Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 33. vasárnap

Jézus nem egyszer beszélt a végső számadásról, ítéletről, a szétválasztásról, kirostálásról, üdvözülésről és kárhozatról. A vasárnapi perikópában a talentumokkal rosszul gazdálkodó haszontalan szolgát kivetik a külső sötétségre, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz.”
Másutt (Mt 13, 41-42) a konkolyról szóló példabeszédben tűzről is beszél Jézus: a világ végén az Emberfia elküldi angyalait. Azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” A végítélet leírásakor pedig (Mt 25, 41) a Bíró kimondja az átkot: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!” Jézus az ítéletről szólva átveszi az ószövetségi kemény képeket, de nagyobb fontosságot tulajdonít az Istentől és a Tőle való elszakadásnak, mint a pokol leírásának. Ő, az irgalmas Üdvözítő megszabadított bennünket a bűntől és annak büntetésétől. De azért a fenyegető valóságot komolyan kell vennünk: a kárhozat mindannyiunk számára lehetőség.
A mai ember nem szeret a végső ítéletre, az esetleges kárhozatra gondolni. Dante poklát költői fantázia szüleményének tartja, és igaza is van. Milyen torz istenképet sugall egyes jámbor hívők elképzelése a pokol tüzéről, a kárhozottak kínjairól! De akkor hogyan kell értenünk Jézus szavait az ítéletről, a külső sötétségről, a tűzről, sírásról és fogcsikorgatásról?
Jézus bűnbánatot és megtérést hirdet. Azért jött, hogy a bűnösöket megmentse, a betegeket gyógyítsa: az Atya irgalmas szeretetét hirdeti, annak megtestesülése. Hitre szólít, hív, vonz, de senkit sem kényszerít. Tiszteletben tartja az emberek szabadságát. De ha egyesek megátalkodnak a hitetlenségben, ha a gőg elvakítja őket, és nem fogadják be a világ Világosságát, akkor magukat ítélik el.
Isten irgalmas szeretete minden bűnbánó embernek nyitva áll. A szerető Atya nem akarja a bűnös halálát, ha nem azt, hogy megtérjen és éljen. Isten szándéka irgalmas szándék, ha a bűnösök, a „harag edényei” megtérnek, az „irgalom edényeivé” válhatnak az Úr eredeti terve szerint, Szent Pál kifejezése szerint (Róm 9, 23). Isten mindenkit engedetlenségbe fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön (Róm 11, 32). Az idők végén, az ítéletkor megnyilvánul Isten igazságossága is a megátalkodott hitetlenek iránt. Az isteni „harag” tüze a megátalkodott bűnösre hull. Aki visszautasítja az isteni tűzben való megtisztulást, elég benne. Isten senkit sem vet kárhozatra.
Mi, katolikusok nem hiszünk a kettős predesztinációban, tehát abban, hogy Isten egyeseket eleve üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt. A szerető Isten öröktől fogva mindenkit arra rendelt Krisztusban, hogy fogadott gyermeke legyen, részesedjék az isteni életben. Ha a megátalkodottak végsőkig kitartanak a lázadásban, tagadásban, Isten továbbra is szereti, nem semmisíti meg őket, tiszteletben tartja szabad döntésüket. (Ha ugyan szabadon döntenek, hiszen aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek.) Ezt mondja: „ Ember, legyen meg a te akaratod.” És a megátalkodott, elszakadva az élő Istentől és a szeretetközösségtől, önmaga ürességébe zuhan, és ez a kárhozat. A véglegesen visszautasított szeretet teremti poklot. Ebben igaza van Danténak.

Gondolatok Évközi 32. vasárnap

Az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd, Szt. Máté evangéliumában az utolsó ítéletről szóló tanítás előtt található. Három példabeszédet hoz itt az evangélista, amelyeknek közös az alapgondolata, mégpedig az, hogy földi pályafutásunk végén lesz elszámolás, megmérettetés és ítélet. Erre pedig föl kell készülni.
A példabeszédben szereplő szüzek okossága és balgasága nem a szellemi képességeikre vonatkozik. A lányok okos vagy balga viselkedését az jelzi, hogy a vőlegényre várakozva vittek-e magukkal tartalékolajt vagy sem a lámpájukhoz.
Jézus példabeszédében jelen vannak azok a mozzanatok, amelyek a zsidó népnél jellemezték a házasságkötés szertartását. Ebben fontos volt, hogy a vőlegény este ment a menyasszony otthonába, hogy kikérje és elvigye őt. Épen ezért érkezése bizonytalan volt, várakozni kellett rá. Amikor feltűnt a vőlegény menete, akkor mindenki eléje ment a menyasszony kíséretéből. Este lévén, szükség volt az olajmécsesekre, amit a menyasszony kíséretéhez tartozó hajadon lányok vittek.
Kt. Az apostolok korában még élénk volt a hiedelem, hogy a Vőlegény, azaz Jézus hamarosan újra eljön. Pedig a Szentírásból világos volt akkor is, hogy Jézus a világvégéről, illetve második eljöveteléről semmi időbeli meghatározást nem adott. Többször kihangsúlyozta: „Nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Az Ember Fia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok”(Mt 24,42). Jézus éppen erre hivatkozva szólít fel ismételten a mai evangéliumi szakaszban: „Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”
Az éberségről, virrasztásról gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés egy nagy és örök találkozásra. Míg mi az életet gyakorta a születés, növekedés, alkotás, leépülés és halál ívének tartjuk, addig Jézus szerint az élet állandó készület és növekedés, melyet nem a mindent megsemmisítő halál zár le, hanem a végső beteljesedés követ, az Istennel való boldog találkozás.
A példabeszéd vőlegénye valójában Krisztust jelképezi, a váratlan és éjszakai jövetele pedig a világ végét. A hívő ember számára a földi élet történéseinek az a legjellegzetesebb vonása, hogy ezeknek Krisztus eljövetele határozza meg a végét. Ez nem kívülről és mintegy erőszakkal tör rá az emberiség életére, hanem ennek folyamatában is valamiképpen jelen van a várakozás. A menyasszonyra és násznépére éppen a várakozás a jellemző. Ezt jelzi az olajmécses, amelyben megfelelő mennyiségű olaj is van.
Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan ilyen konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk.
Ugyanis a közvetlen én érdekek: az önzés, a sok pénz, vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatja meg az életünket. Ha mégis mindez meghatározóvá válik az ember életében, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje, és akár pokollá is válhat az élet, már itt a földön. Életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne, legyen szó akár a családról, a munka, a plébániai, a falu, vagy városi közösségről. Az ilyen emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője.
Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a hatalom, az anyagi javak fogságából. Ezek az értékek ahhoz nyújtanak segítséget, hogy életünk szolgálattá alakuljon, és békés, kiegyensúlyozott legyen. Ha elfogadjuk ezeket, akkor most már ezek megvalósításáért fogunk fáradozni, és nem leszünk többé önző szenvedélyeink rabjai.
Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk, hisz az okos szüzek is elalszanak, hanem azt, hogy legyen “olajunk”. Azaz soha ne hagyjuk, hogy a hűség és a szeretet megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.
Az apostoli idők végén, azonban már mind kevesebbet véltek tudni Jézus közeli eljöveteléről. Az emberekben lassan meglazult a kitartás és a bizalom, megfogyatkozott a remény, különösen az üldözések idején. Ezért volt szükség a készenlétre, a kitartásra, a virrasztásra irányuló figyelmeztetésre.
Azzal a ténnyel pedig, hogy az okos szüzek nem osztják meg olajukat a balgákkal, Jézus arra akar rámutatni, hogy a döntő órában mindenki önmagáért felelős, és senkinek sem adhatja kölcsön a saját készenlétét. Vagyis csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása, amikor a vőlegény megérkezik.
De mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni? Ha Krisztus a vőlegény, ahogy mondtuk korábban, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi érték, ragyogó és fénylő. Nem nehéz ezt az értéket közelebbről meghatározni: az Isten és felebarát szeretete, az öntudatos, a kétszínűségtől mentes keresztény élet, ragaszkodás a hithez, egyházhoz, aztán a hitvesi hűség, az áldozatokra kész anyai, apai szeretet, azaz mások szolgálata, segítőkészség, a feltétlen bizalom és minden alakoskodástól mentes őszinteség, igazságosság, egyetértés, szelídség, alázat, megbocsátás és hasonlók. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.
Tehát a példabeszéd a készenlétet és a személyes felelősséget akarja hangsúlyozni. Az örök Bíró késhet, de ez nem ok arra, hogy a hűséges várakozást abba hagyjuk. Az üdvösségből csak a saját hibánk, balgaságunk miatt maradhatunk ki, s akkor nincs orvoslás, és másokat sem hibáztathatunk.
Ha a mondottak alapján egy kissé elgondolkodunk, akkor rájövünk arra, hogy ma is nagyon sok keresztényre alkalmazható ez a példabeszéd. Meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. De aztán jön az élet, sokszor a hittel, vallással szemben ellenséges környezet; s úgy tűnik, hogy az események megcáfolják Krisztus szavait. A dolgok mennek a maguk útján, mintha nem is volna Gondviselés… tehát Isten nem is törődik a világgal… talán nincs is Isten. Először a korábbi buzgóság fogy el, kormozva ég a lámpa, azután a hit is kialszik, elfogy az olaj. Ezekre mondta a szentatya, Ferenc pápa pénteken, hogy „Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”
Ez az egész a lanyhasággal kezdődik. A lanyhaság után jön a közöny. Nem akar sem hívő, sem hitetlen, sem jó, sem rossz lenni. Az ilyen ember, csak élni akar, egyik napról a másikra. Nem töprengeni az élet céljáról, nem gondolkodni, milyen lesz a jövő, csak odaállni a munkapadhoz, leülni az asztalhoz, lefeküdni az ágyba, „a többi nem érdekel” – „Nekem minden mindegy”.  Végül jön a megátalkodás. Az a gyümölcs, amelyet belül a féreg rág, lehull a fáról, az a keresztény, akiben kihal a hit világa, lehull Krisztusról. Az ilyennek már csak a teste él, a lelke halott.
Ez a szomorú valóság a jelenben, napjainkban is felfedezhető. A kérdés az: mit kell tennünk a jövőre vonatkozólag, hogy kikerülhessük a lelki halált, az örök kárhozatot és megmaradhassunk Krisztusban?
Az öntudatos hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás, a Biblia biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak.
Az elhangzott példabeszéd ma nem a farizeusoknak és írástudóknak szól, hanem nekünk, mindannyiunknak. Föl kell ébrednünk lanyhaságunkból, közömbösségünkből, ki kell javítanunk téves lelkiismeretünket, mely megengedi a kettős életformát: a vasárnapi keresztény és hétköznapi pogány életvitelt, és föl kell szítanunk, élesztenünk mécsesünkben a lángot. Fontolóra kell vennünk a Jelenések könyvéből származó felszólítást: „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról… Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!”(Jel 2,2-5)
Éppen ezért ne csak higgyünk, hanem éljük meg a hitünket, hisz ma, a szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett komoly tanúságtételre van szükség. Kell, hogy legyen lelkünkben egy erős vágy: jobb ember, jobb keresztény akarok lenni, olyan akarok lenni, amilyenek az Isten is látni szeretne engem! Akiben nincs meg ez a vágy, aki meg van elégedve önmagával, annak így szól Krisztus: „Jaj nektek, akik telve vagytok önmagatokkal!”
Ne feledjük, nincs biztonságban annak a jósága, aki nem akar jobbá válni. Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! (Szent Bernát)
„Nem ismeritek sem a napot, sem az órát.” Jézus jegyesének, az egyháznak a századok végéig növekednie kell a jóban és készülnie kell a nagy találkozásra, az Emberfia eljövetelére. Nekünk, egyes embereknek pedig egész életünkben. Hogy mikor hív Jézus magához bennünket, azt – szerencsére – nem tudjuk. Ez a bizonytalanság is a Gondviselés ajándéka. Arra ösztönöz, hogy mindig készen legyünk, életünk minden percében. Hogy mindig legyen olaj a korsónkban, lámpásunkban. Mert nekünk is fényt kell vinnünk az Ünnepre.

Gondolatok Évközi 31. vasárnap

Máté evangéliuma igen gyakran arról beszél, hogy Jézus beteljesíti a törvényt és a prófétákat: megvalósítja a mózesi törvény lényegét, a kettős-egy szeretetparancsot, de túlteszi magát a sok aprólékos előíráson és tiltáson: ilyen pl. a rituális tisztálkodás előírásai, vagy a szombati pihenőnap kicsinyes szabályai. Innen magyarázható a folytonos összeütközése az írástudókkal és a farizeusokkal, akik viszont a törvény betűjéhez, a külső szabályokhoz ragaszkodtak, akik tanítóknak léptek fel, nehéz terheket raknak az emberek vállára, de maguk nem teszik, amit tanítanak.
Az utóbbi vasárnapokon éppen Jézus és a farizeusok vitáiról olvashatunk. Máténál Jézus szigorúbb a farizeusokkal szemben, mint Lukács vagy Márk evangéliumában. A következő vasárnapi szakaszban egyenesen fenyegető jajokat kiált a képmutató farizeusokra. Meg kell különböztetnünk a buzgón vallásos farizeusokat és a képmutatókat, akiktől a ma is használatos „farizeizmus, farizeus” megbélyegző kifejezések erednek. A mózesi törvényhez ragaszkodó olyan farizeusok, mint Nikodémus vagy Arimateai József, vagy a Szent Pált is oktató Gamaliel tiszteletreméltó személyek voltak. Jézus elment Simon farizeushoz, hogy nála étkezzék. A farizeus magatartás vagy lelkület viszont gyakran kiváltotta a Mester bírálatát. Tehát a törvény betűjének aprólékos, külsőséges megtartása, a hagyományokhoz való ragaszkodás, ugyanakkor a lényeg, a szeret elhanyagolása, az érdemek gőgös fitogtatása, képmutatás jellemezte ezt a farizeizmust.
Ma is farizeizmusról beszélünk, amikor valaki az igazságosság álarca mögé rejtőzik, hogy felmentse magát annak igazi gyakorlása alól, hogy elismerje magát bűnösnek vagy, hogy Isten hívására hallgasson. Tanítja a törvényt másoknak, de maga nem tartja meg. Ilyen az a mai pap is, aki „vizet prédikál, és bort iszik”, aki – még ha helyeset tanít is – nem megy előre a jelzett úton, hogy példát mutasson. A kereszténységet ma is fenyegeti a farizeizmus: visszasüllyedhet a legalista törvénytartásba (moralisták a kazuisztikába), a juridizmusba (jogi szemléletbe), felejtve a kegyelem egyetemességét, a feltámadt Jézus Lelke által szívünkbe árasztott isteni szeretet, amely részesít bennünket a Szeretet-Isten életében. A II. Vatikáni zsinat szelleme szerint az Egyházban minden szervezet, intézmény, jogrend azért van, hogy segítse a kegyelmi élet kibontakozását. A lényeg az, amiről a múlt vasárnap elmélkedtünk Jézus, Szent Pál és Szent Ágoston nyomán: „Szeress és tégy, amit akarsz!”
Mivel kedden Mindenszentek ünnepe, szerdán pedig Halottak napja, befejezésül még egy gondolat a „szentek egyességéről” szóló hitágazatról. Hisszük azt, hogy elhunyt szeretteink, az igazak (megigazultak) Istennél vannak a szentek szeretetközösségében. Hisszük, hogy majd ha a mi utunk is véget ér, a vég nem megsemmisülés lesz, hanem átmenet a teljesebb életbe. És majd a végső időkben mindannyian feltámadunk, megdicsőülünk követve Fejünket, a dicsőséges Krisztust. Hisszük a test feltámadását és az örök életet.

Gondolatok Évközi 30. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten a szegények és elnyomottak pártján áll. Jó tudni azt, hogy Isten ma is ilyen, csak arra vigyázzunk, nehogy saját magunkat mindig az elnyomottak kategóriájában lássuk, hanem néha fontoljuk meg azt is, hogy esetleg mi nyomunk el másokat és ez esetben nem hivatkozhatunk Istenre. A második olvasmányban Szent Pál apostol dicséri a tesszalonikai hívek hitét, amelynek révén példaképpé lettek mások számára is. Jó tudni, hogy a szent szövegek nem csak gyengeségeinkre mutatnak rá, hanem elismerik erényeinket is. Jó megbecsültnek és szeretett embernek érezni magunkat.
Az Evangéliumban, amely Szent Máté tollából vett szakasz, egy furcsa helyzettel találjuk magunkat szemben: egy tudós ember kérdez Jézustól olyasvalamit, amire előre tudja a választ. Azt kérdezi Jézustól, melyik a főparancs a törvényben? Furcsa kérdés, hiszen a kérdező, lévén törvénytudó, pontosan ezt tanította másoknak. Az újdonság Jézus válaszában az, hogy Jézus válaszként nem egy parancsot nevezett meg, hanem kettőt, egymás mellé állítva azokat. Az első az Isten iránti szeretet, de szorosan csatolódik hozzá a másik is, az embertárs iránti szeretet. Ennek az igazságnak tulajdonképpen két arculata van: az első az, hogy nem lehet szeretni Istent, ha nem szeretjük az embereket, a másik pedig az, hogy nem lehet szeretni az embereket, ha nem szeretjük az Istent! Ez a második arculat ma mintha elhomályosult volna sok ember tudatában.
Olyan világban élünk, amely ellenséges magatartást tanúsít az emberrel szemben: a törvényhozók elképesztő könnyedséggel legalizálják az abortuszt, az esetleges fogyatékos magzatokat nem kívánt elemeknek nyilvánítják, az öregek teherré váltak ezért fontolóra kell venni az eutanázia lehetőségeit, stb. Hol vannak ennek az ellenséges magatartásnak a gyökerei? A választ kérdésünkre megadja a mostani evangéliumi szakasz: ha valaki nem ismeri el Isten uralmát és fennhatóságát, akkor nem tud mit kezdeni az emberrel és az emberi méltósággal sem.
A Katolikus Egyház Katekizmusa ünnepélyes kijelentéssel kezdődik: Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva, hiszen Isten teremtette és az Istenért teremtetett. Isten szüntelenül vonzza őt önmaga felé és az ember csak Istenben talál rá az igazságra és boldogságra, amelyet állandóan keres. Ha azonban belenézünk a mai ember szívébe és lelkébe, esetleg felmerül bennünk a gyanú, hogy ez a kiolthatatlan vágy bizony eléggé háttérbe szorult. Vágyakozik-e még ténylegesen a mai ember Isten után, benne keresi-e a boldogságot és az élet értelmét? Nem kellenek ide tudós társadalomtudományos vagy lélektani elemzések és felmérések, a mindennapi élet tanúsítja, hogy a vallás perem jelenséggé vált nemcsak a társadalomban, a kultúrában és a politikában, hanem egyéni szinten is, úgyhogy az emberek nem a lelki, hanem az evilági értékekben keresik boldogságukat. E jelenség okait lehet elemezni sokféle nézőpont szerint, de a legtömörebb megfogalmazást VI. Pál pápa adta meg a Második Vatikáni Zsinat záróülésén, amikor így rajzolta meg a modern világ lelki szegénységét: “Az emberré lett Istenbe vetett hit vallását felcserélte az emberbe vetett hit, aki istenné nyilvánította ki magát!” A kereszténység nagy újdonsága az volt, amiről a mostani evangéliumi szakaszban olvasunk: Jézus kinyilvánította, hogy Isten és az ember nem él két világban, hanem egymásba fonódva pereg az életük, ugyanabban az erőtérben élnek,- hogy egy modern képet használjak. Ez a két szeretet, Isten emberszeretete és az ember Istenszeretete eggyé fonódott Jézus Krisztusban. Van ennek az evangéliumi jelenetnek egy vigasztaló üzenete: megmutatja azt is, hogyan kell szeretni Istent. A régi időkben, Krisztus eljövetele előtt, az embereket állandóan az a gondolat foglalkoztatta, hogyan mutassák ki Isten iránti szeretetüket. Volt, aki anyagi javait áldozta Istennek, mint Káin és Ábel, volt, aki nagy vezekléssel igyekezett kimutatni Isten iránti szeretetét, mint Dávid király, a pogányok még saját gyermekeiket is képesek voltak feláldozni bálványaik előtt, de sohasem voltak biztosak abban, hogy ezzel ténylegesen kimutatták Isten iránti szeretetüket. Jézus megtanított bennünket arra, hogy van egy biztos út, amelyen járva kimutathatjuk Isten iránti szeretetünket: és ez pedig az embertárs iránti szeretet útja. Ez az út mindenki számára járható és ahhoz, hogy rátaláljunk embertársunkra, aki igényli szeretetünket, nem kell a szomszédba menni, mert esetleg ott él velünk egyazon fedél alatt, mint családtag, vagy ott dolgozik velünk ugyanabban a gyárban, ugyanabban az irodában, mint munkatárs. Isten szeretete rajtuk keresztül jut el hozzánk és a miénk is Istenhez. A szeretet kettős parancsa tehát egységet alkot, találkozási pontjuk pedig Jézus Krisztus személye. Ezért az igazi humanizmus alapja az embert szerető Istenbe vetett hit. Minek kell megváltoznia ebben a világban, hogy ez érvényes legyen a mindennapokban,teszik fel a kérdést manapság nagyon sokan és nagyon gyakran? NEKEM és NEKED!

Gondolatok Évközi 29. missziós vasárnap

Az imént felolvasott evangéliumi szakasz megértésében nagy segítséget jelent számunkra, ha visszaemlékszünk az utóbbi két vasárnap evangéliumi szakaszára, mint előzményekre. A mai történet előzménye a gonosz szőlőmunkásokról szóló beszéd, akik megölik Isten küldötteit, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítás, amelyre a meghívottak nem mennek el. Mindkét beszédben Jézus elítéli a farizeusok és írástudók tetteit és helyteleníti magatartásukat. Egyértelműen leleplezi a vezetők alattomosságát, kétszínűségét, megkérdőjelezi őszinteségüket, hitelességüket, ami kiváltja a Jézussal szembeni ellenállásukat.
Ezt követően „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba”- hogyan tudnának ártani neki. A tanácskozás gyümölcse, a döntés eredménye a fondorlatos csapdaállítás. Figyeljük csak meg, mennyire alattomosan és kétszínűen közelednek az Úr felé, először dicsérnek, hogy leplezzék a rosszindulatú közeledést, a támadás szándékát: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Igen, tudjuk, hogy igazat beszélsz, tudjuk, hogy szelíd vagy és alázatos szívű, de azért mond meg, és most jön a csapdának szánt kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?”
A római császárnak lefizetett adóban egyesek Isten uralmának korlátozását látták a választott nép fölött, a fizetés megtagadását viszont könnyen a politikai hatalom elleni lázadásként lehetett értelmezni.
A kérdésből tehát kiderül, hogy olyan válaszra akarják kényszeríteni Jézust, ami vagy a választott nép fiainak, akik hallgatják őt, vagy a rómaiaknak, akik uralkodnak fölöttük nem lesz elfogadható.
Az Úr Jézus eljövetele előtt húsz évvel galileai Júdás, lázítást szított a megszálló rómaiak ellen. „Isten választott népe vagyunk, nem fizetünk adott a pogányoknak – jelszóval. A lázadást vérbe fojtották, de a zsidókban tovább élt a gyűlölet a megszálló római hatalom ellen.
Most ezt használják fel Jézus ellenségei, és olyan kérdést tesznek fel, amelyre szerintük – bármilyen választ is ad – biztos csapdát jelent: „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – Ha azt válaszolja, hogy igen, akkor a nép előtt veszíti el a tekintélyét, mert a zsidók, mint Isten választott népe jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót, így tehát a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának mondhatják. Viszont, ha azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál, aki lázítás címén letartoztathatja. Azonban Jézus nagy meglepetésükre olyan választ adott, amire nem is gondoltak.
Az Úr Jézus kikerüli a csapdát, túllép a „szabad” és „nem szabad” kérdésén. Nem úgy válaszol, ahogyan várják tőle, sőt, magasabb szintre emelve a kérdést rámutat a törvények eredeti, Istentől származó értelmére. Az adófizetésről szóló kérdés esetében ez a mélyebb értelem az, hogy az embernek e világon is teljesítenie kell kötelességeit, de ez nem kerülhet az istentisztelet elébe.
Kérésére mutatnak egy adó pénzt, amin a római császár képe és felirata van. Ezt a pénzt használják a mindennapi életben, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ebből a tényből kiindulva mondja Jézus, hogyha használják, igénybe veszik a római pénzt, amelyen a császár képe és felirata van, akkor adják meg a császárnak az adót, és a neki kijáró engedelmességet, de ne feledjék, hogy az abszolút hódolat, engedelmesség és tisztelet egyedül Istent illeti meg. Vagyis „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.
Itt Jézus választóvonalat húz a politikai és az isteni hatalom közé. A politikai hatalom is Istentől származik, maga Jézus mondja ezzel kapcsolatosan kereszthalála előtt Pilátusnak: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…”(Jn 19,11), ezért engedelmességgel tartozunk a törvényeinek, amennyiben ezek a köz-javát szolgálják, és nem ellenkeznek az isteni törvényekkel.
A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellen kell, hogy álljanak, meg kell, hogy tagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A vértanúk serege ad példát erre a századok során.
A kereszténynek meg kell tartania és védenie szabadságát, hogy Istent minden törvény és minden politikai hatalom fölött tisztelje, mivel „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”(ApCsel 5,29) – vallják az apostolok a megvesszőzés ellenére is, amikor a főtanács megtiltja, hogy Jézus nevében beszéljenek, amikor a főtanács meg akarja határozni nekik, hogy miről beszélhetnek és miről nem.
Ugyanakkor a keresztény legyen meggyőződve arról, hogy Isten a legellentétesebb és legalattomosabb politikai helyzeteket is képes felhasználni az üdvösségterv megvalósítására. Még a pogány Római törvények is a Jézus születésére és halálára vonatkozó isteni tervek megvalósulását szolgálták. Ugyanígy a nagy birodalom békés helyzete, majd a rákövetkező keresztényüldözések is alkalmas eszközei voltak az evangélium terjedésének.
Továbbfolytatva a gondolatot, figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember két világban él, a természetes és a természetfelettiben, s mindkettő felé el van kötelezve: Isten és a világ, a lélek és a test, élet és a hitélet. Éppen ezért nem szabad az egyiket, a másik rovására kijátszani. A hit nem jogosít fel a tudatlanságra, az Istenre való hivatkozással nem értékelhetjük le az embert, a lélek nevében nem vethetjük meg a testet, az örökkévalóságra figyelve nem hanyagolhatjuk el az időt és a kereszt nevében nem lehetünk ellenségei az örömnek.
Ebből az következik, hogy a természetfeletti életbe, Isten országába csak itt a földön lehet belépni. – A kereszténységet sokan vádolják azzal, hogy a természetfeletti élet utáni vágy eltereli az emberek figyelmét az evilági feladatoktól. „Ha az igazi élet odaát kezdődik, akkor a földi életet nem kell túl komolyan venni…”
Ha ez így lenne: mi következnék ebből? Az akarat bénulása, nemtörődömség, menekülés a világból, életidegenség. De ez a vád hamis, azon keresztények esetében, akik komolyan veszik hitüket! Annál is inkább, mert a keresztény ember számára, az, hogy milyen lesz az örök élete, itt a földön dől el. Örök boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan élte meg mindennapjait. Mennyire törekedet a szürke-hétköznapok közepette megvalósítani a Krisztusi tanítást, a rávonatkozó isteni tervet.
A Jézusi magvetésnek itt a földön kell szárba szökkennie és bőséges termést hoznia, a talentumokat, emberi képességeinket itt kell kamatoztatni, itt kell a szomorúakat vigasztalni, és a rászorulókat segíteni anyagilag és erkölcsileg. Ez az élet nem arra adatott, hogy tétlenségben éljük le azt, vagy éppen végig szórakozzuk, hanem feladatot kell teljesítenünk: ez a világ nem váróterem, ahol semmittevően, lustán üldögélhetünk, hanem Isten szőlőskertje, hol alkonyatig dolgoznunk kell, illetve Isten menyegzős lakomája, ahová mindannyian hivatalosak vagyunk… Ezért hát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.
Éljünk bár kedvező vagy kedvezőtlen körülmények között, fontos az, hogy szilárdak maradjunk a hitben, még ha ellenségeskedésbe ütköznénk is, s legyünk biztosak abban, hogy „Isten mindent javára fordít azoknak, akik – őszinte szívvel – szeretik őt” (Róm 8,28).

Gondolatok Évközi 28. vasárnap

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap olvasmányainak közös témája Isten nagylelkűsége. Izajás próféta a messiási lakomáról jövendöl. A lakoma, a bankett képe gyakori és kedvelt bibliai téma, elsősorban annak az üdvösségnek a szimbóluma, amit Isten minden ember számára készít. Izajás Isten üdvözítő szándékának pontosan ezt az egyetemességét hangsúlyozza, amikor elmondja, hogy a Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez. Két mozzanat fontos eközben: a lakoma Isten ajándéka, Ő készíti azt, Ő menti meg népét, Ő semmisíti meg a halált, Ő mossa le népéről a gyalázatot. A másik hangsúly a bőségen van: lesz finom bor, zsíros, legjava falat és erős színbor. Az első olvasmány kapcsán elmélkedhetünk Isten nagylelkűségéről a mi életünkben is és emlékezhetünk hálatelt szívvel mindarra, amit értünk tett életünk során.
A Filippieknek írt levelében Szent Pál szintén Isten végtelen szeretetéről biztosítja aggódó híveit: Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van. Megható, ahogyan Szent Pál beszél Istenről: „az én Istenem”. Ez az érett, nagykorú hit kifejezője: szeretetet, bizalmat és teljes ráhagyatkozást tükröz vissza. Hitünk akkor vált személyessé, ha így tudunk Istenről gondolkodni, azaz ha minden pillanatban, minden körülmény között, jóban és rosszban, boldogságban és balsorsban, gazdagságban és ínségben a „mi Istenünknek”, az „én Istenemnek” merjük szólítani Őt.
Ennél a pontnál érintjük az evangéliumi példabeszédet. A királyi menyegző szintén túlcsorduló bőséget ígér, de a meghívottak nem érzik, hogy a király, ez esetben Isten, az Ő királyuk, az Ő Istenük lenne. Nekik más, fontosabb, sürgősebb tennivalójuk van. Az evangéliumi szakasz megbélyegzi a farizeusokat, akik a lényegtelen miatt elhanyagolták a lényegest, de ugyanezt üzeni nekünk is, ti. hogy igen gyakran magunk vagyunk felelősek lelki vakságunkért.
Nem mindennapi, paradox helyzetet ecsetel Jézus hallgatóinak: egy király lakodalmat készít a fiának, a lakoma nagyszerűnek ígérkezik, leölték a hizlalt állatokat. Ilyesmi nem mindennapi esemény Keleten, annál is inkább, mivel arrafelé meleg van, ami azt jelenti, hogy a húst hamar el kell fogyasztani, és azután talán hónapokig nem kerül ismét hús az asztalra. Mindez arra utal, hogy a meghívás vonzó, hiszen a meghívottak gyakran csak álmukban láttak húst és egyéb jó falatot. De az esemény nem mindennapi a vendéglátó személye miatt is: maga a király a házigazda, akinek a fia nősül. Tehát igen megtisztelő meghívásról van szó, amit józan ésszel és tényleg súlyos érvek nélkül nem lehet visszautasítani. Éppen ezért hangzik szinte hihetetlennek a későbbi megjegyzés, hogy a meghívottak nem törődtek a meghívással. Ez a legelemibb illemszabályok megsértése. Mi több, az egyik kiment a földjére, a másik meg az üzlete után nézett. A helyzet teljesen abszurd.
Figyeljük meg, hogyan gondolkodnak ezek az emberek. Éljük bele magunkat helyzetükbe és próbáljunk magunkra ismerni. Ahhoz, hogy egy ilyen lakomára elmenjen valaki, meg kellene mosakodnia, magára kellene öltenie ünnepi ruháját, új, ismeretlen emberekkel kellene találkoznia. Ez túlságosan igényes dolog, sokkal egyszerűbb úgy maradni, ahogy vagyunk, sodortatni magunkat a hétköznapok megszokott ritmusával, viselni elnyűtt, de megszokott munkaruhánkat, folytatni mindennapi teendőinket. Fontoljuk meg, hogy ezek az emberek nem tesznek semmi rosszat, sőt, első tekintetre igen szorgalmas kenyérkeresőknek tűnnek, ami az ő esetükben érthetően fontosabb, mint lakodalomba menni. És mégis, érezzük, valami észbontó félreértés történik itt, ezt a meghívást nem lehet, nem szabad visszautasítani. Miről van tehát szó?
Ezzel a példával Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire erős lehet bennünk a hétköznapok rutinja, mennyire elvakíthatnak bennünket szokásaink úgyhogy megkövesedünk lelki növekedésünkben, képtelenekké válunk a változásra, a megtérésre, restekké leszünk Isten hívására, a kegyelem ösztönzésére. Ezért ez a példabeszéd nekünk szól, és azt mondja: „Te vagy ez az ember, aki elutasítja a hívást egyszerűen azért, mert lelki lustaság áldozata lettél.”
Ezt az üzenetet lehet variálni. Vajon hányszor mentünk el koldusok, hontalanok, szegények mellett vállrándítással mondván: mit lehet itt tenni, mindig így volt, így is lesz. Mindaddig, amíg valaki meg nem áll és azt mondja: ennek nem kell így lennie, lehet itt tenni valamit. Ezt tette Teréz anya a kalkuttai kitaszítottak láttán és azóta ezrek csatlakoztak hozzá abban a meggyőződésben, hogy igenis lehet valamit tenni ezeknek a szerencsétleneknek az érdekében. Hányszor lehet hallani házastársaktól, hogy családi életük teljesen ellaposodott, de cinikus „mit lehet itt tenni” vállrándítással tovább marják egymást, ahelyett, hogy egyikük egy bátor tettel odaállna a másik elé és azt mondaná, ez nem mehet így tovább, bocsáss meg. Nem a saját erőnkből, természetesen, hanem megszívlelve Szent Pál apostol nagyszerű felfedezését saját esetében:
„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Sajnos, a magyar fordítás nem tükrözi egészen pontosan a szent páli lelki élményt; az „elviselek” kifejezés passzivitásra utal, Pál viszont arra csodálkozott rá, hogy mi mindenre volt ő képes, amióta igent mondott a krisztusi hívásra.
Az olvasmányok hatására adjunk hálát Istennek irántunk tanúsított nagylelkűségéért, szeretetének milliónyi apró jeléért, amelyek életutunkat koszorúzzák.

Gondolatok Évközi 27. vasárnap Magyarok Nagyasszony főünnepén

A mennyei Atya úgy akarta, hogy Szent Fiának legyen édesanyja. Hogy az első mosolyt az anya váltsa ki belőle, az első tipegő lépésekre az anya tanítsa, az első szavakat az anya ajkáról hallja. Jézus úgy rendelkezett, hogy Egyházának is legyen anyja. Ezért a kereszt alatt álló Máriát Jánoson keresztül anyjává tette minden követőjének. Szent István pedig a történelemben legárvább nép sorsát a Boldogasszony kezébe tette. Élete utolsó órájában Máriát a Magyarok Nagyasszonyává avatta. Minden év október 8-án emlékezünk meg erről és újítjuk meg hazánk felajánlását Boldogasszonyunk felé. Ma az ünnepre emlékezünk.

  1. A magyarság Mária-tisztelete a múltban
    A magyarság Mária-kultusza Szent Istvánnal kezdődött. A krónikák szerint így imádkozott: „Egek Királyné Asszonya! A te oltalmadba ajánlom népemet és nemzetemet. Vigyázz reá, mint a te országodra!”

Ettől fogva történelmünkben nem halványult el a Magyarok Magyasszonya képe. Szent László Máriagyűdön, Nagyváradon, Nagybányán templomot emelt tiszteletére, pénzeire az ő képét verette. Nagy Lajos páncélja alatt viselte képét. Hunyadi, Kapisztrán Máriás zászlót tűzött Nándorfehérvár bástyáira. Mátyás pajzsára íratta: „Szentséges Szűz Mária, esdj áldást Mátyásra!” Rákóczi kezében Máriás-zászlót lobogtatott a szél. Zrínyi Szigeti eposzában hozzá fohászkodik, Eszterházy Pál nádor imát intéz hozzá. Szerte az országban kegyhelyek épülnek tiszteletére: Andocs, Bodajk, Gyűd, Besnyő, Makk, Remete, Nosztra, Pócs…

  1. Mit jelent ma?
    1. Ne sajátítsuk ki magunknak! Más nemzetek is magukénak vallhatják. De ha begy édesanyának sok gyermeke van, attól még egyformán szeretheti! Német: „Unsere liebe Frau”…, francia: „Notre Dame”…, olasz: „Madonna”…, angol: „Our Lady”…, spanyol: „Nuestra Segnora”…, magyar: „Patrona Hungariae” néven vallja magáénak.
  2. Ne csodát várjunk tőle! Nem az a feladata, hogy a magyar gyáripart fejlessze, a magyar mezőgazdaságot fellendítse, vagy piacot teremtsen a magyar cikkeknek. Hanem minden nemzetnek azt mondja: „Boldog, aki rám hallgat, tanácsért nálam kopogtat. Amely nép az ő szemével lát, az győz!”

III. Mit kérjünk tőle jövőre?
Tanítson meg élete példájával a legnagyobb hiánycikkeket jelentő eredményekre. 1. Hitre. A mai ember csak azt fogadja el valóságnak, amit eszével beláthat, vegykonyhájában műszereivel szétszedhet. De ezzel beleragad az elektromos komputerek és automaták világában. Nagyasszonyunk, taníts meg a hitre! Te hittél, amikor még senki sem hitt: az angyali üdvözletkor. Hittél akkor is, amikor már senki sem hitt: a kereszt alatt. E két pillér közt lefolyt életedet meg Erzsébet így jellemezte: „Boldog vagy Mária, mert hittél”. 2. Alázatra. A modern ember szolgálatába állította az atomenergiát, rakétákat lő a csillagok felé és kormányozható úrhajóval megindult a kozmosz meghódítására. Bábeli tornyának tetején megszédült önmaga nagyságától és istent kezdett játszani. 0 Mária, taníts meg az alázatra! Isten legkiválóbb teremtménye voltál, mégis az Úr szolgáló leányának nevezted magad. 3. Szolgálat szellemére. Mi már csak a műszakunkat akarjuk ledolgozni, munkaidőnket kitölteni. A kreativitás hiányzik. – Szűzanyám, te nemcsak dolgozó nő voltál, hanem az Úr szolgáló leánya, taníts meg az Isten- és emberszeretet erényére. Coriolanust sem a szenátorok kérése, sem a római papok hódolata nem hatotta meg. Édesanyja, Veturia síró könnyeire viszont kijelentette: „Anyám, könnyeiddel megmentetted Rómát!” Mária szirakúzai domborművéből három napon át igazi könnyek hullottak. Úgy látszik, korunk számára nincs már mondanivalója, csak sír. De az anyai könnyek a legmegátalkodottabb gyereket is meghatják. Indítsák meg népünk fiait is Nagyasszonyunk sírása és kiáltsuk feléje: „Anyánk! Könnyeiddel megmentetted lelkünket, nemzetünket, a világot!”

Gondolatok Évközi 26.vasárnap

„Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét“. Ezekiel prófétának ez az üzenete felhívja figyelmünket arra, hogy felelősek vagyunk saját üdvösségünkért. A kereszténység sohasem fogadta el a vak determinizmust, miszerint az ember sorsát kívülálló valaki határozná meg. Az ember felelős önmagáért. Igaz, nem ő teremtette magát, és még sok más körülményt nem választhatott magának: nem választhatta ki szüleit, nem határozta meg saját nemét, születésének idejét és helyét. De amikor megszületett, amikor elkezdte élni azt az életet, amelyet Isten adott neki, akkor már felelősséget kellett vállalnia saját magáért. Ha majd az örök Bíró előtt állunk az ítélet napján, a legnagyobb meglepetés valószínűleg az lesz, hogy senkire és semmire sem hivatkozhatunk, mint enyhítő körülményre, hanem nekünk magunknak kell majd vállalnunk a felelősséget azért, amivé tettük magunkat életünk során. A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében kitágítja ezt a felelősséget mások irányában: „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is”. Ez ma is igen aktuális buzdítás, mert a világ mintha tele lenne törtető, másokat félrelökdöső emberrel. Ebbe a teológiai keretbe illeszkedik bele az evangéliumi üzenet. Jézus vitája a főpapokkal egy nagyobb egésznek a része és arra összpontosul, hogy a zsidó nép elfogadja-e vagy sem Jézust. A két fiúról szóló példabeszéddel Jézus két alapvető igazságot mondott ki. Jézus mindenekelőtt meghirdette azt, hogy az üdvösség minden emberhez szól, nemcsak a zsidó néphez. Jézus azért jött el közénk, hogy mindenkit üdvözítsen. Eközben nem fontos, hogy ki mikor értette meg ezt az üzenetet, azonnal, vagy csak később, a fontos az, hogy az ember megértse, hogy Jézus nélkül nem képes értelmet adni életének. Másodszor Jézus kifejtette, hogy semmiféle külsőleges hovatartozás nem biztosítja az üdvösséget. A mennyországot nem lehet bebiztosítani sem jogi, sem etnikai alapokon, hanem csakis a szív megtérése útján. A zsidók nem akartak hinni a jelekben, mert úgy gondolták, elég az, ha a kiválasztott néphez tartoznak. A vámosok és a bűnösök, akiket kitaszítottaknak véltek, Isten irgalmára bízták megváltásukat, hittek Jézusnak és bűnbánatot tartottak. Ezért megtaláltak szívük nyugalmát. Ezek az igazságok ma is érvényesek. Jézus üdvössége csak ajánlat, felkínált lehetőség, amit az ember szabadon elfogadhat, de sajnos el is utasíthat. Mi gyakran abban a meggyőződésben élünk, hogy szabadon Jézus mellett döntöttünk. Ekkor kell felfigyelnünk a második üzenetre, hogy maga az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve és, hogy az Egyház tagjai vagyunk, még nem szavatolja az üdvösséget. Hitünket életre is kell váltanunk. A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti. Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem menjél most, azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk. Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik. A keresztény lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen hívek.

Gondolatok Évközi 25. Szentírás vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta Isten irgalmasságáról tesz tanúságot, aki” bőkezű a megbocsátásban”. Jó tudni, hogy Isten ma is ilyen bőkezű emberi gyarlóságainkkal szemben. A második olvasmányban Szent Pál apostol arra buzdítja a filippi híveket, hogy éljenek Krisztus evangéliumához méltóan. Ez a buzdítás nekünk is szól, mert a világ rajtunk keresztül ismeri meg Krisztus evangéliumát. Az evangélium Szent Máté könyvéből vett részlet, amelyben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet olvassuk. Első tekintetre úgy tűnik, mintha itt igazságtalanságról lenne szó: egyesek ugyanis sokat dolgoztak, mások keveset, mégis mindenki ugyanakkora bért kapott. Valahogy mi sem szeretnénk azok bőrében lenni, akik reggeltől estig dolgoztak, de mégsem kaptak nagyobb bért, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Hol itt az igazságosság? A mai világ nagy hangon követeli az igazságosságot. Biztosan nem alaptalanul, hiszen nincs olyan ember, akit ne ért volna valamiféle igazságtalanság az életben. Igazságtalanul bántak velünk a munkahelyünkön, a családban, talán még az Egyházban is. Néha esetleg az az érzésünk hogy Isten is igazságtalan velünk szemben, amikor másnak többet adott. Összehasonlítjuk magunkat másokkal és azt kérdezzük, miért kell nekünk szenvednünk, amíg másoknak jól megy a soruk, miért vagyunk éppen mi betegek, miközben mások boldogan nevetnek körülöttünk, miért vagyunk mi szegények, miközben mások igazságtalanul meggazdagodnak? Gondolataink még messzebbre bolyonghatnak és felmerül bennünk a gyanú, hogy a világ igazságtalanul van felépítve: miért a sok fogyatékos gyerek, miért kell fiatal embereknek olyan háborúkban meghalniuk, amelyeket nem ők akartak, miért van úgy, hogy a világban az istenteleneknek megy jól a soruk, nem az istenfélőknek, hogy a világban a szívtelen kizsákmányolók uralkodnak, nem pedig az irgalmas szívűek? Hogy engedheti meg mindezt az igazságos Isten?
Ha ilyen és hasonló sötét gondolatokkal olvassuk a szőlőmunkásokról szóló evangéliumot, akkor egész biztosan nem fogunk felfigyelni annak nagyszerű üzenetére, hanem mi is arra a következtetésre jutunk, mint azok a munkások, akik egész nap dolgoztak, vagyis hogy a szőlősgazda igazságtalan volt velük szemben. Csakhogy ebben az evangéliumban egyáltalán nem az igazságosságról van szó, hanem a jóságról és az irgalomról. Mert Istennél nem érvényes az igazságosság fogalma, ahogyan azt mi értelmezzük. Vegyük alaposabban szemügyre ezt az állítást.
Az emberi viszonyokban az igazságosság azonos fokon kötelezi mindkét partnert. Ha bármelyik a két fél közül önkényesen lépne fel, azt mondanánk rá, hogy igazságtalan. De Isten és ember viszonyában ez nem érvényes. Isten döntései az Ő szabad elhatározásából születnek, ihletője pedig mindig a tiszta szeretet. Pontosan ezt nem voltak képesek megérteni Jézus hallgatói, amikor elmondta nekik a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet. Talán mi is úgy gondoljuk, hogy a szőlősgazda igazságtalan volt azokkal szemben, akik egész nap dolgoztak, de csak ugyanannyi bért kaptak, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Könnyen megértjük azokat, akik zúgolódtak. Csakhogy ez nem hatotta meg a szőlősgazdát. Felszólította a munkásokat, hogy jelentkezzen az, akivel szemben igazságtalan lett volna. Van-e köztük egy is, akinek nem adta volna meg azt, amit megígért neki? Akkor miért zúgolódnak? Vajon a gazda nem teheti a sajátjával azt, amit akar? Vajon megtilthatja-e neki valaki, hogy jót tegyen? Hiszen már maga az a tény, hogy dolgozhattak, ajándék volt számukra, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy senki sem veszi fel őket napszámba, és akkor nem tudtak volna semmit hazavinni családjuknak. Ez ennek a példabeszédnek az alapvető üzenete. Már maga az a tény, hogy Isten elfogad bennünket, az Ő ingyenes ajándéka. Ha ennél még többet is ad, akkor hogyan lehetne erre azt mondani, hogy igazságtalan velünk szemben? Fontoljuk meg inkább ennek az ellenkezőjét: mi lenne velünk, ha Isten tényleg a mi igazságosságunk szabályai szerint bánna velünk? Hol lennénk, ha igazságosan büntetné vétkeinket? Ebben a példabeszédben Isten érthetetlen logikájával találkozunk, amely nem az igazságosság, hanem az irgalmasság logikája. Ha ezt megértettük, vagyis hogy mi nem hivatkozhatunk semmiben sem Isten igazságosságára, hanem csak irgalmára, akkor a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet, de saját életünket is más fényben leszünk képesek látni, mert megértjük azt, hogy mindaz, amivel rendelkezünk, Isten irgalmának ingyenes ajándéka és nem fogjuk többé Isten igazságosságát követelni sem a bűnösökre, sem a saját részünkre, hanem csendesen lehajtjuk fejünket Isten végtelen jósága és irgalmassága előtt és hálát adunk neki mindenért, amit eddig nekünk ajándékozott. Erről és az ilyen Istenről beszélt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amelynek tényleges szereplői nem a szőlőmunkások, hanem az igazságosság és az irgalom párbeszéde, amelyben, szerencsére, az irgalom kerül fölénybe!

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

A vasárnapi evangéliumi szakasz Mátétól a szívtelen szolga példabeszédét állítja elénk. Amikor Péter ezt kérdezi Jézustól: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Jézus így felel: „Nem mondom: hétszer, hetvenszer hétszer.” Vagyis igen sokszor, mindig, feltétel nélkül. És következik a szívtelen szolgáról, helyesebben az irgalmas szívű királyi emberről, aki elengedi szolgája tartozását, de megbünteti az ő példáját nem követő szívtelen szolgát. Az Isten Országának újdonsága, örömhíre, amelyet Jézus hirdet, és amelyről az evangéliumok tanúskodnak: az Atyaisten emberszeretete, jóság, végtelen irgalma. Az Ő követe, közvetítője Fia, Jézus, aki ennek az irgalmas, megbocsátó szeretetnek megtestesülése.
Ma a gyűlölködéstől, igazságtalanságoktól, bosszúállástól szétszaggatott világban a keresztény hívőknek kell – az Atyaisten és Jézus példájára – a megbocsátó jóság követeinek, közvetítőinek lenniük. Legyünk a szívtelen világ szíve! De tudjuk, tapasztaljuk, milyen nehéz a megbocsátás. Hányszor halljuk, még keresztények körében is: „Felejteni talán tudok, de megbocsátani nem!” Pedig naponta imádkozzuk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Milyen jó, hogy Isten nem olyan, mint mi, nem követi a mi szívtelen magatartásunkat! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat, az elkövetett bűnt már nem tekintjük rossznak, de az ítéletet Istenre, az örök Bíróra bízzuk, és igyekszünk mentegetni a vétkező, miket megbántott személyt. Mindig gyűlöljük a rosszat, a bűnt, de az embert, felebarátunkat – Isten kegyelmi segítségével – igyekszünk szeretni.
Milyen nehéz nekünk megérteni Isten ingyenes emberszeretetét! A fiatal jezsuita jelölt, a sokat szenvedett Kaszap István ezt jegyezte fel kevéssel halála előtt: „Ez a legnagyobb bölcsesség: hinni Isten emberszeretetében!” Nem pogány, hanem jézusi bölcsességről van szó, amely a hitből fakad. Igen nehéz ez a hit a szenvedés, balsors megtapasztalásakor, amikor „Isten oltókése” sebez meg bennünket, hogy nem sejtett szépségeket csiholjon ki lelkünkből. Nehéz ez a hit, amikor környezetünkben, családunkban, baráti körünkben, hazánkban és szerte a világon az igazságtalanság, erőszak, háborúk, természeti katasztrófák miatt tömegesen szenvednek és halnak az emberek. Hol van az Isten? Hol a gondviselő mennyei Atya? Hallgat az Isten, nincs szív gyermekei szenvedésére?
Természetesen, itt most nem lehet pár perc alatt valamiképpen megválaszolni e gyötrő kérdéseket, amelyek az ószövetségi Jóbtól és a zsoltárostól, Szent Ágostonon és számtalan szenten át egészen korunk vértanúiig, a totalitarizmusoktól és igazságtalanságoktól szenvedő világban a szenvedőket szorongatják. A mai protestáns és katolikus teológia a „szenvedő Istenről”, a keresztre feszített Jézusról szóló eszmélődésben keresi a választ a misztériumra. Itt most csak François Varillon francia jezsuita magyarul is megjelent könyvéből – Isten alázata és szenvedése (SZIT, 2002, 165-166) – idézek: „Isten saját Fiát sem kímélte meg, hanem mindnyájunkért áldozatul adta”, mondja Szent Pál (Róm 8, 32). És egy fél századdal később Szent János: „Az Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (3, 16). Ezek a szavak világosak: áldozatul adni, kiszolgáltatni. Nem feltételezhetjük, hogy a két teológus apostol ezt képzeli: az Atya „hidegvérrel” adja oda, szolgáltatja ki Fiát. Isten igazsága inkább úgy jelenik meg előttünk, mint fájdalmas szétszakítottság paroxizmusa. Mintegy mennydörgő kiáltást hallatnak a Szentháromság szívében. (…) Az embereknek nem adatik Istenről tökéletesebb kép – Istenről úgy, ahogy önmagában van – , mint az ember-Jézus, aki haláltusát vív, akit megcsúfolnak, és akit keresztre feszítenek.”
És Varillon még idézi XI. Piusz Miserentissimus kezdetű körlevelét., ahol a pápa könyörögve kéri az embereket, hogy vigasztalják Istent. És akiket meghökkent a pápai körlevélnek ez a kitétele, azoknak Szent Ágostont idézi: „Adj nekem olyasvalakit, aki szeret, és megérti, mit mondok.”

Az oldalt jelenleg látogatja: 1      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 509981
mind – siem 2011