Vasárnapi gondolatok

Gondolatok évközi 30. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten a szegények és elnyomottak pártján áll. Jó tudni azt, hogy Isten ma is ilyen, csak arra vigyázzunk, nehogy saját magunkat mindig az elnyomottak kategóriájában lássuk, hanem néha fontoljuk meg azt is, hogy esetleg mi nyomunk el másokat és ez esetben nem hivatkozhatunk Istenre. A második olvasmányban Szent Pál apostol dicséri a tesszalonikai hívek hitét, amelynek révén példaképpé lettek mások számára is. Jó tudni, hogy a szent szövegek nem csak gyengeségeinkre mutatnak rá, hanem elismerik erényeinket is. Jó megbecsültnek és szeretett embernek érezni magunkat.
Az Evangéliumban, amely Szent Máté tollából vett szakasz, egy furcsa helyzettel találjuk magunkat szemben: egy tudós ember kérdez Jézustól olyasvalamit, amire előre tudja a választ. Azt kérdezi Jézustól, melyik a főparancs a törvényben? Furcsa kérdés, hiszen a kérdező, lévén törvénytudó, pontosan ezt tanította másoknak. Az újdonság Jézus válaszában az, hogy Jézus válaszként nem egy parancsot nevezett meg, hanem kettőt, egymás mellé állítva azokat. Az első az Isten iránti szeretet, de szorosan csatolódik hozzá a másik is, az embertárs iránti szeretet. Ennek az igazságnak tulajdonképpen két arculata van: az első az, hogy nem lehet szeretni Istent, ha nem szeretjük az embereket, a másik pedig az, hogy nem lehet szeretni az embereket, ha nem szeretjük az Istent! Ez a második arculat ma mintha elhomályosult volna sok ember tudatában.
Olyan világban élünk, amely ellenséges magatartást tanúsít az emberrel szemben: a törvényhozók elképesztő könnyedséggel legalizálják az abortuszt, az esetleges fogyatékos magzatokat nem kívánt elemeknek nyilvánítják, az öregek teherré váltak ezért fontolóra kell venni az eutanázia lehetőségeit, stb. Hol vannak ennek az ellenséges magatartásnak a gyökerei? A választ kérdésünkre megadja a mostani evangéliumi szakasz: ha valaki nem ismeri el Isten uralmát és fennhatóságát, akkor nem tud mit kezdeni az emberrel és az emberi méltósággal sem.
A Katolikus Egyház Katekizmusa ünnepélyes kijelentéssel kezdődik: Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva, hiszen Isten teremtette és az Istenért teremtetett. Isten szüntelenül vonzza őt önmaga felé és az ember csak Istenben talál rá az igazságra és boldogságra, amelyet állandóan keres. Ha azonban belenézünk a mai ember szívébe és lelkébe, esetleg felmerül bennünk a gyanú, hogy ez a kiolthatatlan vágy bizony eléggé háttérbe szorult. Vágyakozik-e még ténylegesen a mai ember Isten után, benne keresi-e a boldogságot és az élet értelmét? Nem kellenek ide tudós társadalomtudományos vagy lélektani elemzések és felmérések, a mindennapi élet tanúsítja, hogy a vallás perem jelenséggé vált nemcsak a társadalomban, a kultúrában és a politikában, hanem egyéni szinten is, úgyhogy az emberek nem a lelki, hanem az evilági értékekben keresik boldogságukat. E jelenség okait lehet elemezni sokféle nézőpont szerint, de a legtömörebb megfogalmazást VI. Pál pápa adta meg a Második Vatikáni Zsinat záróülésén, amikor így rajzolta meg a modern világ lelki szegénységét: “Az emberré lett Istenbe vetett hit vallását felcserélte az emberbe vetett hit, aki istenné nyilvánította ki magát!” A kereszténység nagy újdonsága az volt, amiről a mostani evangéliumi szakaszban olvasunk: Jézus kinyilvánította, hogy Isten és az ember nem él két világban, hanem egymásba fonódva pereg az életük, ugyanabban az erőtérben élnek,- hogy egy modern képet használjak. Ez a két szeretet, Isten emberszeretete és az ember Istenszeretete eggyé fonódott Jézus Krisztusban. Van ennek az evangéliumi jelenetnek egy vigasztaló üzenete: megmutatja azt is, hogyan kell szeretni Istent. A régi időkben, Krisztus eljövetele előtt, az embereket állandóan az a gondolat foglalkoztatta, hogyan mutassák ki Isten iránti szeretetüket. Volt, aki anyagi javait áldozta Istennek, mint Káin és Ábel, volt, aki nagy vezekléssel igyekezett kimutatni Isten iránti szeretetét, mint Dávid király, a pogányok még saját gyermekeiket is képesek voltak feláldozni bálványaik előtt, de sohasem voltak biztosak abban, hogy ezzel ténylegesen kimutatták Isten iránti szeretetüket. Jézus megtanított bennünket arra, hogy van egy biztos út, amelyen járva kimutathatjuk Isten iránti szeretetünket: és ez pedig az embertárs iránti szeretet útja. Ez az út mindenki számára járható és ahhoz, hogy rátaláljunk embertársunkra, aki igényli szeretetünket, nem kell a szomszédba menni, mert esetleg ott él velünk egyazon fedél alatt, mint családtag, vagy ott dolgozik velünk ugyanabban a gyárban, ugyanabban az irodában, mint munkatárs. Isten szeretete rajtuk keresztül jut el hozzánk és a miénk is Istenhez. A szeretet kettős parancsa tehát egységet alkot, találkozási pontjuk pedig Jézus Krisztus személye. Ezért az igazi humanizmus alapja az embert szerető Istenbe vetett hit. Minek kell megváltoznia ebben a világban, hogy ez érvényes legyen a mindennapokban,teszik fel a kérdést manapság nagyon sokan és nagyon gyakran? NEKEM és NEKED!

Gondolatok évközi 29. vasárnap

Az évközi huszonkilencedik vasárnap olvasmányai némi nehézséget okozhatnak egy „lelki táplálékot nyújtandó” homília kidolgozásában. Talán nem igen tudunk mit kezdeni a perzsa Círusszal, de még bajosabb vigasztaló gondolatokat kiolvasni a császárnak kijáró adópénzből. Mégis, ha a sorok között is olvasunk és tágabb szövegösszefüggésbe állítjuk az olvasmányokat, akkor gazdag lelki kincstárat találunk. Közös gondolatként talán Isten hívását jelölhetnénk meg, amit megpróbálunk a következő módon kiolvasni a három olvasmányból. Izajás próféta Círusz érdekében jövendöl: elmondja, hogy Isten választotta őt ki, hogy rajta keresztül dicsőítse nevét. Ebben az állításban Isten jósága tündöklik, aki akkor is szereti az embert, ha az nem ismeri Őt, amint ezt Círuszról megtudjuk: „bár nem ismersz, mégis felövezlek”. Ugyan ki ne ismerne magára Isten e csendes, kissé talán szomorkás szemrehányásában? Mindannyian elővételezett jóságának “kölcsönéből” élünk, ezért mindaz, amit mi adunk neki, már törlesztés, visszafizetés, de Ő erre nem tart számot. Ez a gondolat megadhatja a kulcsot az evangéliumi jelenet értelmezéséhez is, amikor az adófizetésről van szó. A kiválasztottság témája, ill. Isten ingyenes szeretetének motívuma újra megjelenik a Tesszalonikiaknak írt első levélben: Mi tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Ez minden hívőre vonatkozik: maga a tény, hogy megismertük Krisztust azt bizonyítja, hogy Isten kiválasztott és meghívott bennünket az Evangélium hirdetésére. Szent Pál ezt a küldetést igyekszik tudatosítani a tesszalonikai hívekben és valamennyiünkben: a hit ajándéka sohasem csak “magánügy”, lelki kedvtelés, hanem feladat és küldetés. Pontosan ezt nem voltak képesek megérteni a farizeusok, akiket Jézus erőteljes szavakkal bélyegez meg az Evangéliumban, ti. hogy Isten szeretete nem mérhető emberi kategóriákban. Hogy ezt az üzenetet megértsük, ne tévesszen meg bennünket az eset „evilágisága”. Az adófizetés sohasem volt jó szívvel vállalt hazafias kötelesség, kicsit valahogy mindig úgy érezzük, jogtalanul veszik el tőlünk keservesen megkeresett filléreinket. Így nem lesz nehéz beleélnünk magunkat a Jézushoz forduló elégedetlenek lelki állapotába, annál is inkább, mert adott esetben az adóbehajtó a gyűlölt hódító volt. De nemcsak az adóval vagyunk így, sok minden másról az életben szintén úgy hisszük, igazságtalanul ránk rótt teher, kényszer. Ez lehet pl. a házasság felbonthatatlansága, ha valaki azt hangoztatja, hogy mennyire kegyetlen az Egyház, mikor megköveteli a halálig való hűséget. Hasonló módon gondolkodnak azok is, akik úgy vélik, a Pápa tilt bizonyos dolgokat. Itt egy alig burkolt csúsztatásról van szó, mivel az ilyen gondolkodásmód nem jutott el a valódi, érett erkölcs szintjére. Bár az Evangélium elsősorban nem erkölcstan, ebben az evangéliumi jelenetben Jézus katekézise egy igen fontos erkölcsi igazságra hívja fel figyelmünket: vannak valóságok, amiket nem kell megparancsolni vagy megtiltani, mivel azok a dolog természetéből adódnak. Hogy miről van szó, azt megérthetjük egy egyszerű, a mindennapi életből ellesett megfigyelésből. Talán minden édesanya megélte már, hogy amikor kisgyermekét, aki játékába merülve építi a kockaházat, ebédre hívja a kicsi így válaszol: „csak egy pillanat anyuka, még nem kész a ház!”, azaz a gyermek érzi, hogy a megkezdett munka, jelen esetben a házépítés, megkívánja, hogy ő azt befejezze. Hasonló módon, a házasság természetéből fakad a hűség; amikor ugyanis két ember házasságra lép, akkor egy olyan új valóság jön létre, ami már nem áll az egyes felek hatalmában, meghaladja őket és saját, belső természetéből fakadó erkölcsi törvényekkel rendelkezik. Ezért ha a házasság válságba jut, akkor a megoldás nem a válás, hanem a házasság újjáépítése.  Elmélkedésünket még egy lépéssel tovább vihetjük: hasonló dolog történik keresztény mivoltunkban is. Nem mi magunk választottuk a kereszténységet, hanem krisztusi meghívásként kaptuk. Amikor elfogadtuk, igent mondtunk rá, akkor már nem vagyunk ura hitünknek, hanem szolgája, kezdődik a küldetés, ami nem csak örömöt jelent, hanem lemondást és keresztvállalást is. Ez az Evangélium első tekintetre az emberi szív álnokságáról szól, de ez ne tévesszen meg bennünket. Jézus válasza annyira meglepte a farizeusokat, hogy megszégyenítve elsomfordáltak. Vajon mi volt az, ami ennyire meglepte őket? Talán az, hogy Jézus nem osztotta az általános véleményt, miszerint az adóeltitkolás adott esetben nemcsak megengedett, hanem hazafias cselekedetnek is minősíthető? Ez nem elégséges lélektani magyarázat a hideg zuhany élményére. A farizeusok valószínűleg azt is megértették, amit Jézus ugyan burkoltan, de érthetően tudtukra adott: „Ti Istennel szemben is úgy viselkedtek, mint a császárral szemben: benne nem a jóságos, nagylelkű, szerető Atyát látjátok, hanem a kényurat, akit azért szolgáltok, mert féltek tőle, mert jutalmat vártok el tőle, rabszolga lélekkel közeledtek feléje!” Mindannyiunkhoz intézett felhívás ez, hogy vizsgáljuk felül Isten képünket ill. saját lelki világunkat, hogyan közeledünk Isten felé: szeretettel, vagy szolgalélekkel?

Gondolatok évközi 28. vasárnap

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap olvasmányainak közös témája Isten nagylelkűsége. Izajás próféta a messiási lakomáról jövendöl. A lakoma, a bankett képe gyakori és kedvelt bibliai téma, elsősorban annak az üdvösségnek a szimbóluma, amit Isten minden ember számára készít. Izajás Isten üdvözítő szándékának pontosan ezt az egyetemességét hangsúlyozza, amikor elmondja, hogy a Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez. Két mozzanat fontos eközben: a lakoma Isten ajándéka, Ő készíti azt, Ő menti meg népét, Ő semmisíti meg a halált, Ő mossa le népéről a gyalázatot. A másik hangsúly a bőségen van: lesz finom bor, zsíros, legjava falat és erős színbor. Az első olvasmány kapcsán elmélkedhetünk Isten nagylelkűségéről a mi életünkben is és emlékezhetünk hálatelt szívvel mindarra, amit értünk tett életünk során.

A Filippieknek írt levelében Szent Pál szintén Isten végtelen szeretetéről biztosítja aggódó híveit: Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van. Megható, ahogyan Szent Pál beszél Istenről: „az én Istenem”. Ez az érett, nagykorú hit kifejezője: szeretetet, bizalmat és teljes ráhagyatkozást tükröz vissza. Hitünk akkor vált személyessé, ha így tudunk Istenről gondolkodni, azaz ha minden pillanatban, minden körülmény között, jóban és rosszban, boldogságban és balsorsban, gazdagságban és ínségben a „mi Istenünknek”, az „én Istenemnek” merjük szólítani Őt.
Ennél a pontnál érintjük az evangéliumi példabeszédet. A királyi menyegző szintén túlcsorduló bőséget ígér, de a meghívottak nem érzik, hogy a király, ez esetben Isten, az Ő királyuk, az Ő Istenük lenne. Nekik más, fontosabb, sürgősebb tennivalójuk van. Az evangéliumi szakasz megbélyegzi a farizeusokat, akik a lényegtelen miatt elhanyagolták a lényegest, de ugyanezt üzeni nekünk is, hogy igen gyakran magunk vagyunk felelősek lelki vakságunkért.  Nem mindennapi, paradox helyzetet ecsetel Jézus hallgatóinak: egy király lakodalmat készít a fiának, a lakoma nagyszerűnek ígérkezik, leölték a hizlalt állatokat. Ilyesmi nem mindennapi esemény Keleten, annál is inkább, mivel arrafelé meleg van, ami azt jelenti, hogy a húst hamar el kell fogyasztani, és azután talán hónapokig nem kerül ismét hús az asztalra. Mindez arra utal, hogy a meghívás vonzó, hiszen a meghívottak gyakran csak álmukban láttak húst és egyéb jó falatot. De az esemény nem mindennapi a vendéglátó személye miatt is: maga a király a házigazda, akinek a fia nősül. Tehát igen megtisztelő meghívásról van szó, amit józanésszel és tényleg súlyos érvek nélkül nem lehet visszautasítani. Éppen ezért hangzik szinte hihetetlennek a későbbi megjegyzés, hogy a meghívottak nem törődtek a meghívással. Ez a legelemibb illemszabályok megsértése. Mi több, az egyik kiment a földjére, a másik meg az üzlete után nézett. A helyzet teljesen abszurd. Figyeljük meg, hogyan gondolkodnak ezek az emberek. Éljük bele magunkat helyzetükbe és próbáljunk magunkra ismerni. Ahhoz, hogy egy ilyen lakomára elmenjen valaki, meg kellene mosakodnia, magára kellene öltenie ünnepi ruháját, új, ismeretlen emberekkel kellene találkoznia. Ez túlságosan igényes dolog, sokkal egyszerűbb úgy maradni, ahogy vagyunk, sodortatni magunkat a hétköznapok megszokott ritmusával, viselni elnyűtt, de megszokott munkaruhánkat, folytatni mindennapi teendőinket. Fontoljuk meg, hogy ezek az emberek nem tesznek semmi rosszat, sőt, első tekintetre igen szorgalmas kenyérkeresőknek tűnnek, ami az ő esetükben érthetően fontosabb, mint lakodalomba menni. És mégis, érezzük, valami észbontó félreértés történik itt, ezt a meghívást nem lehet, nem szabad visszautasítani. Miről van tehát szó? Ezzel a példával Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire erős lehet bennünk a hétköznapok rutinja, mennyire elvakíthatnak bennünket szokásaink, úgy hogy megkövesedünk lelki növekedésünkben, képtelenekké válunk a változásra, a megtérésre, restekké leszünk Isten hívására, a kegyelem ösztönzésére. Ezért ez a példabeszéd nekünk szól, és azt mondja: „Te vagy ez az ember, aki elutasítja a hívást egyszerűen azért, mert lelki lustaság áldozata lettél.” Ezt az üzenetet lehet variálni. Vajon hányszor mentünk el koldusok, hontalanok, szegények mellett vállrándítással mondván: mit lehet itt tenni, mindig így volt, így is lesz. Mindaddig, amíg valaki meg nem áll és azt mondja: ennek nem kell így lennie, lehet itt tenni valamit. Ezt tette Teréz anya a kalkuttai kitaszítottak láttán és azóta ezrek csatlakoztak hozzá abban a meggyőződésben, hogy igenis lehet valamit tenni ezeknek a szerencsétleneknek az érdekében. Hányszor lehet hallani házastársaktól, hogy családi életük teljesen ellaposodott, de cinikus „mit lehet itt tenni” vállrándítással tovább marják egymást, ahelyett, hogy egyikük egy bátor tettel odaállna a másik elé és azt mondaná, ez nem mehet így tovább, bocsáss meg. Nem a saját erőnkből, természetesen, hanem megszívlelve Szent Pál apostol nagyszerű felfedezését saját esetében: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Sajnos, a magyar fordítás nem tükrözi egészen pontosan a szent páli lelki élményt; az „elviselek” kifejezés passzivitásra utal, Pál viszont arra csodálkozott rá, hogy mi mindenre volt ő képes, amióta igent mondott a krisztusi hívásra. Az olvasmányok hatására adjunk hálát Istennek irántunk tanúsított nagylelkűségéért, szeretetének milliónyi apró jeléért, amelyek életutunkat koszorúzzák.

Gondolatok évközi 27. vasárnap

Az évközi huszonhetedik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta megrendítő énekét olvassuk az Úr szőlejéről, amelyben elmondja, mennyit tett Isten a kiválasztott népért, de az hűtlenül elhagyta Őt. Ez nekünk is üzenet: Isten ajándékait mindenekelőtt meg kell becsülnünk, majd pedig arra használnunk, amire kaptuk azokat.A második olvasmány Szent Pálnak a Filippieknek írt leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol arra buzdítja a híveket, hogy ne aggódjanak semmi miatt, hanem minden imádságukban és könyörgésükben terjesszék kéréseiket az Úr elé, hálaadásukkal együtt. Szívet melegítő üzenet ez nekünk is, akiknek a mindennapi élet számtalan aggodalmat jelent. Jó tudni, hogy mi is az Úr elé tárhatjuk minden aggodalmunkat.
Szent Máté Evangéliumában Jézusnak a “gyilkos szőlőművesekről” szóló példabeszédét olvassuk. Nem tudom, ki adta ennek a szakasznak az alcímet, nekem nem tetszik, mert a főszereplők ebben a példabeszédben nem a “gyilkos szőlőművesek”, hanem a végtelen türelmű Isten. Próbáljuk meg ilyen szemszögből végig elmélkedni ezt a példabeszédet.
Ha ugyanis a „gyilkos szőlőművesekre” helyezzük a hangsúlyt, akkor némi viszolygással olvassuk ezt az evangéliumi szakaszt. Stílusát illetően beletartozik az ún. apokaliptikus műfajba, és talán pontosan ezért ezt a példabeszédet is szívesen emlegetik egyes szektások, akik minden áron Isten büntetését szeretnék látni a bűnösök fölött. Néha talán tényleg kellene használni apokaliptikus beszédet is, határozottan elítélni a rosszat, de ez nem Jézus stílusa. Ő sohasem fenyegette az emberiséget azzal, hogy „Isten általános sztrájkba lép”, azaz magunkra hagy bennünket. Ellenben, Isten már az Ószövetségben is esküt tett saját magára, hogy sohasem fogja elpusztítani az embert, még akkor sem, ha hűtlen lesz hozzá. Ezzel az Istennel találkozunk a mostani Evangéliumban is.Figyeljük meg mindenekelőtt, hogy a szőlősgazda, akiben itt felismerjük Istent, Jézus Krisztus Atyját, nem siet megbüntetni a gonosz szőlőműveseket. Nem fenyegeti őket pokollal, átkokkal, szörnyű betegségekkel, katasztrófákkal. Egyáltalán nem fenyegetőzik. Mi több, állandóan újabb és újabb lehetőségeket ad: küldi a szolgák első csapatát, majd második csapatát, végül saját fiát. A szőlősgazda még mindig hisz a szőlőművesek megtérésében.Ilyen a mi Istenünk: sohasem csapja be előttünk a megtérés ajtaját, sohasem Ő az, aki kilép a velünk kötött szövetségből, aki megszakítja velünk való barátságát. Isten mindig nyitott partner. Az ember az, aki becsapja az ajtót Isten előtt, aki kilép a szövetségből, aki megszakítja a barátságot.
Ebben a példabeszédben találkozunk egy örökké nyugtalanító kérdéssel is: miért nem bünteti Isten a gonoszokat? Már az ószövetségi zsoltáros is így fohászkodott: „A bűnösök tűnjenek el a földről, és ne legyenek többé gonoszok!” (104. zsoltár). A választ megadja pontosan ez a példabeszéd: Isten nem irtja ki a gonoszokat, mert hisz az emberben még akkor is, ha az ember nem hisz Benne! Isten hisz abban a mélyen bennünk lakozó vágyakozásban, amit Ő ültetett el a szívünkben, vagyis hogy az élet értelmét csak úgy lehet megtalálni, ha Őt keressük és Őrá bízzuk életünket.Ha azonban az ember ezt letagadja, eltiporja, elhallgattatja, ha megszakítja kapcsolatát Istennel, akkor vállalnia kell a következményeket, amint ezt kiolvashatjuk a gonosz szőlőművesek példájából is: nem kellett őket külön megbüntetni, ők maguk játszották el Isten szeretetét és ennél nem kell nagyobb büntetés.Ismételten arra kell rádöbbennünk, hogy Isten parancsai nem önkényes követelmények, hanem emberi méltóságunk megalapozói. Isten törvényei olyanok mint a gát, amely óvja házainkat az árvíztől. Így vagyunk Isten parancsolataival is: azok emberi méltóságunk és boldogságunk gátjai. Ha azok átszakadnak, elkerülhetetlenül bekövetkezik a katasztrófa. Sajnos, manapság mintha nagyon sok gátszakadás lenne: az erkölcsi felelősség, az emberi jogok gátjai megrendültek.A mi Istenünk szeretete azonban még itt is meglep bennünket: Ő képes és hajlandó újra felépíteni azokat a gátakat, amelyeket mi, saját balgaságunk, vagy gonoszságunk által szakítottunk fel. Minden szentgyónás ilyen gátépítés, amikor is Isten kinyújtja felénk kezét, hogy megfogjon bennünket, mielőtt végképp elsüllyednénk, és egyben új lehetőséget ad arra, hogy tovább lépjünk.Ilyen a mi Istenünk. Róla mesélt nekünk Jézus a „gonosz szőlőmunkások“ alcímet viselő példabeszédben, amelyet mi ezek után szívesebben neveznénk a „Mindig új lehetőségek Istene“ példabeszédének.

Gondolatok évközi 26. vasárnap

 A két fiúról szóló példabeszéd a lelkesen, képmutatóan igent mondó, de semmit sem tevő testvért és a nemet mondó, de aztán mégis engedelmeskedő testvért állítja szembe egymással. A Máté-evangélium aztán összekapcsolja ezt a példabeszédet egy másik krisztusi tanítással a Keresztelő Jánosra hallgatókról, illetve az őt elutasítókról. Ez az összekapcsolás utólagos, és nem egészen illik a példabeszéd mondanivalójához, hiszen a nép vezetői nem mondtak igent János tanítására (mint a példabeszédbeli fiú), illetve a vámosok és az utcanők sem elsősorban János szavaira tértek meg, hanem Jézus volt az, aki őket is befogadta, megtérésre vezette. Maradjunk most a példabeszéd üzeneténél. Jézus arra figyelmeztet: nem nagy szavakon, hanem a tetteken múlik az, hogy hiteles-e az életünk, hogy helyes úton járunk-e. Ahogyan más helyen is halljuk: „Nem az megy be a mennyek országába, aki mondja nekem, Uram, Uram, hanem az, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Az utolsó napon az Emberfia ezt fogja majd kérdezni tőlünk: Éhes voltam, adtál-e ennem? Szomjas voltam, adtál-e innom? (vö. Mt 25,35). A Krisztus korabeli rabbik tanítása gyakran ugyanezt hangsúlyozza: „Tégy sokat, beszélj keveset!” (Ab 1,15). „Az igazak keveset mondanak, de sokat tesznek. Az istentelenek sokat mondanak, de semmit sem tesznek” (BM 87a). A későbbi keresztény magyarázat a két fiú példabeszédét sokféle embertípusra alkalmazta. Így például egyházi emberekre, akik nagyokat mondanak, de keveset cselekszenek, és egyszerű világi keresztényekre, akik keveset mondanak, de hűségesen követik Krisztust (Opus imperfectum, 40). A szentek nem nagy szavakkal akarták megmutatni Isten iránti szeretetüket, hanem mindenekelőtt tettekkel: ebben a szeretetben éltek. Árpád-házi Szent Erzsébet korának szerencsésebb, gazdagabb felére született, de nagyon hamar átment a kerítés túlsó oldalára. Naponta lejárt a wartburgi kastély alatt fekvő falu piszkos, koldusszegény kunyhóiba. A körmeneteken egyszerű ruhában jelent meg, és nem a kastély előkelői, hanem a szegények közé állt. A kastély lábánál árvaházat létesített. Az ott levő gyerekeket naponta látogatta, azok pedig édesanyának szólították. Boldog Frédéric Ozanam európai hírű irodalomprofesszor volt a párizsi Sorbonne egyetemen. Fiatalon azt mondogatta a barátainak: „Elegem van már a szavakból, tegyünk végre valamit!” Megalapították a szegények segítését megszervező Szent Vince Köröket, amelyek futótűzként terjedtek az akkori Európában. Nagyszerű professzor volt. Gyakran előfordult, hogy az óráin megtért egy-egy hallgató. Pedig nem a hitéről beszélt, hanem az irodalomról, de sugárzott a hiteles élete. Számos országba hívták előadni, folyóiratokat szerkesztett, családja volt, feleségének sérült testvérét is ők fogadták be, mégis, ha csak tehette, minden délután kiment a városszéli nyomornegyedekbe, ennivalót vitt a szegényeknek, és segített a nehézségeiken. Egy alkalommal nagyon megrendített egy család nyomora. Egy fűtetlen, piszkos szobában laktak tél kezdetén. Említettem a helyzetüket a vasárnapi prédikációban. A mise végén bejött egy fiatal pár. Segíteni akartak. Kiderült, hogy a lány akkor volt életében először vagy másodszor szentmisén, mégis ő volt az – nem a tősgyökeres keresztények közül valaki –, aki a vőlegényének azt mondta, hogy menjenek, és segítsenek. Hol vannak a tetteink? Nem pusztán szavakban merül ki gyakran a jó szándékunk? „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettekkel és igazsággal!” (1Jn 3,18).

 

Gondolatok évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta Isten irgalmasságáról tesz tanúságot, aki” bőkezű a megbocsátásban”. Jó tudni, hogy Isten ma is ilyen bőkezű emberi gyarlóságainkkal szemben.

             A második olvasmányban Szent Pál apostol arra buzdítja a filippi híveket, hogy éljenek Krisztus evangéliumához méltóan. Ez a buzdítás nekünk is szól, mert a világ rajtunk keresztül ismeri meg Krisztus evangéliumát.

             Az evangélium Szent Máté könyvéből vett részlet, amelyben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet olvassuk. Első tekintetre úgy tűnik, mintha itt igazságtalanságról lenne szó: egyesek ugyanis sokat dolgoztak, mások keveset, mégis mindenki ugyanakkora bért kapott. Valahogy mi sem szeretnénk azok bőrében lenni, akik reggeltől estig dolgoztak, de mégsem kaptak nagyobb bért, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Hol itt az igazságosság? A mai világ nagy hangon követeli az igazságosságot. Biztosan nem alaptalanul, hiszen nincs olyan ember, akit ne ért volna valamiféle igazságtalanság az életben. Igazságtalanul bántak velünk a munkahelyünkön, a családban, talán még az Egyházban is. Néha esetleg az az érzésünk hogy Isten is igazságtalan velünk szemben, amikor másnak többet adott. Összehasonlítjuk magunkat másokkal és azt kérdezzük, miért kell nekünk szenvednünk, amíg másoknak jól megy a soruk, miért vagyunk éppen mi betegek, miközben mások boldogan nevetnek körülöttünk, miért vagyunk mi szegények, miközben mások igazságtalanul meggazdagodnak? Gondolataink még messzebbre bolyonghatnak és felmerül bennünk a gyanú, hogy a világ igazságtalanul van felépítve: miért a sok fogyatékos gyerek, miért kell fiatal embereknek olyan háborúkban meghalniuk, amelyeket nem ők akartak, miért van úgy, hogy a világban az istenteleneknek megy jól a soruk, nem az istenfélőknek, hogy a világban a szívtelen kizsákmányolók uralkodnak, nem pedig az irgalmas szívűek? Hogy engedheti meg mindezt az igazságos Isten?
Ha ilyen és hasonló sötét gondolatokkal olvassuk a szőlőmunkásokról szóló evangéliumot, akkor egész biztosan nem fogunk felfigyelni annak nagyszerű üzenetére, hanem mi is arra a következtetésre jutunk, mint azok a munkások, akik egész nap dolgoztak, vagyis hogy a szőlősgazda igazságtalan volt velük szemben. Csakhogy ebben az evangéliumban egyáltalán nem az igazságosságról van szó, hanem a jóságról és az irgalomról. Mert Istennél nem érvényes az igazságosság fogalma, ahogyan azt mi értelmezzük. Vegyük alaposabban szemügyre ezt az állítást.
Az emberi viszonyokban az igazságosság azonos fokon kötelezi mindkét partnert. Ha bármelyik a két fél közül önkényesen lépne fel, azt mondanánk rá, hogy igazságtalan. De Isten és ember viszonyában ez nem érvényes. Isten döntései az Ő szabad elhatározásából születnek, ihletője pedig mindig a tiszta szeretet. Pontosan ezt nem voltak képesek megérteni Jézus hallgatói, amikor elmondta nekik a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet. Talán mi is úgy gondoljuk, hogy a szőlősgazda igazságtalan volt azokkal szemben, akik egész nap dolgoztak, de csak ugyanannyi bért kaptak, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Könnyen megértjük azokat, akik zúgolódtak. Csakhogy ez nem hatotta meg a szőlősgazdát. Felszólította a munkásokat, hogy jelentkezzen az, akivel szemben igazságtalan lett volna. Van-e köztük egy is, akinek nem adta volna meg azt, amit megígért neki? Akkor miért zúgolódnak? Vajon a gazda nem teheti a sajátjával azt, amit akar? Vajon megtilthatja-e neki valaki, hogy jót tegyen? Hiszen már maga az a tény, hogy dolgozhattak, ajándék volt számukra, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy senki sem veszi fel őket napszámba, és akkor nem tudtak volna semmit hazavinni családjuknak. Ez ennek a példabeszédnek az alapvető üzenete. Már maga az a tény, hogy Isten elfogad bennünket, az Ő ingyenes ajándéka. Ha ennél még többet is ad, akkor hogyan lehetne erre azt mondani, hogy igazságtalan velünk szemben? Fontoljuk meg inkább ennek az ellenkezőjét: mi lenne velünk, ha Isten tényleg a mi igazságosságunk szabályai szerint bánna velünk? Hol lennénk, ha igazságosan büntetné vétkeinket? Ebben a példabeszédben Isten érthetetlen logikájával találkozunk, amely nem az igazságosság, hanem az irgalmasság logikája. Ha ezt megértettük, vagyis hogy mi nem hivatkozhatunk semmiben sem Isten igazságosságára, hanem csak irgalmára, akkor a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet, de saját életünket is más fényben leszünk képesek látni, mert megértjük azt, hogy mindaz, amivel rendelkezünk, Isten irgalmának ingyenes ajándéka és nem fogjuk többé Isten igazságosságát követelni sem a bűnösökre, sem a saját részünkre, hanem csendesen lehajtjuk fejünket Isten végtelen jósága és irgalmassága előtt és hálát adunk neki mindenért, amit eddig nekünk ajándékozott. Erről és az ilyen Istenről beszélt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amelynek tényleges szereplői nem a szőlőmunkások, hanem az igazságosság és az irgalom párbeszéde, amelyben, szerencsére, az irgalom kerül fölénybe!

Gondolatok évközi 24. vasárnap

A vasárnapi evangéliumi szakasz Mátétól a szívtelen szolga példabeszédét állítja elénk. Amikor Péter ezt kérdezi Jézustól: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Jézus így felel: „Nem mondom: hétszer, hetvenszer hétszer.” Vagyis igen sokszor, mindig, feltétel nélkül. És következik a szívtelen szolgáról, helyesebben az irgalmas szívű királyi emberről, aki elengedi szolgája tartozását, de megbünteti az ő példáját nem követő szívtelen szolgát. Az Isten Országának újdonsága, örömhíre, amelyet Jézus hirdet, és amelyről az evangéliumok tanúskodnak: az Atyaisten emberszeretete, jóság, végtelen irgalma. Az Ő követe, közvetítője Fia, Jézus, aki ennek az irgalmas, megbocsátó szeretetnek megtestesülése.

Ma a gyűlölködéstől, igazságtalanságoktól, bosszúállástól szétszaggatott világban a keresztény hívőknek kell – az Atyaisten és Jézus példájára – a megbocsátó jóság követeinek, közvetítőinek lenniük. Legyünk a szívtelen világ szíve! De tudjuk, tapasztaljuk, milyen nehéz a megbocsátás. Hányszor halljuk, még keresztények körében is: „Felejteni talán tudok, de megbocsátani nem!” Pedig naponta imádkozzuk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Milyen jó, hogy Isten nem olyan, mint mi, nem követi a mi szívtelen magatartásunkat! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat, az elkövetett bűnt már nem tekintjük rossznak, de az ítéletet Istenre, az örök Bíróra bízzuk, és igyekszünk mentegetni a vétkező, miket megbántott személyt. Mindig gyűlöljük a rosszat, a bűnt, de az embert, felebarátunkat – Isten kegyelmi segítségével – igyekszünk szeretni.

Milyen nehéz nekünk megérteni Isten ingyenes emberszeretetét! A fiatal jezsuita jelölt, a sokat szenvedett Kaszap István ezt jegyezte fel kevéssel halála előtt: „Ez a legnagyobb bölcsesség: hinni Isten emberszeretetében!” Nem pogány, hanem jézusi bölcsességről van szó, amely a hitből fakad. Igen nehéz ez a hit a szenvedés, balsors megtapasztalásakor, amikor „Isten oltókése” sebez meg bennünket, hogy nem sejtett szépségeket csiholjon ki lelkünkből. Nehéz ez a hit, amikor környezetünkben, családunkban, baráti körünkben, hazánkban és szerte a világon az igazságtalanság, erőszak, háborúk, természeti katasztrófák miatt tömegesen szenvednek és halnak az emberek. Hol van az Isten? Hol a gondviselő mennyei Atya? Hallgat az Isten, nincs szív gyermekei szenvedésére?

Természetesen, itt most nem lehet pár perc alatt valamiképpen megválaszolni e gyötrő kérdéseket, amelyek az ószövetségi Jóbtól és a zsoltárostól, Szent Ágostonon és számtalan szenten át egészen korunk vértanúiig, a totalitarizmusoktól és igazságtalanságoktól szenvedő világban a szenvedőket szorongatják. A mai protestáns és katolikus teológia a „szenvedő Istenről”, a keresztre feszített Jézusról szóló eszmélődésben keresi a választ a misztériumra. Itt most csak François Varillon francia jezsuita magyarul is megjelent könyvéből – Isten alázata és szenvedése (SZIT, 2002, 165-166) – idézek: „Isten saját Fiát sem kímélte meg, hanem mindnyájunkért áldozatul adta”, mondja Szent Pál (Róm 8, 32). És egy fél századdal később Szent János: „Az Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (3, 16). Ezek a szavak világosak: áldozatul adni, kiszolgáltatni. Nem feltételezhetjük, hogy a két teológus apostol ezt képzeli: az Atya „hidegvérrel” adja oda, szolgáltatja ki Fiát. Isten igazsága inkább úgy jelenik meg előttünk, mint fájdalmas szétszakítottság paroxizmusa. Mintegy mennydörgő kiáltást hallatnak a Szentháromság szívében. (…) Az embereknek nem adatik Istenről tökéletesebb kép – Istenről úgy, ahogy önmagában van – , mint az ember-Jézus, aki haláltusát vív, akit megcsúfolnak, és akit keresztre feszítenek.”

És Varillon még idézi XI. Piusz Miserentissimus kezdetű körlevelét., ahol a pápa könyörögve kéri az embereket, hogy vigasztalják Istent. És akiket meghökkent a pápai körlevélnek ez a kitétele, azoknak Szent Ágostont idézi: „Adj nekem olyasvalakit, aki szeret, és megérti, mit mondok.”

 

Gondolatok évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya Ezekiel próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta tudatosítja magában, hogy felelős azokért, akikhez küldetése szól. Ez ránk is vonatkozik: felelősek vagyunk egymásért.
A második olvasmányban Szent Pál tömören összefoglalja a parancsokat és kifejti, hogy a szeretet a parancsok foglalata. Van ebben az olvasmányban egy igen szép gondolat, amelyre nagy szükségük van a mai embereknek: „ A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak!”
Szent Máté evangéliumában két téma fonódik egységes egészbe: a testvéri intelem és a közös ima. Ez a két téma azért tartozik egybe, mert rávilágítanak a másokhoz való viszonyunkra. Nem lehet olyan valakivel együtt imádkozni, akit nem szeretünk, vagy akiről úgy véljük, hogy ő nem szeret bennünket. Mindez alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ember közti viszonyainkról és imaéletünkről.
Az evangéliumi olvasmány első része a testvéri figyelmeztetésről szól: „Ha testvéred megbántott, menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, hogy Jézus mennyire „modern” nyelven beszél. Érzékeny a másik ember jó hírnevére: „Ha testvéred megbántott, menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Ma ezt úgy mondanánk, hogy tartsd tiszteletben a másik magán életét, ne rontsd mások előtt méltóságát.
Egy másik dolog, amire felfigyelhetünk: Jézus azt mondja, ha úgy érezzük, hogy mi vagyunk a megsértett fél, akkor nekünk kell először lépnünk: „menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Mi leginkább azt várnánk el, hogy az a másik jöjjön el hozzánk, és alázatosan bocsánatot kérjen tőlünk. Jézus nem így képzelte el tanítványai nagylelkűségét. A megbocsátás sohasem lehet erkölcsi fölényünk fitogtatása. Jó tudni, hogy Jézus is így viselkedik velünk szemben. Amikor bűnösnek érezzük magunkat, nem kiáltatja velünk világgá gyarlóságainkat, hanem megelégszik azzal, hogy a szentgyónásban halkan, tanúk nélkül, csak a pap előtt megvalljuk bűneinket, aki a szerető Isten nevében megadja majd a feloldozást.
Az evangéliumi szakasz második része a közös imával, vagy még pontosabban, a kérő imával foglalkozik: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól”. Az első dolog, amire valószínűleg nagy örömmel felfigyelünk ennél az evangéliumi olvasmánynál, hogy Jézus mintha rehabilitálná a kérő imát. Igen gyakran a szónokok és lelki írók figyelmeztetetnek bennünket arra, hogy az ima elsősorban Isten dicsérete, nem pedig állandó kérés. Jézus mintha nem ismerné ezt a megkülönböztetést. Egyszerűen kijelenti, hogy kérhetünk az Atyától bármit, amit akarunk. Eszünkbe jut, mennyi mindent szeretnénk tőle kérni: egészséget és békét, jólétet és hosszú életet. De amíg így sorakoztatjuk kívánságainkat, valahogy kezd felmerülni bennünk a kétely, hogy valami még sem lenne rendjén. Tényleg jól értettük Jézus buzdítását, hogy kérhetünk bármit, amit csak akarunk, és mindezt feltétel nélkül? Ha ugyanis tovább olvassuk az evangéliumi szakaszt, akkor megjelenik egy furcsa feltétel. Igen, kérhetünk mindent, de csak úgy, hogy előbb megegyeztünk abban, hogy mit is akarunk kérni. És pontosan itt kezdődik a nehézség. A földműves esőt szeretne, a kiránduló szép időt; a férj kislányt szeretne, a feleség kisfiút; az elárusító sok gazdag vevőt, a vásárló sok olcsó árut. Ekkor rájövünk arra, hogy talán mégis jobb a Jóistenre bízni a döntést, mert különben összeveszne a világ.
Jézus tehát nemcsak jóságos, hanem realista is. Az egyetértést említve, Jézus egyik legsebezhetőbb emberi tulajdonságunkat érintette. Nagyon kevés dologban vagyunk képesek egyetérteni a másikkal. Ne tévesszen meg bennünket a látszat, mert ha valaki elfogadja a másik nézetét, ez még nem jelenti azt, hogy egyetért vele. A pszichológia ugyanis azt tanítja, hogy ahol két ember él együtt, vagy egymás mellett, szinte elkerülhetetlenül egyik lesz a domináns személy, vagyis aki kezdeményez, a másik pedig a passzív személy, azaz aki elfogadja a másik vezetését. Ez azonban nem egyetértés, hanem kompromisszum. Megalkuvás, esetleg meghunyászkodás. Az igazi egyetértés feltétele, hogy többen hasonló módon észleljék és értékeljék a valóságot. Erre, sajnos, csak ritkán vagyunk képesek, mert a gyakorlatban mindenki a maga igazát tartja igaznak, a maga nézetét helytállónak.
Mégis, ez az evangéliumi szakasz örömhír. Ez az örömhír pedig az, hogy nem vagyunk egyedül emberi vergődéseinkben. Az első részben megtudjuk, hogy a mennyországban figyelemmel kísérik földi életünket olyannyira, hogy amit a földön megkötünk, azt a mennyországban is érvényben tartják. A folytatásban pedig megtudjuk, hogy a mennyország nem hely, hanem személy, azaz a szerető mennyei Atya, aki szinte lesi gondolatainkat, imáinkat, hogy kiönthesse ránk szeretetének ajándékait.

Gondolatok évközi 22. vasárnap

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta megrendítő vallomása arról, mennyi szenvedést hozott neki a prófétai küldetés. Ez ma is aktuális üzenet: hitünk nemcsak az öröm forrása, hanem néha arra is késznek kell lennünk, hogy kicsúfolnak érte bennünket vagy éppen a meg nem értés tárgyává válunk,akár a saját családtagjaink körében is.
A második olvasmány Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből vett két soros szenvedélyes buzdítás, hogy gondolkodásunkban ne hasonuljunk ehhez a világhoz, hanem minden gondolatunk és viselkedésünk mércéje Isten akarata legyen. – ez a nyugodt lelkiismeret egyik alapja.
Szent Máté evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus megjövendöli szenvedését, amit azonban Péter nem akar elfogadni. Nem állhatjuk meg, hogy a mostani evangéliumi jelenetet olvasva ne emlékezzünk a múlt vasárnapi evangéliumra. Ott arról volt szó, hogy Péter kitűnőre vizsgázott, amikor megvallotta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Péter nagyszerű hitvallását úgy minősítettük akkor, hogy Péter kitűnőre vizsgázott. Nos, ezúttal Péter csúnyán megbukott egy másik vizsgán: nem volt képes megérteni, miért kellene Jézusnak szenvednie. Jézus nemcsak, hogy „nagy szamárnak” mondta Pétert, mint a tanárok szokták nevezni a bukott diákot, hanem egyenesen sátánnak minősítette őt.
Péter esete több dologra figyelmeztet bennünket. Gondolhatunk arra, hogy Jézust követni csak úgy lehet, hogy ha felvesszük a keresztet. Arra is gondolhatunk, hogy Jézust követni csak osztatlan szívvel lehet. Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is, amelynél érdemes lesz elidőzni: Jézus becsületessége.
Jézust senki sem vádolhatta meg azzal, hogy hitegette volna követőit. Mindig, amikor valakit meghívott, valamiképpen tudtára adta, hogy ennek ára van. Lukács evangéliumában több ilyen esetről olvasunk. (Lk 9,57-62). Amint mentek az úton, valaki megszólította: „Követlek, bárhová mész is.” Jézus azonban figyelmeztette: „A rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Jézus lényegében azt mondta ennek a jó szándékú embernek, hogy fontolja meg jól, hajlandó-e vállalni a nehézségeket, megfizetni azt az árat, amelyet a tanítványi életstílus megkövetel. Ez ma is érvényes, hisz kereszténynek lenni nem „gyerekjáték”. Nem biztos, hogy szívességet tesznek az Egyháznak azok, akik azt hangoztatják, hogy erkölcsi elvárásai túl magasak. Az Egyházban nem a számok számítanak, hanem a minőség. – Engem is szokott vigasztalni ezzel a gondolattal egy nagyon kedves Barátom,”Emberem”.
Lukács evangélista beszámol egy másik esetről is, amikor valaki felkínálkozott tanítványnak, de előbb szeretett volna elbúcsúzni a családjától, visszatérni házába, mintegy elsiratni a múltját. Ennek Jézus egy ősi igazsággal válaszolt: egyetlen szántó sem képes egyenes barázdát vágni, ha hátratekintget. Vannak emberek, akiknek a szíve valahogy mindig a múltban kóborol. Ezek sohasem mennek előre egyenes úton, hanem állandóan a régi szép időket siratják vissza. A keresztény alapmagatartás viszont a remény: a jövőre, a feltámadásra, az örökkévalóságra való odafigyelés.
Jézus a végsőkig becsületes volt az emberekkel szemben: senkinek sem ígért könnyű életet, hanem majdnem túlzott realizmussal ecsetelte a tanítványi sors követelményeit. Ennek kapcsán szeretnénk feltenni a kérdést: Mi a becsületesség?
A becsületességet túl gyakran lefokozzuk puszta erkölcsi magatartásra, de az sokkal több annál. A becsületesség lelki minőség és egy tágabb keretbe ágyazódik bele: olyan értékek képezik hátterét, amelyekért érdemes élni, vagy ha kell, meg is halni. Egyes pedagógusok pontosan abban látják a mai társadalom „becstelenségét”, hogy már nem fogad el kikezdhetetlen értékeket, megfellebbezhetetlen igazságokat és semmit sem tart szentnek. A becsületesség alapja viszont az élet tiszteletben tartása, amely nem a „mi találmányunk”, hanem Isten ajándéka. Becsületesen nem lehet viselkedni másképpen, csak úgy, hogy az ember becsületesen él. Pontosan erre tanít Jézus példája, aki maradéktalanul felvállalta az Atya által neki szánt küldetést és ezt a végső következményekig – a keresztig, a halálig – magáénak vallotta.
A becsületesség tehát emberségünk minőségének mércéje és mutatója. A becsületes élet vezérelve nem az evangéliumi esztelen újgazdag hivalkodása, hogy mivel mindene megvan, élvezheti az életet, hanem szent Pálnak a fiatal Timóteushoz intézett buzdítása, hogy őrizze meg a rábízott kincset (1Tim, 6,20). A házastárs – ránk bízott kincs, a papi hivatás – ránk bízott kincs… Egy jó Barát szintén ránk bízott kincs…Szent Pál ezt így vonatkoztatta magára: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7), amit mi viszont így fordítanánk le: „becsületesen éltem”. Csak úgy érdemes élni, hogy az ember élete végén kimondhassa ezt a nagyszerű mondatot: „A jó harcot megharcoltam”.

Gondolatok évközi 21. vasárnap

A mai evangélium megértésének kulcsa a felolvasott részlet két
kijelentése. Az egyik Péter hitvallása Jézusról, a másik pedig Jézus
kijelentése Péterről. Péter az Úr kérdésére mondja: “Te vagy a
Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Jézust ugyan nem kérdezi senki
arról, hogy mit gondol Péterről, ő mégis egy rendkívül fontos
kijelentést tesz, amely Péter elsőségét alapozza meg az apostolok
sorában, amikor őt olyan sziklának nevezi, amelyre az általa
létrehozott közösséget, az Egyházat építi.
Ahhoz, hogy a két kijelentés jelentőségét valóban megértsük,
szükségesnek érzem egy másik evangéliumi jelenet felidézését, mégpedig
Péter és Jézus első találkozását. Szent János evangélista leírja, hogy
Pétert az ő testvére András vitte el Jézushoz. Ekkor Jézus ezt mondta
neki: “Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved. Ez azt jelenti,
hogy Péter, vagyis szikla” (vö.: 1,40-42). Jézus tehát előre jelzi,
hogy Péter milyen új nevet és ehhez kapcsolódóan új küldetést fog majd
kapni. Érdekes, hogy a mi Urunk most látja először ezt az embert, nem
tud róla semmit, de mégsem csupán az egyszerű halászembert látja az
előtte álló egyszerű halászban, hanem már ekkor meglátja benne a
sziklát, a szilárd alapot, akire majd építeni fogja Egyházát. És éppen
ez a kijelentés köszön vissza, ismétlődik meg a mai evangéliumi
szakaszban. Az első találkozástól, illetve az új név adásától kezdve
Jézus megkülönböztetett figyelemmel tekint Péterre. Jelen van a
színeváltozáskor a Tábor-hegyen, Jairus lányának feltámasztásakor és az
Olajfák-hegyé kezdődő szenvedésnél is, s több alkalommal is ő szól az
apostolok nevében. Ezekben és más esetekben az evangélisták a jelenlévő
apostolok felsorolásánál mindig Pétert említik elsőként.
A különleges péteri szolgálat alapjául szolgáló jézusi megbízás után
vizsgáljuk meg a továbbiakban Péter hitvallásának tartalmát. Jézus
tanítványaként Péter azt tapasztalja, hogy mestere megragadóan és
meggyőzően tanítja az embereket és emberileg megmagyarázhatatlan módon
képes a betegségek megszüntetésére. Talán ez készteti őt arra, hogy
mesterében ne csupán egy embert lásson, hanem felismerje és megvallja,
hogy ő az Isten Fia. Péternek, a galileai halásznak az életében a
Jézussal való találkozás hozza meg a fordulatot. Ettől kezdve állandóan
Jézussal van, részese mindannak, amit a Mester hirdet és tesz,
felkészül arra a különleges feladatra, amit emberhalászatnak nevezünk.
Hitvallása után bízza meg az Úr apostolát felelősségteljes küldetésének
gyakorlásával.
Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy Péter óriási változáson ment át,
hiszen az egyszerű halászból a krisztusi közösség első vezetője lett.
Igen, valóban változásról van szó, de én szívesebben fogalmazok úgy,
hogy Péter hatalmas lelki fejlődésen ment át, amelynek lényege a
Krisztushoz hasonulás. Ez teszi őt alkalmassá arra, hogy Krisztus
feltámadását és mennybemenetelét követően a közösség vezetője legyen és
megerősítse az embereket a hitben. Ezekben napokban olvasom a
beszámolókat és nézem a képes híradásokat Péter apostol jelenlegi
utódának, XVI. Benedek pápának spanyolországi látogatásáról. A
Szentatya a Madridban zajló Ifjúsági Világtalálkozón vesz részt.
Szavaiból és a fiatalok tanúságtételeiből kihallom a találkozó
üzenetét, amely a jelenlévőknek és világon szerte élő minden
kereszténynek, fiatalok és időseknek egyaránt szól: A hitben való
megújulás lehet az alapja életünk megújításának.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 887950
mind – siem 2011