Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

A vasárnapi evangéliumi szakasz Mátétól a szívtelen szolga példabeszédét állítja elénk. Amikor Péter ezt kérdezi Jézustól: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Jézus így felel: „Nem mondom: hétszer, hetvenszer hétszer.” Vagyis igen sokszor, mindig, feltétel nélkül. És következik a szívtelen szolgáról, helyesebben az irgalmas szívű királyi emberről, aki elengedi szolgája tartozását, de megbünteti az ő példáját nem követő szívtelen szolgát. Az Isten Országának újdonsága, örömhíre, amelyet Jézus hirdet, és amelyről az evangéliumok tanúskodnak: az Atyaisten emberszeretete, jóság, végtelen irgalma. Az Ő követe, közvetítője Fia, Jézus, aki ennek az irgalmas, megbocsátó szeretetnek megtestesülése.
Ma a gyűlölködéstől, igazságtalanságoktól, bosszúállástól szétszaggatott világban a keresztény hívőknek kell – az Atyaisten és Jézus példájára – a megbocsátó jóság követeinek, közvetítőinek lenniük. Legyünk a szívtelen világ szíve! De tudjuk, tapasztaljuk, milyen nehéz a megbocsátás. Hányszor halljuk, még keresztények körében is: „Felejteni talán tudok, de megbocsátani nem!” Pedig naponta imádkozzuk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Milyen jó, hogy Isten nem olyan, mint mi, nem követi a mi szívtelen magatartásunkat! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat, az elkövetett bűnt már nem tekintjük rossznak, de az ítéletet Istenre, az örök Bíróra bízzuk, és igyekszünk mentegetni a vétkező, miket megbántott személyt. Mindig gyűlöljük a rosszat, a bűnt, de az embert, felebarátunkat – Isten kegyelmi segítségével – igyekszünk szeretni.
Milyen nehéz nekünk megérteni Isten ingyenes emberszeretetét! A fiatal jezsuita jelölt, a sokat szenvedett Kaszap István ezt jegyezte fel kevéssel halála előtt: „Ez a legnagyobb bölcsesség: hinni Isten emberszeretetében!” Nem pogány, hanem jézusi bölcsességről van szó, amely a hitből fakad. Igen nehéz ez a hit a szenvedés, balsors megtapasztalásakor, amikor „Isten oltókése” sebez meg bennünket, hogy nem sejtett szépségeket csiholjon ki lelkünkből. Nehéz ez a hit, amikor környezetünkben, családunkban, baráti körünkben, hazánkban és szerte a világon az igazságtalanság, erőszak, háborúk, természeti katasztrófák miatt tömegesen szenvednek és halnak az emberek. Hol van az Isten? Hol a gondviselő mennyei Atya? Hallgat az Isten, nincs szív gyermekei szenvedésére?
Természetesen, itt most nem lehet pár perc alatt valamiképpen megválaszolni e gyötrő kérdéseket, amelyek az ószövetségi Jóbtól és a zsoltárostól, Szent Ágostonon és számtalan szenten át egészen korunk vértanúiig, a totalitarizmusoktól és igazságtalanságoktól szenvedő világban a szenvedőket szorongatják. A mai protestáns és katolikus teológia a „szenvedő Istenről”, a keresztre feszített Jézusról szóló eszmélődésben keresi a választ a misztériumra. Itt most csak François Varillon francia jezsuita magyarul is megjelent könyvéből – Isten alázata és szenvedése (SZIT, 2002, 165-166) – idézek: „Isten saját Fiát sem kímélte meg, hanem mindnyájunkért áldozatul adta”, mondja Szent Pál (Róm 8, 32). És egy fél századdal később Szent János: „Az Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (3, 16). Ezek a szavak világosak: áldozatul adni, kiszolgáltatni. Nem feltételezhetjük, hogy a két teológus apostol ezt képzeli: az Atya „hidegvérrel” adja oda, szolgáltatja ki Fiát. Isten igazsága inkább úgy jelenik meg előttünk, mint fájdalmas szétszakítottság paroxizmusa. Mintegy mennydörgő kiáltást hallatnak a Szentháromság szívében. (…) Az embereknek nem adatik Istenről tökéletesebb kép – Istenről úgy, ahogy önmagában van – , mint az ember-Jézus, aki haláltusát vív, akit megcsúfolnak, és akit keresztre feszítenek.”
És Varillon még idézi XI. Piusz Miserentissimus kezdetű körlevelét., ahol a pápa könyörögve kéri az embereket, hogy vigasztalják Istent. És akiket meghökkent a pápai körlevélnek ez a kitétele, azoknak Szent Ágostont idézi: „Adj nekem olyasvalakit, aki szeret, és megérti, mit mondok.”

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya Ezekiel próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta tudatosítja magában, hogy felelős azokért, akikhez küldetése szól. Ez ránk is vonatkozik: felelősek vagyunk egymásért.
A második olvasmányban Szent Pál tömören összefoglalja a parancsokat és kifejti, hogy a szeretet a parancsok foglalata. Van ebben az olvasmányban egy igen szép gondolat, amelyre nagy szükségük van a mai embereknek: „ A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak!”
Szent Máté evangéliumában két téma fonódik egységes egészbe: a testvéri intelem és a közös ima. Ez a két téma azért tartozik egybe, mert rávilágítanak a másokhoz való viszonyunkra. Nem lehet olyan valakivel együtt imádkozni, akit nem szeretünk, vagy akiről úgy véljük, hogy ő nem szeret bennünket. Mindez alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ember közti viszonyainkról és imaéletünkről.
Az evangéliumi olvasmány első része a testvéri figyelmeztetésről szól: „Ha testvéred megbántott, menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Az első dolog, amire felfigyelhetünk, hogy Jézus mennyire „modern” nyelven beszél. Érzékeny a másik ember jó hírnevére: „Ha testvéred megbántott, menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Ma ezt úgy mondanánk, hogy tartsd tiszteletben a másik magán életét, ne rontsd mások előtt méltóságát.
Egy másik dolog, amire felfigyelhetünk: Jézus azt mondja, ha úgy érezzük, hogy mi vagyunk a megsértett fél, akkor nekünk kell először lépnünk: „menj és figyelmeztesd négyszemközt”. Mi leginkább azt várnánk el, hogy az a másik jöjjön el hozzánk, és alázatosan bocsánatot kérjen tőlünk. Jézus nem így képzelte el tanítványai nagylelkűségét. A megbocsátás sohasem lehet erkölcsi fölényünk fitogtatása. Jó tudni, hogy Jézus is így viselkedik velünk szemben. Amikor bűnösnek érezzük magunkat, nem kiáltatja velünk világgá gyarlóságainkat, hanem megelégszik azzal, hogy a szentgyónásban halkan, tanúk nélkül, csak a pap előtt megvalljuk bűneinket, aki a szerető Isten nevében megadja majd a feloldozást.
Az evangéliumi szakasz második része a közös imával, vagy még pontosabban, a kérő imával foglalkozik: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól”. Az első dolog, amire valószínűleg nagy örömmel felfigyelünk ennél az evangéliumi olvasmánynál, hogy Jézus mintha rehabilitálná a kérő imát. Igen gyakran a szónokok és lelki írók figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az ima elsősorban Isten dicsérete, nem pedig állandó kérés. Jézus mintha nem ismerné ezt a megkülönböztetést. Egyszerűen kijelenti, hogy kérhetünk az Atyától bármit, amit akarunk. Eszünkbe jut, mennyi mindent szeretnénk tőle kérni: egészséget és békét, jólétet és hosszú életet. De amíg így sorakoztatjuk kívánságainkat, valahogy kezd felmerülni bennünk a kétely, hogy valami még sem lenne rendjén. Tényleg jól értettük Jézus buzdítását, hogy kérhetünk bármit, amit csak akarunk, és mindezt feltétel nélkül? Ha ugyanis tovább olvassuk az evangéliumi szakaszt, akkor megjelenik egy furcsa feltétel. Igen, kérhetünk mindent, de csak úgy, hogy előbb megegyeztünk abban, hogy mit is akarunk kérni. És pontosan itt kezdődik a nehézség. A földműves esőt szeretne, a kiránduló szép időt; a férj kislányt szeretne, a feleség kisfiút; az elárusító sok gazdag vevőt, a vásárló sok olcsó árut. Ekkor rájövünk arra, hogy talán mégis jobb a Jóistenre bízni a döntést, mert különben összeveszne a világ.
Jézus tehát nemcsak jóságos, hanem realista is. Az egyetértést említve, Jézus egyik legsebezhetőbb emberi tulajdonságunkat érintette. Nagyon kevés dologban vagyunk képesek egyetérteni a másikkal. Ne tévesszen meg bennünket a látszat, mert ha valaki elfogadja a másik nézetét, ez még nem jelenti azt, hogy egyetért vele. A pszichológia ugyanis azt tanítja, hogy ahol két ember él együtt, vagy egymás mellett, szinte elkerülhetetlenül egyik lesz a domináns személy, vagyis aki kezdeményez, a másik pedig a passzív személy, azaz aki elfogadja a másik vezetését. Ez azonban nem egyetértés, hanem kompromisszum. Megalkuvás, esetleg meghunyászkodás. Az igazi egyetértés feltétele, hogy többen hasonló módon észleljék és értékeljék a valóságot. Erre, sajnos, csak ritkán vagyunk képesek, mert a gyakorlatban mindenki a maga igazát tartja igaznak, a maga nézetét helytállónak.
Mégis, ez az evangéliumi szakasz örömhír. Ez az örömhír pedig az, hogy nem vagyunk egyedül emberi vergődéseinkben. Az első részben megtudjuk, hogy a mennyországban figyelemmel kísérik földi életünket olyannyira, hogy amit a földön megkötünk, azt a mennyországban is érvényben tartják. A folytatásban pedig megtudjuk, hogy a mennyország nem hely, hanem személy, azaz a szerető mennyei Atya, aki szinte lesi gondolatainkat, imáinkat, hogy kiönthesse ránk szeretetének ajándékait.

Gondolatok Évközi 22. vasárnap

Gyerekekkel kirándulok. Miközben ők a mezőn virágokat gyűjtenek, hogy
díszítés kerüljön a szabadtéri mise alkalmi oltárára, én leülök
pihenni. Egyszer csak a térdemre száll egy színes szárnyú pillangó.
Talán azt gondolja, hogy ha én jó helyet találok a pihenéshez, ő talál
még jobbat. Szárnyait kiterjeszti, a nap felé fordítja, így könnyen
megfigyelhetem szépségét. Hamarosan egy kisfiú közeledik. Amikor
észreveszi a velem barátkozó lepkét, lépteit lelassítva, óvatosan teszi
meg az utolsó métert. De mégsem elég óvatos, fejének árnyéka a lepkére
esik, s az pár pillanat múlva tovarepül. Lám, egy kis árnyék elég
ahhoz, hogy a pillangó elszálljon. “Mi kell ahhoz, hogy repüljön?” –
kérdezem a fiút. “Szárny kell hozzá, – feleli ő – ha lenne szárnyunk,
mi is tudnánk repülni, mint a madarak.” A fiú továbbmegy, talán másik
lepkét keres, s nekem közben eszembe jut Paul Claudel francia költő,
aki egy művében arról ír, hogy egy kicsiny pillangó felreppenéséhez
szükség van az egész hatalmas égboltra. Én első pillanatban az árnyékra
gondoltam, a fiú a szárnyakat emlegette, a költő pedig az égboltot.
Most akkor miért is repült fel a lepke?
Mi szükséges a boldogsághoz? Mi kell ahhoz, hogy az ember boldog
legyen? Mi kell ahhoz, hogy megtaláljam a boldogságot? A felreppenő
pillangó példája arra tanít, hogy érdemes más-más szempontból megnézni
a kérdést. Arra figyelmeztet, hogy nem érdemes földi csecsebecséket
sorolnunk, mintha ezektől függne boldogságunk, hanem nagyobb távlatba
kell helyeznünk a kérdést. A világtörténelem során a Jézust megelőző és
az őt követő időkben számos művész, gondolkodó, író, költő vagy
híresség igyekezett már megfogalmazni az emberi boldogság titkát, de
kétségtelen, hogy Jézus mondásai, amelyeket a hegyi beszédben mond (vö.
Mt 5,1-12), egészen új távlatba helyezik a boldogság-kérdést. Tény,
hogy a Jézus által ajánlott utak, lehetőségek kissé furcsák számunkra,
mert eddig másképpen képzeltük boldogságunkat, a Krisztus-követést, a
kereszthordozást.
A mai evangéliumban ezt mondja Jézus: “Ha valaki követni akar engem,
tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen” (Mt 16,24). Jézust
követni a boldogság útja számunkra. Jó volna nem morfondírozni tovább
azon, hogy egy fizetésemelés vagy egy áruházi akció jelent-e nagyobb
boldogságot. Jó volna mértékletességet tanúsítani és szerényebbre fogni
vágyainkat. Jó volna bepillantanunk a mennyek országát megtalálók
szegényes otthonába. Jó volna megízlelnünk a vigasztalást meglelők
könnycseppjeit. Jó volna birtokolni a szelídek még
négyzetcentiméterekben sem mérhető örökségét. Jó volna, ha életünkben
legalább egyszer jóllakhatnánk az igazsággal. Jó volna az isteni
irgalmasságban bízva tiszta szívből megbocsátani az ellenünk
vétkezőknek. Jó volna, ha Istent meglátó tiszta szív dobbanna
keblünkben. Jó volna, ha ránk találna az Isten gyermekeinek járó
békesség. Jó volna üldözöttnek, menekültnek, kitaszítottnak, jogtalanul
megvádoltnak lenni. Jó volna boldognak lenni. Jó volna boldognak lenni
úgy, ahogyan Isten adja a boldogságot. Nem ígéri, hanem adja. Mert
Isten sok mindent ígér nekünk, százannyit mindenért, amit érte
elhagyunk, s ráadásként ígéri az örök életet. De a boldogságot ő nem
ígéri, hanem adja. Már most adja, a földi életben.
Szóval, gondolkozz el azon, hogy mi kell a pillangó repüléséhez, s
közben talán rájössz, hogy mi kell a boldogsághoz! Azon pedig ne
gondolkozz, hogy mit jelent Krisztus követése, hanem csak egyszerűen
tedd meg vele, Krisztussal az első lépést! A többi már menni fog.

Gondolatok Évközi 21. vasárnap

A mai evangéliumban leírt történet fordulópontot jelent Jézus evangéliumhirdetésében. A nagy tömegeket megmozgató kezdeti sikerek után egyre fenyegetőbbé válnak Jézus számára a jeruzsálemi hatóságok és a farizeus párt vizsgálódásai és gyanúsításai; a tömegek pedig kezdenek elmaradozni, mert Jézus viselkedése nem felel meg várakozásaiknak.
Jézus, csupán tanítványai kis csoportjának kíséretében, Izrael határain kívüli vidékekre vándorol, és eljut egészen Fülöp Cezáreája környékére, amely Galileától északra fekszik. Itt zajlik le Jézus és a tanítványok között az a párbeszéd, amely a tanítványokat döntő választás elé állítja.
A beszélgetés kezdetén Jézus csak azt kérdezi, hogy mi mindent mondanak róla az emberek, a tanítványok pedig könnyed csevegés formájában mesélik el mások különböző vélekedéseit. Hirtelen azonban Jézus egyenesen hozzájuk fordul, és nekik szegezi a kérdést: „És ti, ti kinek tartotok engem?” Erre elnémulnak a tanítványok. Érzik, hogy eljött a döntő pillanat: színt kell vallaniuk arról, hogy kinek hiszik Jézust. A döbbenetes csendben megszólal Simon Péter: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”
Jézus és az apostolok arámi nyelven társalogtak, az evangéliumokat viszont görögül írták, ezért szerepel itt a Krisztus szó, ami görögül „Felkentet” jelent. Ez a „Felkent” pedig senki más, mint az, akit héberül Messiásnak hívtak, vagyis a próféták által meghirdetett, a Jézus korában várva várt, a Szentlélek által végérvényes szabadítóként „felkent” Üdvözítő, aki elhozza Isten Országát. A messiásvárásnak különböző formái léteztek a korabeli zsidók között, de közös vonásuk az, hogy ez a messiás a végső Mértékadó, aki megvalósítja Isten jóságos királyi uralmát, és országának sohasem lesz vége.
Jézus elfogadja Péter hitvallását, és kijelenti, hogy nem „test és vér”, vagyis nem emberi megfontolások révén jutott el Péter erre a meggyőződésre, hanem az Atyaisten belső megvilágítása által. Máté evangéliuma Péter e hitvallásához hozzáfűzi Jézusnak Péterhez intézett kijelentését: Jézus új nevet és csodálatos megbízást ad Simonnak. Megtartva az eredeti arámi nyelvű szót, ezt a kijelentést így fordíthatjuk: „Te Kefa vagy, és erre a Kefára fogom építeni egyházamat.” Az arámi Kefa szó követ vagy sziklát jelent. Tehát a rendíthetetlen hitével az egyház „alapkövéhez”, Jézushoz (1Kor 3,11) ragaszkodó Péter lesz az a szilárd alap, amelyre Jézus Isten új népének gyülekezetét építi, és ezért a „pokol (hádesz) kapui” (értelemszerűen fordítva: „a halál erői”) nem vesznek erőt rajta.
Jézus további két kifejezése: a „mennyek országa” (vagyis Isten országa) kulcsainak átadása és a kötő és oldó hatalom megadása szintén Péternek az egyházban betöltött vezető feladatát jelzi. A katolikus egyház hite szerint ez a péteri megbízatás a világ végéig érvényes, és azt a mindenkori római pápák gyakorolják. Akárcsak Szent Péter, ők is csupán gyenge emberek, de a Szentlélek megőrzi őket az igaz hitben, és ezt hirdetik minden népnek és nemzetnek a világ végéig. Jézus ígéretéhez híven ezzel megerősítik a hitben testvéreiket (Lk 22,32).

Gondolatok Évközi 20. vasárnap Szent István király ünnepe

Még sokan emlékeznek rá, mert emlegetik határainkon belül és kívüli magyarok, pár évvel ezelőtt augusztus 20-án a Szent István Bazilikában elmondott prédikációját Bábel Balázs kalocsai érsek Úrnak.. Egyetértő üdvözlések mellett kárhoztató kritikák is érték, hogy „harcra hívta a hívőket a nemzetrontás ellen”. Pedig hát mikor, ha nem Szent István napján foglalkozzunk a szentbeszédben a közéletiség erkölcsi kérdéseivel. Sajnálattal kell megállapítanunk, helyzetünk azóta is rosszabbodott, még anno a sikertelen olimpiai szereplésünket is gazdasági és politikai okokkal magyarázták. Nap, mint nap találkozunk a bűn botrányig fokozódó megnyilvánulásaival. Korábban legfeljebb háborús időkben, vagy hosszan tartó zsarnokság idején zuhant ilyen mélyre a közerkölcs. A fiatalok által elkövetett bűncselekmények, drogos életformából következő halálesetek a jövőt is kilátástalanná teszik. Az új pogányság megnyilvánulásait Szent István ünnepéhez kapcsolódóan is tapasztaljuk; sokaknak augusztus 20-a István-napi vigasságokat és tűzijátékokat jelent csupán. Azt is mondják mostanság, hogy Szent István tönkretette az ősi magyar virtust. Magyarországon már Koppánynak is szobrot akarnak emelni. A Szent Korona iránti valamiféle mágikus hódolat már nem a katolikus ember szent dolgokhoz kapcsolódó tisztelete. Sokaknak ez talán sérti az érzékenységét, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem a Szent Koronának, hanem Magyarok Nagyasszonynak ajánlotta fel a magyarságot Szent István. Kit is ünneplünk augusztus 20-án? Nem csak az Államalapítót, hanem a magyarság első és legnagyobb szentjét, aki tudatosan a krisztusi tanítás sziklájára épített nemzetet és hazát. Maga járt elöl jó példával Krisztus követése útján, mert ahogy Hartvik püspök írta: „Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozta minden tettében.”Szent István ezáltal példaképünk lett, aki atyja lett nemcsak családjának, hanem népének is. Leszűrte az evangéliumi tanításból, hogy hasonlítania kell a családatyához, aki kincseiből régit és újat vesz elő. A régi volt mindaz, amit a magyarság magával hozott, mint értéket. Új volt számára a keresztény hit, az Evangélium üzenete, amelyet Szent István király meggyőződésesen és teljes szívből vallott.
Ahogy az Úr Jézus bemutatta a mennyei Atyát, úgy kell nekünk is párhuzamot vonni a Szent István atyaságával és valamiképpen a mi időnkre rávetíteni, mert tisztelete mindig egyfajta időszerűsítést is jelent. Jézus elmondta, hogy a mennyei Atya szüntelen munkálkodik, nem úgy, mint az emberek, hanem természetfölötti módon, hogy fönntartja és kormányozza ezt a világot. Minél inkább tágul természettudományos ismeretünk, annál inkább álmélkodunk a teremtett világ nagyságán, rendjén és működésén. Ez a fűszálra éppúgy vonatkozik, mint a galaxisokra. Szent István király sem volt rest ember. Szüntelen munkálkodott. Ami megmaradt utána, olyan sziklára épített ház (1000 éves állam), amely kibírta az idők viharát. Törvényeket hozott, az országot felosztotta közigazgatás szerint, kinevezte a fő embereket, ismerte országát és megvédte. Olyan sínekre állította, amely hosszú időn keresztül a biztos haladás irányát is mutatta. Az Intelmek, amelyeket Szent István király a fiának, Imrének írt, erről vallanak, hogy ő szüntelen munkálkodó ember volt. Köztünk maradt Szent Jobbja, amellyel oly sok jót cselekedett, áldott, vigasztalt, alamizsnát osztott Szent István. Nekünk is tevékenykednünk kell, amíg élünk, kamatoztatnunk kell talentumainkat, mert ez evangéliumi parancs. Babits Mihály szerint tragikus hőseink bűne nem a cselekvés, hanem a mulasztás volt. Ma nemcsak azért van sok munkanélküli Magyarországon, mert nem találnak munkát, hanem sokan nem is akarnak dolgozni. Életünk elmulasztott idejét, lehetőségeit csak nehezen tudjuk helyrehozni.
Az Úr Jézus arról is szólt, hogy az Atyja házában sok lakóhely van. Vagyis Isten úgy teremtette meg ezt a világot, hogy mindenki élni tudjon benne. Az üdvösséggel a végleges otthont készítette elő, amelyből csak bűnös megátalkodottsággal zárja ki magát az ember. Szent István országában otthonra talált az akkori magyar ember, még az idegenek is. Leggyakrabban ezt szokták idézni az intelmekből: gyenge az a nép, amely egy nyelvű és egy szokású. Tamási Árontól kérdezték, hogy miért vagyunk a világon? Azt válaszolta, hogy valahol otthon legyünk benne. Hozzátehetjük, hogy olyan otthonná váljon, hogy rányíljon az örök hazára, természetfölötti nyitottsága legyen. A kettős állampolgárságról szóló szavazás szomorú emléke eszünkbe juttatja, hogy megtagadtuk határainkon kívüli nemzettársainktól a földi otthont, de félő, hogy ez is elveszik. A pillanatnyi érdekekért külföldieknek eladott földeken csak bérmunkások leszünk. Szent István király népének olyan házat és hazát adott, amely megmaradt és nyitott volt az örökké valókra. Jézus elmondta, hogy megdicsőíti őt az Atya. De megdicsőíti azokat is, akik az Úr Jézushoz kötötték életüket. Így dicsőítette meg Szent István királyt is. Őbenne nem hőst látunk, hanem szentet. A hőssel vissza lehet élni. A hős az egyik népnek kiválóság, a másik népnek ellenség. A szent azonban fölé emelkedik az ilyen ellentéteknek. Így a mi Szent István királyunk is megkapta a megdicsőítést. Éppen a szentté avatása által. A 2000. év óta az ortodox keresztények kánonjába is bekerült a neve. Ő volt az első, akit oltárra emeléssel avattak szentté. Szentté, aki beérkezett a végleges Atyai Házba, ahol hitünk szerint közben jár értünk, hogy megmaradjunk kereszténynek és magyarnak.

Gondolatok Évközi 19. vasárnap

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett részlet, amelyben arról olvasunk, hogyan találkozott Illés próféta Istennel, aki nem földrengésben és viharban jelent meg, hanem csendes szellőben. Isten mai is ilyen csendesen van jelen a világban, ezért csak azok ismerik őt fel, akik képesek csendet teremteni magukban.A második olvasmányban Szent Pál szenvedélyes imáját olvassuk a zsidó nép megtéréséért. Az apostol nyomán mi is azért fohászkodunk, hogy az „Ószövetség választott népe eljuthasson a megváltás teljességére”. Az evangélium Szent Máté tollából vett részlet, amelyben elmondja, hogy Jézus a vízen járva, nem várt módon közeledett a bajba jutott tanítványok felé. Megijedtek tőle, szellemnek vélték. Jó tudni, hogy Jézus közeledik felénk is, amikor bajban vagyunk. Talán nem oly módon, ahogyan azt mi szeretnénk, de biztosan azért, hogy bátorítson bennünket.Péternek azonban ez nem volt elég. Ő is akart lépni, csakhogy félrelépett. Hol hibázott Péter, hogy elsüllyedt, amikor Jézus biztatására a vízre lépett? Ott hibázott, hogy nem bízott Jézusban. Jobban félt a nagy hullámoktól, mint amennyire bízott Jézus megnyugtató szavaiban. De még ekkor sem fulladt bele a vízbe, mert Jézus megfogta kezét és felszínre segítette. Jó tudni, hogy Jézus minket is újra meg újra kézen fogva igyekszik kiemelni a bajok hullámaiból.
A többi tanítvány első tekintetre okosan cselekedett: nem mozdultak, nem kockáztattak. Ilyen szempontból vonzóbb Péter kapkodása, mint a többiek riadt tétlensége. Péter előbb ismerte fel a vízen lépkedő jelenségben Jézust, mint a többiek, akik csak akkor merték kimondani, hogy Jézus valójában Isten Fia, amikor Péter már kimondta a bizalom imáját: „Uram,ments meg!”
Mit üzen nekünk ez az evangéliumi esemény? Először azt, hogy Jézus az elemek ura. Jó tudni, hogy a világban nem ellenséges erők, vagy a vak véletlen az úr, hanem Isten. Ez érvényes a mi életünkre is. A hívő ember számára nem létezik véletlen, mert hiszi, hogy minden pillanatban Isten akarata érvényesül, aki mindig az ember javát akarja.Másodszor, ez az evangéliumi esemény azt üzeni, hogy mi mégiscsak ebben a világban élünk, és nekünk is meg kell küzdenünk az ellenséges elemekkel. Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is. Jézus itt úgy jelenik meg megrettent tanítványai szeme előtt, mint az elemek ura. Álljunk meg egy pillanatra ennél a gondolatnál, mert egy gyakran háttérbe szorított igazságra hívja fel figyelmünket: a világ ura Isten, nem pedig mi. Mi az ő világában lakunk: kedves, szeretett vendégként, de nem mi vagyunk a házigazdák. Felelősek vagyunk Istennek a ránk bízott világért, a saját életünkért, a kapott talentumokért, a nekünk ajándékozott anyagi és lelki javakért.A felelősségtudat ma háttérbe szorult igazság. A házasság nem csak öröm és boldogság, hanem felelősség is: a házastársak egymásért vállaltak felelősséget, majd közösen a gyermekekért. Ezért a házasságot nem lehet „felbontani” csak azért, mert valamelyik fél nem érzi magát boldognak. A papi hivatás sem csak a személynek adott kegyelem, hogy saját örömére élje lelki békéjét, hanem küldetés, ami felelősséget jelent mindazok iránt, akikhez szól a küldetés. Ezért a papi hivatást nem lehet otthagyni csak azért, mert valaki nem érzi magát boldognak. Sem a házasságra, sem a papságra szóló elhivatottságban nem a boldogságra szólt az eskü, hanem a kitartásra jóban és rosszban, azaz a felvállalt felelősségre.A Katolikus Egyház Katekizmusa több helyen is figyelmeztet bennünket felelősségünkre, pl. a teremtett dolgokért való felelősségről így ír: „Isten tervében a férfi és a nő azt a hivatás kapták, hogy uralkodjanak a földön, mint Isten helyettesei. Ez az önállóság nem válhat önkényes és romboló hatalmaskodássá. Amennyiben a Teremtő képmásai – aki szeret minden létezőt, – a férfi és a nő hivatást kapott arra, hogy részt vegyen Istennek a többi teremtményre irányuló gondviselésében. Innét van az ember felelőssége a világért, amit Isten reá bízott.”. Amikor felelősségről beszélünk, akkor ezt nem teherként kell értelmeznünk, hanem kiváltságként. Az evangélium mindig örömhírt hirdet. Ha a felelősségről kifejtett gondolatainkat úgy akarjuk kifejezni, mint örömhírt, akkor így fogalmazhatnánk: egyedül az ember, mivel Isten képmására teremtett lény, képes felelősséget vállalni Isten teremtményeiért. Ezért a felelősségtudat a Krisztus követés nagyszerű jele és erénye.

Gondolatok Évközi 18. vasárnap Urunk színeváltozásának ünnepe

A Tábor-hegy üzenete
A középkor folyamán a hegyeknek stratégiai jelentőségük volt. Harcászati szempontból voltak fontosak. Napjainkban turisztikai célból, a szép kilátásért keressük fel. A Bibliában vallási értékük domborodik ki: az Istennel való találkozás helyei. A mai ünnepen Urunk színeváltozására emlékezünk és a Tábor-hegyre kapaszkodunk fel. Az evangélista mának szóló tanulságaira figyelünk. Két kérdésre keressük a választ:I. Miért hegyet választott Jézus a színeváltozáshoz?
A „hegy” már az Ószövetségben az istennel való találkozás helye volt.

1. Ábrahám Mória-hegyére ment fel. Kétségek közt háborgott a lelke. Nem értette az Istent: miért kívánja fia feláldozását? Hogyan fog akkor népéből származni a Megváltó? – Fönn a hegyen erősítést kapott: Isten hűséges, nem vonja vissza ígéretét. Próbatételnek szánja.

2. Mózes a Sínai-hegyre kapaszkodott. Nem tudta, Isten megbocsát-e a bálványimádó népnek. – Itt kapott bizonyosságot: Isten irgalmas, nem törli el a lázadó népet. Megújítja a szövetséget.

3. Illés a Kármel-hegyére menekül. Egy szál maga maradt, Baál 450 papjával szemben. Az áldozatbemutatással az Úr igazolja: Izrael Istene erős Isten, megvédi népét.

4. Jézus színeváltozása a Tábor-hegyén történik. A kitartást jutalmazó Isten igazolja őt. Messiási működése kezdetén, a pusztában, meghozta élete nagy döntését: vállalja a megváltást. De megkockáztatjuk: könnyű volt akkor, fiatalos hévvel, a Lélektől felkenve megkezdeni az igehirdetést. De azóta elmúlt három év. És amint közeledett Jeruzsálem felé, egyre félelmetesebben rajzolódott ki előtte a kereszt. Emberi természetének szüksége volt erősítésre. Ezt a Tábor-hegyen kapta meg: a fényes felhő az Atya jelenlétére emlékeztette, ruhájának hófehér tündöklése a húsvéti sírban megjelenő fehér ruhás angyalokra utalt, Mózes és Illés megváltó haláláról beszélgettek vele, a mennyei Atya pedig megismételte a Jordán felett elhangzott szavait: „Ez az én szeretett Fiam…”A mi életünkben is előfordulhat, hogy fel kell kapaszkodnunk Mória-hegyére. Amikor nem értjük az Istent, kegyetlennek tűnik törvénye, kudarc ér. Merjük gondviselésére bízni magunkat. Akkor találkozunk Isten hűségével. Valószínűleg a Sínai-hegyre is eljutunk. Bűneink mélységébe hullva Isten irgalmáért kiáltunk és megtapasztaljuk megbocsátását. A mai szekularizált világban nagy szükségünk lesz a Kármel-hegyi élményre. Az Úr ad majd jelet számunkra és bizonyságot kapunk az erős Istenről. És számíthatunk rá, hogy az Olajfák-hegyén a szenvedést sem fogjuk elkerülni, ezért kérjük az Urat, vigye fel lelkünket előtte a Tábor-hegyére, hogy felkészüljünk a keresztútra.

II. Miért vitte magával apostolait?
A tábor-hegyi jelenet megerősítette Jézust, de bizonyságot adott a három kiválasztottnak is. Azért fogják tudni elviselni a szenvedő Messiás látványát az Olajfák-hegyén, mert erőt kaptak a Táboron. Péteren olyan öröm fut át, mint a legszebb ünnepi pillanatban: a Sátoros ünnepen, amikor a zsidók egy hétig sátorokba költözve vigadtak. Szeretné ezt az eufórikus boldogságot állandósítani. – Jézus nem engedi apostolait felkészületlenül neki menni a passiónak. Azt akarja: kapjanak előre vigaszt, kegyelmet, erőt, hogy össze ne roppanjanak a kereszt súlya alatt.Akiket az Úr kiválaszt magának, legyenek készen, hogy keresztek jelentkeznek életükben. De Isten stílusa: a nagy szenvedésekre nagy vigasztalásokkal készít fel a „hegyen”. Ez a hegy sokszor nem földrajzi magaslat, hanem talán szobánk csendje, a szentmise áhítata, bibliaolvasás, vagy bizalmas lelki beszélgetés.Prohászka püspök nagyon szeretett kirándulni. Itt telítődött fel elmélkedő lelke gondolatokkal, prédikációd témái itt érlelődtek ki, a szenvedésre itt erősödött meg. – Amikor nem tudott Dobogókőre, Pilisbe, a Vaskapuhoz eljutni, átment a templomba és az Eucharisztia előtt szívta magába a magaslatok tiszta levegőjét. Ezért buzdít Elmélkedéseiben: „Látogassuk az oltáriszentséget! Az a mi Hegyünk! Hogy beszéljünk Vele, tanácsot kérjük Tőle, hogy meneküljünk Hozzá és elsírjuk Szívébe bajainkat”. Ámen.

Gondolatok Évközi 17. vasárnap

Máté evangélista 13. fejezetében több példabeszédet, hasonlatot gyűjtött össze Jézus tanításából, amelyekkel a Mester az elkezdődött, és a lelkekben kibontakozó Isten országának mivoltát, növekedését világította meg. Most a szántóföldön elrejtett kincsről, az igazgyöngyöt kereső kereskedőről és a tengerbe vetett hálóról szóló hasonlatokkal akarta tanítványi lelkébe vésni: keressék mindenekelőtt a mennyek országát, ez mindennél fontosabb, minden más századrangú. (Máté, mivel a zsidók nem ejtették ki Isten nevét, „mennyek” országát ír.) „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”, vagyis nem nyeri el az üdvösséget, nem jut be a mennyek országába. A szentek felismerték ennek a jézusi mondásnak horderejét, a helyes értékrendet a keresztény életben. Végső soron arról van szó, amit máshol így fejez ki Jézus: Nem szolgálhattok két úrnak, Istennek és a mammonnak, vagyis valamilyen bálványozott teremtménynek, legyen az a pénz (vagyon), a szex (gyönyör), a művészet, egy személy, illetve mindezek mögött az önimádat.
Ahol a kincsed, ott a szíved is. Meg kell vizsgálnunk, mi is az abszolútum életünkben, minek vagy kinek juttatjuk a feltétlen elsőbbségek? Milyen rendetlen vágy vagy szenvedély akadályoz meg bennünket abban, hogy szívünk Istené, Krisztusé legyen, hogy Isten akaratát készségesen fogadjuk, és csak neki szolgáljunk, hogy szívünk ne legyen megosztott, hogy az ő Országát keressük, annak előkészítésén munkálkodjunk az Egyházban sajátos hivatásunk szerint. Szent Ignác a lelkigyakorlatok alapvető elmélkedésében (a Fundamentumban) azt hangsúlyozza, hogy törekednünk kell az indifferenciára: ez nem pogány közöny, érzéketlenség, hanem felszabadulás a rendetlen vonzalmak, szenvedélyek rabságából, lelki egyensúly, hogy készségesen kövessük az Úr akaratát. De ehhez önmegtagadásra és imára van szükségünk, mert nem vagyunk szabadok. Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek. A kegyelem felszabadít, hogy keresztény életünk, vagy papi és szerzetesi életünk az evangélium szerint örömet sugárzó tanúságtétel legyen. A kegyelem nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, közreműködésünket várja, követeli. Ez egy egész élet feladata, ha már megtaláltuk sajátos utunkat, ahova Isten hívott. Naponta meg kell térnünk, naponta Isten, Napunk felé fordulni, ha elfordulnánk Tőle. Mert – Prohászka Ottokár ragyogó hasonlata szerint – aki a napnak hátat fordít, mindig a saját árnyékába lép.
A Tizenkettő mindenét elhagyva követte Jézust. Minden keresztény Jézus követésére hívatott. De egyesektől azt kéri az Úr: „Hagyd el mindenedet, családodat, szüleidet, mondj le a házasságról, és közelebbről kövess, vállalj sorsközösséget velem!” Akik a papi és a szerzetesi életre szóló hívást meghallják, és Jézus társai, barátai lesznek Isten országa és az Egyház szolgálatában, a legdrágább kincset választották, és száz annyit kapnak, meg az örök életet. A pap és a szerzetes állandóan, hálaadással imádkozzék a hűség kegyelméért, a hívek pedig imádkozzanak papi és szerzetesi hivatásokért: „Uram, küldj munkásokat aratásodba, támassz a nagylelkű fiatalok szívében elhatározást, hogy meghallják hívásodat, és nyomodba szegődjenek!”
Szent Anzelm imájával is könyöröghetünk: „Ó, Uram, Istenem! Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teljes szívemből vágyódjam utánad, és hogy így vágyakozva keresselek és megtaláljalak Téged. És ha megtaláltalak, szeresselek Téged, és az irántad való szeretetem meggyűlöltesse velem azokat a dolgokat, amelyektől megváltottál (megszabadítottál) bennünket!

Gondolatok Évközi 16. vasárnap

Jézus példabeszéde a konkolyról illusztrálja az egész emberi történelmet: a világ szántóföldjén a kezdetektől jelen van a jó búza között a konkoly, csak a világ végi aratáskor, vagyis a végítéletkor választják szét a búzától a konkolyt, és vetik tűzre. A Biblia elején, a teremtéstörténetnél olvashatunk a bűnbeesésről, majd az emberek bűneinek elszaporodásáról, a gonosz birodalmának kiterjedéséről. Szent Ágoston az Isten városáról írt történelemteológiai művében két „városról”, országról, táborról beszél. Az egyiket a gőg építette: az önszeretet Isten megvetéséig, a másik Isten országa, amelynek alapja Isten szeretete önmagunk megalázásig, a gőgös önteltség legyőzése. A kettő harcban áll egymással. Ugyanígy Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében a Két zászlóról szóló elmélkedés szembeállítja Krisztus és Lucifer táborát.
A XX. században megtapasztaltuk az „emberarcú barbárság” retteneteit, a különböző színű totalitarizmusok embertelenségeit. De napjainkban is terjed a gonoszság, az embertelenség, a pusztítás: modern világban a média nemcsak hasznos információkat közöl, serkent a szolidaritásra, segít az új nemzedék nevelésében, de ugyanakkor terjeszti a rossz penészgombáit, bacilusait is, rombolja az erkölcsöket, erőszakra ösztönöz. Ez naponta tapasztaljuk, még ha igyekszünk is az árral szemben úszni, fékezni a rosszat, jó magot vetni akkor is, hogy az ellenség konkolyt hint a jó búza közé.
Nem szükséges tehát hangsúlyoznunk, hiszen mindenki tapasztalatból tudja – a felserdülő kamasztól az aggastyánig -, hogy a rossz ott van a világban, környezetünkben, az önző, kapzsi, pénzsóvár és élvhajhász társadalomban, és kísért bennünket, hiszen a rossz cinkosa bűnre hajló természetünk is. Sőt, azt mondhatnánk, hogy a jó és a rossz határvonala saját szívünkön keresztül húzódik. Mindannyian bűnösök vagyunk, és rászorulunk az Úr irgalmára. És még a látszólag elvetemült gonosztevőben is jelen van valami isteni szikra, hiszen Isten képmása, és ki tudja, milyen okok, befolyások, neveltetés hiánya stb. vitték a végzetes útra. Csak Isten lát a lelkekbe. Isten, akinek megbocsátó irgalma mindig mindenki számára felajánlott. Jézus a kereszten az utolsó pillanatban is felajánlja az üdvösséget a megtérő jobb latornak. Az utolsó sóhajban is benne lehet a megtérés vágya, vallomása.
És itt van Jézus konkolyról szóló példabeszédének csattanója, legfőbb tanulsága. A szolgák kérdésére, akik ki akarják tépni a konkolyt a jó búza közül, így válaszol az Úr: „Nem! nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön föl mindkettő az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe.” Jézus aztán még megmagyarázza az apostoloknak példabeszédét. Majd a világ végén az ítéletkor lesz a kirostálás, szétválasztás.
A példabeszédnek valójában kettős tanulsága van: az egyik az említett vigasztaló: Isten türelmes, várja, hogy a bűnös megtérjen, hiszen nem akarja halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ezért küldte el Fiát, adta oda értünk, hogy életünk legyen, és bőségesen legyen. A másik: félelmetes intés! A világ végén jön az ítélet: ha valaki mindvégig kitart a gőgös lázadásban, és nem fordul az élő Istenhez irgalomért, e lázadó ellen Isten sem tehet semmit. Nem semmisíti meg szeretett teremtményét, tiszteletben tartja szabadságát: „Ember legyen meg a te akaratod!” És ez a kárhozat: az ember elszakadva az élő Istentől és az üdvözültek szeretetközösségétől, saját semmiségébe zuhan, és a visszautasított szeretet tüzében ég.

Gondolatok Évközi 15. vasárnap

Isten országa, amelyet Jézus gyakran példabeszédekben hirdetett, elérkezett az ő eljövetelével. Ő maga az Isten Országa, ahogy az egyházatyák ismételték. Az országot Isten maga a hívő lelkekben bontakoztatja ki. Sok hasonlatot, példázatot olvashatunk az evangéliumokban erről az elérkezett, de még be nem teljesedett, a lelkekben kibontakozó, de csak a világ végén, az ítéletkor és feltámadáskor beteljesedő Országról. Az Egyház, amelynek tagjait a feltámadt Krisztus élteti, a zsinat tanítása szerint nem azonos az Isten Országával, csak annak csírája, eljövetelének előkészítője.
A vasárnapi evangélium a magvetőről és a magvetésről, amelyet maga az Úr Jézus magyaráz meg a kissé értetlen tanítványoknak, azt világítja meg, hogy az Ige hallgatóinak nyitott füllel és szívvel kell fogadniuk az Ige magvait, hogy azok kicsírázzanak, kibontakozzanak, és termést hozzanak. A nyitottságot a hit és az alázatos tanulékonyság adja. A Mester által idézett izajási jövendölés félelmetes igazságra utal: vannak öntelt, süket és vak, kérges szívű hallgatók, megátalkodott emberek, akiknek lelkébe nem hatol be a kegyelem világossága, így a Krisztus által hozott üdvösséget nem fogadják be, a kegyelem magva nem bontakozik ki. Isten Országa bennünk van: a kegyelmi élet a megkezdett örök élet, amely majd a feltámadás dicsőségében teljesedik be.
A vasárnapi szentlecke a Római levél 8. fejezetéből a jövendő dicsőség látomása. XVI. Benedek a keresztény reményről írt körlevelében a Római levél 8. fejezete 24. verséből indul ki: már meg vagyunk váltva, de üdvösségünk még reménybeli. A beteljesedés, a végső dicsőség még reménység tárgya. A hívők élete a már és a még nem közötti feszültségben zajlik. Pál apostol a jövendő dicsőség felcsillantásával vigasztalni akarja szenvedő olvasóit:”a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez!” Most még a megváltottak is reménységgel várják a fogadott fiúság beteljesedését; az egész vajúdó teremtéssel sóhajtozva, nyögve várják a végső feltámadást, amikor testünk is, meg az üdvösség drámájának a színtere is részesül a dicsőségben, amikor új ég és új föld lesz, amikor megszűnik a szenvedés és a halálfélelem.
Ratzinger pápa írja (Spe salvi, 35): „Ha nem tudunk többet remélni, mint ami éppen elérhető, vagy amit az uralkodó politikai és gazdasági hatalmak a remény tárgyaként elénk adnak, akkor az életünk hamarosan reménytelenné válik. Fontos tudni: még mindig remélhetek akkor is, ha életem számára vagy az én történelmi órám számára látszólag már semmi nem várható. (…) Kétségtelen, mi magunk Isten országát nem tudjuk fölépíteni – amit mi építünk, az csak emberi ország marad az emberi természet összes korlátjával. Isten országa ajándék s éppen ezért nagy és szép, és válasz a reményre. (…) De ha tudjuk is, hogy tetteink a menny értékéhez föl nem érnek, az is igaz, hogy a cselekedeteink nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából sem. Képesek vagyunk megnyílni a közeledő Isten előtt, és a világot is nyitottá tudjuk tenni az igazság, a szeretet, a jó számára. Ez az, amit a szentek tettek, akik mint ’Isten munkatársai’ hozzájárultak a világ üdvösségéhez (vö. 1Kor 3, 9). Meg tudjuk szabadítani a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől, amelyek tönkre tehetik a jelent és a jövőt.”
Az Isten ígéreteibe vetett nagy remény bátorságot ad a cselekvésben és a szenvedésben. A hívőknek a cselekvés és a szenvedés a remény iskolája, hangoztatja Benedek pápa. Mivel pedig isteni segítség nélkül képtelenek vagyunk igazán szeretni és szolgálni testvéreinket, kérnünk kell a feltámadt Krisztus Lelkének segítségét. Szent Pál írja: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. (…) Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak, akiket rendelése értelmében szentségre hívott. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat előre arra rendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képmásához” (Róm 8, 26-28).

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 495738
mind – siem 2011