Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliumi szakaszában maga Jézus fejti fel a példabeszéd értelmét a tanítványoknak, ezért külön magyarázatra nincs szükség, „kényelmes” helyzetben vagyunk. Ugyanakkor érdemes elmélkednünk az egész szöveg keretéről: az Isten igéje mint mag gondolatáról.

A mag sajátos dolog: kicsiben, programszerűen hordozza magában az egész növényt. Ám a benne foglalt terv nem valósul meg a környezet nélkül, amely szüntelenül visszahat a magból növekedő életre. Isten igéje is ilyen: egyfelől ott van benne a Teremtő szándéka, üzenete az ember számára; ugyanakkor a megvalósulás mindannyiszor a befogadó közeg függvénye. A végül termést nem hozó mag éppúgy hordozta a teljes isteni elgondolást, mint az, amelyik bőséges termést hoz. A különbség a talajban, a környező kövekben, növényekben keresendő.

Ha megfontoljuk a mag fenti sajátosságait, akkor megértjük, hogyan kapcsolódik össze az üdvösség művében az isteni kezdeményezés és az emberi válasz. Isten, az örök Magvető mindenhol egyformán vetni akarja az evangéliumi magot. Az emberi lénynek azonban meg kell hoznia a maga döntéseit ahhoz, hogy megteremtse a növekedés lehetőségeit. Ugyanaz az egyetlen ige teljességgel hatástalan maradhat, vagy éppenséggel dúsan termővé válhat – ez azonban nem azt jelenti, hogy az Úr lenne egyszer erőtlen, máskor sikeres, hanem azt, hogy a befogadó emberi alany nem volt alkalmas arra, nem akarta, hogy megvalósuljon az életadó együttműködés.

Még egy fontos szempontot hozzá kell tennünk a fentiekhez: a mag úgy válik növénnyé, hogy ehhez környezetéből meríti az alapanyagot. A magé a terv, de az alaköltés matériája a közegből származik. Amikor akár az egyéni hitünkre, akár a közösségre, az egyházi létezésre tekintünk, mindannyiszor találkozunk ezzel az igazsággal: emberi tulajdonságaink szünet nélkül visszahatnak arra a módra, ahogyan a létezésünkben elfátyolozódik, vagy éppen felragyog az ige. Hány negatív tapasztalat mutatja, hogy az emberi gyarlóság végül a hit megvalósulásának alakzatait is torzulttá teszi. Ugyanakkor mennyiszer megtapasztalhatjuk, hogy az életszentség példáiban az emberi „anyag” jósága, alkalmassága szavak nélkül is a legcsodálatosabban mondja el az evangéliumot.

Meg kell kérdeznünk magunktól: Meghoztuk-e az igenlő döntést Isten szava mellett? S ha igen, készek vagyunk-e „materialitásunk” legjavát, legértékesebb emberi tulajdonságainkat felajánlani azért, hogy minél hitelesebben és vonzóbban ragyogjon tanúságtételünk által az Ország örömhíre?

Gondolatok Évközi 14. vasárnap

A vasárnapi evangéliumi szakasz Máté 11. fejezetéből a híres „ujjongó himnusz”, Jézus hálaadó imája az Atyához. Szakemberek „jánosi betétnek” is gondolják, annyira hasonlít a negyedik evangélium stílusához, krisztológiájához. Az Atya és a Fiú bensőséges kapcsolatáról, egységéről szól e hálaadás első része. Ebbe a bensőséges kapcsolatba lépnek be azok, akik „fiak a Fiúban” (filii in Filio), a Szentlélek kegyelmi ajándék révén az istengyermekség részesei lesznek.

Erről az istengyermekségünkről szól a Római levél 8. fejezetéből vett szentlecke. Szent Pál a Krisztusban újjászületett ember boldogságáról ír, azokról, akiket Krisztus halála és feltámadása által felszabadított a bűn és a halál törvénye alól, akik a bennük lakó Szentlélek a feltámadott Lelke által új életet élnek. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai (mondjuk így a feministák miatt: gyermekei). Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atya!” Az arám Abba, Édesapa bizalmas megszólítással imádkozott Jézus Atyjához. Most már a benne hívők, akiket a Szentlélek vezérel így fordulhatnak a mennyei Atyához: Édesapánk, mint Krisztus testvérei, társörökösei, az örök dicsőség várományosai.

Isten gyermekei már szabadok, nem a bűn rabjai (hanem „Isten rabjai”- Gárdonyi) nem a „fortélyos félelem”, hanem a biztos remény vezérli őket. Ez a remény nem csal meg, „mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.” (Róm 5, 5) Kérnünk kell a szelíd és alázatos szívű Jézustól alázatot, bizalmat, belső békét, – azt a békét, amelyet a világ nem adhat.

E jézusi béke forrása a tiszta lelkiismeret, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás, a szenvedésben és sikertelenségben is a gondviselő Atyára való hagyatkozás. Hinnünk kell, ha nem is értjük, hogy az Atyának gondja van gyermekeire, sokkal inkább, mint a rét virágaira és az ég madaraira. Ezt Jézus mondta, Jézus ígérte mindazoknak, akik hittel és bizalommal a mennyei Atyára hagyatkoznak. Ez a hit és bizalom nagyon nehéz az ellenséges világban, az abszurd élményekben, a súlyos megpróbáltatásokban. „Az Istent szeretőknek minden javukra szolgál” (Róm 8, 28) Hisszük, hogy Isten egyenesen ír görbe vonalakkal, és végül ott, ahol eláradt a bűn, túlárad a kegyelem (Róm 5, 21) „Ha Isten velünk, ki ellenünk? (…) Semmi, de semmi el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8, 32- 39)

Az evangéliumi szakasz második részében Jézus magához hívja a fáradtakat, megterhelteket, és felajánlja könnyű igáját: „Jöjjetek hozzám mindnyájan…én felüdítelek titeket…Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű…” A jámbor hívek gyakran imafohászként idézik e jézusi szavakat: „Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívemet a Te szíved szerint!”

A Jézus Szíve-tisztelet a történelem során – Alacoque Szent Margittól mostanáig – sok alakuláson ment át, mint minden jámborsági gyakorlat: sokszor visszariasztó lett annak külső kifejezése. De továbbra is érvényes a lényeg, amely kevés szóban összefoglalható. A Szent János-i kinyilatkoztatásból indulunk ki: Isten Szeretet (erről szól XVI. Benedek első enciklikája). Az Atya- Isten irántunk való szeretete leginkább abban nyilatkozott meg, hogy egyszülött Fiát adta értünk, bűnös emberekért. A kereszten függő, haldokló Jézus átszúrt szíve nemcsak szimbóluma e végtelen szeretetnek, hanem kegyelemforrás. Az egyházatyák szerint Jézus átszúrt oldalából/szívéből született az Egyház és fakadnak kegyelemközvetítő szentségek. Egyébként a szív minden kultúrában a szerelem/szeretet szimbóluma.

Lényeges, hogy az ábrázolás jel legyen. Mint pl. Boldog Charles de Foucauld rajza: egy szív körvonalai és fölötte két vonalból kereszt. Kerülni kell a Jézus mellére kitett, töviskoronás hús-szív naturalista ábrázolását. A tisztelettel kapcsolatos engesztelésnek is vannak torzulásai, teológiailag helytelen értelmezései. (Erre most nem térhetünk ki.) A lényeges az Isten irgalmas szeretetére válaszoló viszontszeretet, amely a tevékeny testvéri szeretetben ölt testet. Csak a lényeg ne sikkadjon el! Csak a szeretet – a viszontszeretet – lángja lobogjon, az nem lényeges, hogy merre hajlik a láng!

Egy imádságunkat mindig meghallgatja Atyánk: ha a Szentlelket kérjük tőle. Kérjük a Szentlélek ajándékát, aki szívünkbe árasztja a szeretetet, az istengyermekség kegyelmét, hogy képesek legyünk viszontszeretni irgalmas Szívű Urunkat embertestvéreinkben!

Gondolatok Évközi 13. vasárnap

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Az idézett evangéliumi szakaszt a benne szereplő megdöbbentő, paradox és talán túlságosan is kemény kijelentések nem teszik egykönnyen értelmezhetővé. Éppen ezért érdemes egy kicsit jobban ráirányítani a figyelmünket a szöveg környezetére is, hátha úgy egységesebb, tisztább képet kapunk.

Vizsgálódásaink során mindenképpen fontos felismerés, hogy e néhány mondat egy nagyobb beszéd befejező gondolatai közé tartozik. Jézusnak ezt a megnyilatkozását „missziós” vagy „apostoli” beszédnek szokták nevezni: az evangélium egész fejezetében ő beszél, mégpedig a hozzá legközelebb álló tanítványi körhöz, a tizenkettőhöz. Ez a tény pedig indokolja szavainak radikális hangvételét.

Ennek ellenére ijesztő arról olvasni, hogy legközelebbi vérségi kötelékünk, a szüleinkhez való viszonyunk sem olyan fontos, mint a jézusi küldetés. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tudjuk érteni, hasznos párhuzamot jelenthet az, amit Jézus (sőt, már a teremtéstörténet is) a házasságról, a férfi és a nő között kialakuló felbonthatatlan szövetségről mond: „A férfi elhagyja apját és anyját” – egy megtalált új érték, a társ miatt itt is a kapcsolatok átrendezéséről, a prioritások sorrendjének cseréjéről van szó, ami sohasem könnyű, és nem feszültségektől mentes.

Segíthet e hozzáállás megértésében az a látásmód is, amit a Rómaiakhoz írt levél egy szakasza tár elénk: az első keresztényeknek talán a mainál sokkal elevenebb tapasztalatuk volt az, hogy a keresztségben valóban meghaltak a régi embernek, és feltámadtak Krisztusban. Ezt az ősegyházi keresztelési szertartás talán jobban ki is fejezte a mai, erősen szimbolikussá vált liturgiánál.

A Krisztusban megélt új életre való feltámadás, újjászületés adja azt az életszemléletet is, ami a Máté-evangélium fent idézett szakaszának középpontjában álló paradoxonban sűrűsödik össze: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”

És sajnos, ha olykor őszintén magunkba nézünk, fel tudjuk fedezni e paradoxon paradoxonát is: hogy miközben – hol megdöbbenéssel, hol részvéttel, hol pedig egy kis kárörömmel – százával tudjuk sorolni azon ismerősök sorát, akik a földi javakban megtalálni vélték életüket, de egy baleset, betegség vagy tragédia által elvesztették mindezt, ha a saját életünkről van szó, nem biztos, hogy ugyanilyen jól rálátunk arra, mi is az, amit mi megtaláltunk és mit veszítettünk el; vagy mi az, amit meg szeretnénk találni, és ezért mit vagyunk hajlandóak föladni, elveszíteni…

Jézus a befogadással és annak jutalmával zárja missziós beszédét. S a bibliakutatók itt hangsúlyozni szokták: nem csak az olyan konkrét értelemben való befogadást jelenti ez, amit a Királyok könyvének olvasmányában hallhattunk, hogy miképpen fogadja be házába Elizeust a gyermektelen házaspár. Hanem az apostolok igehirdetésének, tanításának, hitének befogadását is jelenti. Így az evangélium üzenete nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: Kit tartok én prófétának? Kit/mit tartok igaznak? Befogadom-e mindezeket?

Gondolatok Évközi 12. vasárnap

Az évközi tizenkettedik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta megható imája, amelyben Istenre bízza életét az üldöztetések közepette. Bizalma kikezdhetetlen, már előre látja a szabadulást. Jó tudni, hogy Isten sohasem hagy cserben bennünket, ha hozzá folyamodunk, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább hordozni az élet terhét.
Szent Pál a rómaiaknak írt levelében kifejti, hogy a kegyelem Jézus Krisztus irgalmából nyert ingyenes ajándék. Ez érvényes ma is: a szeretet, a kegyelem, a megbocsátás mindig ajándék.
Szent Máté evangélista folytatja beszámolóját az apostolok első küldetéséről. Ezúttal arról olvasunk, hogyan készítette elő Jézus első apostolait az útra. Jézus realista volt, jól tudta, mi lakozik az emberben, jól ismerte a világot, világosan megmondta apostolainak, hogy milyen nehézségek várnak rájuk küldetésük során. De bátorítást is adott a küldetéshez. Vizsgáljuk meg Jézus bátorító szavainak egyes elemeit. Először is azt mondta nekik, hogy ne féljenek. Másodszor azt mondta nekik, hogy velük van Isten gondviselő szeretete. Harmadszor azt mondta nekik, hogy bátorságukat mégse vegyék ingyenes ajándéknak, hanem vállalják küldetésüket és vallják meg Jézust az emberek előtt.  A helyzet ma sem különb. Az Egyház ma is ellenséges világban teljesíti küldetését. Támadják erkölcsi tanítását a házasság felbonthatatlanságáról, a szexuális erkölcsről, embertelennek minősítik a papi cölibátus miatt, maradinak kiáltják ki, amiért nem akar nőket pappá szentelni. Sorolhatnánk még tovább a támadásokat, de ennyi is elég, hogy megértsük, az Egyház ma is ellenséges világban él. Ez érvényes minden egyes keresztényre. A világ sohasem fogja maradéktalanul megérteni hitünket, értékrendszerünket, erényeinket. A hívő egy kicsit mindig „idegen test” ebben a világban. Ne is próbáljunk arra törekedni, hogy a világ csodáljon bennünket. Nekünk az a küldetésünk, hogy tanúságot tegyünk az igazság mellett. Támaszunk ebben nem valamiféle „keresztény társadalom”, amely valószínűleg csak utópia, még kevésbé egy úgynevezett „keresztény Európa”, amely egyre inkább elfelejti keresztény gyökereit, hanem a Gondviselő Isten, aki szeretettel kíséri életutunkat. Ennek az evangéliumi szakasznak másik nagy üzenete az, hogy Isten név szerint ismer bennünket. Az evangélium minden szava, minden jelenete, minden szereplője üzenetet közvetít. Nem tudom, elgondolkoztunk-e már valaha is azon, hogy esetleg az ebben az evangéliumi szakaszban említett kis verebek is mondhatnak nekünk valamit? Hiszem, hogy Jézus a sok madár közül nem véletlenül említette a verebeket. Mi jellemzi a verebeket? Talán az, hogy nem tartoznak a kedvenc házi madarak közé, ezért nincs nevük. Kedvenc kutyánknak, macskánknak, még papagájunknak is nevet adunk. A verébnek nincs neve. Vagy mégis? Mert lám, Jézus azt állítja, hogy a mennyei Atya minden kis verebet egyenként ismer. Akkor ez azt jelenti, hogy nála, a Gondviselő Istennél, a verebeknek is van neve! De nemcsak a verebeket ismeri Isten név szerint, hanem a csillagokat is, amint ezt a 147. zsoltárban olvassuk: „A csillagokat számon tartja, mindegyiket nevén szólítja”. A kis verebek tehát igen fontos üzenetet közvetítenek felénk: Istennél mindenkinek neve van. Az egész Szentírás visszhangozza ezt a tényt: Ádámtól Mózesig, a prófétákon keresztül az apostolokig és mind a mai napig mindnyájunkat Isten név szerint ismer. Álljon itt csupán egyetlen nagyszerű példa Izajás könyvéből: „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy…Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek” (Iz 43,1-4). Az újszövetségi olvasmányok is tele vannak névszerinti meghívásokkal. Mindenekelőtt természetesen Mária jut eszünkbe, akit gyengéden nevén szólít az angyal: “Ne félj, Mária!” (Lk 1,31). De gondoljunk a többiekre is, akikkel az evangéliumban találkozunk: József, a magában gyötrődő jegyes, majd aggódó családfő, akit így bátorít az angyal: “József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát…” (Mt 1,20); Zakariás is hallja a nevét: “Ne félj, Zakariás!” (Lk 1,13); Erzsébet, Keresztelő Szent János és a többiek: mind név szerinti ismerőseink. Mit jelent az, hogy Isten “névről szólít” meg valakit?Az a felfedezés, hogy Isten név szerint ismer bennünket, alapozza meg értéktudatunkat. Isten szemében senki sem csak szám, hanem számon tartott valaki, nem csak eset, hanem szeretett gyermek, akinek sajátos helye, következésképpen értéke van Isten tervében, teremtő elgondolásában, szerető szívében. Zárógondolatként álljon itt egy buzdítás: Az Evangélium kimeríthetetlen kincstár, amelyben még a csicsergő kis verebek is Isten nagyságát és jóságát hirdetik!

Gondolatok Évközi 11. vasárnap

Az évközi tizenegyedik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett részlet, amelyben Mózes kihirdeti a népnek Isten elhatározását, hogy különleges tulajdonná szándékozik őket tenni. Ennek egyetlen feltétele az, hogy nép hű maradjon a szövetséghez.                                                         

Szent Pál a rómaiaknak írt levelében Isten szeretetére emlékezteti híveit. Ez a szeretet Jézus Krisztusban mutatkozott meg, aki meghalt értünk, még mielőtt ismertük volna őt.

Szent Máté evangélista beszámol az apostolok első küldetésről. De nem ők itt a főszereplők, hanem Jézus. Szeretnénk felfigyelni Jézus szeretetének egyik jellegzetességére: gondoskodó szeretet volt. A beszámoló azzal kezdődik, hogy Jézusnak megesett a szíve a tömeg láttán. Nem először találkozunk Jézusnak együtt érző szeretetével. Jézus jósága azonban nem merül ki az együtt érző szeretetben, hanem hatékonyan közbelép, hogy enyhítsen az emberi szenvedésen. Itt azt látjuk, hogy küldi apostolait, nemcsak azért hogy hirdessék az örömhírt, hanem hogy segítsenek a bajbajutottakon, a szükséget szenvedőkön, a betegeken. Erre külön hatalmat adott nekik. Az evangéliumi jelenetben megfigyelhetjük Jézus emberszeretetének egy kiváló vonását: beleérző szeretetét. Ez a fogalom némi magyarázatra szorul ahhoz, hogy pontosan megértsük fontosságát és nagyságát. Emberszeretetünknek két szintje van. Az egyik szint az együttérzés, amit a közhasználatú görög eredetű „szimpátia” szóval szoktunk kifejezni. Az együttérzés azt jelenti, hogy tudunk örülni az örvendezőkkel és sírni a sírókkal, Nagy erény ez, mert sajnos, emberközti viszonyainkban nem ritkán megtörténik, hogy inkább ellentétes érzelmekkel közeledünk másokhoz, azaz irigyeljük mások boldogságát, vagy esetleg kárörvendve vesszük tudomásul mások bánatát kijelentve, hogy úgy kell neki, megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen! Jó tudni, hogy Jézus sohasem közeledett ily módon mások szenvedéséhez, vagy boldogságához. Ellenkezőleg, Jézus tudott együtt érezni a szenvedőkkel és a sírókkal. Gondoljunk csak arra, hogyan sírt együtt Mártával, aki bátyját, Lázárt siratta. De tudott örülni is másokkal: együtt örült a kánai menyegzőn a boldog fiatal párral. A ráérző szeretet mélyebb szinten közeledik a másikhoz, mint az együtt érző szeretet. A szintén görög eredetű „empátia” szó a hivatalos neve ennek a képességnek és azt jelenti, hogy valamiképpen belépünk a másik érzelmi világába, és igyekszünk megérteni miért örül, vagy miért sír. Ilyen volt Jézus szeretete, amint azt az evangéliumi szakaszban látjuk, de gondolhatunk más példákra is. Jézus látta, érezte, tudta, hogy mit éreztek az emberek, vagyis, hogy elveszettek, fáradtak, éhesek, voltak. Tudta és cselekedett: küldte hozzájuk apostolait, hogy fölemeljék őket. Jézus tudott empatikus lenni, képes volt belépni a másik ember érzelmi világába és mintegy belülről szemlélni annak szenvedését. Visszaemlékezhetünk a feltámadás utáni találkozására a kertben sírdogáló, boldogtalan Mária Magdolnára, akivel Jézus nem sír együtt, hanem kutatja könnyeinek okát: „Asszony, miért sírsz?”. A két kiábrándult emmauszi tanítványt is arról faggatta, hogy mi boldogtalanságuk oka” „Miről beszélgettek tulajdonképpen?”
A személyi érettség egyik erőteljes mutatója az empátia-készség, vagyis az a képesség, hogy beleéljük magunkat más emberek lelki világába. A mindennapi életben ez úgy nyilvánul meg, mint figyelmesség. Ha tudatosan tesszük ezt, akkor erénnyé válik. Jézus figyelmes ember volt. Jézus egyik teológiai meghatározása pontosan a „pro-egzisztencia”, ami azt jelenti, hogy ő másokért élt, mások felé fordulva élte életét. Megnyilvánult ez abban, hogy tudott odafigyelni mások bajára, szenvedésére még olyan esetekben is, amikor az a másik ezt nem mondta ki hangosan, pl. a silói tónál szenvedő beteg ember esetében, akin látta, mennyire elhagyatott. Röviden: Jézus odafigyelt az emberekre. Van azonban az evangéliumokban egy olyan körülmény, amely szinte elemi erővel tükrözi Jézus figyelmességét: az emberi könny. Jézus nem tudott elmenni közömbösen a síró ember mellett. Péter árulását megbocsátotta könnyeinek láttán. A keresztúton megállt egy pillanatra, hogy megvigasztalja az őt sirató asszonyokat. Mária Magdolna könnyekbe rejtette fájdalmát az üres sírnál; Jézus nem tudott ellenállni könnyeinek, hanem feltárta kilétét. Ma túl sok a könny, amelyekre senki se figyel oda, amelyeket senki sem töröl le. A Jézus varázskörébe került ember nagysága pontosan abban mutatkozik meg, hogy tud és akar odahajolni mások szenvedéséhez.

Gondolatok Úrnapja

A Szentségimádás a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe. Van ennek az ünnepnek egy nyilvános arculata: az ünnepi misén a szentségkitétel, amikor a hívő közösség szinte felkínálja a világnak a kereszténység féltve őrzött titkát: Krisztus tényleges és tartós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt. Van azonban ennek az ünnepnek egy intim, személyes arculata is: a szentáldozás és a szentségimádás, amikor a hívő „szemtől szembe“ találkozik azzal a Jézussal, aki szentségi jelenlétében emberi sorsunk és vándorlásunk társa lett. Ezért ennek az ünnepnek a titkához elsősorban nem ésszel, hanem szívvel kell közelednünk. A II. Vatikáni Zsinat újra rámutatott az Oltáriszentség és a Szentmise között létező szoros kapcsolatra: szentmise nélkül nincs szentostya sem! Az Oltáriszentség lelkiségének alapja az a teológiai igazság, hogy az Oltáriszentség „tartós szentség“. Ez az egy gondolat felmelegítheti szívünket: amióta az Úr Jézus az utolsó vacsorán kimondta az átváltozás szavait, valószínűleg nem volt egyetlen egy pillanat sem a történelem során, amikor ne lett volna felszentelt ostya, azaz Krisztus szeretetének biztató jelenléte. Az Oltáriszentség „tartós szentség“ oly értelemben is, hogy ha nem lenne Eucharisztia, azaz Krisztus valós jelenléte a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán és nem köztünk élő valóság. Ha nem lenne Eucharisztia, akkor Krisztus csak versekben, regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eucharisztia a keresztény hit egyedülálló titka, amely egyetlen más vallásban sincs meg. Jézus itt van köztünk, csendesen, de valóságban. Az Oltáriszentség imádása azonban nem kegyes jámborság, hanem életszükséglet. Az Oltáriszentségben megvalósuló állandó isteni jelenlét válasz az ember két legmélyebb igényére: az értelem és a szeretet utáni vágyra. Az életnek, a világnak van értelme és ezt az értelmet az állandóan jelenlévő Krisztus adja meg. A világon létezik szeretet és ezt az állandóan jelenlévő Krisztus szavatolja. Ennél a pontnál elmélkedésünk imává válik.
Megállunk csendben, elnémulunk és kinyitjuk lelkünket az Eucharisztia csodájának. „Van-e még egy nemzet, akinek Istene ilyen közel állna hozzá, mint a mi Istenünk mihozzánk?” – kérdezte már az ószövetségi szent író. A mi Istenünk itt van közöttünk, oly közel és oly egyszerűen, mint egy falat kenyér. Ez a közelség felszakítja lelkünk gátjait, hogy egy pillanatra letegyünk minden hazug nagyságot és mi is ilyen egyszerűen, ilyen közvetlenül álljunk Istenünk elé.Ezer morzsából összetett, vagy ezer szilánkra összetört életünket hozzuk az Úr elé, mert szeretnénk, ha ismét egybeforrna, mint a fehér ostya. Odaállunk az Úr körül szorongó apostolok közé az Utolsó Vacsora termében: szinte látjuk őket, amint arcukra kiül a döbbenet, a rémület, a szorongás. Az, amit sejtettek, de nem akartak elhinni, az, amit tudtak, de nem mertek elfogadni, ti. hogy nemsokára elveszítik Jézust, az most beteljesedik. Jézusra bízták mindenüket: hitüket és szeretetüket, múltjukat és jövőjüket. Ha most elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Az apostolok azt érezték, hogy Jézusban elveszítik magát a Szeretetet. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Jézus ezt jól tudta, ezért a kenyér és a bor színe alatt itt hagyta örök jelenlétét. Az Apostolok, ha nem is hangosan, magukban biztosan így fohászkodtak: „Ne menj el, ne hagyj itt bennünket, tégy valamit, hogy ne ez legyen a vég!”A mi életünk is állandó rettegés, hogy elveszítjük a szeretetet. Szeretnénk hinni, hogy a világban uralkodó erő a szeretet. De a tények fájdalmasan rácáfolnak hitünkre: úgy tűnik, mintha a világban több lenne a gyűlölet, mint a szeretet. Fiatal házasok, akik egymásban látták a szeretetet, amikor megsejtik egymás apró hazugságait, hűtlenségeit, úgy érzik, elveszítették magát a szeretetet. Szülők, akik gyermekeikben látták a szeretet megtestesülését, akikre mindenüket áldozták, amikor megsejtik, hogy kamasz gyermekük szégyelli őket, mint maradiakat, vagy hogy immár felnőtt gyermekük tehernek látja őket, mint megroggyant öregeket, akkor úgy érzik, elveszítették a szeretetet. Papok, szerzetesek, akikre elviselhetetlen teherként súlyosodik munkájuk hiábavalóságának tudata és magányuk kietlensége, úgy érzik, nőtlenségükben elveszítették a szeretetet.Ezt a szorongást hozzuk minden alkalommal a szentségi Jézus elé, mi is ugyanazzal a forró imával, amely az első tanítványok ajkáról hangzott el: „Ne hagyj bennünket magunkra, Uram!” És szinte halljuk a választ: „Ne féljetek, nem hagylak el benneteket. Olvassátok a jeleket!” S ekkor megértjük, hogy a világszerte napról napra felmutatott ezer és százezer fehér ostya úgy áll előttünk, mint Isten felkiáltójele, hogy van egy szeretet, amely biztos és hűséges: Jézus irántunk való szeretete.

Gondolatok Szentháromság vasárnap

Szentháromság vasárnapján minden hitszónok egy kicsit kényelmetlenül érzi magát: vajon miről lehet ezen a napon prédikálni, mit tudunk mi Istenről elmondani? Jogos ez a szorongás, hiszen hitünk legnagyobb titkáról van szó. Ugyanakkor jogtalan, mivel hitünk legszebb titkáról is szó van. Mi ezúttal nem Istenről elmélkedünk, hanem a mi Istenünkről és ez melegséggel, szeretettel, hálával tölti el szívünket. Ki a mi Istenünk, vagy esetleg így is kérdezhetünk: milyen a mi Istenünk? Az emberiség ősproblémája ugyanis nem az, hogy létezik-e Isten vagy nem – erre elég a józan ész válasza, – hanem az, hogy szereti-e őt az Isten vagy nem, érdekli-e őt sorsunk vagy közömbösen trónol saját boldogságában?

A történelem során az ember sok különféle választ adott ezekre a kérdésekre. Voltak idők, amikor a haragos Isten képe arra késztette az embereket, hogy nagy áldozatokkal, egyes esetekben még emberáldozatokkal is igyekezzenek megbékíteni Istent. Még mi is emlékezünk olyan időkre, amikor egyesek úgy vélték, Isten az ember legnagyobb ellensége, ezért ki kell őt tiltani a társadalomból. Mindezekre a félelmekre válasz a Szentháromság ünnepe: Isten úgy nyilatkoztatja ki magát mint akinek egyetlen gondja az ember boldogsága.

Az első olvasmányban Mózes az útikalauzunk, aki felment a hegyre, hogy találkozzon Istennel. Vajon milyen gondolatok rajzottak fejében, milyennek képzelte el ő Istent? Ott fenn a hegyen megkapta a boldogító választ: Istennek fáj népe szenvedése. A mi Istenünk tehát velünk, bajainkkal, szenvedéseinkkel együtt érző Isten. Akár így is fogalmazhatnánk: a mi Istenünknek van szíve és ez a szív értünk dobog.

A második olvasmányban Szent Pál újabb jelzővel rajzolja meg a keresztények Istenét: ő a béke Istene. Mindenekelőtt a szó teológiai értelmében, vagyis mint minden jónak a forrása, de annak társadalmi és lelki jelentésében is: Isten az összhang, a boldog-lét, a kibékülés Istene.
Istenünkkel való találkozás a lelki élet egyik legfontosabb feladata. Eközben fontos az, hogy merjük Istent „Istenemnek” szólítani! A mi Istenünknek sok neve van, annyi, ahány élethelyzetből kiáltunk hozzá. Mózes rabságban sínylődő népe nevében kiáltott Istenhez, és Isten kinyilatkoztatta magát, mint könyörületes Istent. Íme még néhány név amellyel Istenhez fordulhatunk és amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy erős alapokra helyezzük hitünket.

A mi Istenünk teremtő Isten. A világot és az embert Isten teremtette. Ennek az igazságnak sokrétű üzenete van. Tudatosul bennünk, hogy Isten világában élünk; mi nem vagyunk a világ és a természet ura, hanem csak vendégek vagyunk, felelősek vagyunk Istennek tetteinkért. Ugyanakkor tudatosul bennünk az is, hogy a világ Isten kezében van, aki nem fogja engedni, hogy a gonosz elrontsa művét. A teremtő Istenhez fohászkodunk a 139. zsoltár szavaival, amikor leteper bennünket a félelem és szorongás a saját életünk és a világ sorsa miatt: “Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod jártomat-keltemet. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem.”

A mi Istenünk Jó Pásztor. Isten nemcsak megalkotott bennünket, hanem szeretetben kíséri életünket. Az ilyen Istenhez fohászkodunk a 23. zsoltár szavaival, amikor ránk nehezedik az élet terhe: “Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.”

A mi Istenünk anyai vonásokkal felruházott Atyaisten. Mesterpélda rá a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogadja gyermekét (Lk. 15). Ez tulajdonképpen anyai gesztus. Az ilyen Istenhez fohászkodunk, amikor ránk nehezedik bűneink terhe.

A mi Istenünk az emberi szenvedést magára vállaló Isten… Együtt érző szívét Isten a megfeszített Jézusban mutatta meg. A gyengéd Istenhez fohászkodunk betegségeinkben és szenvedéseinkben, Jézus bizalmat sugárzó szavait ismételgetve: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a Tiéd!”
Amikor Mózes lejött a hegyről, elfedte arcát, mert sugárzott róla az Istennel való találkozás boldogsága. Vigyük magunkkal mi is a jóságos Istennel való találkozásunk kisugárzását, hogy bearanyozhassuk vele mindazok életét, akik talán még félnek az Istentől.

Gondolatok Pünkösdvasárnap

Megérett ez a világ a pusztulásra, halljuk nagyon sokszor embertársaink ajkáról, és talán sokszor mi is ezt gondoljuk.. Ez a gondolat és vélemény jobbára abból fakad, hogy körülöttünk mennyi igazságtalanság, rossz és bűnös dolog történik. A híradások ilyenekkel vannak tele: – valahol az országban félholtra vertek egy embert saját házában néhány száz forintért, emelték a kenyér árát és így tovább. A végén pedig megerősítésként megismételjük: Megérett ez a világ a pusztulásra. Ezeken elgondolkozva én másként fogalmaznék: Megérett a világ a változásra. Kétségtelen, vannak negatív jelenségek. Sokan önző módon csak önmagukért élnek, dolgoznak. A fiatalok számára a szórakozás vágya elnyomja a tanulás és lelki fejlődés vágyát. Előtérbe kerültek olyan irányzatok, amelyek nem tisztelik az emberi élet kezdetét és végét. A társadalmi igazságtalanság miatt egyre nő a gazdagok és szegények közti
távolság. A gazdasági fejlődés háttérbe szorítja a környezet, az emberi élettér védelmét. A demokráciának nevezett társadalmi modell sok szempontból csődöt mondott a “globálisnak” nevezett értékek túlzott hangoztatása miatt. A béke világméretű hirdetése mögött háborúk és polgárháborúk dúlnak. A pénzvilág – túlterjeszkedve a gazdaság területén – tért hódít a tudomány, a művészet és a sport világában. Az emberek közti kapcsolatokban természetellenes formák kerülnek előtérbe. A becsületes munka helyett az ügyeskedés és a versengés előnyt élvez.
És mindenütt érezzük, hogy az ember elveszik a felfordult világban. Igen, megérett a világ a változásra. Valóban megérett a világ a
megújulásra, mégpedig olyanra, amely az embert szolgálja. Honnan, kitől várhatjuk ezt? Honnan, kitől jöhet olyan tartós
megújulás, amely nem lesz kártékony az ember számára, hanem valóban testi és lelki fejlődését szolgálja? Honnan, kitől jöhet olyan
újjászületés, amelynek alapja az igazságosság, a szeretet és a béke? A történelem igazolja, hogy az ember nem képes megvédeni magát önmagától. Szent II. János Pál pápa több írásában és beszédében állította egymással szembe a “halál kultúráját” és az “élet kultúráját” (például Az élet evangéliuma kezdetű, 1995-ben megjelent enciklika). A pápa az előbbi alatt azokat az emberi élettel tudatosan szembeforduló rendszereket, folyamatokat értette, amelyek különféle programokkal és tudományosnak nevezett módszerekkel támadják az életet és az élethez való jogot. A “halál kultúrájának” képviselői törvényes hátteret teremtenek életellenes magatartásukhoz, s ezzel megtagadják azt, hogy Isten az élet és a halál Ura. Rossz, erkölcsileg helytelen, bűnös kezdeményezések ezek az ember részéről. Ezzel szemben az Egyház elismeri Isten hatalmát az élettel kapcsolatban. Tiszteletben tartja Isten szándékát az emberi élettel, annak kezdetével és befejezésével kapcsolatban. Elfogadni Isten rendjét és értékeit, ez az élet kultúrája. Az ember és a világ számára megújulást, újjászületést a Szentlélek hozhat. Ő tanít meg bennünket az igazságra és az igaz értékekre. Ő ismerteti meg velünk, hogy mi a jó és mi a rossz. Ő ad nekünk erőt, hogy elutasítsuk a rosszat és minden élethelyzetben a jót válasszuk. A Szentlélek mutatja meg életünk célját, értelmét: Istent keresni és megtalálni, a szeretetet keresni és megtalálni Istenben. Hozzon számunkra Istenben való megújulást a pünkösdi Szentlélek!

Gondolatok Urunk mennybemenetele főünnepén

A világegyházban újabban sok helyen, ahol áldozócsütörtök nem ünnep, a következő vasárnap (húsvét 7. vasárnapján) ünneplik Urunk mennybemenetelét. Az első olvasmány az Apostolok Cselekedetei elejéről (1, 1-11) elmondja, hogy a feltámadott Úr, miután többször megjelent tanítványainak, hogy megerősítse őket hitükben, visszatért az Atyához a dicsőségbe.

Szent Lukács érzékletesen írja le a mennybemenetelt: Jézus az apostolok szeme láttára „fölemelkedett, és felhő takarta el őt szemük elől.” Persze, ez nem olyan fölemelkedés, mint mikor manapság helikopteren emelkednek a magasba. A képletes leírás lényege: a testileg is feltámadt Krisztus, miután „szenvedése után sok csalhatatlan jellel bizonyította, hogy él”, és megígérte a Szentlelket, visszatért az Atyához. Valójában megdicsőülése már megtörtént, amikor szerető engedelmességgel teljesen átadta magát az Atyának, és a kereszten kilehelte lelkét, amikor megtörtént „átmenete”, „transitusa”, „pászkája”, és átlépett az isteni létrendbe. Jézus feltámadásáról elmélkedve hangoztattuk: ez a tény nem egy hulla megelevenedése volt, hanem szellemivé alakulás, megdicsőülés, átmenet új létrendbe.

Szent Pál mindezt bőségesen megmagyarázza leveleiben, pl. az első Korintusi levél 15. fejezetében, vagy éppen a vasárnapi 2. olvasmányban: Ef 1, 17-23: Isten, a dicsőség Atyja „nagyszerű erejének hatását Krisztuson mutatta meg, amikor halottaiból föltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemség, hatalom, erő és uralom, s minden néven nevezendő méltóság fölé, nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett és az egész Egyház fejévé tette őt; ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt.”

E verseket az Apostol hálaadása és könyörgése után olvassuk, tehát amikor azért könyörgött, hogy a dicsőség Atyja világosítsa meg a hívek lelki szemét, hogy milyen reménységre hívta meg őket, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma a hívők felett. Még korábban, az Efezusi levél elején olvassuk azt a csodálatos Istent dicsőítő himnuszt, amely az Atya örök üdvösségtervéről szól: az Atya Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, és szeretetből arra rendelt minket, hogy fogadott gyermekei legyünk, hogy részesedjünk isteni életében. Isten tehát öröktől fogva elhatározta Krisztust, az Ige megtestesülését, és Őbenne, Fiában minket is kiválasztott. A megkeresztelt hívők megkapták a megígért Szentlélek pecsétjét, aki örökségünk foglalója. Ezért a Lélek erejében – tudunk teljes bizalommal, Isten gyermekeiként, Atyánkhoz fordulni. Szent Pál írja a Római levélben (5, 5-6): „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”

Mennybemenetele előtt (ApCsel 1, 8) Jézus így búcsúzott a tanítványoktól: „Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben, meg egész Judeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Máté-evangélium záradéka szerint is a feltámadt Krisztus küldetést ad apostolainak, akik feltámadásának tanúi lesznek, és a nekik adott Szentlélek erejében folytatják művét: tanítanak, keresztelnek, bűnöket bocsátanak. Ez a küldetés a mai Egyháznak is szól, papjainak és híveinek egyaránt. „Bízzatok, én Veletek vagyok a világ végezetéig! A feltámadt Jézus visszatért megdicsőülve az Atyához, de nem ment el: Emmanuel, Velünk-lakó-Isten, Szentlelke által. Ezt a Lelket kell kérnünk magunk és az Egyház valamennyi tagja számára az Efezusi levél könyörgésével (3, 16-17): „Jézus Krisztus Atyja adja meg nektek /nekünk dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben s ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben …”

Gondolatok Húsvét 6. vasárnap

Húsvét utáni hatodik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amely elmondja, hogyan szállt le a Szentlélek Szamária város híveire é hogy mily nagy volt az öröm ebben a városban. Mi is megkaptuk már a Szentlelket, ezért merünk örülni.A második olvasmányban Szent Péter felhívja figyelmünket, hogy bátran válaszoljunk azok kérdésére, akik reményünk alapjáról faggatnak bennünket. Ez az alap a Jézus Krisztusba vetett hitünk, akit ugyan „test szerint megöltek, de lélek szerint életre kelt”.
A fönti két olvasmány közös üzenete az új keresztény élet a Szentlélekben. Ehhez kapcsolódik az evangéliumi szakasz, amelyben Jézus megígéri a Szentlelket.„Nem hagylak árván benneteket.” Mielőtt Jézus búcsút venne tanítványaitól, megígéri nekik a Szentlelket. Figyeljük meg, hány különféle névvel illeti a Szentlelket Jézus: Vigasztaló, az Igazság Lelke. A görög megnevezés azonban Parakletos. Sokféleképpen próbálták lefordítani ezt a szót. Íme néhány javaslat: ügyvéd, vigasztaló, tanácsadó, segítő. Az eredeti görög “Parakletos” olyan személyt jelent, aki az ügyfél mellett áll. A Szentlélek tehát az, aki mindig mellettünk áll, aki oktat bennünket és figyelmeztet hibáinkra, aki biztat bennünket és motivál, amikor elbizonytalanodunk, aki ösztökél bennünket, hogy produkáljuk a legjobbat, aki véd bennünket és kiáll jogaink mellett, amikor bántalom ér bennünket.

Miért van szükségünk a Szentlélek Úristenre? Azért, mert a Szentlélek Úristen hét ajándék Istene. Az ő ajándékai: a bölcsesség, az értelem, a jó tanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem. Milyen nagy szükség is van erre a hét ajándékra: a szülőknek, a nevelőknek, azoknak az embereknek, akik országokat vezetnek, hiszen az értelemre, a bölcsességre mindenkinek nagy szüksége van. Csak kérni kell a Szentlélek Úristent és Ő megadja ezt nekünk. Ezért ígérte Jézus a Szentlelket. Mi azonban nemcsak a megígért, hanem a már megkapott Szentlélek térerejében élünk. Ennek vannak bizonyítható jelei, csak fel kell rájuk figyelni. Idézzük fel a Szentlélek jelenlétének néhány leggyakoribb jelét.A Szentlélek az értelem Lelke. Isten igéjének megértése a Szentlélek műve. A Szentlélek segít minket abban, hogy megértsük Isten szavát, de ehhez az is kell, hogy olvassuk a Szentírást. A középkorban élt egy szent asszony, aki fejből tudta a zsoltárokat. Jó lenne ismét felfedezni a zsoltárok szépségét, hiszen mindegyik alapvető emberi tapasztalatot tükröz: hálát és imát, szorongást és örömöt, félelmet és boldogságot. Jó tudni, hogy amikor a Szentírást olvassuk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek istengyermekségünk Lelke. Boldogan valljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk és a Szentlélek erejében nevezzük Istent Atyánknak. A Szentlélekben imádkozunk, vagy ha kell, a Szentlélek imádkozik bennünk. Jó tudni, hogy amikor imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek az egyetértés Lelke. Az első hívekről azt mondták, hogy egy test és egy lélek voltak. Ezt kívánjuk minden házasságra és családra is. Egységre törekszünk minden közösségen belül. De ahol többen élnek együtt, a súrlódások és viszályok szinte elkerülhetetlenek. Jó tudni, hogy amikor egyetértésre törekszünk, amikor viszályokat igyekszünk elsimítani, akkor sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek a kitartás, az állhatatosság Lelke. A cél felé való menetelésnek vannak buktatói. Minden életben vannak megpróbáltatások. Sokszor elfáradunk. De ha ismét felkelünk és mégis tovább megyünk, akkor jó tudni, hogy sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek a megbocsátás Lelke. Feltámadása után az Úr Jézus apostolaira lehelt és ezt mondta nekik, hogy vegyék a Szentlelket és akinek megbocsátják bűneit, meg lesznek bocsátva. Jó tudni, hogy mind bűnbánatunkban, mind jó szándékunkban, hogy másoknak megbocsássunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig velünk van a Szentlélek.

És így sorolhatnánk tovább a mindennapi élethelyzetek végtelen sorát, de a visszatérő motívum, a refrén mindig ugyanaz: Jézus szinte anyaian gyengéd, biztató szavai: „Ne féljetek, nem hagylak benneteket árván, sohasem vagytok egyedül, mindig és mindenütt mellettetek, veletek és bennetek van a Vigasztaló Szentlélek Úristen.”