halljuk, amiért az Isten visszavezette népét a fogságból. Mély emberi valóságot fejez ki az a megjegyzés, hogy az emberek könnyek között mentek el, de megvigasztalódva jöttek vissza. Gyakran van ez így a mi életünkben is: nem értjük, mit akar Isten tőlünk egy betegség vagy egy veszteség kapcsán, de aztán rádöbbenünk arra, hogy az elszenvedett baj javunkra szolgált, ezért hálatelt szívvel áldjuk Istent.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett részlet, amely Krisztust, mint Főpapot mutatja be, akit maga az Atya rendelt arra, hogy a mi nevünkben tiszta áldozatot mutasson be. A hívő ember meg van győződve arról, hogy Jézus közel áll hozzá, mert átélte emberi sorsunkat, ezért tapasztalatból tudja, mit jelent embernek lenni.
Az Evangélium elbeszéli a jerikói vak meggyógyítását. Megállhatunk egy pillanatra a vak ember mellett: koldus, kiabál, Jézus hívására odasietett hozzá és határozottan megfogalmazta kérését: hogy lásson. Az emberek csitították, hogy hallgasson. Miért tették ezt? Vajon Jézus miatt vagy a vak miatt? Valószínűleg szégyellték, hogy egy ilyen toprongyos ember forduljon Jézushoz egyenesen kérésével. Lehetséges, hogy azt akarták, hogy valakit jogosítson fel arra, hogy kérelmét tolmácsolja Jézus felé. De a vak ember nem tágított, ő maga akarta elmondani Jézusnak bánatát. Ezt a vágyát maga Jézus is megerősítette, amikor magához hivatta. Jézus pontosan azokhoz szólt, akik nem akarták, hogy odamenjen hozzá: „Hívjátok ide!” Mikor odaért, Jézus megkérdezte, hogy mit akar. Furcsa kérdés, mit akarhat egy vak, ha nem a szeme világát? Ezt Jézus is jól tudta, de akarta, hogy a vak mondja el neki, mit kér.
Ennél a pontnál érintjük a kérő ima állandóan visszatérő problémáját. Amikor imádságról beszélünk, szinte akaratlanul is a kérő imára gondolunk. Jézus szavaira hivatkozunk, hogy mindent kérhetünk az Atyától. Csakhogy mindjárt kiindulóban egy nehézséggel találjuk magunkat szemben. Úgy tűnik ugyanis, mintha a kérő imában két akarat ütközne egymással: az ember és Isten akarata. Képes-e az emberi akarat arra, hogy megváltoztassa Isten akaratát? Az Isteni Gondviselést nem lehet manipulálni! A kérő imának lehet gyógyító hatása súlyos betegségben, de csak olyan formában, hogy fölerősíti az élni akarást, de a szép időért mondott kérő imát alig lehetne hasznosnak mondani. Viszont mégsem „haszontalan”, még kevésbé kicsúfolni való az ilyen imádság, pl. imádkozni szép időért, vagy esőért, bő termésért, egy vállalkozás szerencsés kimeneteléért, stb.
A megoldás talán egyszerűbb, mint gondolnánk. A kérő imában nem Isten akaratát igazítjuk a miénkhez, hanem a miénket Istenéhez! Ez volt Jézus getszemáni imádsága: elfogadta az Atya akaratát. Lehetséges azonban a kérő imát más szemszögből is megközelíteni: a kommunikáció szemszögéből. A kérő ima párbeszéd Istennel. A Miatyánk tanúsítja, mennyire közvetlen párbeszéddé alakulhat a kérő ima. A Miatyánkban kedvesen Atyának szólítjuk Istent. A kérő ima tehát mindenekelőtt párbeszéd Istennel, amelyet az iránta való bizalom ihlet. Ilyen volt a jerikói vak imája. Mindenekelőtt Jézust kereste, hozzá sietett kérésével, őt szemlélte hitével.
A nehéz helyzetekben mondott ima azt az alapvető emberi szükségletet fejezi, ki, hogy megosszuk valakivel félelmeinket, nehézségeinket, szorongásunkat. Az imában ezt egyenesen Isten felé tesszük. Példát találunk a Zsoltárokban, amelyekben az imádkozó Istenhez kiált kiszolgáltatottságában. Ez tulajdonképpen a magunkért mondott ima egyik válfaja. Az imában ugyanis nemcsak áldást és javakat kérünk Istentől, hanem elmondjuk neki azt is, ami fáj.
Ha most mind a három olvasmányt közös nevezőre hozzuk, akkor tulajdonképpen mind a háromban az imáról van szó. Izajás hálaadásra szólít fel bennünket Isten jótéteményeiért; A Zsidóknak írt levél a szent liturgiára, különösképpen a szentmisére irányítja tekintetünket, amelyet mindig az Úr Jézus mutat be; az Evangélium pedig rámutat a kérő ima lényegére: bizalommal Isten elé vinni minden kérésünket.

Gondolatok Évközi 29. vasárnap

Az évközi huszonkilencedik vasárnap első olvasmánya Izajás könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta meglepő részletességgel ecseteli a jövendő Megváltó szenvedéseit. Mi is azok közé a megigazultak közé tartozunk, akiknek gonoszságát magára vállalta Jézus. Az évszázadok során a nagy misztikus lelkek újra meg újra megrendültek, amikor Jézus szenvedéséről elmélkedtek. Nekünk sem szabad lefokoznunk a kereszténységet csak szép érzelmekre, hanem mindig, amikor a keresztre nézünk, jusson eszünkbe, hogy Urunk szenvedése és kereszthalála volt megváltásunk ára.
A fönti gondolat folytatásaként a második olvasmányban, a Zsidókhoz írt levélben a szent író arra buzdít bennünket, hogy legyünk állhatatosak a hitvallásban, valamint, hogy járuljunk bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Szinte balzsamként hullnak ezek a szép szavak testi és lelki sebeinkre.
Az Evangélium Szent Márk könyvéből vett szakasz. Az evangéliumi leírás furcsán kezdődik: Zebedeus fiai, Jakab és János Jézus elé járultak azzal a kéréssel, hogy egyikük jobb oldalon, a másik bal oldalon üljön Jézus dicsőségében. Mit jelent az, hogy „eléje járultak?” Vajon nem voltak állandóan Jézussal, akivel együtt ettek és ittak, járták a városokat és falvakat, honnan most hirtelen ez a hivatalos viselkedésforma?
Mi lenne, ha mi lennénk a helyükben? Mit kérnénk mi Jézustól? Váljék a két tanítvány javára, hogy lényegében azt kérték, hogy Jézussal legyenek, egészen közel hozzá. Talán csak a módját nem tudták szebben kifejezni, amire abból is következtethetünk, hogy Jézus nem haragudott meg rájuk, hanem suta kérésükből kiindulva bevezette őket a keresztény hitélet alapvető dinamizmusába: osztozni Jézus szenvedésében, hogy vele együtt miénk legyen a dicsősége is. Ez az, amit Szent Pál mondott a szenvedésekkel kapcsolatban: ki kell egészítenünk saját testükben, ami még hiányzik a világ megváltásához. Nem oly értelemben, mintha Jézus szenvedése nem lett volna elég, hanem oly értelemben, hogy nekünk is munkálkodnunk kell a saját üdvösségünkön, valamint mások üdvösségén.
Jézus további szavai az alázatosságra vonatkoznak. Mi az alázatosság? Az alázatosság valószínűleg az egyik legnehezebb erény, olyannyira, hogy Jézus példája és tanítása nélkül valószínűleg sohasem értettük volna meg annak nagyságát. Jézus, ugyanis saját magát alázatosnak nevezte és arra buzdította tanítványait, hogy tőle tanuljanak. Az alázatosság lényegében Istenre utaló erény és azt fejezi ki, hogy az ember elismeri Isten abszolút nagyságát és uralmát.
Az alázatosságnak vannak emberi vonatkozásai is. Egyik vonatkozásában képessé tesz bennünket arra, hogy elismerjük emberi nagyságunkat, egyedi ki voltunkat, Isten adta képességeinket és ezért nem kell másokhoz mérni magunkat. Szent Pálra hivatkozhatunk, aki felismerte és elismerte, hogy Isten kegyelméből lett az, amivé lett. Az alázatosság másik következménye az, hogy elismerjük kicsinységünket, tehetetlenségünket, korlátainkat. Ennek elismeréséhez sincs szükségünk arra, hogy másokkal hasonlítsuk össze magunkat.
Mégis, ha az alázatosságot a konkrét emberi viszonyok területén vizsgáljuk, akkor megfigyelhetjük, hogy az alázatosságnak három szintje van. A mérce a mások iránti érzékenység. Az alázatosság első szintje, amikor észrevesszük a másik embert, különösen amikor segítségre szorul és együtt érzünk vele. Az alázatosság második szintje, amikor észrevesszük a bajba jutott embert és igyekszünk konkrét segítséget nyújtani neki, anyagi, vagy lelki téren. Az alázatosság harmadik szintje, amikor valaki életét mások szolgálatába állítja. Ezt jelenti Jézus figyelmeztetése, hogy ha valaki ki akar tűnni, az legyen a többiek szolgája. Jó tudni, hogy Egyházunk szentjei között sohasem hiányoztak az ilyen nagy alázatosok, mint például Boldog Salkaházi Sára, aki életét adta mások megmentésére. Legyünk ebben követői az alázat szentjeinek és magának Jézusnak!

Gondolatok Évközi 28. vasárnap

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett rövid szakasz, amelyben arról hallunk, hogy a szent író esdekelve kérte Istentől a bölcsesség lelkét és nagy örömére megkapta azt és vele együtt mindent, amire szüksége volt az életben. A Szentírásban az igazi bölcsesség Isten ajándéka. Ez érvényes ma is: szükségünk van bölcsességre, kérjük Istent, ajándékozzon meg vele bennünket.A második olvasmányban a Zsidókhoz írt levél szerzője az isteni bölcsességet Isten igéjével kapcsolja egybe, amely őszinteségre szólít fel bennünket, hiszen Isten ismeri az emberi lélek titkait. A mi életünkben is fontos, hogy Isten szava állandóan tisztítson bennünket.
Az Evangéliumban Szent Márk leírja a jól ismert találkozást Jézus és a gazdag ifjú között. Három szereplője van ennek az eseménynek: Jézus, a gazdag ifjú, és a csodálkozó tanítványok. Mindenekelőtt megtudjuk, hogy Jézus már útnak indult, amikor a fiatalember odasietett hozzá és megállította. Ebből arra következtethetünk, hogy a fiatalember nem hallgatta végig Jézus tanítását. Jézus nem haragudott meg a tolakodásért. A fiatalember jó szándékkal jött hozzá, Istenfélő ember volt, aki megtartotta a parancsokat. A fiatalember tele volt jó szándékkal, nagy és szent vágyakkal, Jézus iránti csodálattal. De mindez megmaradt szándéknak, vágynak, csodálatnak, amelyeket nem követtek elhatározások, tettek, cselekvés. Gyakran van ez így a mi életünkben is: fellelkesülünk, megrendülünk egy esemény kapcsán, de aztán megtorpanunk és nem lépünk tovább. Fontoljuk meg, hogy a fiatalember baja abban volt, hogy nem tudott megszabadulni gazdagságától és kérdezzük magunktól, mi az, ami minket köt, birtokol, akadályoz az Istenhez vezető úton? Jézus nem volt a gazdagság ellen. Voltak jólétben élő barátai, akiket nem szólított fel arra, hogy hagyjanak el mindenüket és kövessék Őt. Gondolhatunk Lázárra és nővéreire, akik szívesen megvendégelték nemcsak Jézust, hanem tanítványait is házukban, ami azt jelenti, hogy volt miből. Itt másról van szó. A fiatalember a tökéletesség eszményét vetette fel, igaz nem egyenesen, de burkolt formában, amikor kijelentette, hogy a törvényeket lelkiismeretesen megtartotta, de ennél többet akart. Álljunk meg egy pillanatra Jézus előtt és figyeljük meg hogyan fogadta a fiatalembert és mit mondott neki. Jézus szeretettel fogadta ugyan a fiatalembert, de nem volt hajlandó semmiféle megalkuvásra. Jézus magas célt tűzött a fiatalember szeme elé, amelyet az nem volt hajlandó elfogadni. Ennél a pontnál megvizsgálhatjuk az Egyház és a mai fiatalok viszonyát.
Valahogy az a benyomásunk, mintha egyesek minden áron szeretnék megnyerni a fiatalokat az egyháznak. Elébük kellene menni, az ő nyelvükön kellene szólni, érzékenyen kellene figyelni igényeikre – érvelnek egyes lelkipásztorok. Nem hiányoznak a konkrét lépések sem: legyen beat mise klasszikus zene helyett a templomban, szervezzünk különféle szórakozási programokat a plébániákon imaórák helyett. Egyesek esetleg szent Pálra hivatkoznak és alkalmazzák az ő elvét, miszerint mindenkinek mindene lett, hogy egyeseket üdvözítsen, ezért úgy gondolják kompromisszumokat kell kötni a fiatalok világával, velük szemben elnézőbbnek kellene lennünk, mint a felnőttekkel szemben.Jézus nem bánt „kesztyűs kézzel” a gazdag ifjúval, akit ma úgy neveznénk, mint jó szándékú keresőt. Elijesztette a jóhiszemű ifjút. Nem volt hajlandó kompromisszumra lépni vele. Felkínálta neki a teljes Evangéliumot, annak minden élével. A fiatalember elment bánatosan, de Jézus még ekkor sem futott utána.Ma az Egyház viszi tovább Jézus üzenetét, ezért tevékenységének alapkritériuma szintén az evangéliumi igazságok teljessége. Ezen a téren nem léphet kompromisszumokra a világgal. Hogyan tolmácsolja a rábízott üzenetet, az megfontolás tárgya. Mivel az Evangélium minden embernek szánt üzenet, az Egyháznak ma is hirdetnie kell a világ „piacterein” a teljes igazságot, úgy, ahogyan azt Pál tette az Areopáguszon, eltekintve attól, hogy tetszik-e a mai embernek vagy nem? Az Egyház nem a vallásos igények nagykereskedelme, ahová be kell csalogatni az embereket, hogy azt vegyenek, amit akarnak, hanem Jézus Krisztus teljes üzenete, amely magában foglalja a keresztet és lemondást is.

Gondolatok Évközi 27. vasárnap

Az évközi huszonhetedik vasárnap első olvasmánya a Teremtés könyvéből vett szakasz, amely leírja a nő teremtését. Az olvasmány üzenete a zárómondat, amely határozottan kijelenti, hogy férj és feleség egymáshoz tartoznak. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett néhány soros utalás Jézus isteni mivoltára. A szent író hálával idézi fel, hogy Jézus mindenkiért meghalt. Hasznos időnként magunkra alkalmazni az alapvető evangéliumi igazságokat oly módon, hogy amit ott többes számban olvasunk, azt egyes számban mondjuk ki hangosan, pl. Jézus értem halt meg.
Az Evangélium kínos nyitánnyal kezdődik: a farizeusok próbára akarták tenni Jézust, ezért első tekintetre egy egyszerű kérdést tettek fel neki. Azt kérdezték tőle: “El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?” Jézus visszautasította a kérdést és arra szólította fel a farizeusokat, hogy maguk találják meg a választ a Bibliában. De amikor azok csúsztatni akartak, vagyis Mózes törvényére hivatkoztak, akkor Jézus kioktatta őket, hogy mindenek fölött létezik Isten törvénye, amelyet egyetlen emberi törvény sem függeszthet fel.
Itt felfigyelhetünk arra, hogy Jézus egy első tekintetre e világi kérdés kapcsán Istenre irányította hallgatói figyelmét. Ez érvényes nemcsak a rosszindulatú farizeusokra, hanem a jóindulatú apostolokra is, akik szintén nem értették, miről is van tulajdonképpen szó. Jézus kifejtette nekik, hogy vannak olyan igazságok, amelyek Istenben gyökereznek, ezért pusztán e világi logikával érthetetlenek. Ezek közé tartozik a házasság, amely nem csak emberi vállalkozás, hanem Isten tervébe visszanyúló titok, amelynek megértéséhez hitre van szükségünk.
Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza el. Ez a figyelmeztetés nem csak a házasságra vonatkozik, hanem sok minden másra is. A téma itt ugyanis nem a házasság, hanem az ember és Isten viszonya. Vannak valóságok, amelyekbe az ember nem avatkozhat bele; Isten a világ ura, nem pedig az ember.
Van ennek az Evangéliumnak azonban egy másik üzenete is, amely igazi örömhírként csengett Jézus egyes akkori hallgatóinak fülében, nevezetesen a nőknek. A kérdést ugyanis férfiak tették fel és abból a téves feltevésből indultak ki, hogy a nő a férfi tulajdona és azt teheti vele, amit akar, akkor bocsátja el, amikor jónak látja, tehát szabadon rendelkezik feleségével. Jézus válaszával tulajdonképpen felszabadította a nőt. Kifejtette, hogy a Teremtő eredeti elképzelésében a nő nem a férfi tulajdona, hanem társa, egyenrangú vele, tehát egyenjogú is.
Az Evangélium mindig felszabadító örömhír. Amikor Jézus a házasságról beszél, akkor nem úgy beszél róla, mint kényszerről, vagy mint teherről, hanem mint két szabad ember Isten jelenlétében kötött szövetségéről.
Kár, hogy az evangéliumi szakasz itt megszakad. A következő mondat ugyanis arról szól, hogy Jézus magához hívott egy kis gyermeket. Ez a jelenet szervesen beletartozik a korábbi képbe: a házasság nem csak a férfi és nő egymás iránti szerelme, szeretete és felelősségvállalása, hanem a gyermekért vállalt felelősség is.
A mai társadalom, sajnos, annyira könnyen veszi a válást, hogy az életre szóló hűség valahogy háttérbe szorul az emberek tudatában. Csakhogy mi hívek nem az e világi logika és statisztika szerint igazodunk, hanem Egyházunk tanítása szerint. A Katolikus Egyház Katekizmusa szép csokorba gyűjti a házasságra vonatkozó katolikus tanítást, amikor így fogalmazza meg a házasság lényegét Isten tervében: „A Szentírás a férfi és nő teremtésével kezdődik és Bárány lakodalmi ünnepével fejeződik be a Jelenések könyvében.” (vö. KEK 1602). Majd hozzáteszi, hogy a szeretetnek és házasságnak vannak belső törvényei, amelyeket nem kell külön megalapozni, mert önmagukban hordozzák megindokolásukat, de felfüggeszteni sem lehet azokat semmiféle emberi törvényhozással. Az örök érvényű értékek közé tartozik a házastársi hűség, amely magában hordozza Isten áldását.

Gondolatok Évközi 26. vasárnap

Az évközi huszonhatodik vasárnap első olvasmánya a Számok Könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy két olyan emberre is kiáradt Isten Lelke, akik nem tartoztak egyenesen Mózes szolgálatába. Hívei ezt jelentették neki és kérték, hogy tiltsa meg a két embernek, hogy prófétáljanak, de Mózes nem volt hajlandó ezt megtenni, mert tudta, hogy Isten Lelke mindenütt jelen van, és nem lehet korlátok közé szorítani. Isten Lelke ma is mozgatja a világot, minden jó Tőle származik.
A második olvasmányban Szent Jakab Apostol kemény szavakkal ostorozza a gazdagokat, de figyeljük meg, hogy nem azért ítéli el őket, mert gazdagok, hanem azért mert gonosz, önző, igazságtalanságot elkövető gazdagok. Ez általános törvényszerűség: nem a gazdagság tesz tönkre valakit, hanem a belülről fakadó rossz indulatok visznek odáig, hogy a gazdagsággal visszaéljünk. Ugyanúgy érvényes az is, hogy a szegénység nem tesz senkit sem boldoggá, mert lehet valaki nincstelen, de tele irigységgel és mások iránti rosszindulattal.
Az Evangélium első olvasásra meghökkent bennünket, bizonyos fokú rossz érzés fog el bennünket. Mikor ugyanis „Evangéliumot” mondunk, akkor ezt mindig jó hírként, örömhírként éljük meg, amely biztat, bátorít, felemel, gyógyít. A vasárnapi Evangéliumra ezt nehéz alkalmazni; itt félelmet keltő szavakat olvasunk: botrányokról hallunk, vízben történő öngyilkosságról, azt halljuk, hogy ki kell vájni a szemet, le kell vágni a bűnös kezet. Vajon a mennyország tényleg a megcsonkítottak hazája lenne, ahogyan valaki csúfondárosan leszögezte ennek a szövegnek alapján? Mi az, amit Jézus itt mondani akart, de az Evangélista talán elfelejtette pozitív formában is lejegyezni?
A vasárnapi Evangéliumot két tematikus egészre lehet felosztani. Az első rész arról szól, hogy az Apostolok szerették volna kisajátítani maguknak az ördögűzés kiváltságát, ezért bevádolták Jézusnál azokat, akik nem az Ő nevében és nem az Ő megbízásából gyakorolták ezt a szolgálatot. Jézus nem fogadta el Apostolainak érvelését, és nem engedte meg, hogy eltiltsák az embereket attól, hogy másoknak jót tegyenek.
Van azonban ebben a bepanaszolásban egy mélyebben fekvő lélektani igazság is. Az Apostolok itt akaratlanul is két táborra osztották a világot: mi és ők. Mi, akik Jézushoz tartozunk, mi, akik jók vagyunk, és „ők”, a másikak”, akik nem tartoznak Jézushoz, akik nem tartoznak a „jók táborába”. Nincs értelme ily módon felosztani a világot: mindenki Jézushoz tartozik, csak más-más szinten, mindenki Isten gyermeke, csak nem mindenkiben tudatosult egyformán ez az igazság. Az egész emberiség „mi”: egy nagy  családot alkotunk jóban és rosszban.
A második rész a megbotránkoztatással kezdődik és az öncsonkítás vészjósló szavaival folytatódik. Jézus itt abszolút radikális módon közelíti meg a rosszat. Ha szó szerint értelmeznénk szavait, akkor már mindnyájan vakok, féllábúak és félkezűek lennénk! Ahhoz, hogy megértsük Jézus szavait a szemita mentalitásból, kell kiindulnunk, akik úgy hitték, hogy a rossz gyökere a végtagokban van. Ez azt jelenti, hogy a gyökerekre kell visszamennünk. Ma úgy fogalmaznánk, hogy úrrá kell lennünk érzékeink, szenvedélyeink felett. Ki kell vágnunk önzésünket, mint ahogyan a sebész kioperálja a rosszindulatú rákos daganatot, nehogy megtámadja az egész testet.
Jézus tehát arra szólít fel bennünket, hogy találjuk meg magunkban a rossz gyökereit. Nem sok értelme van, ugyanis, annak, hogy állandóan másokban vájkáljunk, mindig csak másokban, vagy külső körülményekben keressük a rossz okát. A világ megreformálását magunkban kell kezdenünk. A vasárnapi Evangélium tehát radikális becsületességre szólít fel bennünket. Álljunk oda Jézus elé és kérjük Tőle, hogy mutassa meg nekünk, mi az, amit okvetlenül ki kellene irtanunk életünkből, hogy tiszta szemmel, erős kézzel és biztos lábbal állhassunk meg saját lelkiismeretünk, embertársaink és Isten színe előtt.

Gondolatok Évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett néhány tömör mondat, amelyek elénk varázsolnak egy örökös emberi drámát: a gonoszok és az igazak között fennálló szakadékot. A helyzet ma sem különb: sokszor az a benyomásunk, hogy a gonoszok büntetlenül kicsúfolják legszentebb értékeinket. Kár, hogy az olvasmány itt megszakad, mert a következő mondat adja meg a megoldás kulcsát. A gonoszok ott tévednek, hogy „nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért se az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni”.
A második olvasmány Szent Jakab Apostol leveléből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy az első keresztény közösség tagjai sok emberi gyöngeséggel voltak terheltek: irigység, önzés és még sok minden más csúfította a „szentek közösségét”. De az Apostol arra buzdítja olvasóit, hogy ennek ellenszereként nyissák meg lelküket a felülről származó bölcsességnek, amelynek gyümölcse a békeszeretet és engedékenység. Ez nekünk szánt üzenet: nem lehetünk hiteles keresztények a felülről jövő bölcsesség nélkül, amelyet Isten megad mindenkinek, aki bizalommal Hozzá fordul.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy incidensről: az apostolok arról vitatkoztak maguk között, hogy ki a nagyobb közülük, amiért Jézus komolyan megfeddte őket. Jézus mindig is nagy megértést tanúsított az emberi gyöngeségekkel szemben. Sohasem tiltotta, vagy üldözte a kisebb-nagyobb emberi örömöket olyannyira, hogy ellenségei ezért a bűnösök barátjának mondták, és azzal csúfolták, hogy Ő is épp olyan eszem-iszom cimbora, mint kétes hírű barátai. Jézus sohasem akarta tanítványait valamiféle emberfölötti, életidegen csodabogarakká nevelni, hanem hagyta, hogy megmaradjanak normális, hétköznapi embereknek. Pontosan ezért lep meg bennünket Jézus szokatlanul éles reakciója, ahogyan azt a vasárnapi Evangéliumban olvassuk, vagyis, hogy megfeddte őket, amiért egymás közt arról tanakodtak, ki közülük a nagyobb.
Első tekintetre azt mondhatnánk, hogy ártatlan, apró emberi hibáról van szó, talán egy kis hiúságról: ki a nagyobb közülük. Az egész ügyet gyerekesnek tarthatnánk az egyszerű galileai halászok részéről, akiknek valószínűleg nem sok okuk volt a híreskedésre és önmaguk fitogtatására. Mi alapján próbálták összehasonítani magukat egymás között? Jézus mégis szigorúan lépett fel, ami arra utal, hogy itt mégiscsak valami komolyabb dolog forgott kockán, mint néhány felnőtt férfi gyerekes versengése.
Valójában itt egy igen komoly igazságról van szó, nevezetesen arról, hogyan értékeli az ember saját magát, milyen mércét használ ahhoz, hogy kifejezze emberi nagyságát és méltóságát. Az Apostolok rossz irányban keresték emberi méltóságuk alapjait és két szinten is veszélyben voltak, hogy önazonosságukat zátonyra futtassák. Lélektanilag és teológiailag is téves irányban tapogatóztak.
Az Apostolok lélektani rövidzárlata abban volt, hogy emberi nagyságukat úgy próbálták lemérni, hogy magukat másokhoz hasonlították. Általános emberi kísértés, hogy másokhoz mérjük magunkat, aminek leginkább az a következménye, hogy másokban látjuk a többet, magunkban a kevesebbet, nevezetesen: annak több jutott, nekem kevesebb, az gazdagabb, én szegényebb vagyok, az tud énekelni, én nem tudok, az egészséges, én beteg vagyok, stb. Az ilyen összehasonlítás azért nem jó, mert a szembesítést külsőségeken végezzük: ha valaki gazdagabb mint mi, az még nem jelenti azt, hogy boldogabb is.
Továbbá, az ilyen összehasonlítással igazságtalanul viselkedünk másokkal szemben, mert csupán arra figyelünk, amit jónak ítélünk meg nála, de nem gondolunk arra, hogy lehet neki titkos szenvedése is. Ha pedig arra a következtetésre jutunk, hogy mi jobbak, okosabbak, becsületesebbek vagyunk mint mások, akkor ettől már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy fölényeskedjünk is a másikon és kihasználjuk őt saját céljainkra.
Van itt azonban egy teológiai csúsztatás is, majdnem úgy mondanánk: Isten ellen elkövetett igazságtalanság. Ha másokkal hasonlítjuk össze magunkat és állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy Isten másnak többet adott, mint nekünk, akkor Istent igazságtalansággal vádoljuk. Erre utalt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amikor a gazda figyelmeztette a zúgolódó napszámosokat, hogy ha ő, a gazda, annyit ad az utolsónak is, mint az elsőnek, akkor ez nem igazságtalanság, hanem nagylelkűség. Isten mindegyikünk iránt nagylelkű.
Az emberi méltóság egyetlen mércéje Isten irántunk való szeretete. El kell jutnunk addig a pontig hitünkben, hogy megértsük, hogy nem véletlenül vagyunk a világon, hogy nem véletlenül vagyunk férfiak vagy nők, magyarok vagy más nemzetiségűek, hanem mindez beletartozik Istennek ránk vonatkozó tervébe. Aki ezt megértette, az a „legnagyobb Isten országában”. Ezért szólította fel Jézus az Apostolokat, hogy vegyenek példát a kisgyermekről, aki nem kérdőjelezi meg saját identitását, hanem belemerül szüleinek szeretetébe és úgy fogadja el magát, amint szülei elfogadják őt.

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta elmondja küldetésének nehézségeit: voltak, akik szavakkal gyalázták, de voltak olyanok is, akik tettlegesen megverték. Mindennek ellenére a próféta nem csüggedt el, mert minden bizalmát Istenbe fektette. Minket is csak ez az Istenbe vetett maradéktalan bizalom vezethet át az élet megpróbáltatásain.
A második olvasmány Szent Jakab leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol kifejti a hit és cselekedetek közötti szoros egységet. Meddő az olyan hit, amelyből nem fakadnak jó cselekedetek. Jó tudni, hogy ma is sokan vannak, akik hitük alapján válnak az emberiség jótevőivé. Mindaz, aki hite alapján becsületesen és lelkiismeretesen végzi hivatásbeli kötelességét nemcsak a hit erejének, hanem az Isten irántunk való szeretetének is tanúi az emberek között.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy nagy drámáról: Péter hitvallásáról és bukásáról. Érdekes és tanulságos ez az ellentét: Péter egy személyben nagy és kicsi, hitvalló és kételkedő, bátor és gyáva. Könnyen magunkra ismerünk benne. De figyeljünk fel egyes részletekre ebben az evangéliumi jelenetben.
Márk evangélista érdekes módon fogalmaz: „Péter félrevonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Péter nem nyilvánosan szegült szembe Jézus nyilatkozatával, hogy szenvednie kell majd, hanem tanúk nélkül akarta kifejteni a dolgokról alkotott saját nézetét Jézusnak. Értelmezhetjük ezt jóhiszeműen, mondván, hogy Péter ezt azért tette négyszemközt, nehogy megbotránkoztassa a többieket, akiknek a nevében az imént szólt. Ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy Péter tapintatos volt. De az esemény kimenetele nem igazolja ilyen nemű jóindulatú feltevésünket. Péter inkább bizalmaskodni akart Jézussal: a barátokat szoktuk félrevonni és csendben közölni velük valamit, amit nem akarunk, hogy mások is meghalljanak. De Péternek meg kellett tanulnia, hogy Jézus nem ilyen értelemben a barátja.
Az első tanulság amit ebből a jelenetből levonhatunk, hogy mi is állandó kettősségben élünk: mindenki nagy életének, vagy jellemének egyik, vagy másik területén, ugyanakkor kicsi, esetlen és sebezhető egy másik területen. A személyi érettség egyik mutatója az, hogy el tudjuk fogadni korlátainkat, amint ezt Péter tette. Nem olvassuk ugyanis sehol, hogy durcásan, vagy sértődötten hátat fordított volna Jézusnak, amiért őt, Pétert, a többiek kitüntetettjét sátánnak merte minősíteni! Péterben volt annyi alázatosság, annyi önismeret és annyi szeretet Jézus iránt, hogy elfogadta kudarcát és ment tovább a szeretett Mester után.
A mai Egyházban valahogy mintha hasonló helyzetnek lennénk a tanúi, csakhogy a kimenetel nem mindig ilyen pozitív, mint Péternél. Vannak hívők, akik „kilépnek” az Egyházból, mert nem tudják elviselni, hogy egy ilyen, úgymond „maradi Egyház” tagjai legyenek, mint ez az Egyház. Vannak olyanok, akik azért hagyják el a hit gyakorlását, mert nem tudják elfogadni, hogy az Egyház rendezett közösség, ahol egymáshoz alkalmazkodni kell,mint egy jó családban. A baj csupán az, hogy ezért majdnem sohasem saját magukat okolják, hanem az Egyházat vádolják érthetetlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal. Mindezeknek nagy szükségük lenne Péter alázatosságára, hogy elismerjék saját korlátaikat, és csendesen tovább kövessék a szeretett Mestert akkor is, amikor nem egészen értik, mit akar tőlük.
A másik nagy tanulság, amelyet ebből az evangéliumi jelenetből levonhatunk az, hogy Jézus ugyan nagyon szeret bennünket, megbocsát, ha bánjuk bűneinket, letörli könnyeinket, ha látja, hogy sírunk, de Jézus mindennek ellenére nem gyönge és nem olyan „barátunk”, akivel egyenrangúak vagyunk. A mi hitünkben Jézus az Úr, Ő határozza meg a dolgok menetét és nem mindig oda vezet bennünket, ahová azt mi akarjuk. Ezt Péternek nyíltan meg is mondta a feltámadás után, vagyis, hogy korábban talán odament, ahová akart, de most már oda kell mennie, ahová mások akarják, hogy menjen, elsősorban, ahová Jézus iránti szeretete vezeti majd. A teológia ezt a magatartást a „hit engedelmességének” nevezi. Legyen bátorságunk rábízni magunkat és életünket Jézusra akkor is, amikor nem egészen értjük merre akar vezetni bennünket. Ő jobban ismeri az utat, mint mi, nyugodtan megbízhatunk benne.

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta biztató szavait tárja elénk, amelyekkel bátorítja a csüggedt szívűeket, hogy ne féljenek, mert Isten egész biztosan eljön, hogy szabadulást hozzon a népnek. Nekünk is szükségünk van a hit bátorítására, mert gyakran mi is elcsüggedünk a világ eseményei láttán.
A második olvasmányban Szent Jakab apostol gyakorlati utasításokat ad a hívő közösségnek, hogyan viselkedjenek összejöveteleiken, nevezetesen, hogy ne legyenek részrehajlók és ne tegyenek különbséget gazdagok és szegények között. Isten szemében mindnyájan értékesek vagyunk, és ezt jó lenne tudatosítani napjainkban is, amikor szintén túl sok az előnyben részesített ember egyszerűen azért, mert gazdag.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy süketnéma meggyógyításáról. Az evangéliumi helyzetkép első tekintetre teljesen világos. Arról olvasunk, hogy Jézus a pogányok között hirdette az örömhírt. Ekkor az emberek beteget hoztak hozzá. Jézus meggyógyította a beteget, és ezzel megerősítette hallgatói hitét. De az Evangélium ennél sokkal gazdagabb anyagot nyújt elmélkedésünkhöz. Az eseménynek három szereplője van: Jézus, a beteg és azok az emberek, akik elhozták őt Jézushoz. Hol a mi helyünk ebben az eseményben?
Azonosulhatunk mindenekelőtt Jézussal, hogy tanuljunk tőle emberséget, együttérző szeretetet, mások baja iránti gyengédséget. Jézus mindenkivel szemben figyelmes volt, mindenkit meghallgatott, mindenkit igyekezett megvigasztalni, kivéve a rosszindulatú farizeusokat, akik nem azért jöttek hozzá, hogy hallgassák Őt, hanem, hogy ártsanak Neki. Jézus maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanuljanak erényeket, különösképpen pedig tanulják el Tőle a szív jóságát. Hogy mennyire szüksége van a mai világnak pontosan erre a keresztény magatartásra, azt megfigyelhettük Kalkuttai Boldog Teréz anya színre lépésével: a világ mintha felocsúdott volna, hogy még mindig van jóság az emberekben. Ahhoz, hogy jók és irgalmasok legyünk, nem kell belépnünk Teréz anya Kongregációjába, elég, ha odafigyelünk azokra az emberekre, akikkel együtt élünk, családunk tagjaira, szomszédainkra, ismerőseinkre.
Azonosulhatunk az evangéliumi beteg emberrel is. Ha ugyanis sokáig szemléljük a világ nyomorát, akkor esetleg elbátortalanodunk és közelebb érezzük magunkat az evangéliumi beteg emberhez, akit mások hoztak Jézus elé, hogy gyógyítsa meg. Ha fizikailag makk-egészségesek is vagyunk, gyakran érezzük magunkat lelkiekben dadogósnak és süketnémáknak, amint ezt evangéliumi emberünkről olvassuk. Életünk valamelyik területén, vagy valamelyik szintjén mindannyian betegek vagyunk. Szent Ágoston mondta, hogy balga az az ember, aki beteg és nem keresi az orvost, azaz aki lelkiekben gyönge és mégsem keresi Jézust.
Van azonban a vasárnapi evangéliumi jelenetnek egy harmadik szereplője is: azok az egyszerű emberek, akik Jézus elé hozták a beteget. Őket már megragadta Jézus nagyszerű tanítása olyannyira, hogy már nem csak saját magukra gondolnak, hanem odafigyelnek mások bajára és szükségleteire is. Pedig biztosan nekik is voltak problémáik, talán munkanélküliek voltak, talán rossz volt a termés, talán nekik is volt betegük a házban. De ők nem magukra gondoltak, hanem a beteg emberre. Ez volt az Evangélium első gyümölcse az ő életükben.
Ezekben az emberekben magunkra kell ismernünk. Már mi is megtapasztaltuk az Evangélium emberformáló erejét. A mi küldetésünk tehát az, hogy embereket Jézushoz vigyünk. Ezt sokféleképpen lehet tenni. Egyik lehetőségünk például a másokért mondott ima. Imádkozzunk a bűnösökért, az éhezőkért, a hajléktalanokért, a haldoklókért. De imádkozzunk az úgynevezett nagyokért is: a politikusokért, a bankárokért, a gyárosokért, hogy Isten akarata szerint kezeljék a rájuk bízott felelősséget. Vihetjük az embereket Jézushoz életünk példája révén is. Jézus mondta tanítványainak, hogy ők a világ világossága, amelyet nem lehet véka alá rejteni, és hogy jótetteik álljanak mindig az emberek szeme előtt. Minél többet tudunk másokra gondolni, annál közelebb állunk Jézushoz, annál jobban hasonlítunk az általa megrajzolt emberképhez.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 630640
mind – siem 2011