Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Urunk mennybemenetelének főünnepén

Urunk mennybenetelének ünnepén Máté evangéliumának befejező jelenetét olvassuk. Jézus Galileában egy magas hegyen (vö. Mt 4,8-10; 5,1; 8,1; 17,1-9) megjelenik tanítványainak, és megbízza őket, hogy kereszteljenek és tanítsanak minden népet.

Máté nem beszél Jézus mennybementeléről. Hogyan kapcsolódik ez a szakasz mégis az ünnephez? Elsősorban úgy, hogy az ünnep lényege sem valamiféle fizikai folyamat, térbeli felemelkedés, hanem Jézus megdicsőülése és hatalma. Amikor Isten „világfeletti” hatalmáról beszélünk, amikor „mennybéli trónját” említjük bibliai kifejezésekkel, valójában végtelen szabadságát, egyetemes hatalmát értjük alatta. Jézus „fölvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján” – mondja Márk evangéliuma (Mk 16,19). „Mostantól fogva látni fogjátok az Emberfiát a hatalom jobbján” – ígéri Jézus a főtanács előtt Máté beszámolója szerint (Mt 26,64). Ez a kép a zsoltárok és Dániel nyelvezetével (vö. Zsolt 110; Dán 7,14) ugyanazt állítja: a megdicsőült Jézus részt kap Isten hatalmából és dicsőségéből.

Amikor Máté szerint Jézus azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom az égen és a földön”, nem azt akarja sugallni, hogy csak most kap hatalmat, inkább azt, hogy „most”, feltámadásában, tanítványai előtti megjelenésében immár mindenki számára kinyilvánul az ő örök hatalma, amelyet tanítványai a földi működés idején már szemlélhettek. „Mindent átadott nekem az Atya” (Mt 11,27), mondta Jézus, s az emberek csodálták a szavaiban megnyilvánuló hatalmat, amikor tanított, gyógyított, bűnöket bocsátott meg (vö. Mt 7,29; 9,6), amikor tanítványait is elküldte, hogy hatalommal hirdessék a mennyek országát (vö. 10,1köv).

A négy evangélista közül egyedül Máté az, aki elbeszélését nem saját megjegyzésével, hanem egyszerűen Jézus szavával fejezi be. „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” Már többször említettük, hogy a feltámadt Krisztus azt az ígéretet erősíti meg, amelyet születésének hírüladásánál fogalmaztak meg, hiszen az ő neve Emmanuel, velünk az Isten (vö. Mt 1,23). Ez is a mennybementel ünnepének sajátossága: nem Jézus távozását, hanem új, másfajta jelenlétét ünnepeljük. Az Úr másként van jelen, de ugyanúgy segít, tanít és üdvözít, ahogy azt földi működésében már megmutatta. A feltámadott utolsó megjelenésének János és Lukács evangéliumában is a tanítványok megbízása áll a középpontjában, Jézus jelenlétének ígéretét viszont ott a Szentlélek elküldésére tett utalás helyettesíti (vö. Lk 24,44-49; Jn 20,19-23; lásd még a legtöbbek által másodlagosnak tartott Márk-záradékot is: Mk 16,20). Jézus jelenlétének egyfajta analógiája és módja a bennünk visszhangzó szó. „Veletek vagyok!” Ez az ígéret az egész elbeszélést áthozza az olvasó jelenébe, sőt megnyitja egy reményteli jövő előtt.

Máté elbeszélése szerint a tanítványok azonnal átérzik Jézus dicsőségét. Leborulnak előtte, mint valamivel korábban az asszonyok (vö. Mt 28,9). A tizenegy tőlük, az asszonyoktól tudta meg, hogy Galileába kell mennie, a pogányok földjére (vö. Mt 4,15). Jézus földi életében Izrael házának elveszett juhaihoz szólt küldetésük (vö. Mt 10,5-6; vö. 15,24). Ez a küldetés most folytatódik és kiegészül minden néphez. Tanításuk, teremtő és gyógyító szavuk a keresztségben látható közösséget is formál. Jézus nemcsak Ábrahám és Dávid Fia, ahogy azt Máté az evangélium kezdetén, Jézus származásáról szólva hangsúlyozta (Mt 1,1köv), hanem immár Isten Fia, ég és föld, élők és holtak felett szelíden gyakorolt uralmával együtt.

A tanítványok leborulnak Jézus előtt, egyesek azonban kételkednek. Talán nem ismerték fel? Féltek tőle, mert szellemnek vélték? A „kételkedni” ige Máténál csak itt szerepel, és még abban a híres történetben, amikor Péter a hullámok láttán megijedt, kételkedett és merülni kezdett (vö. Mt 14,31). A kétkedőt bilincs köti, húzza a mélybe. Aki viszont leborul Jézus előtt, felfedezi jelenlétét, horizontja kitágul, és megismeri azt, aki vele tart a világ végéig.

Gondolatok Húsvét 6. vasárnap

Húsvét utáni hatodik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amely elmondja, hogyan szállt le a Szentlélek Szamária város híveire é hogy mily nagy volt az öröm ebben a városban. Mi is megkaptuk már a Szentlelket, ezért merünk örülni.A második olvasmányban Szent Péter felhívja figyelmünket, hogy bátran válaszoljunk azok kérdésére, akik reményünk alapjáról faggatnak bennünket. Ez az alap a Jézus Krisztusba vetett hitünk, akit ugyan „test szerint megöltek, de lélek szerint életre kelt”.
A fönti két olvasmány közös üzenete az új keresztény élet a Szentlélekben. Ehhez kapcsolódik az evangéliumi szakasz, amelyben Jézus megígéri a Szentlelket.„Nem hagylak árván benneteket.” Mielőtt Jézus búcsút venne tanítványaitól, megígéri nekik a Szentlelket. Figyeljük meg, hány különféle névvel illeti a Szentlelket Jézus: Vigasztaló, az Igazság Lelke. A görög megnevezés azonban Parakletos. Sokféleképpen próbálták lefordítani ezt a szót. Íme néhány javaslat: ügyvéd, vigasztaló, tanácsadó, segítő. Az eredeti görög “Parakletos” olyan személyt jelent, aki az ügyfél mellett áll. A Szentlélek tehát az, aki mindig mellettünk áll, aki oktat bennünket és figyelmeztet hibáinkra, aki biztat bennünket és motivál, amikor elbizonytalanodunk, aki ösztökél bennünket, hogy produkáljuk a legjobbat, aki véd bennünket és kiáll jogaink mellett, amikor bántalom ér bennünket.

Miért van szükségünk a Szentlélek Úristenre? Azért, mert a Szentlélek Úristen hét ajándék Istene. Az ő ajándékai: a bölcsesség, az értelem, a jótanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem. Milyen nagy szükség is van erre a hét ajándékra: a szülőknek, a nevelőknek, azoknak az embereknek, akik országokat vezetnek, hiszen az értelemre, a bölcsességre mindenkinek nagy szüksége van. Csak kérni kell a Szentlélek Úristent és Ő megadja ezt nekünk. Ezért ígérte Jézus a Szentlelket. Mi azonban nemcsak a megígért, hanem a már megkapott Szentlélek térerejében élünk. Ennek vannak bizonyítható jelei, csak fel kell rájuk figyelni. Idézzük fel a Szentlélek jelenlétének néhány leggyakoribb jelét.A Szentlélek az értelem Lelke. Isten igéjének megértése a Szentlélek műve. A Szentlélek segít minket abban, hogy megértsük Isten szavát, de ehhez az is kell, hogy olvassuk a Szentírást. A középkorban élt egy szent asszony, aki fejből tudta a zsoltárokat. Jó lenne ismét felfedezni a zsoltárok szépségét, hiszen mindegyik alapvető emberi tapasztalatot tükröz: hálát és imát, szorongást és örömöt, félelmet és boldogságot. Jó tudni, hogy amikor a Szentírást olvassuk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek istengyermekségünk Lelke. Boldogan valljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk és a Szentlélek erejében nevezzük Istent Atyánknak. A Szentlélekben imádkozunk, vagy ha kell, a Szentlélek imádkozik bennünk. Jó tudni, hogy amikor imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek az egyetértés Lelke. Az első hívekről azt mondták, hogy egy test és egy lélek voltak. Ezt kívánjuk minden házasságra és családra is. Egységre törekszünk minden közösségen belül. De ahol többen élnek együtt, a súrlódások és viszályok szinte elkerülhetetlenek. Jó tudni, hogy amikor egyetértésre törekszünk, amikor viszályokat igyekszünk elsimítani, akkor sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek a kitartás, az állhatatosság Lelke. A cél felé való menetelésnek vannak buktatói. Minden életben vannak megpróbáltatások. Sokszor elfáradunk. De ha ismét felkelünk és mégis tovább megyünk, akkor jó tudni, hogy sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig mellettünk van a Szentlélek.A Szentlélek a megbocsátás Lelke. Feltámadása után az Úr Jézus apostolaira lehelt és ezt mondta nekik, hogy vegyék a Szentlelket és akinek megbocsátják bűneit, meg lesznek bocsátva. Jó tudni, hogy mind bűnbánatunkban, mind jó szándékunkban, hogy másoknak megbocsássunk, sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig velünk van a Szentlélek.

És így sorolhatnánk tovább a mindennapi élethelyzetek végtelen sorát, de a visszatérő motívum, a refrén mindig ugyanaz: Jézus szinte anyaian gyengéd, biztató szavai: „Ne féljetek, nem hagylak benneteket árván, sohasem vagytok egyedül, mindig és mindenütt mellettetek, veletek és bennetek van a Vigasztaló Szentlélek Úristen.”

Gondolatok Húsvét 5. vasárnap

Húsvét utáni ötödik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amelyből megtudjuk az első hét diakónus meghívását azt, hogy milyen erővel terjedt a hit. A második olvasmányban Szent Péter kifejti, hogy minden hívő részesedik Krisztus szent papságában, vagyis mindannyian diakónusok és hithirdetők vagyunk. A diakónus szolgálata a szeretet, a papé a hithirdetés. Ma is érvényes, hogy Isten országa olyan erővel terjed, amilyen önzetlen a szeretetünk és amilyen mély a hitünk. Az evangélium viszont arról biztosít bennünket, hogy a hit terjesztése nem csak a mi művünk, hanem bennünk és általunk mindig ott működik Krisztus kegyelme. Az evangéliumban hallott meghitt beszélgetés Jézus és tanítványai között a búcsú elővételezésének hangulatában történik. A tanítványok már valószínűleg sejtik a küszöbön álló tragédiát, Jézus halálát, ezért szívüket megülte a szorongás. Jézus vigasztaló szavakat mond nekik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Egyben olyan kérdésekre ad nekik választ, amelyeket ők még megfogalmazni sem tudtak vagy mertek. Olyan világosságot ad nekik, amelynek fényében képesek lesznek túlélni az elszakadás drámáját egészen a viszontlátásig. A tanítványok megértik, hogy Jézusban azzal találkoztak, aki megadja életük értelmét. Jézus ma ugyanezeket a szavakat intézi hozzánk: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Simuljunk oda csendesen a tanítványok mellé és hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megérintsenek. Jézus nemcsak biztató szavakat mondott tanítványainak, hanem eligazítást is nyújtott nekik: „Én vagyok az út, igazság és az élet”. Ebben a három szóban Jézus kimondta az emberiség történelmének legmerészebb újdonságát. Ember így még nem nyilatkozott magáról. Jézus ugyanis nem azt mondta, hogy tudja az utat, hogy ismeri az igazságot, hogy életet ígér, hanem saját magát nevezte útnak, igazságnak és életnek. Voltak próféták, akik bátran odaálltak az emberek elé és biztatták őket, hogy kövessék őket, mert tudják, merre kell menni. Így vezette ki Mózes népét az egyiptomi rabszolgaságból, de Mózes nem vallotta magát útnak. Voltak nagy gondolkodók és tudósok, akik bátran kiálltak egy igazság mellett, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az igazság. Voltak nagy lelki mesterek, akik vallották, hogy megtalálták az életet, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az élet. Jézus Krisztus ezt merte mondani és ezzel a hármas kijelentéssel választ adott három legalapvetőbb emberi kérdésünkre. Az első alapvető emberi igény a tökéletesség, a teljesség utáni vágy. Érezzük, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy „kevesek vagyunk itt magunknak”, ahogyan azt a költő szépen megfogalmazta, hogy többre születtünk, mint amennyire képesek vagyunk. Hogyan, merre induljunk, hogy megtaláljuk életünk teljességét, boldogságát? Mert ha erre a kérdésre nem találunk választ, akkor életünk az unalom és kiábrándulás zsákutcájába fut. Jézus az élet célját és értelmét kereső ember kérdésére adott választ, amikor saját magát állította elénk útként. Ha őt követjük, ha vele járjuk az élet útjait, akkor nem tévedhetünk el, akkor életünk nem lehet üres járat.
A második alapvető emberi igény az értelem utáni vágy. Mi az értelme az életnek, a halálnak, a szenvedésnek? Jézus ezekre az alapvető kérdésekre adott választ, amikor magát igazságnak nevezte. Jézus nem elméleti szinten adott választ ezekre a kérdésekre, hanem előttünk végigélte ezeket a valóságokat. Ha őt követjük, akkor még a legfájdalmasabb tapasztatok is értelmet nyernek. A harmadik alapvető emberi igény a halhatatlanság utáni vágy. A józan ész nem tud belenyugodni abba, hogy a halállal mindennek vége. Az emberek igyekeznek valamiképpen biztosítani életük folytatását: van aki az utódokban látja önmaga túlélését, van aki a reinkarnációban keresi az örök visszatérést, van aki műveiben szeretne tovább élni. Jézus a halhatatlanság utáni vágyra saját magát adta válaszul, amikor önmagát életnek nevezi. Aki benne hisz, annak örök élete van. Csakhogy pontosan ennél a pontnál jelentkezik egy újabb kérdés: „Mit jelent mindez a konkrét, mindennapi élet szempontjából? Mit jelent Jézussal élni? Erre a kérdésre Szent Péter adja meg a választ, amikor így buzdítja olvasóit: „Menjetek hozzá!” Szent Pál még merészebben fogalmazott, amikor ezt mondta: „Öltsétek magatokra Krisztust!” A keresztény lelki élet lényege a  Krisztus követés, amit korszerű nyelvre úgy fordítanánk, hogy magunkévá kell tennünk Krisztus mentalitását, ami azt jelenti, hogy a mindennapi életben igyekszünk úgy viselkedni, mint ahogy Krisztus viselkedett: úgy szeretni, mint Ő szeretett, úgy megbocsátani ellenségeinknek, mint Ő megbocsátott, úgy rábízni életünket az Atyára, amint azt ő tette halála pillanatában.  

Gondolatok Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya Mózes vergődését tárja szemünk elé, akit majdnem megkövez a nép, amiért nem tesz csodát és nem fakaszt vizet a sziklából. A csoda végül is megtörténik, de nem Mózes erénye miatt, hanem Isten jóságából. A gondviselő Istenről szól ez az esemény.

Szent Pál is Isten szeretetéről zeng himnuszt a rómaiakhoz írt levélben: kifejti, hogy Jézus meghalt értünk, amikor még bűnben voltunk. Az evangélium viszont szemléletes módon hozza emberközelségbe Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban jelent meg köztünk.

Csodálatosan szép Jézus találkozása a szamaritánus asszonnyal. Sok mindenről elgondolkodhatunk ennek az eseménynek a kapcsán. Ellágyultan gondolhatunk Jézus gyengéd szeretetére, amellyel felkarolta ezt az elesett asszonyt, aki saját tragédiájából kiindulva öntudatlanul is Istent kereste. Van, aki ebben e jelenetben Jézus forradalmi magatartását látja, mivel nyilvánosan szóba mer állni egy asszonnyal, éspedig idegennel, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Jézus merészsége még a tanítványokat is meglepte.

Van azonban ennek az evangéliumi eseménynek egy időtálló üzenete, amelyik mindenki számára fontossá válik életének egy pillanatában. Fontoljuk meg, mekkora meglepetést jelentett az asszony életében ez a nem várt találkozás. Ki volt ez a szamaritánus asszony és milyen tapasztalatokkal terhelten bandukolt a kút felé? Egy teljesen közönséges, hétköznapi asszony, akinek talán egyetlen rendkívülisége az öt rosszul sikerült házassága volt. Mindenesetre nagy élettapasztalattal rendelkezett és talán már semmi sem volt képes meglepni őt, semmin sem csodálkozott többé. Nem sokat várt már sem az emberektől, sem az Istentől. Ez kitűnik cinizmusából, amikor szinte csúfondárosan kérdezi Jézustól, hogy van az, hogy zsidó létére szóba áll egy szamaritánus asszonnyal? Az asszony igen jól ismerte a zsidókat, de honfitársait is, a férfiakat de saját magát is, valamint népének vallásosos szokásait. Valószínűleg már semmit sem remélt a jövőtől, semmit sem várt az élettől, nem nagyon lehettek már álmai, valószínűleg már nem is volt túl fiatal.

De akkor, egy egészen váratlan találkozásban ott a kútnál, az asszony belefut élete legnagyobb meglepetésébe: Jézusba. Jézus kezdeményezi a beszélgetést, minden előkészület, minden bevezetés, minden magyarázkodás nélkül, de elég világosan ahhoz hogy az asszony megértse: itt valami igen fontos történik az ő további életére vonatkozóan.

Ez az evangélium nagyszerű üzenete felénk is. Nem nehéz magunkra ismerni az élet kiábrándulásai súlyától elkeseredett asszonyban. Mi is már megtapasztaltunk sok mindent, minket is értek már kiábrándulások, sikertelenségek, nekünk is vannak meghiúsult álmaink. Talán már mi sem várunk nagy dolgokat a jövőtől, nem hiszünk a meglepetésekben.

Ez a mai evangélium azt üzeni, hogy minden emberi életben létezik a meglepetéseknek egy kútja, amelynél Jézus vár bennünket, és ahol kinyilvánítja az életünkre vonatkozó igazságot, amint ennek az asszonynak is megmondta mindazt, ami nem volt jó a múltjában. Ugyanakkor bennünket is hív, akárcsak a szamaritánus asszonyt, egy új életre, egy új kezdetre, egy új irányvételre. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne meneküljünk el a találkozás elől.

Ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője azonban nem a szamaritánus asszony, hanem Jézus. Már említettük gyengéd, megértő szeretetét, de figyeljünk fel arra is, hogy nem azt mondta az asszonynak, hogy jól cselekedett, hanem, amint ez kitudódik később az asszony elbeszéléséből, Jézus világosan tudtára adta, hogy ismeri múltját, minden jót és rosszat amit tett vagy amit elmulasztott. Isten minket is ismer, nincs értelme színészkedni előtte.

Jézus feltárta az asszonynak a hiteles istentisztelet titkát: az Atyát igazságban és lélekben kell imádni. Ebből egyesek azt vélték kiolvasni, hogy az egyház liturgiájának, hagyományainak, istentiszteleti szabályainak nincs értéke. Jézus ezt nem mondta. Nem azt mondta az asszonynak, hogy hagyjon fel eddigi vallásos gyakorlataival, hanem, hogy öntsön azokba lelket. Ez a buzdítás ma is aktuális. A szamaritánus asszonynak ezt Jézus mondta, minket viszont így buzdít a Katolikus Egyház Katekizmusán keresztül: „Az Egyház liturgiájában az Atyaistent áldjuk és imádjuk, mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását…”

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Urunk színeváltozását mutatja be. A teológia ezt az eseményt úgy tudja legjobban értelmezni, mint Urunk istenségének kinyilatkoztatását. Jézust maga az Atya mutatja be a három tanítványnak, a két ószövetségi próféta Mózes és Illés pedig tanúként állnak a fényességtől elvakult tanítványok szeme előtt. Lehet azonban ezt az evangéliumi jelenetet úgy is értelmezni, mint keresztény mivoltunk alapmodelljét. Az eseményt ugyanis öt pillanatfelvételre tudjuk felbontani.

          Első pillanatfelvétel: Jézus magához szólít hármat tanítványai közül: Pétert, Jakabot és Jánost. Ez azt jelenti, hogy nem minden tanítvány lehetett jelen, hanem csak azok, akiket Jézus kiválasztott és meghívott. Megfontolhatjuk azt is, hogy pontosan ez a három kiválasztott tanítvány lesz majd Jézus halálfélelmének is tanúja az olajfák hegyén.

          Második pillanatfelvétel: Jézus egy igen magas hegyre vezeti fel őket. Leginkább a Tábor hegyre gondolunk itt, amely nem túl magas ugyan, de nehezen megmászható. A lényeg itt azonban nem a hegy, hanem a tény, hogy Jézus valamiképpen kiszakította ezeket az embereket a hétköznapokból és egy magányos helyre vezette őket, hogy ott imádkozzanak. A hegy ugyanis a Szentírásban mindig az ima és az isteni kinyilatkoztatás helye. Mózes a Sinai hegyen kapta meg a kinyilatkoztatást és a Tízparancsolatot.

          Harmadik pillanatfelvétel: Jézus azért vitte fel a három tanítványt a hegyre, hogy vele legyenek. A központi szereplő itt Jézus, nem a tanítványok,  akik még nem is tudják, hová vezeti őket Jézus és miért teszi ezt, de megbíznak benne és készségesen követik őt.

          Negyedik pillanatfelvétel: Jézus megdicsőült alakban jelenik meg előttük a hegyen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok megpillantották Jézusnak egy új arcát, amely eddig még rejtve volt előttük.

          Ötödik pillanatfelvétel: A csodálatos jelenet után Jézus visszavezeti tanítványait a völgybe, a mindennapi életbe.

          Ez az öt pillanatfelvétel keresztény mivoltunk útmutatója.

          Első útmutató: Minket is Jézus hívott meg, úgy mint a három kiválasztott tanítványt. Kereszténynek lenni nem csupán a mi döntésünk, hanem Isten kiválasztására adott válaszunk. Ennek vannak következményei. Néha úgy érezzük, nagyszerű dolog kereszténynek lenni, hálásak vagyunk azért, hogy van hitünk, Egyházunk, Pápánk, papjaink, templomaink, ahol imádkozhatunk. Jézushoz való tartozásunknak azonban van ára is. Néha nehézségek követik keresztény mivoltunkat. Megkülönböztetésben részesülünk,  lemosolyognak,, maradinak tartanak bennünket. Kereszténynek lenni nem pusztán a keresztény igazságok értelmi elfogadása, hanem Jézus iránti bizalom és szeretet.

          Második útmutató: Jézus magas hegyre vitte fel a tanítványokat. A kereszténység igen hasonlít a magas hegyhez. Jézus magas eszményekre hív bennünket: ellenségszeretet, feltétel nélküli megbocsátás, nagylelkűség, hűség a házasságban, stb. Ne zavarjon bennünket, ha hitünk és meggyőződéseink miatt lemosolyognak bennünket: aki nem hisz Jézus Krisztusban, úgysem érti meg, miért viselkedünk így vagy úgy. Sokan nem értették meg Assisi szent Ferencet, aki mindenről lemondva Krisztus szegénye lett, Kalkuttai Teréz anyát, aki vállalta a legszegényebbek sorsát, Charles de Foucauld-t, aki a beduinok között lett beduin és halt vértanúhalált.

          Harmadik útmutató: Jézus azért vitte fel a hegyre tanítványait, hogy vele legyenek. Jézussal lenni: ez keresztény mivoltunk lényege. A kereszténység nem a törvények, tilalmak és parancsolatok, hanem a szeretet vallása. Hitünk középpontjában Jézus áll, akiről szent Pál megrendülve vallja: „Szeretett engem és átadta magát értem.” Imánk és istentiszteletünk középpontjában Jézus áll.

          Negyedik útmutató: Jézus megmutatta tanítványainak dicsőséges arcát.  Keresztény lelkiségünk dinamizmusa abban áll, hogy újra és újra felfedezzük Jézus valamelyik arcát, amelyikre éppen szükségünk van: szenvedő arcát, ha szenvedünk, irgalmas arcát, ha bűn terhe kínoz, dicsőséges arcát, ha úgy érezzük, a világon elburjánzott a rossz.

          Ötödik útmutató: Jézus visszavezette tanítványait a völgybe. A kereszténység nem csak az ünnepek, hanem a hétköznapok vallása. Hitünket a mindennapok ügyes-bajos tevékenységei között éljük. Kívülről semmiben sem különbözünk azoktól, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. De a tanítványokhoz hasonlóan, a keresztséggel valami lényeges változás történt bennünk: láttuk Jézust. Ezért életünk a szeretet vágányán fut tovább.

          Urunk színeváltozása arra hívja fel figyelmünket, hogy életünk kalandja nem a véletlen műve, hanem Isten vezet bennünket a különféle élettapasztalatokon keresztül. Valamiképpen előkészíti az utat a következő eseményekre életünkben, amint a tanítványokat is előkészítette Jézus saját szenvedésére. Élettapasztalataink nincsenek elkülönítve egymástól, hanem beépülnek Isten ránk vonatkozó láthatatlan, de szeretettel átszőtt tervébe.

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Legnagyobb ünnepeinkre, a karácsonyra és a húsvétra úgy készülünk, hogy
lélekben a pusztába vonulunk. A karácsonyi előkészületként szolgáló
adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a
megtérést és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a
megváltó érkezésére. A húsvéti előkészület, a nagyböjt pedig azzal
kezdődik, hogy Jézussal vonulunk ki a pusztába. A puszta csendje
kiválóan alkalmas arra, hogy csendet teremtsünk lelkünkben. Olyan
csendet, amelyben megszólal Isten. Csendet, amelyben meghalljuk Istent.
Csendet, amely elnémítja személyes szándékainkat, akaratunkat és
vágyainkat, és teret enged annak, hogy megismerjük Isten szándékát,
átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve valósuljon meg
életünkben. Kivonulunk a pusztába, hogy megtaláljuk a csendet. Azt a
csendet, amelyben Isten van jelen és ő munkálkodik. Az életünket
átalakító csendet. A lelki megújulást, újjászületést nyújtó csendet. Az
imádságra ösztönző csendet. A lemondásra és a böjtre nevelő csendet. A
nagylelkű adakozásra buzdító csendet. Az élet értelmére rámutató
csendet. A szenvedés elfogadására tanító csendet. A halálba szenderülés
csendjét. A feltámadást váró csendet. Mennyi csodát rejt számunkra a
puszta! Mennyi titkot őriz! Mennyi új felfedezés vár minket ebben a
csendben! A puszta megszólaló csendjében. A puszta bűnbánatra indító
csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
Ez a jelképes puszta az, amelyben meghallhatjuk a krisztusi örömhír
lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk
a félelemre, nem kell tartanunk az isteni büntetéstől, ha felélesztjük
magunkban az Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánatot. Isten kész
eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
Hol jelentkezik számunkra mégis a kísértés? Először is ott, hogy nincs
bűn. Nem érezzük azt, hogy egyes cselekedeteinkkel szembefordulunk
Istennel. És itt még nem is minősítettem e cselekedeteket rossznak,
károsnak vagy vétkesnek. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos
helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre,
hogy rosszat teszünk, kárt okozunk a másik embernek, megszegjük az
emberek közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt
követünk el. A bűn nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem
jónak, sem rossznak, hanem megtettük és ennyi. Ez a teljes
felelőtlenség. Nincs bűn, tehát nincs szükség bűnbánatra sem.
A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg
bennünk az őszinteség és alázat, amely elengedhetetlenül szükséges
ahhoz, hogy felismerjük, belássuk bűneinket. Jónak, szentnek, igaznak
tartjuk magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De
ezzel csak ugyanolyan farizeusok vagyunk, mint akiket éppen
kétszínűségük miatt ostorozott egykor Jézus. Csak egy farizeus
gondolhatja azt, hogy neki nincs bűne! A bűntudat hiányának hátterében
egyértelműen az húzódik meg, hogy nem akarjuk vállalni
cselekedeteinkért a felelősséget, s nem gondolunk arra, hogy azoknak
következményei lesznek.
A harmadik kísértés pedig akkor ér minket, amikor nem hiszünk Isten
irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a
bűneinknél. Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan
távol vagyunk Istentől, hogy már sosem tudunk visszatérni hozzá és ő
sem talál meg bennünket. Olyannyira kiszakítottuk magunkat Isten
szeretetéből, hogy sosem lehetünk újra méltók arra. Úgy bemocskoltuk
vétkeinkkel lelkünk ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új,
ragyogó ruhába öltöztetni. Olyan bűnöket követtünk el, amelyek miatt
nincs többé helyünk mennyei Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló
fiúról és az ő irgalmas atyjáról szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32)
utalok, amely egyértelműen tanítja, hogy az irgalmas Isten mindig vár
bennünket.
Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!

Gondolatok Farsangi évközi 6. vasárnap

A Hegyi beszéd kezdetén a nyolc boldog mondás Isten végső ajándékaira, a tőle szándékolt nagy befejezésre tekintett előre, és ennek fényébe helyezte mindazt, amit Jézus a helyes életről mondani akart. A só és a világosság képe a keresztények hivatását, különleges, Jézuséhoz hasonlítható küldetését fejezte ki. Máté számára azonban döntő kérdés az is, hogy milyen kapcsolatban áll Jézus tanítása a Tórával, a zsidóság életszabályával, illetve ennek korabeli magyarázatával.A Hegyi beszédnek ez az első tartalmi része a teológusok körében az „antitézisek”, vagyis „ellen tézisek”, „cáfolatok” elnevezést kapta. Jézus szerint a törvényből semmi sem veszhet el, majd hat konkrét esetben még ennél is tovább megy: a törvény egyes előírásait még komolyabban veszi, még radikálisabban értelmezi, mint elődei és kortársai. Ebből a hat antitézisből vasárnap az első négyet halljuk, és egy hét múlva következik a két utolsó.Az első, amit mindezzel kapcsolatban érdemes megfigyelni, Jézus tisztelete a törvény és a próféták, vagyis a kinyilatkoztatás eddigi története iránt. Az i betű a legkisebb a héber és arám írásban, s a kicsiny vessző, amiről itt szó van, valószínűleg az együtt ejtett szavakat összefűző írásjel. A szentírás évszázadokon keresztül gondos másolóknak köszönhetően maradt fenn, akik betűre megszámolták az egyes könyvek hosszát, nehogy valami elmaradjon, nehogy valami elvesszen, s így hamissá legyen Isten kinyilatkoztatása, amely az életre akart vezetni. Mindenesetre nemcsak a betűk igazságáról van szó, hanem arról a Jézus korában aktuális vitáról, hogy melyik a legfontosabb parancs, illetve van-e egyáltalán különbség az egyes parancsolatok súlya között (vö. Mk 12,28-34 párh.). Vajon aki azt kérdezi, ez vagy az még megengedhető-e, nem szegi meg az egész törvényt? Jézus mindenképpen egy olyan alapvető magatartásból indul ki, amely szerint az egész törvényért hálásnak kell lenni, ahol, a legkisebb eligazításból is tanulni lehet valamit, és ahol az egész törvénynek „lelke”, „szíve” van.Az evangélista abból a tapasztalatból indul ki, hogy Jézus maga az új törvény, ő tárja fel véglegesen Isten életadó akaratát. Jézus maga lett a törvény szíve, az ő irgalmasságával, az ő teljes odaadásával. Mégsem azt mondja, hogy mindaz, ami ezelőtt történt, hiábavaló volt, felejtsétek el, már ne is gondoljatok rá. A betűből élet, a törvény és a próféták igéiből a Fiú eleven kinyilatkoztatása, az emberek egymás iránti kötelességeiből a szeretetben egybefogott erkölcsiség növekedett. Ez az az igazság, amely felülmúlja a kortársak „Szabad vagy nem szabad?” okoskodását.Az antitézisekben nem egy törvény tételeiről, nem előírások és tiltások átgondolt rendszeréről van szó. Jézus olyan élethelyzetekről és értékekről beszél, amelyeket végül is egész élettel, szívből jövő döntésekkel tudunk megvalósítani. Képei szándékosan túloznak, hogy elgondolkoztassanak. A gyilkosság a szív haragjában, a paráznaság a dédelgetett kívánságban, az égre-földre esküdöző hazudozás a valóság homályos tagadásában kezdődik. A kiengesztelődést, a tisztaság és az igazság vágyát viszont szintén itt és most felindíthatjuk, Jézusra bízva, hogyan növeli mindezt.Ami az ember szívében van, az leginkább a tetteiben követhető nyomon. Azt mondhatnánk Jézus erkölcsére is, hogy „szíves”, mert a szív igazságából akarja az egész életet élhetővé tenni. Jézus a szívünkbe vésett írást, a szívünk betűit is őrzi, jóra vágyakozásunkat erősíti egy olyan világban, amely gyakran kioltaná, csalódások és hűtlenségek hamuja alá taposná Isten legszebb ajándékait.

Gondolatok farsangi évközi 5. vasárnap

Első hallásra a sóról és világosságról mondott két hasonlat úgy tűnik, pusztán jelkép. Ha így lenne, a föld sója itt azt jelenti, hogy Jézus tanítványainak, az a rendeltetésük, hogy az emberek közösségét Isten szemében értékessé tegyék jelenlétükkel, mert őket már az örökkévalóságra alkalmassá változtatta a „jó hír”. A világ világossága pedig azt jelenti, hogy Isten üzenetét, a jó hírt (evangéliumot) hirdetve és követve, világosságot hordozzanak a világban Krisztus tanítványai. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a Bibliában a világosság szó jelentését, azt találjuk, hogy ez a szó nemcsak a jelképek területére tartozik, hanem a fizika, a metafizika, a misztika, az élettan és az erkölcs világában is valós értéket hordoz. Azt hiszem nem haszontalan betekinteni ezekre a területekre. A bibliai teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a világosságot. Nem szerencsés dolog a bibliai írásokban természettudományt keresni, de nagyon érdekes és a legújabb korból származó a következő felismerés, melyet DE BROGLIE, “Fizika és mikrofizika” című könyvében ír: „Ma már kísérletekből tudjuk, hogy a magában fennálló energia át tud menni az anyagi formából fénybe és viszont. Megvan a bizonyíték, hogy a fény és az anyag nem más, mint az energiának két különböző megnyilvánulása… A fény a leggyorsabb, legfinomabb és legkötetlenebb minden megnyilvánuló energiaforma között.” És ez a fizikus talán átlépve illetékességi területét, leírja még: „Ha szabad folyást engedünk képzelőerőnknek, akkor az idők kezdetén mindenképpen ott sejthetjük az isteni FIAT LUX -ot, a Legyen világosság! -ot. A lét elején csak a fény volt és semmi más. Ez a fény szülte azután folytonosan továbbhaladó sűrűsödésével az anyagi mindenséget, amint azt ma – hála a fénynek – láthatjuk. Egykor, az idők teljességében a mindenség talán visszatalál eredeti tisztaságához, amikor majd felbomlik, és újra fénnyé változik.” Mivel a fény az anyag ill. energia legtisztább formája, a legközelebb van ahhoz, amit mi láthatatlan, szellemi vagy lelki világnak nevezünk. Ezért is van, hogyha valamit megértettünk, azt szoktuk mondani: „megvilágosodott előttem”, „felvilágosítottak” stb. Ugyancsak érdekes – nem is tudom milyen területre sorolható e jelenség – amit Moody Élet az élet után című könyvében ír azoknak az embereknek a tapasztalatáról, élményéről, akiket sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából. Röviden idézek a könyvéből:
„Az általam tanulmányozott közlésekben a leginkább bámulatba ejt az az elem, mely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy nagyon ragyogó fénnyel való találkozás. …Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. Személyi tulajdonsága és félreismerhetetlen személyi jegyei vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből……” Mivel a világosság a legtisztább energia, a sötétség pedig ennek hiánya, jelképnek is nagyon alkalmas a kettő ellentétét erkölcsi értelemben használni. Ami bennünk erény, mint pl. a szeretet vagy igazmondás, az bizonyos értelemben energia és hatni képes. A hiányt, vagyis a bűnt pedig hiába palástolom, hatni a világban nem tudok, mert nincs energiám. A legnagyobb energiát erkölcsi értelemben az az ember birtokolja, akiben Isten iránti szeretet van. Ezért írja a nagy misztikus, Keresztes Szent János a következő sorokat:
„Az Egyháznak rendkívül hasznára szolgál csak egy csepp is az ilyen szeretetből. Végre is erre a szeretetre vagyunk teremtve. Akiben ez a szeretet megvolna, egyetlen tette fölérne korábbi ezernyi tettével…Isten mentsen meg benneteket attól, hogy a só megromoljék, mert akkor, ha külsőleg úgy látszik is, mintha történnék valami, alapjában véve munkátok semmit sem fog érni.” (Szellemi páros-ének 359-360 old.)
Ezt értette meg Sík Sándor költő is amikor e kis verset megírta:

„Az Isten küld testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam a testvéreknek csendesen szerteszét,
a testvéreknek, kik az éjben járnak,
az Isten küldött szentjánosbogárnak.”

Gondolatok Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén

A mai ünnepen arra emlékezünk, hogy Jézust negyven nappal születése
után a vallási törvény előírásai szerint bemutatták Istennek a
jeruzsálemi templomban. A gyermekek templomi bemutatása arra vezethető
vissza, hogy az Egyiptomból való kivonulás éjszakáján a zsidó
elsőszülöttek megmenekültek és csak az egyiptomi családok elsőszülött
gyermekeit érte halál. Az elsőszülöttek ettől kezdve Isten tulajdonának
számítottak, ezért a szülőknek ki kellett váltaniuk gyermeküket. Az
előírások szerint a szülés utáni negyvenedik napon kellett az
édesanyának a tisztulási áldozatot bemutatnia. A Máriára vonatkozó
tisztulási előírás és az elsőszülött gyermekre vonatkozó bemutatás
kötelezettsége – mindkettőre utalás szerepel az evangéliumi szövegben –
valójában nem kívánta azt, hogy Mária és József Jeruzsálembe menjen és
azt sem, hogy a gyermek Jézust magukkal vigyék, hiszen ennek bárhol
eleget tudtak volna tenni. Lukács evangélista minden bizonnyal arra
akart rámutatni az esemény lejegyzésével, hogy a Fiúisten megjelenik
Atyja házában, a templomban, és az Isten által előre kiválasztott
személyek örömmel fogadják őt, és felismerik benne a megváltóra
vonatkozó ígéret beteljesedését.
Az ünnep evangéliumának szövegében kulcsfontosságú a látás szó. Simeon
ígéretet kapott, hogy “nem lát halált” egészen addig a napig, amíg nem
“látja a Fölkentet.” Amikor pedig karjába vehette a gyermek Jézust,
hálát ad Istennek, mert “látták szemei a Szabadítót.” Az idős Simeon
arról beszél magasztos szavakkal, hogy e gyermekben, azaz Jézusban
teljesültek be az egykor tett isteni ígéretek. Beteljesedett a
választott népnek tett ígéret, hogy elérkezik majd a Megváltó, és
teljesedik a Simeonnak tett ígéret, hogy halála előtt megláthatja a
Megváltót. Jézus világrajöttével az ígéret népéből megváltott néppé
válnak az emberek. Mi magunk is a megváltottak közé tartozunk. Vajon az
én szemeim meglátják-e Jézust? Vagy inkább eltakarom a szemem?
Meglátom-e Jézusban a világ megváltóját?
Mindannyiunk szívében ott él az Isten-látás vágya. Mária, aki egykor
karjában vitte gyermekét a templomba, hogy bemutassa Istennek, most
nekünk hozza el Jézust, felénk tartja, hogy láthassuk a Megváltót.
Mária Jézust nyújtja a gyermekeknek, a fiataloknak, a felnőtteknek és
az időseknek. Nem kell félve eltakarnunk az arcunkat és a szemünket!
Nem kell rettegnünk attól, hogy mi történik, ha találkozunk Istennel!
Hiszen nem ítélkezni jön, hanem hogy szabadulást hozzon nekünk. Ő a mi
Megváltónk, ő a mi világosságunk!
Amikor az evangéliumban elolvassuk Simon ujjongó öröménekét és magunk
elé képzeljük Anna asszonyt, akkor emberek állnak előttünk, akik
örvendeznek Jézusnak. Az ő örömük az édesanya, Mária öröméhez
kapcsolódik, aki a templomi bemutatás alkalmával örömmel ad hálát
Istennek azért, hogy anya lehet. Meghatottan figyeljük az idős emberek,
Simeon és Anna örömét, hiszen egy idős ember ritkábban mutatja ki
örömét. És szemléljük Mária örömét, aki talán még mindig nem érti
egészen, hogy mit is jelent az, hogy Isten őt választotta a Megváltó
anyjának. Az öröm mellett szó van még a Máriára váró fájdalomról is,
amelyet Simeon megjövendöl, s amely az Úr szenvedésekor és halálakor
teljesedik be. A Megváltó édesanyjának életében ugyanúgy jelen van az
öröm és a szenvedés, mint minden ember életében. Isten minket is
kiválaszt, nekünk is hivatást ad, amelynek teljesítése fájdalmak és
szenvedések közepette örömöt, boldogságot jelent.

Gondolatok Farsangi évközi 3. vasárnap

Hónapokkal ezelőtt olvastam az érdekes hírt, hogy a halfogás terén az az
ember tartja a világrekordot, aki 1000 különféle halat fogott már. A sikeres
fogások után mindig lefényképezte a halat, aztán a legtöbbjüket
visszaengedte a vízbe. E szép teljesítményhez nem kevesebb mint 10 évre volt
szüksége, s minden szabadidejét ezzel töltötte. Bejárta már a fél világot,
halászott már tengeren, folyón és tavon egyaránt. Nem szeretném
lekicsinyelni teljesítményét, de tulajdonképpen nem is olyan sok az 1000
féle hal, ha figyelembe vesszük, hogy legalább 30 ezer halfajtát tartanak
nyilván. Napjainkban a horgászat hobbinak, kikapcsolódásnak számít, de
természetesen vannak olyanok is, akik számára a halászat komoly mesterség. A
horgászok könnyen túlzásba esnek, s emlékezetükben az idő múlásával egyre
nagyobbra nőnek a halak. Az igazi halásznak nem érdeke a nagyotmondás, mert
abból aligha tudna megélni. Számára létkérdés, hogy sikeres-e a mindennapi
munka.
Péter, az ő testvére András, valamint a másik testvérpár, Jakab és János
számára, akikről a mai evangéliumban hallottunk, nem hobbi volt a halfogás.
Nekik ez volt a mesterségük, s ebből tartották el magukat és családjukat. A
halászat kemény, mindennapi munka volt számukra, amit bizonyára már évek óta
gyakoroltak. Minden megváltozik azonban számukra, amikor Jézus elszólítja
őket mesterségüktől: “Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek
titeket!” (Mt 4,19). A meghívottak érzik, hogy rögtön indulniuk kell, s
feleletük nem tűr halasztást. Nem késlekednek, nem kezdenek el azon tűnődni,
hogy mi vár rájuk, s tulajdonképpen nem mérlegelik gyors válaszuk
következményeit. Azonnal indulnak, s Jézus követői lesznek. Bizonyára nem
értették, hogy mit jelent az emberhalász kifejezés, de nem kérdezték meg,
hanem egyszerűen és határozottan rábízták magukat Jézusra, akit ezzel
elfogadtak Mesterüknek. Ennek háttérében azonban ott húzódik Jézus bizalma
is irántuk, hiszen előzetesen ő sem kérdezett tőlük semmit, nem kérdezte
őket képességeikről és szándékaikról, nem vizsgálódott családi
körülményeikkel kapcsolatban. Csak egyszerűen meglátta és meghívta őket. A
bizalomteljes meghívásra, csak ugyanilyen bizalommal lehet felelni, s e
kölcsönösség lesz az alapja a Mester és a tanítványok kapcsolatának. Jézus
tanítványaivá fogadja őket, a halászok pedig elfogadják mesterüknek őt.
Az emberhalászat igazi jelentését akkor érthetjük meg igazán, ha a
történetet nem csupán úgy értelmezzük, hogy Jézus tanítványokat gyűjt maga
köré, hanem kiszélesítjük abban az értelemben, hogy Jézus társakat választ
magának, munkatársakat választ az emberhalászatra. Hiszen ő maga is
emberhalász, akinek hivatása az emberek összegyűjtése és megmentése.
Ugyanerre a feladatra hívja meg a két testvérpárt és később a többi
tanítványt is.
Péterről, a halászról ma nem tudnánk semmit, ha annak idején Jézus nem
emelte volna ki bárkájából és nem bízta volna rá az Egyház hajója vezetését.
Nevét nem jegyezték volna le az evangélisták, ha halász maradt volna. Jézus
egy új, nagyszerű feladattal bízta meg, kiemelte őt a hétköznapi szintről.
Napjainkban is sok fiatal szeretni kiemelkedni a hétköznapok
középszerűségéből. Szeretnének valami nagyot alkotni, valami maradandót
létrehozni, szeretnének valami igazán értékesért fáradozni. Szeretnék az
életüket egy nagyszerű célra felajánlani. Milyen jó volna, ha ez a bennük
élő nemes szándék, ez a tettrekészség belesimulna Isten tervébe, s
megéreznék, hogy az emberhalászat, az emberek szolgálata a legnagyszerűbb
feladat, amire az ember vállalkozni képes. Milyen jó lenne, ha meghallanák a
Jézus követésére hívó szót és az első tanítványokhoz hasonlóan azonnal
indulnának. Nem ezer, nem is csak tízezer, hanem még ennél is több ember
várja az emberhalászok munkáját. Nincs csodálatosabb hivatás, mint
megvalósítani Krisztus szavát, s gyakorolni az emberhalászatot.

Az oldalt jelenleg látogatja: 1      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 839073
mind – siem 2011