Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz próféta könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy a prófétát ki akarják űzni az országból, de ő nem hajlandó menni, mivel küldetése Istentől származik, ezért neki kell engedelmeskednie. Ez üzenet nekünk is: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.
A második olvasmányban Szent Pál szintén a kiválasztottság témáját mélyíti el efezusi híveinek. Az Apostol két igazságot tesz egymás mellé: a kiválasztottság tudatát és a hálaadást. A kiválasztottság tudata arra ösztönöz bennünket, hogy magasztaljuk Isten fölséges kegyelmét. A hívő ember valamiképpen állandóan Isten jelenlétében jár és hálás szívvel gondol arra, mennyi kegyelemben részesült azáltal, hogy felismerte Isten iránta való végtelen szeretetét.
Az Evangélium beszámol az apostolok első küldetéséről. Három dolgot tudunk meg erről a küldetésről. Először megtudjuk azt, hogy Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldött, minden apostol, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus kettesével szétküldte őket. Jézus részletes utasításokat adott nekik: mit vigyenek magukkal az útra, hogyan viselkedjenek az emberek házában, azoknál, akik befogadják őket és azoknál, akik nem fogadják be őket. Szép Jézusnak ez a gesztusa. Kiérezzük belőle az aggódó szülői szeretetet, mint amikor az édesanya először küldi kisgyermekét az iskolába, vagy kamasz gyermekét egyedül engedi el hosszabb útra. Jézus bennünket is gyengéd, szinte szülői szeretettel bocsát utunkra és aggodalommal kísér bennünket küldetésünk minden útján.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus hatalmat adott apostolainak a tisztátalan lelkeken. A „tisztátalan lélek” a Szentírás szóhasználatában minden olyan erőt jelent, ami gúzsba köti az embert; ezt a kifejezést alkalmazza betegségekre és más emberi tragédiákra is. Jézus tehát felszabadító hatalmat adott apostolainak. Az Evangélium, a hit, sohasem leigázó, hanem ellenkezőleg: mindig felszabadító valóság.
Van azonban ennek az evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata. A beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amelyet első tekintetre szinte észre sem veszünk, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.
Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott. A keresztény lelkiség egyik titka az, hogy tudunk Jézus jelenlétében élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri.

Gondolatok Évközi 14. vasárnap

A szentírástudósok egybehangzó véleménye szerint a négy evangélium közül a második, azaz Szent Márk írása keletkezett a legkorábban. Márk evangéliuma nagyon rövid és könnyen áttekinthető, hiszen tulajdonképpen Jézus útját írja le Galileától Jeruzsálemig. Jézus élete igazi életútként tárul elénk, hiszen elindul a galileai Názáretből, ahol felnevelkedett, útja során mindenütt tanítja az embereket és csodákat tesz szemük láttára, s végül megérkezik Jeruzsálembe, szenvedésének, halálának városába. Feltámadását követően újra Galileában látjuk Őt viszont (vö.: Mk 16,7), ahol újra találkozik apostolaival, majd felment a mennybe. E földrajzilag pontosan követhető út mögött felfedezhetjük ugyanakkor a Jézus emberségének megismerésétől az Ő istenségének felismeréséig vezető utat, egy olyan utat, amely az emberek részéről a hitetlenségből a hit felé vezető út. Talán érdemes lesz számunkra mai elmélkedésünkben átnézni ennek az útnak néhány állomását. Szent Márk a következő mondattal vezeti be evangéliumát: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete” (Mk 1,1). Ez a kezdőmondat pontosan jelzi, hogy mi a szerző célja, hová szeretné elvezetni az olvasót, tudniillik a Jézusban, mint az Isten Fiában való hitre. Jézus egykori hallgatói, beleértve tanítványait is, természetesen nem innen indultak el hitbeli fejlődésük útján, hanem ez inkább a későbbi olvasóknak, köztük nekünk is szól megjelölve a végső célt: elfogadni Jézus istenségét. Márk különös figyelmet szentel Jézus csodatetteinek leírására, amely cselekedetek vagy előzetes hitet kívánnak a gyógyulni vágyó betegektől, vagy hitre ébresztik őket, valamint több esetben a csodák szemlélőit is. Ezen a hit-úton nagyon érdekes jelenet a názáretiek hitetlensége, amelyről a mai evangéliumi részben olvastunk. Útja során Jézus hazatér gyermekkora városába, Názáretbe, ahol az emberek azt gondolják, hogy jól ismerik őt, s Jézus is joggal gondolhatja, hogy jól ismeri azokat, akik körében felnevelkedett. A történetből kiderül, hogy egyik sem igaz. Mind a názáretiek csalódnak Jézusban, mind Jézus csalódik őbennük. Kiderül, hogy a város lakói csak részben ismerik Jézus személyét, azt ugyanis képtelenek elfogadni, hogy ő az Isten küldötte, s továbbra is csak egy ácsot látnak benne. Jézus azért csalódott bennünk, mert bizonyára azt várta, hogy ezek az emberek is hittel fogadják majd őt, ahogyan más helyeken is tapasztalta. Názáret lakói viszont kételkedésükről, hitetlenségükről adnak tanúbizonyságot, amelyen az Úr meglepődik, tehát biztosan más fogadtatásra számított. A kölcsönös csalódás után Jézus folytatja útját, indul, hogy tovább tanítsa az embereket. A Názáretben történtek rávilágítanak arra, hogy a tanítás hallgatása és a csodákban való részesedés sem vezet el feltétlenül mindenkit a hitre. De térjünk most vissza Jézus útjához, s nézzük a pozitív élményeket! Márk evangéliumában két nagyon fontos hitvallás található. Az első Péter apostol hitvallása, aki Jézus azon kérdésére, hogy kinek tartják őt, ezt válaszolja: „Te vagy a Krisztus” (Mk 8,29). Ez a hitvallás az evangélium középpontjában található, egyrészt lezárja Jézus csodáinak sorozatát, másrészt felvezeti a szenvedés útját. Egyrészt tehát a rendkívüli csodák bizonyítják Jézus istenségét, s az erre adott összefoglaló válasz Péter vallomása, másrészt pedig a megváltásunkért vállalt szenvedése és kereszthalála is az Ő istenségét tanúsítja. A szenvedés útja ennek megfelelően a másik fontos hitvallással éri el tetőpontját, amikor Jézus keresztje alatt halálát látva a százados megvallja: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mk 15,39). Márk eddig szeretne vezetni minket. Elvezet a kereszten függő Jézushoz, aki Isten Fiának bizonyul. Ezen a ponton a feltámadás és a mennybemenetel egészen rövid leírását követően gyakorlatilag véget ér az evangélium, de nem ér véget a hit útja az olvasók számára. Az evangélium olvasója a szerző szándéka szerint válaszút előtt találja magát: elfogadja vagy elutasítja a hallottakat? Hisz-e Jézusban, az Isten Fiában vagy elutasítja Őt? Ezt a nyitva hagyott kérdést Márk egy nagyon érdekes jelenettel teremti meg, amelyet talán észre sem vettünk eddig, de amely Márk írásának egyik legtalányosabb része. A húsvét hajnalban a sírhoz igyekvő asszonyok nem találják Jézus testét, hiszen már feltámadt, s ekkor azt a parancsot kapják, hogy vigyék el a feltámadás hírét és mondják meg a tanítványoknak, hogy Galileában újra láthatják az Urat. Az asszonyok ekkor elfutnak, de félelmükben „nem mondtak senkinek semmit” (Mk 16,8). Mintha csak azt akarná ezzel Márk sugallni, hogy mindazt, amit az asszonyok nem mondtak el, azt az olvasónak, a hitre eljutottaknak kell elmondaniuk. Mert a feltámadás örömhíre nem maradhat titokban. A feltámadás hirdetésének parancsa ugyanis nem csak a jámbor asszonyoknak szólt egykoron, hanem szól mindannyiunknak, akik keresztények vagyunk. Ne a hitetlen názáretiek legyenek a példaképeink! Szent Márk hitet ébresztő evangéliuma tegyen minket hitvallókká és hithirdetőkké!

Gondolatok Évközi 13. vasárnap

Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség könyvéből vett szakasz, amely kifejti, hogy a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Ennek megfordítottja, hogy Isten minden örömünk forrása.A második olvasmányban Szent Pál elismeri a korintusi hívek nagylelkűségét, amellyel mások megsegítésére siettek Az Evangélium két csodás gyógyulásról számol be. Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét. Jézus gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy meggyógyít-e bennünket Jézus csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.Olyan világban élünk, amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Az ember statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok szinte csúfondárosan válaszolják: “Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De Ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.Vigasztaló a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása. Jézus akkor is elmegy Jairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus bátorítja a reményvesztett apát: “Ne félj, csak higgy!”Jézus a lehetetlenek ura is. Ez az esemény felhívja figyelmünket arra az alapvető igazságra, hogy a hit ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen hithez.Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk. Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál dicséri a korintusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt. A csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett, de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából, amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!

Gondolatok Évközi 12. vasárnap Keresztelő Szent János születése

Kresztelő Szent János születéséről szépen beszámol nekünk Szent Lukács evangélista. Már a születése után nyolc nappal csodás esemény tanúi lehetnek Erzsébet és Zakariás szomszédjai és rokonai. De emlékezzünk csak vissza. Már Mária Erzsébetnél tett látogatásakor is egy csodának lehettünk tanúi, mikor felujjongott Erzsébet méhében a ma Keresztelő Jánosként ismert magzat. Jézus előfutára és az Ószövetség utolsó prófétájaként tiszteljük, de fontosabb, hogy tanítását, mellyel az Úr útját egyengette, minél mélyebben szívünkbe ültessük. Az Egyházi év folyamán a szentek közül csak Szűz Mária és Keresztelő Szent János születésnapját ünnepeljük, katolikus egyházunk tanítása szerint ugyanis János megszentelődött anyja méhében, mikor a Megváltóval találkozott. 6 hónappal idősebb volt Jézusnál ezért ünnepeljük a mai napon június 24-én. Éppen 6 hónap telt el karácsonytól, mikor az év legsötétebb éjszakáján a csendes betlehemi istállóban felragyogott megváltásunk fénye egy egyszerű kisded születésében, melyet a csillag már előre jelzett. 6 hónap elteltével így jutottunk el a hagyomány szerint az év leghosszabb napjához. (Bár igazából tudjuk hogy a nyári napéjegyenlőség június 22-én volt, a téli napéjegyenlőség pedig december 22-én köszönt ránk.) Eddig hosszabbodtak a nappalok, mától rövidülnek. Az egyházatyák írásai szerint erre utal János mondása Jézusról: “neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell” (Jn 3,30) János az, aki rámutat Jézusra, már innen nyár 6 hónap távolságából is. De ugyanakkor közelről is, hiszen a mi lelkünkben kell megszületnie Krisztusnak. Ez az, amit ma ünnepelt szentünk egész életében hangsúlyozott: A bűnbánat. A bűnbánat keresztségével keresztelt, és mély őszinte megtérésre hívott. Figyelmeztet, hogy ahhoz, hogy Jézushoz menjünk, szükségünk van mély, őszinte bűnbánatra. Ez azt jelenti, hogy visszatérek a Jó Istenhez. Ha apró vétkekkel sebeztem is meg, akkor is lehet őszinte a bánatom. Isten nélkül lehet élni, de nem érdemes. Nem azért végzünk bűnbánatot, mert félünk a rettenthetetlen Istentől, hanem mert megbántottuk a szeretet Istenét. Időnként le kell raknunk terheinket. A léghajó akkor tud fölemelkedni, ha kidobjuk belőle a homokzsákokat. A mi lelkünknek is szüksége van a terhektől való megszabadulásra. Keresztelő Szent János életében a csoda úgy tűnik mindennapos volt. Már anyja méhében kiválasztotta őt magának az Úr, amint arra Izajás próféta utalt a mai olvasmányban, és felujjongott örömében a Megváltó közeledtére. Nekünk is ezzel az örömmel kell fordulnunk Krisztus felé, aki szeretetből jött közénk, és velünk maradt az Oltáriszentségben. Zakariás ajka is megnyílt és magasztalta az Istent, a szomszédokat pedig félelem fogta el. A mi hivatásunk, keresztény katolikusoknak, hogy merjük megmutatni Krisztus ennek a bűnöktől terhelt beteg világnak. Nemcsak vallásos cselekedetekkel, hanem őszinte egymás és Isten iránti szeretettel. Nekünk örülnünk kell, hogy Jézus szeretettel fordul felénk. De nagy öröm, hogy az Isten maga mögé dobja a bűneinket. Elfelejti. És ma született bárányként mázsás köveket, bűnöket ledobva léphetünk ki abból a három ajtós szekrényből, amit gyóntatószéknek hívunk. Ennek az ujjongó örömnek a tüze lobogjon szívünkben, hiszen új életre születhetünk. Ősi magyar népünk a mai napon szalmából font koszorúkat gyújtott a gyermekáldás reményében, mely a tűzből támadt életre utalt. Egyházunk mára a Szent Iván éji tűz szentelését a szentelmények közé vette. Felsőszentiván népe úgy magyarázza a tűzugrást, hogy a látogatás alkalmával Keresztelő Szent János –szláv megfelelője Szent Iván- édesanyja méhében ugrált az örömtől, ezért kell a tüzet 3x átugrani, hogy János közbenjárására a Szentháromság nagyobb kegyelmet adjon. Ha a földi életre való születést ilyen szép szokásokkal vette körül hívő magyar népünk, akkor mennyivel inkább hasznos lelki születésnapunkat lobogó szeretetünk tüzével ünnepelnünk. Minden szépen elvégzett szentgyónás mennyei születésnap, mely által a bűn halálából, az Atya kegyelméből születünk újjá. Legyen közbenjárónk a mai napon Keresztelő Szent János, aki Megváltónk útját a bűnbánat keresztségével előkészítette, hogy a mi szívünkben is megszülethessék Krisztus, és így megmutathassuk a világnak, hogy Isten mennyire szeret bennünket. Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus Urunk eljövetelére, kérünk, add meg népednek a Szentlélek örömét, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Gondolatok Évközi 11. vasárnap

Az évközi tizenegyedik vasárnap első olvasmánya Ezekiel próféta könyvéből vett vigasztaló üzenet, hogy Isten újra felemeli népét. A próféta ezt az üzenetet az új hajtás képével ecseteli. Néha talán mi is úgy érezzük magunkat, mint a lelombozott fa, ezért nekünk is szükségünk van arra a bátorításra, hogy Isten a mi életünket is képes újra lombos fává növeszteni. A második olvasmányban Szent Pál azzal igyekszik bizalmat önteni korintusi híveibe, és velük együtt belénk is, hogy ne csüggedjenek el mostani életük viszontagságai miatt, mert Isten kegyelme működik bennük. Az evangéliumban Jézus példabeszédét olvassuk az Isten országáról, amit ezúttal a földbe vetett maggal hasonlít össze. Először elmondja azt, hogy amikor a magvető elvetette a magot tovább már nem ura annak sorsa felett, hanem a mag további fejlődése egy egész sor körülménynek van kitéve, mint például a föld, az eső és a napfény. A magvető további munkája a termés begyűjtése lesz. A példabeszéd második részében Jézus a mustármaghoz hasonlítja az Isten országát. Ezúttal a szerény kezdet és a gazdag eredmény közötti ellentétre helyezi a hangsúlyt. Történelmileg, amikor ez a hasonlat elhangzott, Jézus jövendő országa, a kereszténység, még ténylegesen igen szerény kezdetnek mutatkozott. A kereszténység ma már óriási fa. E két hasonlat sokat mondhat a mi lelki életünkre vonatkozóan is. Isten igéje csendesen dolgozik a lelkünkben anélkül, hogy ezt mi vagy mások észrevennék. Isten kegyelme működik bennünk, alakítja napról napra gondolatainkat, szándékainkat, akaratunkat. Nagyszerű keresztény hitünkben az a tudat, hogy vallásosságunk nem követel meg tőlünk látszatos tetteket, kemény vezekléseket, szigorú lemondásokat. Valaki esetleg kérdezhetné, akkor miért vezekeltek a szentek? A válasz egyszerű: nem azért, hogy kiérdemeljék Isten szeretetét, hanem azért, mert úgy érezték, hogy így tudják legjobban kifejezni hálájukat azért a kegyelemért, amely már bennük működött. Az aszkézis, a lemondás és a vezeklés, nem feltétele az életszentségnek, hanem első gyümölcse. A szentek nem keserves jajgatással vezekeltek, mint a farizeusok, hanem örömmel és hálatelt szívvel, megszívlelve Jézusnak azt a figyelmeztetését, hogy imáikat és böjtjüket akkor végezzék, amikor senki sem látja őket. A mi részünkre is ez az életszentség útja: figyelünk azokra a kegyelmi indításokra, amelyek kis magként bennünk működnek és keresik útjukat a teljes beérés felé. A másik tanulságot a kis mustármag példájából vonhatjuk le. Isten országában nem mindig érvényesülnek az evilági kategóriák, amint azt világosan kifejtette Jézus a nyolc boldogságban, amikor boldogoknak nyilvánította a szegényeket és üldözötteket. Nos, hasonló módon a “kicsi” és “nagy” fogalmak is mintha helyet cseréltek volna Jézus országában. A Boldogságos Szűzanya hálaénekében ellentétbe helyezi a gőgösöket az alázatosakkal, Jézus pedig világosan leszögezte, hogy a kicsik lesznek a legnagyobbak a mennyek országában. Ennek az evangéliumi logikának nagyszerű üzenete az, hogy életszentségünket nem az emberek szemében tűnő nagy vállalkozások alapozzák meg, hanem azok a mindennapi, hétköznapi ügyes-bajos tevékenységek, amelyeket Isten iránti szeretetből teszünk. Még egy gondolat idekívánkozik, éspedig az Egyházról, amely Isten országának látható jelenléte. Reá is érvényes a kis mag és a mustármag példázata. Az Egyházban is működnek belső kegyelmi erők, ami miatt nem kell félnünk, hogy evilági erők képesek lesznek megállítani növekedését. Az Egyházban is sokszor megismétlődik, hogy egy szerény kezdeményezés terebélyes fává lesz az évek során. Gondoljunk csak bármelyik szerzetesi közösségre, amelyek igen gyakran egy ember karizmájából születtek. Ha a történelemből akarunk példát venni, akkor gondolhatunk Assisi Szent Ferencre, aki egyedül elindított egy akkora lelki mozgalmat, amely még ma is erőteljesen jelen van az Egyházban és a világban. Az újabb kori példák közül gondoljunk Boldog Teréz anyára, aki egyedül indult el Kalkutta szegénynegyedeinek utcáin, hogy néhány év leforgása alatt tette és műve felébressze a világ lelkiismeretét. Vigyük magunkkal a vasárnapi evangélium örömhírét: Isten ma is csodálatosan jelen van és működik mindegyikünk szívében, az Egyházban és a világban.

Gondolatok Évközi 10. vasárnap

A mai liturgia az üdvösség történetének első lapját nyitja fel, s a Teremtés könyvéből vett szakaszban a szent író elmondja a bűnbeesés következményeit, vagyis hogyan „játszotta el” az első emberpár a paradicsomi boldogságot.
A férfi és a nő áthágták az isteni parancsot és most Isten felelősségre vonja őket. Ádám Évára tolja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberi nemet. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a kígyót abszolút módon elítéli, sejtetni engedi az emberek üdvösségét: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet” (Tér 3,15).
Ettől a pillanattól kezdve a sátán az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedigaki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve(Jn12, 31)” (GS13). Jézus, az Asszony ivadéka, Mária fia véget vet a sátán hatalmának.
Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk1, 39). Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák és hatalmát a gonosz lelkek fejedelmének, Belzebub befolyásának tulajdonítják, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni őt a hallgatóság előtt.
A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk3, 26).
A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonosz lelket.
A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn… bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad”(28-29).
A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből. Vagyis Isten nem üdvözíti azt, aki nem akar üdvözülni.
Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást; az az Isten, aki azt kívánja tanítványaitól, hogy hetvenszer hétszer bocsássanak meg, vagyis végtelen sokszor, nem is szűnhetne meg felajánlani a megtérő bűnösnek az irgalmasságot. Éppen arról van szó, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.
A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. Jó megfontolnunk, hogy a kárhozatba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve – a régi mondás szerint.
Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.
Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól.
Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni. Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból, egy közösség tagjai közül “kérleli” és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni.
A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki, a fiúi együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. Amely a törvényben nem a tartalmat, a lelkiséget igyekszik meglátni, hanem csupán a betűknek akar eleget tenni, és amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom…
Kt. Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (35).
Természetesen itt nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatot, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.
Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.
Az evangéliumi részlet tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.
Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.
Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
A keresztény pedig úgy győzheti le, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – a keresztutat jelenti. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, és Szent Pál apostollal vallja, amit a szentleckéből olvastunk fel, hogy az ő érdemei által „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2 Kor4, 17). Adja Isten, hogy így legyen!

Gondolatok Úrnapja vasárnap

Jézus nyilvános működése során kenyeret szaporít, hogy megmutassa, ura a természetnek, sőt, még táplálni is tud bennünket. Azt még egy nem hívő ember is el tudja érni, hogy szűkebb-tágabb környezetének ura legyen, a táplálás viszont már hitet kíván. Lemondást és olyan lelkületet, amikor annak esélyét is elfogadjuk, hogy a táplált emberek visszaélhetnek a táplálékkal. Többlépcsős út ez. Jézus végigjárja. Olyannyira, hogy nemcsak táplál, hanem maga lesz a táplálékunk. Nagypénteken a világ, úgy tűnik, felfalja őt. Gyötrelmesen meghal a kereszten. De húsvétvasárnap dicsőségesen megjelenik. Mindezt megelőzi egy különös este, nagycsütörtök, amikor az ünnepi lakoma keretében önmagát adja nekünk. De lábat is mos. Dicsőséges mivoltát bízza az apostolokra, a lábmosással viszont jelzi, hogy rögös út vezet a dicsőséghez. Attól, hogy tiszta a láb, még eltörhet. A keresztség kegyelme még megkophat.
Jézus égből alászállott kenyérnek mondja magát. Ha kiragadjuk e mondatot a kinyilatkoztatás összefüggéséből, mindenki ujjonghatna, hiszen nem kell megtérés, készen kapjuk a kenyeret, nem kell érte fáradni, ráadásul egyenesen az égből száll alá. Nem véletlen, hogy a csodás kenyérszaporítás után Jézust erőszakkal királlyá akarják tenni. Az embert mindig is kísértette, hogy fáradság nélkül üdvözüljön. És az is biztos, hogy az az „ötezer” férfi igen vegyes erkölcsi szinten állhatott. De ott Jézus nem válogatott, hogy „te ehetsz, mert jó vagy”, „te viszont nem, mert sok rosszat tettél”. Isten felkelti napját jókra és gonoszokra.
Az Oltáriszentség esetében többről van szó. Vehetik a bűnösök is, de előtte gyónni kell. Sőt, igazából véve, mindenkinek gyónni kell, hogy vehesse és ehesse. Önmagunkra vonjuk az ítéletet, ha nem így teszünk. Ez nem látszik azonnal, hiszen pl. hány esetben halljuk templomba nem járóktól, hogy azért marad távol, mert ez vagy az is jár, és még áldozik is, pedig az élete nem mintaszerű. Ez nagy figyelmeztetés! Tehát a nem hívők is tudják, hogy milyennek kellene lenni a hívők életének. Persze ezzel önmaguk fölött is kritikát gyakorolnak. Mert azt is tudják, hogy kellene járni. De kibúvót mindig lehet találni.
Az Oltáriszentség igen különös táplálék. Valóban a velünk élő Jézus, mert itt és most is igaz, hogy senki nem lehet közömbös iránta. Szentekké nevel, de látjuk, hogy bizonyos szekták által a leggonoszabb változatot is ki tudja hozni az emberből. Annak idején is így volt. Akik Jézussal éltek, biztos, hogy formálódtak a belőle sugárzó tiszta szentség által. Tiszták lettek, de lehet, hogy még jobban begubóztak. Lásd Júdás vagy Pilátus helyzetét, akinek életsorsa maradjon Isten titka. Az Oltáriszentség közelsége azért mégis a megtérés szándékát erősíti, de legalábbis nem hagyja nyugton a közömbös embert.
A régebbi időkben csak ritkán volt szabad áldozni. A 20. század elején X. Piusz pápa szorgalmazta a rendszeresebb szentáldozást, s ezzel egy szerencsés szemléletváltást indított el. Még mindig őrzi néhány énekünk szövege a „rettegett” szentség gondolatát. Eszerint az Oltáriszentség olyan távoli szentség, hogy mi soha nem nőhetünk fel ahhoz az életminőséghez, amit Jézus hirdetett. Ez önmagában igaz, mert önerőből nyilván nem. De ha csak ezt hangsúlyozzuk, nagyon bele tudunk kényelmesedni bűnöktől iszapos világunkba. Tehát jó, hogy minden szentmisén járulhatunk szentáldozáshoz. A szentmise természetfeletti lakoma, és milyen ünneprontás lenne pl. egy menyegzői lakomán, ha elmennénk, de nem nyúlnánk az ételhez. Ugyanez a helyzet a szentmisén. Emlékeztessük a ránk bízott híveket, hogy hiányozzon nekik a szentáldozás, ha valami ok miatt nem járulhatnak áldozáshoz, és húsvéttól karácsonyig túl hosszú az a 8-9 hónap két szentgyónás között.Másik véglet a könnyelmű szentáldozás. Nemcsak személyes sorsunkra nézve káros, hanem a példaadás miatt is. Hiszen a keresztény ember akkor is példát ad, ha nem akar! A szentáldozás gyakorlata sokféle görcsös kényszerhelyzetet szült már az egyháztörténelem folyamán, de éppen úgy lehetett mindig túllépni ezeken, mert ez az örök élet kenyere. Ez a kenyér mindig friss, soha nem romlik meg, és ha szennyes lélekkel vesszük magunkhoz, akkor előbb-utóbb lelkiismeret-furdalást érzünk.Nagy jelzés az, amely néhány szentnek megadatott, hogy az átváltoztatás szavait kimondva átélték a megváltás nagyságát. Szent Pio atya példája is ezt mutatja.Étkezéssel vonunk magunkra ítéletet? Milyen furcsa, hiszen az ítélet gondolata mindig valamilyen rossz tetthez kötődik, és semmi köze az evéshez. Vagy mégis? Amikor valamit megeszünk, az belénk épül. A romlott és silány ételt a gyomrunk is megsínyli, de tartósabban fogyasztva az egész szervezetünk veszélybe kerül. Ugyanez érvényes szellemi szinten is. Mit engedünk lelkünkbe? Mivel tápláljuk természetfeletti létünket? Természetes étellel? Személyes üdvösségünket személytelen, gépies, arctalan, egyszóval szellemileg műanyag táplálékok vételével kockáztatjuk.Az Oltáriszentség lelki igényt támasszon bennünk, hogy az áldozás nyomán már ne vegyünk észre, és ne engedjünk magunkba mindent, amivel a világ kecsegtet. Jó, hogy évente legalább egyszer kivisszük a szentséget az utcára. Szenteljük meg az utcát, hogy az utcai állapotok ne szorongassanak annyira!

Gondolatok Szentháromság vasárnap

A Szentháromság titkával is így vagyunk. Általában idegenkedünk a hittitkok vizsgálatától, részben Isten misztériuma iránti tiszteletből, részben kényelemből. Egyfajta régi beidegződés él tovább, mondván, hogy készen fogadjuk el, amit Isten önmagáról mond. Ez rendjén van, de könnyen megfeledkezünk a folytatásról, hogy Isten világa nem valamiféle új tartalom, amelyet az emberek úgy kezelhetnek, ahogy akarnak, hanem üdvözítő és kikerülhetetlen találkozás Jézus Krisztussal, akit nem lehet megkerülni. Úgy vagyunk a hitigazságokkal, hogy vasárnaponként hallunk róluk a szentmisében, érezzük valamiféle kisugárzásukat, de nem annyira, hogy mindennapi életünkre, sőt erkölcseinkbe, testi-lelki zsigereinkbe behatoljanak. Ebből adódik, hogy egyazon templomban együtt lehetnek gyökeresen különböző hitvallású emberek. Vasárnap együtt mondják a Hiszekegyet, de hétköznap nem bírnak egymásra nézni. Eluralja őket saját észjárásuk, pártválasztásuk, és még sok minden más, ami nem összeköti, hanem elválasztja őket. Mégsem szabad őket képmutatóknak tartani, hanem lelkipásztorként az a feladatunk, hogy formáljuk őket. Például azzal a kérdéssel, hogy Jézus itt és itt, ebben a helyzetben mit tenne. Kevés plébánosi tapasztalatom van, de néhányszor már meglepődtem azon, ez az alapelv mennyire tudja tisztítani az emberek eszét. A Szentháromság titkát – éppen úgy, mint a többi hittitkot – ki kell csomagolnunk, hogy áthassa mindennapjainkat. Isten, amikor önmagáról beszél, nem blokkolja le józan eszünket, hanem megtoldja azt, és a világ darabokban való látásától az egységes látás felé mozdít.Mint minden hittitok, ezt is hasonlatokkal tudjuk megközelíteni. Ha hisszük, hogy Isten teremtette a világot, akkor abban mindhárom személy benne van. És ha körbenézünk a világban, lépten-nyomon különböző hármas egységeket fedezünk fel. Fizikai és szellemi dolgokban egyaránt. Egy folyónál az eredet, a folyó és a torkolat. Egy gondolatnál a gondolat megszületése, végbevitele és befejezése. Az idő titkában a múlt, a jelen és a jövő. Talán legismertebb hasonlat a család: apa, anya, gyermek. Egy fa esetében a gyökér, a törzs és a lombozat. Sorolhatnánk tovább. Mindegyiknek jellemzője, hogy egyszerre egy, de mégis három. Egyfajta szempontból egy, másfajta szempontból pedig három. Isten egy valami, de három valaki. Egyetlen istenség, de három személy, Atya, Fiú és Szentlélek. Az Istenhez közeledő ember a Szentháromság titkát úgy éli át, hogy különbségeit nem feladva egyetért a másikkal. S minél fontosabb kérdésekről van szó, annál jobban. A részletkérdésekben nem kell egyetérteni, ott a helye az egyéni ízlésnek és tehetségnek. Az Istentől távolodó ember fordítva működik. Azt, hogy „működik”, szinte szó szerint vehetjük, mert Istentől távolodva elveszítjük életünket, és sokféle külső erő játékszerévé válunk. Az Istentől távolodó (öntörvényű, önmegváltó) ember egy valaki marad, de egyre több valami szeretne lenni, végső soron mindennek birtoklója. Egy átlagos ember egy személyben mi minden tud lenni: családapa, postás, szomszéd, testvér, keresztapa, házfelügyelő, sporthorgász, kuratóriumi tag stb. Ez a sokféleség nem bűnös dolog, sőt, nagyon helyes, hogy az ember élete legyen sokszínű, és kapcsolatrendszere szerteágazó. Veszélyessé akkor válik a dolog, ha egyre több olyan dolgot vállalunk be, ahol nem tudunk tisztességesen jelen lenni, de akaratunkat ott is érvényesíteni szeretnénk. Ma divatossá vált, hogy egyre több dologban legyünk úgymond társtulajdonosok. Fontos, hogy életünk formálásába legyen beleszólásunk, de ma odáig jutottunk, hogy abba is beleszólhatunk, amihez semmi közünk. A telekommunikáció révén akár a másik magánéletébe is. Az isteni személyek azáltal mindenhatóak, hogy semmit se birtokolnak, hanem önmagukat adják. Az emberi személyeket megfertőzi a birtoklásvágy. Valójában semmi másnak nem kellene lennünk, egyes egyedül szentnek vagy Isten barátjának, és akkor ki fog tisztulni, hogy alacsonyabb szinten mit vállaljunk be. Ha istenítjük magunkat, akkor biztos, hogy személytelenné válunk. Isten nem isteníti magát, ez teljesen ellentmondana önajándékozó szeretetének. Az ember viszont csak akkor lesz ember, ha nem önmagát, hanem Istent akarja megvalósítani életében. Ma rengeteg az atya nélküli és a fiú nélküli ember. De még több a lelketlen ember. A Szentháromságot kihagyja életéből, ezért alapjában háromfelé esik szét az emberiség, persze ennek rengeteg felszíni szövevényével: Hiányzik az apa, tehát nem tudunk rendesen kezdeményezni, vagy bátortalanok vagyunk, vagy erőszakosak. Hiányzik a fiú, azaz nincs reményünk, és türelmünk bármit is létrehozni, mint szellemi vagy fizikai örökséget, és hiányzik a Szentlélek, azaz csak magunkra gondolunk, és a Szentlélek hiánya hozza magával anyátlan állapotunkat is. Kérjük a bennünk lakó Szentlélek erejében a Fiút, hogy közvetítse kiáltásunkat az Atya felé, hogy élni szeretnénk.

Gondolatok Pünkösdvasárnap

Pünkösdvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett drámai leírás, amelyben a szent író az Apostolok bátorságán keresztül ecseteli a Szentlélek jelenlétét. Ez ma is érvényes: a Szentlélek adja meg azt a bátorságot, amelyre mindenkinek szüksége van saját küldetésének területén. A második olvasmányban Szent Pál a Korintusiaknak írt levelében a Szentlélek adományait mutatja be és hangoztatja, hogy azokat mindig mások szolgálatára kapjuk.
Az Evangéliumban Jézus megjelenéséről olvasunk és arról a pillanatról, amikor átadja tanítványainak a Szentlelket: „Vegyétek a Szentlelket!”. Érdekesen fogalmaz Jézus. Nem azt mondja, hogy nektek ajándékozom a Szentlelket, vagy, hogy kiöntöm rátok a Szentlelket, hanem vegyétek a Szentlelket. Mintha csak azt mondaná: a Szentlélek a tiétek, akkor fordultok hozzá, amikor akartok, amikor szükségetek van rá, azaz mindenkor és mindenütt.
A másik érdekes körülmény az, hogy Jézus a Szentlelket az apostoloknak szánt küldetéssel köti össze: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket!” A Szentlélek tehát nemcsak személyes jólétünkre adott adomány, hanem mások felé való küldetésünk háttéri erőforrása.
A harmadik körülmény, amely megragadja figyelmünket, hogy Jézus a Szentlelket a békességgel köti össze. A szeretet mellett napjaink egyik legtöbbet emlegetett, és ennek következtében, bizonyos fokig értelmét vesztett szó a „béke”. Békét kívánunk egymásnak az új esztendő küszöbén, békéért imádkozunk a hívek könyörgéseiben, Krisztus békéjét adjuk tovább a szentmisében. Minden politikus a béke mellett száll síkra, amikor választási kampány előtt áll. De mi is tulajdonképpen a béke? Hogy a kérdés korántsem egyszerű vagy fölösleges, arra elégséges bizonyíték az a fogalmi zűrzavar, amely pontosan a „béke” fogalmát jellemzi. A nagyhatalmak a béke érdekében háborút indítanak, a katonákat ma „békefenntartó erőknek” hívják, az atomfegyverkezési verseny a békét kellene, hogy szolgálja, a válást pedig gyakran a családi béke nevében indokolják meg: „jobb békében elválni, mint állandóan veszekedni”. Nehezen érthető ez a logika: vajon nem lehetne így is érvelni: „jobb kibékülni egymással, mint megszegni házassági eskünket”?
A Szentírásban a béke a messiási ajándékok egyike. Maga Jézus igazolja ezt, amikor így búcsúzik tanítványaitól: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Ez annak az embernek a békéje, aki tudja, hogy élete Isten kezében van.
Az evangéliumi béke arra szólít fel bennünket, hogy Isten mindenkit ölelő szeretetét hirdessük, és arról tegyünk tanúságot, hogy Jézus minden emberért feláldozta életét. Senki nincs kizárva az üdvösségből. Ha ilyen magatartással közeledünk mindenki felé, akkor válunk a béke tanúivá.
A béke ajándékának befogadásához szükséges másik feltétel a belső megbékéltség. Szent Ambrus írja: „Mindaddig, amíg nem tisztítottad meg lelkedet az önző érdekektől, különösképpen a bűnös szokásoktól, nem leszel képes békét sugározni mások felé”. A lélektanból tudjuk, hogy a mások felé irányuló támadó magatartás majdnem mindig frusztrációból, kudarcélményből táplálkozik. A veszekedő ember magában hordozza azt a problémát, amely támadóvá teszi. A béke feltétele tehát a belső megbékéltség, ami itt azt jelenti, hogy nehézségeinkért, kudarcainkért nem másokat okolunk, hanem magunkra vállaljuk értük a felelősséget.
Minden keresztény arra hivatott, hogy a béke embere legyen, olyan ember, aki békében van Istennel és önmagával, ezért mások felé is sugározza ezt a békét, mivel a szívében hordozza az evangéliumot és ez nemcsak a múltra vonatkozik, hanem a jövőre is, hiszen a keresztény a remény embere, aki állandó készenlétben várja Ura eljövetelét. Ez pedig kegyelem, a bennünk élő Szentlélek adománya.
Az evangéliumi béke Isten üdvözítő tervében gyökerezik. A megváltás alapüzenete ugyanis az, hogy Isten szereti az embert. Ebből az következik, hogy béke csak az Istenre ráhangolt szívben találhat otthonra, majd pedig onnan koncentrikus körökben hullámzik tovább. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki elfogadja majd az általunk felkínált békét, egyesek talán egyenesen gyöngeségként bélyegzik meg, de ez nem változtat azon az alapigazságon, hogy hosszútávon csak a jóság képes győzni. A mi feladatunk nem az, hogy csodákat vigyünk végbe nemzetközi szinten, hanem csak annyi, hogy a béke kisugárzói legyünk közvetlen környezetünkben. Erre kaptuk a Szentlelket, bízzunk Benne és imádkozzunk Hozzá a békéért.

Gondolatok Urunk mennybemenetele vasárnap

Ismerős a népi mondás, mely szerint az igazi vendégnek kétszer szoktak örülni: akkor, amikor megérkezik, és akkor, amikor elmegy. Sokan Jézussal is így vannak. Szép és megható a karácsony; Máriával együtt mi is kézbe vehetjük és dédelgethetjük a kisded Jézust. Megrendítő a nagypéntek. A nem hívőből is kicsal bizonyos együttérzést ez a szerencsétlen ember, akit ronggyá vernek, majd keresztre feszítenek. Nem igazán tudunk mit kezdeni a húsvéttal, mert oly idegen annak a lehetősége, hogy feltámadott testben örökké éljünk. Mindezek nyomán éppen időszerű, hogy vissza is menjen a mennybe, így már nem zavarja kis köreinket. Sok embertársunk számára ennyi Jézus története. Mégis van benne valami nyugtalanító, és ez a mentségünk. Nem lehet elfelejteni és megkerülni Jézust, legfeljebb tudatosan kihagyni az életünkből.
Jézus úgy megy el, hogy még inkább velünk marad. Eddig egyetlen nép körében élt, most már Szentlelke által mindenkiben él. Eddig kevesen láthatták fizikai szemeikkel, most már mindenki láthatja a hit szemével. Újfajta emberi családot alapít. Nehezebb őt észrevenni, mert bűneink korlátolttá teszik szívünket, de a hiteles emberek által mégis növekszik ez a lelki család, amelyet egyháznak nevezünk . Jézus mennybemenetele nem fizikai helyváltoztatás, hanem olyan létforma kezdete, amely eddig ismeretlen volt számunkra. Mindig is szerettünk volna gondtalanul és veszélyek nélkül élni, de ez lehetetlen volt. Akik találkoztak a feltámadt Jézussal, biztos, hogy szívesen mentek volna vele együtt a mennybe, azonban nem ez volt a feladatuk.
Ha Jézus „felfelé” lép, mi nem követhetjük rögtön, hanem „oldalirányban” kell lépnünk – a másik ember felé. Egy táguló keret alakul ki.
Eszünkbe jut Jézus példabeszéde, hogy a mennyek országa olyan, mint amikor a hálóval mindenféle halat kifognak, a javát kiválogatják, a hitványát pedig eldobják. Sokszor panaszkodunk arra, hogy egyházunk tagjai nem annyira szentek, amennyire ez elvárható lenne. Első látásra szimpatikusabb egy kisegyház vagy egy szekta, mert ott olyan szívélyes és bensőséges a hangulat. Pláne, ha még anyagi egzisztenciát is ígérnek. Kétségtelenül szebb a csörgedező patak, mint a lassan hömpölygő folyam. De a tengerbe nem a patak folyik bele, hanem a folyam. És ha a folyam vizét megtisztítják, több ember jut ivóvízhez, mint a patak vizéből.
Jézus látta előre emberi nyomorunkat, állhatatlanságunkat, mégis meghívott országába. Elmegy, hogy még inkább velünk legyen. Ő, mint az Egyház feje már megdicsőült, mi, a tagok még nem, de a Szentlélek, a dicsőség lelke állandó nyugtalanságban tartja az embert, hogy formálja a világot, és előkészítse Jézus félreérthetetlen második eljövetelét.
Ha azt kérdezik tőlünk, mik vagyunk, azt válaszoljuk, hogy emberek. Ha azt kérdezik, kik vagyunk, megmondjuk a nevüket. A kettő mégis szétválaszthatatlan, hiszen személyünk irányítja természetünket. Jézusnak a megtestesüléssel ugyanolyan emberi természete van, mint bármelyikünknek, és az ő emberi természete már megdicsőült. Jézus nemcsak a földi harminchárom éve alatt volt Istenember, hanem most is az. Azzal, hogy a mennybe ment, nem vetette le az emberségét, mint használt ruhát, hanem bevitte a Szentháromság életközösségébe. Van már megdicsőült ember, senki sem mondhatja tehát, hogy ez lehetetlen. Lehet, hogy sokáig kerülgeti a kérdést, de halála közeledtével biztosan átéli, hogy hogyan tovább.
Jelképes a negyvenes szám. Sokszor találkozunk vele a Szentírásban, mert a szent számok egyike. Nem feltétlenül mennyiséget, hanem minőséget is jelent. Amikor Jézus értünk kereszthalált halt, a Mennyei Atya biztos, hogy rögtön elfogadta áldozatát, és megdicsőítette. Tehát nagypénteken ment a mennybe. Így az is biztos, hogy nem kellett még egyszer a mennybe mennie, nevezetesen a negyvenedik napon. Ha valami tökéletes, akkor nem kell ismételni. Isten nem korrektúrázza a saját művét. Mégis a húsvét utáni negyvenedik napon ünnepeljük mennybemenetelét. Az egyház a sok ünnep által elaprózza Isten titkait, hogy jobban megértsük az üdvösség művét.
Jézus a mennybe ment, mi még nem. Fáj a távolság, de éppen ezért várjuk a végső találkozást. Most még messziről kell egymást szeretnünk, és a bűnök akadályai ellenére, de ha mi is a mennybe jutunk, akkor már megszűnik a szétszakított állapot.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 582607
mind – siem 2011