Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Húsvét 5. vasárnap

A Húsvét utáni ötödik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szép leírás, amelyből megtudjuk, hogy Szent Pál és Szent Barnabás „erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába.” Egyrészt nekünk is szükségünk van bátorításra, másrészt fontoljuk meg, hogy mások viszont tőlünk várják a bátorítást.
A második olvasmány a Jelenések Könyvéből vett szakasz, amelyben Szent János megosztja velünk nagyszerű látomását az új égről és új földről. De nem a túlvilágról beszél, hanem Isten hajlékáról az emberek között. Jó tudni, hogy az Isten világa és a mi világunk egybeolvadnak az élet minden terén.
Az Evangéliumban Jézus kihirdeti az új parancsot: „szeressétek egymást!” Több érdekes részletre figyelhetünk fel ebben a rövid evangéliumi szakaszban. Jézus ezúttal „fiaimnak” nevezi Apostolait. Ez arra utal, hogy Jézus a szülő szerepébe helyezte magát. Nevezte Ő tanítványait, szolgáknak („már nem nevezlek benneteket szolgáknak”, vagy amikor azt mondta nekik, hogy úgy fogalmazzanak, hogy „haszontalan szolgák”), nevezte őket gyermekeinek, tanítványainak, barátainak. Most fiaimnak nevezi őket. Ez utalás arra is, hogy most már nem kisgyerekek, hanem felnőtt emberek, akikre felelősséget lehet ráruházni. És tényleg, a szeretet parancsa nem kérés, nem ajánlat, nem felszólítás, hanem parancs: „Új parancsot adok nektek!” Jézus ma is úgy fordul hozzánk, mint akinek joga van parancsolni. A kereszténység nem önkéntesek klubja, hanem Jézus által kiválasztott tanítványok Egyháza, amelyben kötelességek is vannak, amelyeket azonban csak felnőtt emberek képesek teljesíteni.
Másodszor megtudjuk azt, hogy a keresztény szeretet mintája Jézus szeretete: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást”. Milyen volt Jézus szeretete? Talán három képben tudnánk kifejezni ezt a szeretetet: Jézus szeretete apai, anyai és testvéri szeretet.
Jézus szerette tanítványait erős, férfias szeretettel, mint ahogy az apák szeretik gyermekeiket. Jézus nem volt gyenge tanítványai hibáival szemben. Pétert sátánnak nevezte, amikor el akarta téríteni Őt a szenvedés útjáról; a két Zebedeus testvérnek a szemébe mondta, hogy nem tudják, mit kérnek Tőle, amikor az első helyekre pályáztak egy nem létező evilági Isten országában; Tamást megfeddte, amiért nem hitt azoknak, akik látták Őt a feltámadás után; a két emmauszi tanítványt balgáknak nevezte, amiért nem voltak hajlandók végiggondolni a nagyhéti eseményeket az Írások tükrében. Jézus nevelte tanítványait, megtanította őket imádkozni, felvilágosította őket az Írások reá vonatkozó igéiről, utasításokat adott nekik, amikor első apostoli útjukra küldte őket. Jézus szeretete ma is ilyen: férfias, apai: minket is figyelmeztet, irányít, nevel.
Jézus szerette tanítványait gyengéd, óvó szeretettel, mint az anyák szeretik gyermeküket. Védte őket, amikor a komisz farizeusok támadták őket, amiért nem böjtölnek és nem tartják be az ősök szokásait; félrehívta őket egy magányos helyre, hogy pihenjenek meg, mert látta, hogy fáradtak voltak; kedvesen fiacskáimnak nevezte őket az utolsó vacsora meghitt hangulatában; még elfogatása pillanatában is rájuk gondolt és őket fedezte, amikor felszólította a katonákat, hogy hagyják menni az övéit. A feltámadás után pedig kedvesen reggelivel várta őket a tóparton, amikor egész éjszakai fáradozás után nem fogtak semmit. Jézus minket is így szeret: gyengéden, anyai módon, oltalmazón.
Jézus szerette tanítványait kedves, baráti szeretettel. Mondta nekik, hogy ezentúl már nem nevezi őket szolgáinak, hanem barátainak, akiknek kinyilvánította szíve titkait; csendesen aludt a bárkájukban, amikor azok kieveztek a nyílt vizekre, mert megbízott bennük, mint ahogy a jó barátokban megbízunk; lakodalomba ment velük Kánába. Elfogadta tanítványait olyanoknak, amilyenek voltak, jó tulajdonságaikkal, erényeikkel és gyengeségeikkel együtt. Jézus minket is így szeret, kedves, baráti szeretettel.
Jézus azonban azt is mondta, hogy nekünk szintén így kell szeretnünk egymást. A mi szeretetünknek is magán kell viselnie az apai szeretet jegyeit, ami azt jelenti, hogy bátran figyelmeztetjük a másikat, ha letért a helyes útról, de azt is, hogy tudjunk odaállni a másik mellé és támogatni őt keresésében, munkájában, fáradságában. A mi szeretetünknek is anyai jelleggel kell bírnia, amely arra késztet bennünket, hogy óvjuk a másikat minden kiszolgáltatottságtól, és hogy lehajoljunk a kicsikhez, az elesettekhez, a szükséget szenvedőkhöz. Végül a mi szeretetünknek is baráti szeretetnek kell lennie, amellyel a másikat elfogadjuk olyannak, amilyen, minden jó tulajdonságával és gyengeségeivel együtt.
Hogy hogyan kell szeretnünk egymást azt magától Jézustól tudjuk, a Szeretet Nagymesterétől. A keresztény ember azzal is dicsekedhet, hogy a legjobb iskolába iratkozott: Jézus iskolájába, ahol a legkiválóbb Tanítómestere van.

Gondolatok Húsvét 4. vasárnap

A Húsvét utáni negyedik vasárnap első olvasmánya drámai jelenettel záródik: Pál és Barnabás előbb a zsidóknak hirdették az Evangéliumot, de mivel ezek visszautasították Isten szavát, a két Apostol a pogányokhoz fordult az evangéliumi jó hírrel, amit ezek nagy örömmel elfogadtak. Jó időnként tudatosítani magunkban, hogy Isten kegyelméből vagyunk hívők, nem pedig saját erőnkből vagy erényünkből.
A második olvasmányban a Jelenések könyvében Szent János úgy mutatja be a megdicsőült Jézust, mint Bárányt, de aki egyben Pásztor is, hiszen legelteti és élő vizek forrásához vezeti övéit. Isten mindig a javunkat akarja és mindig többet ad, mint amennyit mi el tudunk képzelni.
Az Evangéliumban a Jó Pásztorról szóló példabeszéd folytatását halljuk, amelyben Jézus elmondja, mit tesz juhaiért: a juhok hallgatnak Jézus szavára, Jézus ismeri őket, és azok követik Őt, örök életet ad nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezéből senki, mert maga az Atya adta őket Neki.
Először megtudjuk tehát azt, hogy Jézus beszél juhaihoz. Erre abból következtethetünk, hogy a juhok hallgatnak Jézus szavára, tehát Jézus szól hozzájuk. A múlt század derekán egy híres teológus könyvet írt ezzel a címmel: „A hallgatag Isten”. Tényleg vannak pillanatok, események az életben és a történelemben, amikor úgy tűnik, mintha Isten hallgatna. Sokszor hallottuk már a vádat, hogy miért hallgatott Isten Auschwitzben és más koncentrációs táborokban? De a mi Istenünk olyan Isten, aki beszél is. Szent Pál mondta, hogy Isten sokféleképpen és sokszor beszélt az embereknek, az utóbbi időkben azonban Szent Fia által szólt hozzánk. Ezért írt egy másik híres teológus egy könyvet ezzel a címmel: „Az Ige hallgatói”, ami arra utal, hogy hitünk lényege az, hogy Isten beszél az emberhez, mi pedig odafigyelünk arra, amit Isten mond nekünk. Hitünk első alappillére az az igazság, hogy a megváltás Isten kezdeményezése, vagyis, hogy Isten megszólította az embert. Isten úgy szerette az embert, hogy egyszülött Fiát küldte a világba, hogy senki el ne vesszen. A keresztény olyan ember, aki a világ zaja közepette is felismeri Isten szavát.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus ismeri juhait. Mindig örülünk, amikor valaki, akivel régóta nem találkoztunk, megismer bennünket a tömegben és néven szólít bennünket. Isten így ismer bennünket. Már az Ószövetségben olvassuk, hogy amikor Isten rábízta Mózesre a küldetést, hogy vezesse ki a rabszolgaságban sínylő népet Egyiptomból, akkor ezt azzal indokolta, hogy ismeri a nép szenvedését. Isten minket is ismer, megismer a tömegben, néven szólít bennünket és aggódó szeretettel kíséri életünk minden napját. Hitünk második alappillére az az igazság, hogy Isten állandóan jelen van, amint ezt Jézus ígérte mennybemenetele pillanatában: „én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”. A keresztény olyan ember, aki tudja, hogy még akkor is Isten jelenlétében megy előre, amikor úgy tűnik, hogy körülötte minden sötétség, amint ezt a Jó Pásztort magasztaló 23. zsoltár mondja: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hiszen Te velem vagy…”
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus örök életet ad juhainak. A juhok nem veszhetnek el soha, mert az Atya adta őket Jézusnak. Hitünk harmadik alappillére az az igazság, hogy a keresztségben mi is az Atya fogadott gyermekei lettünk, aki minket is hazavár az örök boldogságba. A keresztény olyan ember, aki égre emelt tekintettel éli földi életének napjait.
Negyedszer megtudjuk azt, hogy Jézus biztonságot ígér juhainak, vagyis senki sem ragadhatja ki őket kezéből. Szent Pált szinte megigézte ez a gondolat, amikor így ujjong; „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”, és válaszából kicseng nagy hite: „senki és semmi nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (vö. Róm 8, 35-39). Hitünk negyedik pillére az az igazság, hogy Jézus Egyházán a pokol kapui sem vehetnek erőt. A keresztény olyan ember, aki tudja, hogy Isten ereje nagyobb, mint minden testi vagy lelki szenvedés, rendületlenül vallja, hogy Isten jósága nagyobb, mint az emberi gonoszság. Jézus a Jó Pásztor nekünk is nyújtja ajándékait: ismer bennünket, szeret bennünket, óv bennünket és haza vár bennünket.

Gondolatok Húsvét 3. vasárnap

A Húsvét utáni harmadik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett leírás, amelyből megtudjuk, hogy az Apostolok nem hagyták megfélemlíteni magukat a főpapok fenyegetésétől, hanem bátran kimondták minden Istenben hívő ember hitvallását: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.”
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett részlet, amelyben Szent János a megdicsőült Bárányról kapott látomását osztja meg velünk. Mi is rendületlenül valljuk a mennyei angyalokkal, hogy a feltámadt és megdicsőült Jézusé minden hatalom és erő.
Az Evangéliumban Szent János részletesen elmondja, hogyan jelent meg a Feltámadt Jézus a tanítványoknak Tibériás tavánál. Több érdekes mozzanattal találkozunk ebben az evangéliumi jelenetben.
Először megtudjuk azt, hogy az Apostolok közül néhányan elmentek halászni. A kezdeményezés Simon Péteré volt, a többiek csatlakoztak hozzá. Első tekintetre talán furcsának tarthatjuk, hogy a feltámadás utáni napokban ahelyett, hogy lázasan adnák kilincsről kilincsre a történelem legnagyobb eseményének hírét vagyis, hogy Jézus feltámadt, az Apostolok, mintha mi sem történt volna, folytatták mindennapi munkájukat. De biztosan nem véletlenül jegyezte le az Evangélista ezt a körülményt. A kereszténység ugyanis nem (csak) az ünnepek vallása, hanem a mindennapoké, a hétköznapoké is. Hitünk legjelentősebb, megalapozó eseményei csendben, tanúk nélkül, a hétköznapok sivárságába öltözve történtek: Jézus születése csendben, éjjel történt, feltámadása hajnalban, tanúk nélkül. Valószínűleg ilyen lesz majd második eljövetele is, amint maga jelezte, hogy váratlanul fog megjelenni.
Az Evangéliumban leírt csendes tavi jelenetnek pozitív üzenete viszont az, hogy a mi Istenünk a hétköznapok Istene, jelen van munkánkban, fáradozásunkban, sikerünkben de sikertelenségünkben is, örömünkben, de bánatunkban is.
Másodszor, megtudjuk azt, hogy Jézus nem először jelent meg tanítványainak a feltámadása után. Az Evangélista nyomatékosan megjegyzi, hogy Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton, de a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Miért nem ismerték fel? Két lehetőséget tudunk elképzelni: az egyik magyarázat az lehetne, hogy Jézus minden alkalommal más-más alakban jelent meg; a másik magyarázat viszont az lehetne, hogy a tanítványok nem olyannak képzelték el Jézust, amint éppen megjelent nekik, ezért nem ismerték fel. Ez a két lehetőség nem zárja ki egymást. Jézus tényleg más-más alakban jelent meg, a tanítványok viszont mindig ugyanazt várták. Talán Jézus azt akarta ezáltal tudtukra adni, hogy ne alkossanak maguknak előre meghatározott, merev képet Róla.
A harmadik dolog, amire felfigyelhetünk, Jézus gondoskodó jósága. Eltekintve attól, hogy szegény Péter és társai ismételten nem fogtak semmit, Jézus reggelivel várta őket. Az anyák és feleségek várják így haza munkából érkező fiukat, vagy férjüket. Jó tudni, hogy a kereszténység nemcsak az imák, lemondások és kereszthordozás vallása, hanem a testvéri együttlét, Isten jóvoltából örömmel elfogyasztott közös étel vallása is.
Végül az Evangélista elmondja Péter Apostol hitvallását, amit gyónásnak is nevezhetünk. Jézus háromszor kérdezte Pétert, hogy szereti-e Őt és Péter háromszor igent mondott. Jézus megbocsátotta neki háromszoros tagadását, visszafogadta őt szeretetébe és rábízta Egyházát. Ugyanez történik minden szentgyónásban: megvalljuk Isten iránti szeretetünket, Ő pedig a szentségi feloldozás által visszafogad bennünket szeretetébe, amely viszont küldetést is jelent, hogy életünkkel és szavainkkal tanúskodjunk erről a szeretetről. Ha egyrészt azt mondtuk, hogy a kereszténység a hétköznapok vallása, másrészt azt kell mondanunk, hogy a kereszténység nem csak személyes, privát ügy, hanem mindig mások felé irányuló tanúságtétel és felelősségvállalás a szeretetben. 

Gondolatok Húsvét 2. vasárnap

A Húsvét utáni második vasárnap az irgalmasság vasárnapja. Korábban ezt a vasárnapot úgy ismertük, mint „Fehérvasárnapot”, mivel az ősegyházban ezen a napon vetették le a fehér ruhát az újonnan megkereszteltek. De nem a név a fontos, hanem a tartalom. Minden vasárnap tulajdonképpen „Fehérvasárnap”, mert keresztségünk méltóságára emlékeztet bennünket, és minden vasárnap az „Isteni Irgalmasság” vasárnapja, mert Isten szeretetéről tanúskodik. Az Isteni Irgalmasság vasárnapja újabb eredetű emléknap. 2000. április 30-án II. János Pál pápa Rómában szentté avatta Fausztina Kowalska nővért és a szentté avatás alkalmával az egész világra kihirdette az Isteni Irgalmasság ünnepét. Szent Fausztina nővér magán kinyilatkoztatásban, magától az Úr Jézustól kapta a kérést, hogy a Húsvétot követő első vasárnap legyen az Isteni Irgalmasság ünnepe. Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Ilyen volt és ilyen ma is Jézus irántunk tanúsított szeretete.
Az első olvasmány az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amelyben az Apostolok jeruzsálemi működéséről olvasunk és megtudjuk, hogy a nép sokra tartotta az első tanítványokat. Minden kereszténynek úgy kell élnie, hogy kiérdemelje az emberek megbecsülését.
A második olvasmány a Jelenések könyvéből vett rész, amelyben János Apostol leírja mennyei látomását az élő Krisztusról. Jézus ma is él és vezeti Egyházát.
Az Evangéliumban Szent János elmondja Jézus első megjelenését a tanítványoknak. Jézus első szava a félelemtől bezárkózott tanítványaihoz a békesség szava volt. Erre öröm töltötte el a tanítványok szívét. Tamás azonban nem volt közöttük. De Jézus biztosan rá is gondolt, csak Tamás ezt nem tudta, mert lelkét kételyek gyötörték, szívében nem volt békesség. Ebben az evangéliumi jelenetben felfigyelhetünk több jelentős körülményre.
Felfigyelhetünk mindenekelőtt arra, hogy a kezdeményezés Jézusé volt. A tanítványok félelmükben bezárták az ajtót. Jézus hiába kopogtatott volna, valószínűleg nem engedték volna be. De Jézus belépett, a zárt ajtón keresztül is. Ez is feltámadásának a jele volt: közte és szerettei között nem léteznek korlátok, zárt ajtók, elszigetelt magánzárkák, ahová híveit az évszázadok során, de még ma is, bezárták, hogy így félemlítsék meg őket. Jézus azonban ott is rájuk talált, megvigasztalta őket, és erőt adott nekik, amint ezt a szentek élete tanúsítja. Jézus azonban még egy másik jelet is adott megfélemlített tanítványainak: megmutatta nekik kezét és oldalát. Végül, mintha még ezzel sem elégedett volna meg, csakhogy bátorítást öntsön beléjük, átadta nekik a Szentlelket. Nyolc nap múlva megjelent a színen Tamás is. Ő is megkapta a feltámadás jeleit. Végül az Evangélista megjegyzi, hogy Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, mindezt pedig azért, hogy higgyék, és velük együtt mi is, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életünk legyen. Jézus ma is ilyen: keres bennünket, bátorít bennünket, jeleket mutat, csakhogy higgyünk benne. Ma is ajándékozza a Szentlelket, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket.
Másodszor megfigyelhetjük azt, hogy három alapvető, általános emberi lelki állapot jut kifejezésre a vasárnapi Evangéliumban: félelem, kétely és bűntudat. A tanítványok féltek, Tamás kételkedett, mindenki vétkesnek érezte magát. Ezekre az alapvető emberi, lelki állapotokra válaszol Jézus: békét ad megfélemlített tanítványainak, hitbeli bizonyságot a kételkedő Tamásnak, bűnbocsánatot mindegyiküknek. Jézus ma is ilyen, mert ma is ugyanezek az állapotok kínoznak bennünket: félünk, kételkedünk és gyötör bennünket a bűntudat.
Ma mitől félünk? A betegségtől, a haláltól, a balesettől, a szegénységtől. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit tanítványainak mondott: „Békesség nektek”.
Ma miben kételkedünk? A jóságban, a szeretetben, a hűségben, az emberek jó akaratában. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit Tamásnak mondott: „Higgyél és ne légy hitetlen”.
Ma mi kínoz bennünket? A bűntudat: sok a hibánk, a bűnünk, megbántanak bennünket és mi megbántunk másokat. Jézus ugyanazt mondja nekünk is, amit első tanítványainak mondott: „A Szentlélekben tiétek a bűnbocsánat”.
Az Isteni Irgalmasság vasárnapja arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten ismeri legtitkosabb félelmeinket, aggódásunkat és lelki vergődésünket is, ezért nyugodtan rábízhatjuk életünket.

Gondolatok Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnap első olvasmányában Szent Péter bátor tanúságtételét olvassuk a Feltámadott Jézusról. Péter volt gyönge olyannyira, hogy megtagadta Jézust; Péter volt gyáva olyannyira, hogy bezárkózott a zsidóktól való félelmében; de Péter volt alázatos és engedelmes olyannyira, hogy elfogadta a rábízott küldetést, hogy hirdesse a népnek és tanúsítsa, hogy Jézus az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Ez minden hívő keresztény küldetése.
A második olvasmányban Szent Pál a Kolosszeieknek írt levelében a hívek új életéről beszél, akik meghaltak Krisztussal, de fel is támadtak vele, ezért életük már az örökkévalóság új távlatában helyezkedik el. Minket is ez a hit ihlet és bátorít.
Húsvétvasárnap Evangéliuma elmondja Mária Magdolna találkozását a Feltámadt Jézussal, majd pedig Péterről és Jánosról hallunk, akik lélekszakadva futottak a sírhoz. Ők a feltámadás első tanúi. Sok szép dolgot megtudunk róluk, pl. hogy Mária Magdolna kitartóan kereste Jézust, Péter és János pedig vonakodás nélkül elindultak a sírhoz, hogy saját szemükkel bizonyosodjanak meg, arról, amit Mária Magdolna mondott nekik. Mégsem ők ennek az evangéliumi pillanatfelvételnek az igazi szereplői, hanem a Feltámadt Jézus. Jóllehet a feltámadás eseményének nem voltak szemtanúi, a Feltámadott Jézus szinte telehintette jelekkel azok útját, akik keresésére indultak. Otthagyta maga mögött az üres sírt, hogy abból olvassák ki az üzenetet, hogy Ő nem halott, hanem él; otthagyta az összehajtott kendőket, hogy abból következtessenek arra, hogy nem lopták el a testét, hanem Ő maga lépett ki a lezárt sírból; kertésznek álcázta magát Mária Magdolna közelében, hogy annak hangjából olvassa ki azt a boldogító valóságot, hogy Jézus gondol rá és név szerint ismeri őt. A későbbiekből megtudjuk majd azt is, hogy idegenként csatlakozott a két emmauszi tanítványhoz, hogy annak mondják el bánatukat, aki majd megvilágítja értelmüket, hogy rádöbbenjenek arra, hogy Jézus tovább megy velük az élet útján.
Jézus ma is így viselkedik. A világ, de a mi életünk is, tele van jelenlétének apró jeleivel, csak meg kell azokat látnunk. Ehhez pedig ugyanazokra az erényekre van szükségünk amelyeket megfigyelhetünk azoknál, akik elsőknek találkoztak a Feltámadt Jézussal: Mária Magdolna kitartó keresése, Péter és János készsége, hogy utánanézzenek a hírnek, azaz elmenjenek a sírhoz, János tiszta látása, amely képessé tette őt arra, hogy az összehajtott kendőből a feltámadásra következtessen. Folytathatjuk a gondolatmenetet és emlékezhetünk a két emmauszi tanítványra is, akik útközben Jézusról beszélgettek, vagyis szívük, lelkük Jézus után vágyódott. Minket is az imádságos összeszedettség visz mindig közelebb Istenhez.
Figyeljünk fel azonban azokra a magatartásokra is, amelyek útjában állhatnak annak, hogy felismerjük Istent a világban és életünkben.
Mária Magdolna nem azért ment kora hajnalban a sírhoz, hogy a Feltámadottal találkozzon, hanem, hogy elsirassa a Halottat. Erről maga tesz tanúságot, amikor úgy fogalmaz, hogy elvitték Jézus testét a sírból, és nem pedig azt mondja, hogy feltámadt az Úr, pedig Jézus ezt életében többször is előre megmondta. Aki csak a tragédiákat nézi az életben, az nem láthatja meg az élő Krisztust.
Gondolhatunk a két emmauszi tanítványra, akik menekültek Jeruzsálemből, a tragédiák városából, hogy kis falujukban találják meg ismét lelkük nyugalmát. De egyben a kereszttől is menekültek: aki menekül a kereszttől, nem találhatja meg Jézust.
A tanítványok félelmükben bezárkóztak: aki félelemben él, az nem láthatja meg az élő Jézust. Tamás durcásan elvetette társainak tanúságtételét, amikor lelkesen ismételgették, hogy látták az Urat. Aki elzárkózik az emberektől, nem találja meg az élő Jézust.
Mi sem vagyunk mentesek attól a kísértéstől, hogy Jézust, vagy lefordítva a mindennapi élet nyelvére: boldogságunkat téves irányban, rossz helyen, kizárólagosan az egészségben és az anyagi jólétben keressük, nem pedig Isten szent akaratában.
A húsvéti Evangélium boldogító üzenete az, hogy ha valaki őszintén keresi Istent, egész biztosan meg is találja Őt, mert akárcsak a Feltámadott Jézus, Isten is telehintette a világot jelenlétének számtalan jelével.

Gondolatok Virágvasárnap

Virágvasárnap első olvasmánya Izajás próféta éneke az Úr szolgájáról, akiben természetesen a szenvedő Jézusra ismerünk. A próféta erőteljes szavakkal hangsúlyozza, hogy Isten nem hagyja el a szenvedőket. Nekünk szánt üzenet ez, mert a szenvedés előbb utóbb mindenkit utolér, amikor más támaszunk nem marad, csak Isten irgalmas szeretete.
A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja filippi híveit, hogy ugyanazt a lelkületet ápolják magukban, amely Jézus Krisztusban volt. Ez a lelkület lényegében az Atya iránti tökéletes engedelmesség volt. A keresztény életszentség alapelve Isten akaratának feltétel nélküli elfogadása.
Virágvasárnap szentmiséjének Evangéliumában Szent Lukács elmondja az Oltáriszentség alapítását. Megható ebben a leírásban Jézus gyengédsége, melegsége, emberi közelsége. Megvallja tanítványainak, hogy vágyva vágyott arra, hogy ezt a vacsorát velük együtt költse el. A kenyeret és a bort atyai gesztussal nyújtja nekik, majd pedig anyai nógatással bátorítja őket, hogy egyenek és igyanak. Az anyák szokták ily módon kifejezni aggódó szeretetüket, amikor gyermekük hosszú útról érkezik, vagy hosszú útra indul.
Itt azonban nem a gyermek indul hosszú útra, hanem a Szülő: nem a tanítványok indulnak harcba, hanem a Mester, nem az ember megy a halálba, hanem az Isten Fia. De a tanítványokat is új út várja, amelyet ugyan nem ők választottak, de amelyre igent mondtak abban a pillanatban, amikor rábízták életüket Jézusra. A búcsúnak ebben a pillanatában, Jézus mintha biztosítani akarná őket, hogy ne féljenek, mert minden látszat ellenére Ő elég erős ahhoz, hogy vállain vigye őket, amint az apák viszik kisgyermeküket, hogy ölében hordozza őket, amint az anyák teszik a kicsikkel.
Ekkor azonban a kép drámai fordulatot vesz. Jézus mintha csak visszatérne a valóságba és az áruló jut eszébe. Szíve megfájdul, amikor erre az emberi tragédiára gondol. Mert Júdás árulása nem Jézus tragédiája, hanem Júdásé, aki pénzért akarta eladni a világ legnagyobb kincsét. Vannak kincsek, amelyeket nem lehet áruba bocsátani, nincs áruk. A szeretetnek, a barátságnak, a hitnek, a hűségnek nincs ára, nem lehet semmivel felcserélni, nem lehet semmivel összehasonlítani, hogy árat szabjunk neki. Akárcsak a régi törvényben, volt egy olyan elv, hogy az apa-, ill. anyagyilkosokat nem kell elítélni, mert nem lehet meghatározni, hogy mekkora büntetést érdemel vétkük. Saját lelkiismeretük lesz a bírájuk és büntetésük.
Az Evangélium egy mondattal utal Péter tagadására is. Péter erősködött, hogy ez nem fog sohasem bekövetkezni, de a kísértés pillanatában meg kellett tapasztalnia emberi gyöngeségét. Ebben az evangéliumi jelenetben azonban nem Péter a főszereplő, hanem Jézus. Az utolsó vacsora szeretetteljes hangulatában Jézus mindenkire gondol. Nem magával törődik, nem a saját sorsa áll gondolatainak középpontjában, hanem tanítványai, köztük mi is. Jézus ma is ilyen: szeretettel gondol ránk, aggódva figyeli félelmeinket és bukásainkat, hogy minket is vállára vegyen, ha nagyon elfáradtunk, hogy minket is ölében vigyen tovább, ha elestünk és megütöttük magunkat.
Virágvasárnap evangéliuma azonban alázatosságra is oktat bennünket. Amikor Jézus említést tett arról, hogy egy a tanítványai közül elárulja Őt, azok arról kérdezgették egymást, hogy ki az közülük, aki ilyet tehet. Valószínűleg eszükbe jutottak azok az események életükből, amikor gyengéknek, esetleneknek, bűnösöknek bizonyultak. Aggodalmukat valószínűleg csendes imába foglalták, hogy a megpróbáltatás pillanatában Isten óvja őket attól, hogy elárulják Jézust. Mi sem biztosíthatjuk be másként magunkat a kísértések és a megpróbáltatások ellen, minthogy Istenre bízzuk magunkat és arra kérjük őt, hogy őrizzen meg bennünket a bukástól, az árulástól és a bűntől. Virágvasárnap Evangéliuma biztosít bennünket arról, hogy Jézus gyengéd szeretete minden helyzetben velünk van.

Gondolatok Nagyböjt 5. vasárnap

Nagyböjt ötödik vasárnapjának első olvasmánya Jeremiás könyvéből van: a próféta Isten nevében új szövetséget ígér a népnek, amely nem kőtáblára lesz vésve, hanem az emberi szívekbe. Isten velünk is szövetséget kötött a keresztségben, tehát övéi vagyunk.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett tömör szakasz, amelyből megtudjuk, hogy ez az új szövetség Isten és ember között Jézus Krisztusban valósult meg.
Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma jelentős eseménnyel kezdődik: pogányok keresik fel Jézust és szeretnének vele találkozni. Ez az esemény jelentős egyrészt azért, mert próbára teszi a zsidók önérzetét, akik szeretnék Jézust, mint Isten küldöttét csak a magukénak tekinteni, de jelentős az időpont miatt is: a levegőben ugyanis már ott vibrál a nagy tragédia előérzete. A nép vezetői már meghozták a döntést, miszerint Jézust, ezt a kellemetlen embert, aki ellenségszeretetet hirdet, megbocsátást meg alázatosságot tanít, “ki kell vonni a forgalomból”. Nekik ilyen Messiás nem kell, nem akarják hogy tovább “bolondítsa” az egyszerű népet. Tehát ekkor, emberileg számítva, a lehető legrosszabbkor érkeznek ezek a pogányok. Valószínűleg már hallottak valamit Jézusról, csodáiról, jóságáról, tanításáról, miszerint Isten minden embert egyformán szeret; nemcsak a zsidók az ő gyermekei, hanem a pogányok is, nemcsak az igazakat engedi magához, hanem a bűnösöket is. Ők ebben az örömhírben magukra ismertek, ezért eljöttek, hogy letegyék Jézus lába elé aggodalmukat és reményüket, bűnbánatukat és hódolatukat. Sajnos, a leírásból nem tudjuk meg, fogadta-e őket Jézus, de nyugodt lélekkel leszögezhetjük, hogy igen, hiszen ő maga mondta, hogy nem utasít vissza senkit azok közül, akik hozzá jönnek.
Idézzünk el egy pillanatra ennek az evangéliumi jelenetnek az üzeneténél: pogányok keresik Jézust. Szent János evangéliumának egyik alapmotívuma pontosan az, hogy rá akarja vezetni olvasóit arra a felismerésre, hogy Jézus a Messiás. Ilyen megvilágításban még jobban kidomborodik a jelenet drámai jellege. Két embertípus keresi itt Jézust: a jóindulatú pogányok, akik valahol idegenben, valószínűleg vidékükön átutazó kereskedőktől hallottak Jézusról. Elhatározták, hogy fáradságot nem ismerve felkeresik Őt, mert szívük többet sejt e találkozó fontosságáról, mint amennyit eszük képes felfogni. Ők azt a bensőjükbe írt törvényt követik, amelyről Jeremiás próféta beszél az első olvasmányban. A másik embertípus, aki keresi Jézust, a farizeusok és a főpapok, akik nem jóindulattal, hanem halálra keresik Őt. Gáncsot akarnak Neki vetni, szaván fogni, tetten érni Őt, hogy elítélhessék.
Ebben a két embertípusban felismerjük az egész történelmet ettől a jelenettől kezdve a mai napig. Mindig is létezett e két embertípus: azok, akik jóindulattal keresték Jézust, mert szívük vágyott a megváltás után és azok, akik Őt tehernek, veszélyesnek találták. Példákért nem kell messzire visszakalandoznunk a történelembe, elég, ha felidézzük a kommunista diktatúrák tajtékozó egyházgyűlöletét. De ne csak másokra gondoljunk; ez az evangéliumi jelenet hozzánk szól, itt és most. Kicsit mindannyian magunkra ismerhetünk mindkét kategóriában. Néha talán mi is kellemetlennek éljük meg Krisztust, Egyházának tanítását. Legyen figyelmeztetés ilyen pillanatokban az, amit a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: „Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek Neki, mert Isten Őt tette főpappá”. Nincs más üdvözítőnk, csak Jézus. Nincs más út az üdvösséghez, mint az iránta való engedelmesség. Sajnos, sok mai ember viszolyog az „engedelmesség” szótól, amely azonnal a kiskorúság gondolatát idézi fel benne. Ezzel szemben az engedelmesség a nagy lelkek erénye: bátorság kell ahhoz, hogy Istenre bízzuk életünket akkor is, amikor nem látjuk egyes rendeléseinek miértjét. Ezért szükséges, hogy azok közé tartozzunk, akik az evangéliumi pogányokhoz hasonlóan jóindulattal keresik Jézust az élet legkülönbözőbb helyzeteiben. Keressük Őt szüntelenül: egészségben és jólétben, boldogságban és nyugalomban, hogy megtaláljuk Őt a betegségben és nincstelenségben, szenvedésben és kiszolgáltatottságban is, mert csak Ő képes választ adni az élet legfontosabb kérdéseire, amint ezt teszi ma is az Egyház tanítóhivatalán keresztül. Ezek talán nem mindig érthető, kellemes irányelvek, de ha az ember engedelmes, jó szándékú szívvel figyel a bennük rejlő igazságra, ha mindenütt Krisztust keresi, akkor nagy meglepetésben lesz része: rádöbben arra, hogy Jézus tényleg mindig és mindenütt jelen van és mindent a javunkra tesz. 

Gondolatok Nagyböjt 4. vasárnap

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya Józsué könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző elmondja, hogy Izrael fiai megérkeztek az ígéret földjére, megszűnt a manna és ezentúl Kánaán földjének terméséből ettek. Lelki értelemben mi hívők már az ígéret földjén élünk, mert Krisztus kivezetett bennünket a bűn rabságából és bevezetett Atyjának országába.
A második olvasmányban Szent Pál kifejti korinthusi híveinek, hogy mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Mi a keresztségben váltunk új teremtménnyé, ezért iparkodnunk kell, hogy növekedjünk is új méltóságunkban.
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában halljuk Jézus egyik legszebb és legmeghatóbb példabeszédét a tékozló fiúról, vagy ahogyan egyre többen szeretik nevezni: a nagylelkű apáról, aki itt természetesen a Jóisten képe.
Egész  sor szereplője van ennek a példabeszédnek:
a nagylelkű, megbocsátani készséges apa; a fiatalabb fiú, aki megjárta a bűn lejtőjét és a megtérés hazavezető útját; az idősebb fiú, akinek szíve távol volt apjától és testvérétől; végül a hallgatóság, akik között voltak vámosok és bűnösök, akik azért jöttek hogy nyitott szívvel hallgassák Jézust, de voltak itt farizeusok és írástudók is, akik méltatlankodtak amiatt, hogy Jézus a bűnösökkel is szóba áll. Mindenkiben magunkra ismerhetünk.
Jézus példabeszédében a fiatalabb fiú a bűnös, és ily módon az egész emberiséget jelképezi. A fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, szabadulni akart a szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy hitte, hogy joga van rá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai vagyonból, amelyik “neki kijár”. Az ember mindent Istentől kap, ezért semmire sem tarthat igényt.
Az apa nem vitatkozik, hanem elosztja a vagyont. Mi valószínűleg nem így viselkedtünk volna. Vajon melyik apa nézné szó nélkül, hogy fia kikérje jussát, tudván, hogy nem képes azt kezelni, ezért legalább figyelmeztetné, hogy rosszul viselkedik, esetleg megpróbálna elbeszélgetni vele, jó tanácsot adni neki, hogy vigyázzon a vagyonra, mert az igen könnyen elúszik. Tény az, hogy Isten nem kényszerít semmire bennünket, Ő csak szeretetét tudja adni. Az emberek azt tehetik, amit akarnak, az Isten nem tehet mást, mint szeretetéről biztosít bennünket.
A fiú tehát elment. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját maga rabja lett. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta nemcsak az apai szeretetet, hanem barátait is, akiket nem szeretetből hívott magához, hanem önzésből, hogy fitogtassa gazdagságát. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt. Magához csalogatott embereket, azok viszont otthagyták őt. Végül egészen magára maradt.
A példabeszéd egyik kulcs mondata az, amelyikben Jézus megjegyzi, hogy a fiú már nagyon éhes volt, de nem adtak neki semmit. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és felszedi a földről a makkot, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki ezt mondaná neki: „Látom, hogy a halál felé mégy, éhen fogsz halni, de én nem akarom, hogy meghaljál, akarom, hogy élj, tessék, itt van egy maréknyi makk, hogy ne halj éhen.” Ez a mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt.
A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig mindenkit hazavár.
Az idősebb fiú a farizeusokat testesíti meg, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. A példabeszédből nem tudjuk meg, hogy az idősebb fiú bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére. De pontosan ezáltal válik örökérvényűvé ez a példabeszéd: az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, de sohasem szeretnek igazán. A példabeszédnek van azonban egy örökérvényű kinyilatkoztatása: Isten ma is mindenkit hazavár. 

Gondolatok Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben Isten biztosítja Mózest arról, hogy ismeri népének szenvedését és nem közömbös az emberi sors iránt, ellenkezőleg, aktívan részt vesz népének felszabadításában. A második olvasmányban Szent Pál az ősök példájával inti és buzdítja a korintusi híveket, hogy ne térjenek le a helyes útról, hanem maradjanak meg lelki embereknek. Ez ma is aktuális intés, hiszen az anyagiasság állandóan kísért bennünket.
Az Evangélium két egységre tagolódik. Szent Lukács Evangélista említést tesz arról a lázadásról, amelyet Pilátus vérbe fojtott. Az emberek hajlamosak voltak ebben a tragédiában Isten büntető kezét látni. Jézus elhárította ezt az értelmezést, amikor kifejtette, hogy ha Isten minden bűnöst azonnal halállal büntetne, akkor már senki sem lenne hallgatói közül az élők sorában. Jézus itt Isten szeretetéről beszél. A kereszténység alapvető üzenete, hogy az ember képtelen volt megváltani saját magát; a megváltás Isten szeretetének a műve. Ezt az érdem nélkül kapott szeretetet nevezzük irgalomnak. Ma mintha kissé feledésbe merült volna ez a fogalom, pedig nélküle nem értjük meg Isten jóságát. Isten irgalmára bízzuk kedves halottainkat, a messze útra induló gyermekünket, a veszélybe sodródott utasokat. De mi magunk is Isten irgalmába, ingyenes szeretetére bízzuk magunkat, amikor a szentgyónásban eléje tárjuk lelkiismeretünk sebeit.
Az Evangélium második egysége a terméketlen fügefáról szóló példabeszéd. A példabeszédben Jézus tovább beszél az Atya jóságáról, ill. jóságának egyik megnyilvánulásáról, Isten irgalmáról. Ez a példabeszéd szemléletes módon elénk tárja az irgalom és az igazságosság párbeszédét. A fügefa gazdája az igazságosság szóvivője. A fa nem hozta meg időben a várt termést, ezért nincs joga arra, hogy továbbra is elfoglalja a helyet a kertben. A vincellér az irgalom hangja, aki még mindig lát esélyt, aki adna még egy lehetőséget, aki még mindig reménykedik.
Ilyen a mi Istenünk: tud várni, ad újabb esélyeket a megtérésre. Irgalmas szeretete az az erő, amely arra készteti, hogy minden látszat ellenére higgyen abban, hogy teremtménye, az ember, felfigyel hívó szavára.
Hasznos megfontolni, hogy nem vagyunk-e mi a példabeszéd terméketlen fügefája? Jézus közeledik felénk, nézi életünket, keresi a kegyelem gyümölcseit a levelek között. És mit talál? Esetleg megtalálja nevünket a megkereszteltek anyakönyvében. Esetleg felfigyel arra, hogy aranyláncon kis keresztet viselünk a nyakunkban. Esetleg észrevesz bennünket valamelyik zarándokhelyen. Esetleg arról biztosítjuk Őt, hogy senkinek sem akarunk rosszat. Mindez szép és nemes, de vallásosságunknak e külső megnyilvánulásai nagyjából azonosak a fügefa leveleivel, amelyek eltakarják a fa terméketlenségét. A keresztény élet gyümölcsei a megbocsátás, az irgalom, a jóság, a türelem… Mindebből vajon mennyit talál Jézus életünkben? Mindennek ellenére, Jézus még bízik bennünk, még nem tépett ki bennünket kegyelmének földjéből, mint ahogy a gazda sem vágta ki azonnal a terméketlen fügefát. Jézus ugyanis jól tudja, hogy a szeretet, Isten irántunk való szeretete képes csodákat tenni.
Ebben a példabeszédben azonban magunkra ismerhetünk a tanítványokban is, akik, biztosan csodálkozva hallgatták Jézus szavait, akit nem ilyennek ismertek. Jézus mindig megértő volt az emberi gyarlóságokkal szemben, itt mintha könyörtelennek mutatkozna a szerencsétlen fügefa felé. De a példabeszédben a vincellér hangja is erőteljesen visszhangzik, amely az isteni szeretet hangja. Gyakran nekünk is az a benyomásunk, hogy ez az egész világ igen hasonlít a terméketlen fügefára. Oly sok erőszak, gőg, hiúság van körülöttünk, hogy az a benyomásunk, itt minden csak levél, nem igen lehet látni a jóságnak a gyümölcseit. Ezért gyökeres beavatkozásra kellene kérni Istent, hogy tépje ki mindazt, vagy mindazokat a világból vagy környezetünkből, amiről, vagy akikről úgy véljük nem oda valók. De nem szabad elbátortalanodnunk. Nekünk is a vincellér lelki szemeivel kell látnunk a világot, és eljutni arra a következtetésre, hogy igen gyakran a levelek eltakarják az igazi gyümölcsöket. Bízzuk a világot és magunkat Istenre, minden irgalom Atyjára.

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának első olvasmányában arról olvasunk, hogy Isten felszólította az idős Ábrahámot, hogy hagyja el szülőföldjét és menjen el egy ismeretlen helyre. Ábrahám hitt és meglátta Isten dicsőségét. A mi helyzetünk is sokszor hasonló Ábrahám helyzetéhez: az élet olyan utakra sodor bennünket, amelyeknek nem látjuk végpontját. De ha rábízzuk magunkat Istenre, előbb utóbb meglátjuk majd dicsőségét.
A második olvasmányban Szent Pál arra figyelmezteti a filippieket, hogy hazájuk a mennyben van, ezért úgy éljenek, mint akik megértették Isten irántuk való szeretetét. Nekünk is gyakran kell gondolnunk arra, hogy hazánk a mennyben van, ezért már most fel kell ébresztenünk magunkban a honvágyat igazi otthonunk felé.
Az Evangéliumban Szent Lukács Evangélista leírja Jézus színeváltozását. Megállhatunk egy pillanatra a jelenetben megjelenő szereplők előtt. A szereplők: Jézus, Mózes és Illés, valamint a három Apostol, Péter, János és Jakab. Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.
Jézus a főszereplő. Úgy áll ott a hegyen, mint közvetítő Isten és emberek között. Kiválasztott Apostolai felé kinyilvánította dicsőségét, Atyja felé pedig megújította abszolút engedelmességét, amit az Atya megerősített azzal, hogy felszólította a jelenlévő Apostolokat és velük együtt minket is, hogy Jézust hallgassuk, mert Rá bízta az örök élet igéit.
További szereplők Mózes és Illés, az ószövetségi próféciák beteljesedésének tanúi. Minden, amit a próféták előre meghirdettek, Jézusban beteljesedett, nevezetesen az, hogy Isten hű maradt ígéretéhez, hogy nem hagyja magára az embert, hanem elküldi Szentfiát, hogy tanúságot tegyen az Atya irántunk való feltétel nélküli szeretetéről.
Végül itt vannak Péter, János és Jakab az újszövetségi új kezdet megbízottai. Nekik kell majd átvezetniük Isten új népét az Első Szövetségből az Új Szövetségbe, a Törvény vallásából a Szeretet vallásába. Ennek a küldetésnek nyitánya Jézus színeváltozásának eseménye, amelyben kinyilvánította Istenségét.
A három kiválasztott tanítvány megértette azt, hogy Jézus sokkal több annál, amit ők mindeddig láttak belőle. Jézus színeváltozása alatt megsejtettek valamit Jézus jövendő dicsőségéből. Akárcsak ez a három tanítvány, mi is csak valamit látunk Isten jelenlétéből mostani életünk során. Isten szeretetéről tanúskodik minden szeretet, amelyet másoktól kapunk; Isten jelenlététről tanúskodik minden olyan segítség, amely váratlanul megérkezik, amikor bajban vagyunk; Isten gondviseléséről sejtünk meg valamit, amikor visszakalandozunk múltunkba és rádöbbenünk arra, hogy múltunk nem volt össze-vissza tévelygés, hanem minden eseménynek volt jelentősége és értelme. Istenből látunk meg valamit, amikor a természet szépségét csodáljuk, amikor magával sodor bennünket egy jó gondolat, amikor hálaadó imára kulcsolódik kezünk. Istenből látunk meg valamit, amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Jézus színeváltozásának emlékét a liturgia Nagyböjt elejére teszi, mintha ezáltal is bátorítani akarna bennünket, hogy ne lankadjunk további életutunkon.
Amikor Jézus lejött a három Apostollal a hegyről, rájuk parancsolt, hogy ne szóljanak senkinek a látottakról, mindaddig, amíg az Emberfia föl nem támad halottaiból. Természetesen, ők nem értették, mit akart ezzel mondani. Nem értették, mit jelent Jézus halála és feltámadása. Ezt majd csak utólag értik meg. Valahogy mi is így vagyunk az életben. A szép, örömteli, boldog pillanatok előkészítenek bennünket a nehéz időkre. Amikor ránk szakadnak a gondok, akkor emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amikor úgy éreztük, hogy megláttunk valamit Isten jelenlétéből, és ily módon vigaszt küldött nekünk. Jézus színeváltozásának időtálló üzenete, hogy a látszaton túl van egy másik valóság, amely szintén a miénk: Isten szerető és gondviselő jelenléte. E két világ találkozott Jézus színeváltozásának eseményében. 

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 712259
mind – siem 2011