Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Nagyböjt 4. vasárnap

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya elmondja Dávid meghívását. Szép és vigasztaló igazságot olvasunk itt: “Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet”.

A második olvasmány Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben szintén vigasztaló igazságról hallunk, nevezetesen azt, hogy mi hívők nem a sötétség, hanem a világosság gyermekei vagyunk az Úrban.

A két fönti olvasmány közös nevezője az, hogy a jóságot nem a külsőségekben, hanem a szívben, a lélek mélyén kell keresnünk. Ehhez ad nagyszerű példát az evangélium, amely Jézus jóságáról beszél. Szent János evangélista elbeszéli a vakon született meggyógyítását.

Jézus úgy áll előttünk ebben az evangéliumi jelenetben, mint a megtestesült jóság példaképe. Talán furcsán hangozhat az az állítás, hogy Jézus jó ember volt, hiszen ez magától értetődő dolog. De a kérdést így is feltehetjük: „Milyen volt Jézus jósága?” Vagy még konkrétabban: „Mi a jóság, ill. ki mondható jó embernek”? Vegyünk szemügyre néhány ide vonatkozó meghatározást, amelyek inkább a jóság karikatúráját, semmint hiteles mibenlétét tárják fel.

Egyesek szerint jó ember az, aki nem akadékoskodik, nem zavar senkit, hanem visszahúzódva, csendesen, magába zárkózva éli kis világát. Gondolom, mindnyájan érezzük ennek a megfogalmazásnak a hiányosságát: a meghunyászkodás a kis szellemek korlátoltságát tükrözi, nem pedig a nagy emberek jóságát. Jézus sem volt ilyen értelemben jó ember; ő inkább „Isten gerilla-harcosa” volt, aki gyakran egészen váratlanul tűnt fel az emberek között és mélységesen megzavarta őket szavaival, még inkább életével. Olyan dolgokat tudott mondani, amelyeket hallgatói nem szívesen akartak hallani, rámutatott kétszínűségükre, beképzeltségükre, lelki szegénységükre, ezért sokan haragudtak rá, egyesek pedig az életére törtek.

Mások szerint jó ember az, aki félelmet nem ismerve küzd az emberi jogokért, bátran szembeszegül a hatalmasokkal és kényurakkal, ha kell, rombolóan igyekszik ledönteni azokat a struktúrákat, amelyekről úgy véli, hogy igazságtalanok, mint pl. manapság a globalizáció ellen lázadó és tüntető fiatalok. De valahogy mindnyájan érezzük, hogy nem ez a jóság eszméje. A forradalmárok igen gyakran szívtelen, érzéktelen emberek, akik képesek másokat elgázolni saját igazuk védelmében. Jézus nem ilyen módon volt jó ember: ő sohasem követelte saját jogait, mi több, az emberi jogokért sem szállt síkra, amit még ma is nehezen bocsátanak meg neki egyes forradalmárok. Jézus inkább a szeretetről beszélt, a megbocsátásról, a nagylelkűségről, a kereszt elfogadásáról.

Milyen tehát a jó ember? Vagy még pontosabban: melyik az az alapvető vonás, amely egy embert jónak minősít? A választ megtaláljuk a fönti evangéliumi képben: Jézus meggyógyított egy vakot. Mit mond nekünk ez az esemény?

Amíg ezt a drámai evangéliumi szakaszt hallgatjuk, gondolatok és érzelmek sokasága hullámzik át rajtunk. Valószínűleg elkeserít bennünket a szívtelen, beképzelt farizeusok képmutatása, akik beképzeltségüket azáltal mutatták ki, hogy lenézték a másikat. Biztosan vannak ma is ilyen lelketlen, szívtelen emberek, akik tagadják a szemmel látható igazságot. Talán időnként mi is nagyképűen, kétszínűsködve viselkedünk embertársainkkal szemben?

Az érzelmek között biztosan megjelenik bennünk a csodálat is. Meghat bennünket ennek a névtelen vak embernek a hite és bátorsága. Bátran megvallotta, hogy Jézus a Messiás. Ez az ember tényleg megérdemli, hogy csodáljuk, mert tulajdonképpen nagy, merész dolgokra vállalkozott. Első gondolatként talán eszünkbe jut, hogy mi sem természetesebb, mint hogy egy vak szeretné visszanyerni szeme világát. Ne felejtsük el azonban, hogy ez az ember azáltal kereste meg kenyerét, hogy vak volt. Ha most visszanyeri látását, akkor vajon miből él meg? Ha magunkra akarjuk alkalmazni ezt a meglátást, akkor arra kell gondolnunk, hogy Isten hívása, kegyelme, mindig döntések elé állítanak bennünket, amelyek kockázatot is jelentenek.

Ebben az evangéliumi eseményben azonban nem a vak ember, hanem Jézus a főszereplő, az ő kedves, csendes jósága.  Jézus odalépett a vak emberhez, akit körülvettek a farizeusok, akik úgy hitték, hogy a betegség tényleg Isten büntetése, hogy lássák, mi történik. Ha Jézus meggyógyítja a vakot, szembeszegülne az egész vallásos hagyománnyal, ha viszont nem gyógyítja meg, akkor szívtelen ember. Figyeljük meg, milyen csendesen, természetesen, magától értetődően tesz Jézus jót. Még csak azt sem várta, hogy a beteg könyörögjön hozzá.

Ilyen jóságra adott példát Jézus, mi több, szavatolta, hogy mi is lehetünk jók, úgy, mint. Nagyböjt felhívás a jóságra. Vizsgájuk meg magunkat, hogyan teszünk mi jót?

Gondolatok Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya Mózes vergődését tárja szemünk elé, akit majdnem megkövez a nép, amiért nem tesz csodát és nem fakaszt vizet a sziklából. A csoda végül is megtörténik, de nem Mózes erénye miatt, hanem Isten jóságából. A gondviselő Istenről szól ez az esemény.

Szent Pál is Isten szeretetéről zeng himnuszt a rómaiakhoz írt levélben: kifejti, hogy Jézus meghalt értünk, amikor még bűnben voltunk. Az evangélium viszont szemléletes módon hozza emberközelségbe Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban jelent meg köztünk.

Csodálatosan szép Jézus találkozása a szamaritánus asszonnyal. Sok mindenről elgondolkodhatunk ennek az eseménynek a kapcsán. Ellágyultan gondolhatunk Jézus gyengéd szeretetére, amellyel felkarolta ezt az elesett asszonyt, aki saját tragédiájából kiindulva öntudatlanul is Istent kereste. Van, aki ebben e jelenetben Jézus forradalmi magatartását látja, mivel nyilvánosan szóba mer állni egy asszonnyal, éspedig idegennel, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Jézus merészsége még a tanítványokat is meglepte.

Van azonban ennek az evangéliumi eseménynek egy időtálló üzenete, amelyik mindenki számára fontossá válik életének egy pillanatában. Fontoljuk meg, mekkora meglepetést jelentett az asszony életében ez a nem várt találkozás. Ki volt ez a szamaritánus asszony és milyen tapasztalatokkal terhelten bandukolt a kút felé? Egy teljesen közönséges, hétköznapi asszony, akinek talán egyetlen rendkívülisége az öt rosszul sikerült házassága volt. Mindenesetre nagy élettapasztalattal rendelkezett és talán már semmi sem volt képes meglepni őt, semmin sem csodálkozott többé. Nem sokat várt már sem az emberektől, sem az Istentől. Ez kitűnik cinizmusából, amikor szinte csúfondárosan kérdezi Jézustól, hogy van az, hogy zsidó létére szóba áll egy szamaritánus asszonnyal? Az asszony igen jól ismerte a zsidókat, de honfitársait is, a férfiakat de saját magát is, valamint népének vallásos szokásait. Valószínűleg már semmit sem remélt a jövőtől, semmit sem várt az élettől, nem nagyon lehettek már álmai, valószínűleg már nem is volt túl fiatal.

De akkor, egy egészen váratlan találkozásban ott a kútnál, az asszony belefut élete legnagyobb meglepetésébe: Jézusba. Jézus kezdeményezi a beszélgetést, minden előkészület, minden bevezetés, minden magyarázkodás nélkül, de elég világosan ahhoz hogy az asszony megértse: itt valami igen fontos történik az ő további életére vonatkozóan.

Ez az evangélium nagyszerű üzenete felénk is. Nem nehéz magunkra ismerni az élet kiábrándulásai súlyától elkeseredett asszonyban. Mi is már megtapasztaltunk sok mindent, minket is értek már kiábrándulások, sikertelenségek, nekünk is vannak meghiúsult álmaink. Talán már mi sem várunk nagy dolgokat a jövőtől, nem hiszünk a meglepetésekben.

Ez a mai evangélium azt üzeni, hogy minden emberi életben létezik a meglepetéseknek egy kútja, amelynél Jézus vár bennünket, és ahol kinyilvánítja az életünkre vonatkozó igazságot, amint ennek az asszonynak is megmondta mindazt, ami nem volt jó a múltjában. Ugyanakkor bennünket is hív, akárcsak a szamaritánus asszonyt, egy új életre, egy új kezdetre, egy új irányvételre. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne meneküljünk el a találkozás elől.

Ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője azonban nem a szamaritánus asszony, hanem Jézus. Már említettük gyengéd, megértő szeretetét, de figyeljünk fel arra is, hogy nem azt mondta az asszonynak, hogy jól cselekedett, hanem, amint ez kitudódik később az asszony elbeszéléséből, Jézus világosan tudtára adta, hogy ismeri múltját, minden jót és rosszat amit tett vagy amit elmulasztott. Isten minket is ismer, nincs értelme színészkedni előtte.

Jézus feltárta az asszonynak a hiteles istentisztelet titkát: az Atyát igazságban és lélekben kell imádni. Ebből egyesek azt vélték kiolvasni, hogy az egyház liturgiájának, hagyományainak, istentiszteleti szabályainak nincs értéke. Jézus ezt nem mondta. Nem azt mondta az asszonynak, hogy hagyjon fel eddigi vallásos gyakorlataival, hanem, hogy öntsön azokba lelket. Ez a buzdítás ma is aktuális. A szamaritánus asszonynak ezt Jézus mondta, minket viszont így buzdít a Katolikus Egyház Katekizmusán keresztül: „Az Egyház liturgiájában az Atyaistent áldjuk és imádjuk, mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását…”

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Urunk színeváltozását mutatja be. A teológia ezt az eseményt úgy tudja legjobban értelmezni, mint Urunk istenségének kinyilatkoztatását. Jézust maga az Atya mutatja be a három tanítványnak, a két ószövetségi próféta Mózes és Illés pedig tanúként állnak a fényességtől elvakult tanítványok szeme előtt.

Lehet azonban ezt az evangéliumi jelenetet úgy is értelmezni, mint keresztény mivoltunk alapmodelljét. Az eseményt ugyanis öt pillanatfelvételre tudjuk felbontani.

Első pillanatfelvétel: Jézus magához szólít hármat tanítványai közül: Pétert, Jakabot és Jánost. Ez azt jelenti, hogy nem minden tanítvány lehetett jelen, hanem csak azok, akiket Jézus kiválasztott és meghívott. Megfontolhatjuk azt is, hogy pontosan ez a három kiválasztott tanítvány lesz majd Jézus halálfélelmének is tanúja az olajfák hegyén.

Második pillanatfelvétel: Jézus egy igen magas hegyre vezeti fel őket. Leginkább a Tábor hegyre gondolunk itt, amely nem túl magas ugyan, de nehezen megmászható. A lényeg itt azonban nem a hegy, hanem a tény, hogy Jézus valamiképpen kiszakította ezeket az embereket a hétköznapokból és egy magányos helyre vezette őket, hogy ott imádkozzanak. A hegy ugyanis a Szentírásban mindig az ima és az isteni kinyilatkoztatás helye. Mózes a Sinai hegyen kapta meg a kinyilatkoztatást és a Tízparancsolatot.

Harmadik pillanatfelvétel: Jézus azért vitte fel a három tanítványt a hegyre, hogy vele legyenek. A központi szereplő itt Jézus, nem a tanítványok,  akik még nem is tudják, hová vezeti őket Jézus és miért teszi ezt, de megbíznak benne és készségesen követik őt.

Negyedik pillanatfelvétel: Jézus megdicsőült alakban jelenik meg előttük a hegyen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok megpillantották Jézusnak egy új arcát, amely eddig még rejtve volt előttük.

Ötödik pillanatfelvétel: A csodálatos jelenet után Jézus visszavezeti tanítványait a völgybe, a mindennapi életbe.

Ez az öt pillanatfelvétel keresztény mivoltunk útmutatója.

Első útmutató: Minket is Jézus hívott meg, úgy mint a három kiválasztott tanítványt. Kereszténynek lenni nem csupán a mi döntésünk, hanem Isten kiválasztására adott válaszunk. Ennek vannak következményei. Néha úgy érezzük, nagyszerű dolog kereszténynek lenni, hálásak vagyunk azért, hogy van hitünk, Egyházunk, Pápánk, papjaink, templomaink, ahol imádkozhatunk. Jézushoz való tartozásunknak azonban van ára is. Néha nehézségek követik keresztény mivoltunkat. Megkülönböztetésben részesülünk,  lemosolyognak,, maradinak tartanak bennünket. Kereszténynek lenni nem pusztán a keresztény igazságok értelmi elfogadása, hanem Jézus iránti bizalom és szeretet.

Második útmutató: Jézus magas hegyre vitte fel a tanítványokat. A kereszténység igen hasonlít a magas hegyhez. Jézus magas eszményekre hív bennünket: ellenségszeretet, feltétel nélküli megbocsátás, nagylelkűség, hűség a házasságban, stb. Ne zavarjon bennünket, ha hitünk és meggyőződéseink miatt lemosolyognak bennünket: aki nem hisz Jézus Krisztusban, úgysem érti meg, miért viselkedünk így vagy úgy. Sokan nem értették meg Assisi szent Ferencet, aki mindenről lemondva Krisztus szegénye lett, Kalkuttai Teréz anyát, aki vállalta a legszegényebbek sorsát, Charles de Foucauld-t, aki a beduinok között lett beduin és halt vértanúhalált.

Harmadik útmutató: Jézus azért vitte fel a hegyre tanítványait, hogy vele legyenek. Jézussal lenni: ez keresztény mivoltunk lényege. A kereszténység nem a törvények, tilalmak és parancsolatok, hanem a szeretet vallása. Hitünk középpontjában Jézus áll, akiről szent Pál megrendülve vallja: „Szeretett engem és átadta magát értem.” Imánk és istentiszteletünk középpontjában Jézus áll.

Negyedik útmutató: Jézus megmutatta tanítványainak dicsőséges arcát.  Keresztény lelkiségünk dinamizmusa abban áll, hogy újra és újra felfedezzük Jézus valamelyik arcát, amelyikre éppen szükségünk van: szenvedő arcát, ha szenvedünk, irgalmas arcát, ha bűn terhe kínoz, dicsőséges arcát, ha úgy érezzük, a világon elburjánzott a rossz.

Ötödik útmutató: Jézus visszavezette tanítványait a völgybe. A kereszténység nem csak az ünnepek, hanem a hétköznapok vallása. Hitünket a mindennapok ügyes-bajos tevékenységei között éljük. Kívülről semmiben sem különbözünk azoktól, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. De a tanítványokhoz hasonlóan, a keresztséggel valami lényeges változás történt bennünk: láttuk Jézust. Ezért életünk a szeretet vágányán fut tovább.

Urunk színeváltozása arra hívja fel figyelmünket, hogy életünk kalandja nem a véletlen műve, hanem Isten vezet bennünket a különféle élettapasztalatokon keresztül. Valamiképpen előkészíti az utat a következő eseményekre életünkben, amint a tanítványokat is előkészítette Jézus saját szenvedésére. Élettapasztalataink nincsenek elkülönítve egymástól, hanem beépülnek Isten ránk vonatkozó láthatatlan, de szeretettel átszőtt tervébe.

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Amikor Nagyböjtöt mondunk, valószínűleg a szabad képzettársítás törvényei alapján, leginkább ilyen és hasonló gondolatok, fogalmak jutnak eszünkbe: böjt, önmegtartóztatás, lemondás, vezeklés, szenvedés, megkísértés. Az ilyen gondolati háttér természetes következménye a lehangoltság, viszolygás, talán titkos vágy, bárcsak minél hamarabb véget érne ez a kínos időszak, amely mintha alig tartalmazna valamit a szép evangéliumi örömhírből. Kár lenne azonban, ha az idén is hasonló borús lelki állapottal vágnánk neki a nagyböjti kalandnak. Nagyböjt alapvető üzenete nem az elesettség szomorúsága, hanem a győzelem öröme. Öltöztessük ezért más hangulatba ezúttal szívünket: próbáljunk egy merész fordulattal úgy gondolni a nagyböjtre, mint az intenzív öröm időszakára, tele sejtelmes ígérettel.
Ha figyelmesen végigkísérjük a nagyböjti olvasmányokat, akkor megindító kép rajzolódik ki lelki szemünk előtt Istenről, aki szenvedélyesen szereti az embert és erről szeretné őt mindenképpen meggyőzni. Saját magára esküszik, ismételgeti ígéreteit, hivatkozik a tengernyi látható jelre, amelyekkel igazolja, hogy szereti az embert, minden embert, mi több, minden élőlényt és nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül.

Már ez a pillanatfelvétel is elégséges lehetne ahhoz, hogy másként induljunk az idei nagyböjtbe: Isten szeret bennünket, minden embert, a világot, övéi vagyunk, értünk, ha kell, csodákat is tesz. Legyen ezért mostani nagyböjtünk első üzenete az, hogy a hívő ember számára nincs véletlen, hanem a gondviselő Isten szeretet örvényében úszunk. Ha ezt tudjuk, ha ezt tudatosítjuk, akkor lelkünket átjárja a bizalom, a hála, a szeretet.

Nagyböjt másik nagyszerű üzenete a jóság győzelme. Igaz, a nagyböjti nyitány Jézus megkísértésének elbeszélésével kezdődik, de ebben az evangéliumban nem ez a nagy hír, ez csak a keret. Az igazi hangsúlyt megtaláljuk egy mondattal lejjebb, ahol ezt olvassuk Jézusról: “Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek a szolgálatára” (Mk 1, 13). Egész emberi, keresztény, hívő életünk benne van ebben a tömör mondatban. Jézus magára vette életünket, vándorlásunk társa lett, jó- és balsorsban. Ezért merjük ezt az igét is magunkra alkalmazni.

Sokszor talán mi is úgy érezzük: őserdő ez az élet, vadállatok között élünk, mindenki összeesküdött ellenünk, minden a romlásunkra tör. Ezt hittük az ateista kommunizmusról, ezt éljük meg a különféle háborúk kapcsán. De ez csak

féligazság. Igaz, van a világon oroszlánbarlang, ahová beletaszítják az ártatlan Dánieleket. Vannak szívtelen rablók, akik leütik és kifosztják a jóhiszemű utast. Vannak durva szívű katonák, akik megcsúfolják az ártatlant. Vannak kényurak, akik keresztre feszítik az igazat; de vannak irgalmas szamaritánusok is, akik bekötözik a sebeinket, jószívű asszonyok, akik elkísérnek bennünket keresztutunkon, együtt érző Veronikák, akik letörlik könnyeinket, hűséges Máriák, megbízható barátok és szerető édesanyák, akik ott állnak a keresztünk tövében. „A világ tele van vadállatokkal” – mondjuk elkeseredésünkben. „A világ tele van minket szolgáló angyalokkal” – üzeni Máté evangéliuma és rajta keresztül az egész nagyböjti időszak. Legyen ez kihívás és felhívás, egyben feladat nagyböjti elmélkedésünkhöz és megtérésünkhöz: igyekezzünk meglátni magunk körül a jót, ami Isten jóságáról tanúskodik, a szeretetet, amely az ő szeretetét tükrözi vissza, az angyalokat, akiket ő küld nekünk. Ugyanakkor igyekezzünk mi magunk is angyalokká válni, akik mások felé sugározzák a boldogító nagyböjti üzenetet: szeret bennünket az Isten.

Mégis, hasznos lesz egy gondolat erejéig felfigyelni arra, hogy a nagyböjt mégiscsak felhívás a bűnbánatra, a lemondásra, az erények gyakorlására. Nagyböjt első vasárnapjának második olvasmánya Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben az apostol kifejti az igazi vezeklés mibenlétét. Szent Pál szembeállítja a bűnt a kegyelemmel, Ádám rabságot hozó bűnét Krisztus megváltó szeretetével, a bűnöst a megigazulttal. Szent Pál nem teszi fel egyenesben a kérdést, de ki lehet azt olvasni eszmefuttatásából: „Hol állok én e két valóság között, azaz a bűn és a megbocsátás között?” A nagyböjt felhívás arra, hogy váljunk érzékennyé saját lelki valóságunkkal szemben. Merre halad az életem útja: Isten felé vezetnek-e döntéseim, vagy egyre inkább eltávolítanak tőle? A Jézus megkísértéséről szóló evangéliumi szakasz arra hívja fel figyelmünket, hogy minden életben vannak olyan buktatók, amelyek zsákutcába futtathatják életünket. De amint Jézus győztesen került ki a kísértésekből, úgy mi is győzelemre vagyunk hivatottak és erre képesek is vagyunk Urunk Jézus Krisztus nevében. Ez a nagyböjti evangélium örömteli üzenete.

Gondolatok farsangi évközi 7. vasárnap

A hegyi beszédben Jézus tovább megy azon az úton, amelyet megkezdett az ószövetségi törvény. Olyan bátran továbbmegy rajta, hogy az már ellentmondásnak is tűnhet, antitézisnek, cáfolatnak. „Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták… Én pedig ezt mondom nektek…” – halljuk hat témával kapcsolatban. Ez a cáfolattal is felérő továbblépés azért fontos nekünk is, mert bizonyos mértékig benne van az emberi igazságosságnak a meghaladása és felülmúlása is. Mégis úgy látszik, hosszabb távon ez az igazság éltet, igazán erre a jézusi igazságra érdemes építeni.

Négy cáfolatot hallottunk egy héttel ezelőtt, mostanra maradt a két befejező. A hasonlóság mellett a különbségek is feltűnnek: eddig jobbára tiltó parancsokról volt szó, a szóval gyilkolás, a gondolattal házasságtörés, az esküvel hazudozás tiltásáról. Mintha Jézus előbb határt akart volna szabni, körül akarta volna bástyázni az igazság, a tisztaság, az élet értékeit. De most, ebben a két befejező mondássorban a teremtő szeretet állítását halljuk Jézus felszólításaiban, aki ezt a szeretetet mindenkire, még az idegenre és ellenségre is ki akarja terjeszteni.

Az első négy antitézisben nagyobb hely jutott az érvelésnek, annak a belátásnak, hogy mi a „jobb”, hogy mi lesz a rossz büntetése, hogy mit miért nem szabad vagy nem érdemes megtenni. Most a felsorolás kerül előtérbe, a sokféle emberi helyzet, amikor annak ellenére dönthetünk a szeretet mellett, hogy mások nem szeretnek minket, a sokféle jótett, amivel mások felé fordulhatunk. És csak ezután, befejezésként jönnek az érvek, vagy igazából egyetlen érv, amivel Jézus ezt a mindenkire érvényes szeretetet megindokolja: így szeret a Mennyei Atya, így kell, hozzá hasonulva tökéletesnek lenni, többet tenni, mint mások, akik az ő szeretetét nem ismerték meg (vö. Mt 5,20).

Jézus mondásait legalább kétféle módon közelíthetjük meg. A felsorolások bősége, az Isten nagylelkűségéből jókra és gonoszokra felkelő nap, az igazak és bűnösök földjét termékennyé áztató eső Isten ajándékára, a teremtésre emlékeztet. Isten szeretete teremt, életet ad: nemcsak azt szereti meg, amiben vagy akiben jót lát, mint az emberek, hanem szeretetével létre hozza a másikban azt a jót, amibe beleszerethet. A hat antitézis eszünkbe juttatja a teremtés hat napját. Isten előbb ott is „rendet tett”, azután élettel töltötte meg a világot. A tiltások és határok kijelölése után Jézus további mondásai most is szeretettel kívánják eltölteni, sokféle találékonysággal elevenné tenni az emberek világát.

Emellett a tágas, teológiai összefüggés mellett azonban ott van a részletek igazsága és története is. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (vö. Kiv 21,24köv; Lev 24,19köv; MTörv 19,21) már az Ószövetségben és a korai zsidó hagyományban is korlátozni igyekezett a mértéktelen erőszakot: az urak élete drágábbnak számított, mint a szegényeké, az erősebb bosszúja messzebb ment, mint a rajta esett sérelem. Jézus az erőszakról való lemondásra ösztönöz, de éppen így adja vissza a szegény belső szabadságát, akit magánbeszélgetésben vagy bíróság előtt megaláznak, akit a római katona szolgálatra kényszeríthetett: akinek van ereje és módja többet tenni, viszonzás nélkül adni, az szabad, az megszabadult a bosszú béklyóitól. Azzal, hogy a másik kezébe adja magát, kiszolgáltatottnak és gyengének mutatkozik, de talán felkelti az erősebb lelkiismeretét, talán emlékezteti őt is a közös Teremtőre, az élet közös kincsére.

A Fiú beavat az istengyermekség titkába. Szavaival teremti a mennyek országát ezen a földön.

Gondolatok farsangi évközi 6. vasárnap

Máté evangélista a mai szakasszal bevezeti az ún. Hegyi Beszéd új törvényét: Jézus beteljesíti és túlszárnyalja a mózesi Törvényt: erre példákat találunk a következőkben, amikor a Mester az ószövetségi Tízparancsolatnál (MTörv 5, 1-19) sokkal szigorúbb követelmények állít követői elé: „Mondatott a régieknek…én pedig mondom nektek!” A farizeusok és írástudók szemében a Mesternek ez a tekintéllyel tanító magatartása volt az egyik botránykő: Megváltoztatja az Isten által adott Törvényt!
Jézus beteljesítette, bensőségessé és személyessé tette a Törvényt. A Tóra a vallásos élet kódexe volt az izraeliták számára. Jézus megőrzi annak lényegét, de egyben túlszárnyalja, elmélyíti, teljessé teszi. Ez a jelentése az antitéziseknek, amelyek szembeállítják a régit és az újat. A Tízparancsolatot idézve a Mester megvilágítja az új követelményeket: az emberölés, a házasságtörés, az eskü, a vérbosszú, az ellenség gyűlölete kapcsán Jézus megmagyarázza, hogy a szívből fakadó szándék a jó cselekedetek lelke, amelyet a szeretet sugall. Az Újszövetségben a szeretet kettős-egy parancsa foglal össze mindent, és erre Jézus maga ad példát végletekig menő szeretetével, amikor a kereszten ellenségeiért is imádkozik.Belülről, a szívből fakadnak a gonosz, ölő gondolatok, a házasságtörő vágyak. Nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberülés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell vég bemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és buja kívánság.
Jézus maga megtartja a régi Törvényt, bár bizonyos szabályokat áthág tanítványaival (tisztálkodás evés előtt, a szombat munka tilalma), megmutatva, hogy az Emberfia ura a szombatnak! A farizeusokkal folytatott egyik vita alkalmával a törvénytudónak kijelenti: az Isten- és emberszeretet parancsán függ az egész törvény és a próféták (Mt 22, 40). Ezt visszhangozza majd Szent Pál a Római levélben: a Krisztus-hívők felszabadultak a külsőséges Törvény alól; Isten most már nem kőtáblákra írja a parancsolatokat, hanem a feltámadt Krisztus Lelke által a szívekbe (Róm 5, 5).
A Bibliában az igazság (a héber aman igéből származó emet=igazság) szó elsődlegesen azt jelenti, hogy valami szilárd, biztos, hitelre méltó. A Biblia beszél Isten emet-jéről, Jahve népe iránti hűségéről: megtartja a Szövetséget, ígéreteit. Az emet szót gyakran társítják a heszed-del, a kegyelemmel, amikor Jahve kegyelmi Szövetségéről van szó. János evangéliumában erős hangsúlyt kap az aletheia=igazság. A testet öltött Ige „telve volt kegyelemmel és igazsággal”, „mindnyájan az ő teljességéből merítettünk” (Jn 1, 14). „A törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és igazság Jézus Krisztussal valósult meg.” (Jn 1, 17) Jézus majd ezt mondja magáról: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”
A keresztény értelemben vett igazság tehát gazdag tartalmú. Erre utal a Hegyi Beszéd elején Jézus, amikor követőitől a farizeusok és írástudók „igazságát” felülmúló magatartást követel. Jézus Isten országa igazságát hirdeti, amely a szeretetnek megnyílt szívekben kezd kibontakozni. Az Evangélium igazsága az Atyának Jézus Krisztusban jelenvaló, a Lélektől megvilágosított kinyilatkoztató Szava, amely – ha hittel befogadjuk – életünket átalakítja. A teremtő Lélek által kiárad szívünkbe Isten szeretete, így képesek leszünk szeretni testvéreinket. Szent Ágoston mondását ismerjük: „Ama, et fac, quod vis!” Szeress, és tégy, amit akarsz! Természetesen a nagy egyházatya nem szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei, ahogy Szent Pál leírta a szeretet-himnuszban (1Kor 13).
Amikor a szeretetről beszélünk, emlékezzünk XVI. Bendek első, csodálatos körlevelére: Deus caritas est=Az Isten szeretet. A pápa mindjárt enciklikája elején idézi Szent János első levelét: 1Jn 4,16, majd így folytatja: „Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új távlatot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le: ’Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (…) örök élete legyen.’ (Jn 3, 16.) Majd még a Bevezetésben az újszövetségi szeretet parancsáról ezt olvassuk: Egy olyan világban, amelyben Isten nevével olykor összekapcsolták a bosszúállást, sőt a gyűlölet és erőszak kötelezettségét, ez a parancs nagyon időszerű és jelentőségteljes. Ezért szeretnék első enciklikámban arról a szeretetről beszélni, amellyel Isten tölt el minket, és amit nekünk tovább kell adnunk.”

Gondolatok farsangi évközi 5. vasárnap

A II. Vatikáni zsinat dokumentumait vagy más, hivatalos egyházi megnyilatkozásokat olvasva könnyen észrevehetjük ezen írások nyitott
jellegét. Nem kívánnak végérvényes definíciókat adni. Nem zárnak le véglegesen nyitott kérdéseket. Nem döntenek el régóta vitatott
teológiai kérdéseket. Inkább irányt mutatnak. Ebben az értelemben az évszázadok óta tartó párbeszéd folytatásai, mert a valódi párbeszédnek
nem lehet az a célja, hogy bizonyos kérdések eldöntésével lezárják magát a párbeszédet is. Az isteni kinyilatkoztatás megértése terén,
Isten titkainak felfedezésekor szintén nem lehet cél, hogy örökre megváltoztathatatlan módon fogalmazzunk meg igazságokat. Nem arról van
szó, hogy az igazság megváltoztatható, torzítható vagy elferdíthető, hanem a nyitottságról, hogy a későbbiekben még jobban megismerhetünk
valamit. A természettudományok területén szintén megfigyelhető ez a nyitottság, mert az újabb kutatások új titkokat tárnak fel az ember
számára és ezeknek köszönhetően a korábbi elméleteket esetleg módosítani szükséges.
A Szentírás, az evangélium és Jézus kijelentéseinek magyarázatával kapcsolatban ugyanígy szükség van a nyitottságra. Furcsa volna, ha
olyan megállapításokat tennénk, hogy Jézusnak egy kijelentése ezt jelenti és minden más nézet helytelen. Nagy hiba volna ilyen módon szűk
korlátok közé szorítani a krisztusi tanítás gazdagságát. Főként az ő példabeszédeire, hasonlataira igaz ez. Az értelmezési lehetőségek a
korok és az emberi környezet változásával, a kultúra fejlődésével kiszélesednek, ezért hasznos, ha az adott kor embere számára próbálunk
igazságokat, tanulságokat megfogalmazni belőlük. Néha meglepődünk azon, hogy Jézus példázatai mennyire időtállóak,
évszázadokon, évezredeken keresztül változatlanok. A só íze nem változik. Jézus korában is ugyanolyan lehetett, mint manapság és
ugyanilyen lesz a jövőben is. Régen is és ma is ugyanarra, az ételek ízesítésére, illetve tartósításra használták. A lámpa régen is és ma is
azt a célt szolgálta, hogy világítson. Nyugodtan eltekinthetünk attól a formai különbségtől, hogy 2000 évvel ezelőtt olajlámpást használtak, ma pedig energiatakarékos izzókat. Jézus időtálló példázatai megkönnyítik számunkra a helyes értelmezést.
Ezt olvassuk a mai evangéliumban: “Ti vagytok a föld sója. … Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13-14). A világ olykor szinte
hihetetlenül gyors változását, az értékek leértékelését és eközben a maradandó igazságot keresőket látva tesszük fel a kérdést: mi az Egyház
feladata napjainkban? Ha megelégszünk szokásos figyelmeztetéseink újbóli hangoztatásával, aligha tesszük azt, amit az Úr kér tőlünk. Ha
kisajátítjuk magunknak az üdvösség útjának felügyeletét és előírásokkal akarjuk kényszeríteni az embereket arra, hogy az általunk célba
vezetőnek tartott úton maradjanak, beleesünk egy farizeusi csapdába, amiből nincs kiút. Jobb volna tehát a magunk igazsága helyett Krisztus
igazságához ragaszkodnunk. Jobb volna újra felfedezni a krisztusi igazság gazdag tartalmát és azt, mint világító fényt felmutatni a
világnak. Nemde így tudunk fényes, világító, megvilágosító példát mutatni? Nem a magunk példáját, hanem Krisztus példáját! Talán itt az
idő, hogy újfajta módszereket alkalmazzunk az emberekkel való kommunikáció, a párbeszéd, az igehirdetés és az evangelizáció terén.
Talán eljött az idő, hogy új utakat keressünk a más vallási közösségekkel és felekezetekkel való egység megvalósítása területén.
Talán eljött annak az ideje, hogy ne csupán azt hangoztassuk, hogy ki, miért van kizárva a szentségek vételéből, hanem megkeressük annak
lehetőségét, hogy az isteni kegyelem az ő életüket is megújítsa a szentségek által. Talán itt az ideje, hogy a szegények felé új formában
mutassuk ki önzetlen szeretetünket. Talán ezt jelenti, hogy a föld sójává és a világ világosságává kell válnunk. Talán így tudjuk keresztényként Isten országát építeni.

Gondolatok farsangi évközi 4. vasárnap

Évközi negyedik vasárnap olvasmányainak közös üzenete a boldogság. Szofoniás próféta az igazak boldogságát abban látja, hogy Isten felkarolja azokat, akik benne bíznak. Szent Pál a korinthusi híveknek azt üzeni, hogy boldogságuk alapját kiválasztottságuk képezi, nem pedig egyéni bölcsességük vagy gazdagságuk.

Az evangélium ismételten a Boldogságokat tárja szemünk elé. A teológusok szívesen hangoztatják, hogy a Boldogságok az evangélium lényege, az Isten és emberek közötti új szövetség szíve. Ebben a szövetségben, amelyet Jézus kötött az Atyával a mi nevünkben, arról kapunk bizonyságot, hogy Isten szereti az embert, mindig és minden körülmények között. Ez a gondolat lehet igen vigasztaló mindazok számára, akikkel mostohán bánik a sors, az élet, az emberek. Vigasztalhatja őket az a gondolat, hogy létezik egy világ, amelyben ők is boldogok lesznek.

Amikor Jézus megfogalmazta a Boldogságokat, hallgatói között ott voltak nemcsak a boldogtalanok, az éhezők, az üldözöttek, a szegények és betegek, vagyis az akkori világ boldogtalanjai, hanem a farizeusok és az írástudók is, akik viszont nagy hangon hirdették, hogy mindezek a csapások Isten büntetésének a jelei. Az igazi boldogság a gazdagságban, az egészségben és a népes családban mutatkozik meg, vagyis akiket Isten szeret, azoknak megad mindent a jó élethez. Nos, Jézus a Boldogságokkal megcáfolta a farizeusok tanítását, felborította értékrendszerüket.

A fönti megfontolások alapján a lelki írók hangoztatják, hogy a Boldogságok a keresztény életvitel tömör alaptörvényét képezik. Csakhogy pontosan itt adódik egy nehézség. Ha becsületesen beletekintünk a lelkünkbe, valószínűleg arra leszünk figyelmesek, hogy nemigen tudunk mit kezdeni a Boldogságokkal. Hogyan lehet azokat alkalmazni a mindennapi életre?
«Boldogok a szegények» – hirdeti Jézus. De ki akar szegény lenni? A szegénység önmagában nem érték. Vajon az Egyház nem küzd a szegénység ellen? Hogyan kívánhatjuk a szegénységet, amikor gyermekeinket iskoláztatni kell? Ezt pedig nem lehet sok pénz nélkül!
«Boldogok, akik éheznek» – folytatja tovább Jézus. Lehetséges ez? Vajon nem maga Jézus mondta, hogy szánja az éhező tömeget és hajlandó volt csodát tenni annak érdekében, hogy enni adjon az embereknek. Vajon az egyház nem emeli fel a szavát az éhség ellen a világban? A Miatyánkban napról napra a mindennapi kenyerünkért imádkozunk. Hogyan lehet boldog valaki, ha éhes?

«Boldogok, akiket üldöznek» – olvassuk tovább. Ki szeretne közülünk üldözött vadként élni, vajon nem küzd-e az egyház mindenfajta üldözés ellen? Vajon nem imádkozunk-e napról napra azért, hogy ne legyen több üldözés, faji, nemzeti és vallási diszkrimináció, hogy ne legyen éhség? Mit akart tulajdonképpen Jézus a Boldogságokkal, ezzel az újfajta logikával, amelyet nehezen értünk.
Próbáljuk megközelíteni a kérdést egy másik szemszögből. Ha visszatérünk egy pillanatra Szofoniás próféta buzdításához, felfigyelhetünk arra, hogy a Boldogságok gyökerét nem a jólétben, egészségben, gazdagságban, hatalomban, kell keresnünk, hanem Isten szeretetében. A próféta súlyos szavakkal bélyegzi meg azokat, akik biztonságukat nem Istenbe, hanem az emberekbe helyezik. Ellenben, boldog az az ember, akinek az Úr a biztonsága és vigasza. Ebben a prófétai szóban felismerjük a boldogságokat. Az ember nem lehet boldog Isten nélkül. Ehhez talán még csak annyit fűznénk hozzá, hogy ez az üzenet ma éppoly aktuális, mint Szofoniás próféta, vagy Jézus idejében volt. Ma ugyanis elterjedt az a mentalitás, amely szerint az embernek joga van arra, hogy megvalósítsa önmagát. Nem kell ehhez sem Isten, sem vallás, elég tudatosan menetelni a kitűzött cél felé. De a végén azt kell keserűen megállapítanunk, ha magunkat keressük, akkor csak magunkat találjuk meg, és ez nem elég ahhoz, hogy boldogok is legyünk.

A Boldogságokat tehát nem ok-okozati viszonyként kell értelmeznünk, hanem teológiailag. Nem azért boldog valaki, mert szegény, mert üldözik, mert igazságtalanságot szenved, hanem valaki lehet boldog akkor is, ha szegény, ha éhes, ha üldözik, de szíve Istenben van lehorgonyozva. Ez a Boldogságok evangéliumának tartós üzenete.

Gondolatok farsangi évközi 3. vasárnap

Vannak dolgok az életben, amelyek megmaradnak örök rejtélynek. Ilyen rejtély pl. a szerelem: hogy ki miért szeret bele valakibe, az túlmutat a racionális érveken. Nem is igen ajánlatos fürkészni az okokat, mert egész biztosan zsákutcába vezet. Valami hasonló történik a papi és szerzetesi hivatásnál is: az embert magával sodorja Krisztus vonzóereje és megy utána. Hogy miért, arra nincs kielégítő magyarázat. Ezek közé a rejtélyes dolgok közé tartozik hitünk is. Miért vagyunk keresztények, miért hiszünk Jézus Krisztusban? Csak azért, mert szüleink megkereszteltettek bennünket kiskorunkban? Csak azért, mert az evangélium szép dolgokat tanít? Mindez nem elég. Keresztény hitünk megmarad rejtélynek. A mai evangélium azonban felkínál egy választ kérdésünkre.
Izajás próféta 750 évvel Jézus születése előtt már beszélt a nagy fényességről. A mai olvasmányok tükrében ez azt jelenti, hogy a jövendölések beteljesültek. Jézus később magára vonatkoztatja e szavakat és világosságnak mondja magát.
A második olvasmány Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt leveléből van. Lényegében kifejti, hogy a világosságban járni annyit jelent, mint Krisztussal járni az élet útját.
Az evangélium alapüzenete pedig az, hogy a jövendölések megvalósultak Jézusban.
Sokan jöttek, hogy hallgassák Jézus beszédét. Mentek utána. Mégis, csak azok követhették, akiket külön meghívott.
Ez a körülmény fontos. Mi nem vagyunk Isten önkéntesei, hanem meghívott tanúi, kiválasztott tanítványai. Ez azt jelenti, hogy néha talán nem értjük egész pontosan, mit is akar tőlünk az Úr. Fontos azonban hinni, hogy ő tudja, mit akar, és mit tesz!
Jézus hívja az első tanítványokat. Szuverén módon cselekszik. Tudja mit akar és amit akar, azt véghez is viszi. Jézus ma is ilyen. Néha gyenge, szinte szeretetünket kolduló Jézusként tüntetik fel őt egyes lelki írók. De ő nem ilyen. Ő ma is tudja, mit akar, ma is szuverén módon hív meg embereket. Nekünk is ilyen szemmel kell néznünk a világtörténelem folyását, az egyház eseményeit, saját életünk menetét.
A mai evangélium ellentétbe helyezi a világosságot a sötétséggel. Máté evangélista Izajás prófétát idézi: “A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott.” Igen szükségünk van arra, hogy ismételten belemerüljünk Jézus világosságába, amely egyedül képes megvilágítani életünk sötét foltjait.
Jézus éjnek idején született. Körülötte sötétség uralkodott, nemcsak a természetben, hanem az emberek szívében is. Akkor valaki meghalt, akkor is voltak éjjeli garázdálkodók, tolvajok és orv gyilkosok, akkor is volt gyűlölet és szenvedés.
Ma sem különb a világ. Mi is tanúi vagyunk egy félelmetes sötétségnek, amely elborította sokak szívét és lelkét. Ma is vannak háborúk, gyilkosságok, van gyűlölet és van bosszú.
De ebbe a világba egyszer s mindenkorra belépett a Világosság, Jézus Krisztus és azóta a sötétség nem abszolút, az éjszaka nem örökké tartó. Tagoré filozófus mondta: “Még tengernyi könnynek is van túlsó partja.” Jézussal belépett az életünkbe a remény, amint ezt szépen kifejti legújabb enciklikájában XVI. Benedek pápa.
Visszatérve az evangéliumhoz, felfigyelhetünk arra, hogy Jézus első kijelentése a mennyek országára vonatkozott. Sokszor halljuk ezt a kifejezést, de mit is jelent tulajdonképpen a “mennyek országa”?? Megboldogult Basil Hume westminsteri bíboros így elmélkedik erről. “Hogy megértsük és helyesen használjuk a “mennyek országa” kifejezést, annak négy jelentését kell állandóan szem előtt tartanunk. Isten országa már most jelen van, ugyanakkor még csak eljövendő valóság. Isten országa a megkereszteltek szívében és lelkében élő belső állapot, ugyanakkor külső, a világban létező valóság is. Ha eltúlozzuk bármelyiket e négy valóság közül, eltorzult képet kapunk Isten országáról.
Jézus hallgatóihoz fordulva így szólt: “Gyertek, kövessetek engem!” Jézus eközben nem hivatkozik sem az Írásokra, sem Keresztelő Jánosra, hanem saját nevében, saját tekintélye erejében hív meg embereket. Szavai annyira lenyűgözők, annyira meggyőzőek, hogy Péter és testvére András szó nélkül, kérdezés nélkül, azonnal otthagynak mindent és indulnak vele. Mi már tudjuk, hová vezetett útjuk és kalandjuk, de ők még nem tudták. Sok mindent menet közben tanulnak majd meg. Jézus első fellépésénél nem a szavak a fontosak, hanem az a tekintély, amely szavait fedezte. A vele való személyes találkozásnak olyan varázsa van, amelynek nem lehet ellenállni. Jézus ma is hív, mindenkit. A lelki élet titka, hogy meghalljuk ezt a hívást és megbízzunk Jézusban, akkor is, ha még nem látjuk világosan hová vezet majd bennünket hívása.

Gondolatok farsangi évközi 2. vasárnap

Az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk. Üzenetében az Úr szolgájáról énekel, aki a nemzetek világossága lesz. Jó tudni, hogy mi már ennek a világosságnak a fényében élünk.

A második olvasmányban Szent Pálnak a korintusi hívekhez intézett csoda szép köszöntését halljuk. Pál annyira tele van Jézus iránti szeretettel, hogy egyetlen mondatban négyszer is megismétli a Jézus nevet. Jó tudni, hogy minket is Jézus szent neve bátorít napról napra, amikor keresztet vetünk, amikor imát mondunk, vagy amikor csak egyszerűen felsóhajtunk, hogy „Jézusom!”

Az evangéliumban Szent János elmondja Keresztelő Szent János tanúságtételét Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!”

Keresztelő Szent János tanúságtétele azonban furcsa fordulatokat tartalmaz. Arról szoktunk tanúságot tenni, aminek tanúi voltunk, amit láttunk, vagy amit hallottunk. Keresztelő Szent János nyíltan megvallja, hogy Jézust mindeddig nem ismerte. Mégis felismerte. Mi segítette ebben a felismerésben? A leírásból megtudjuk, hogy három körülmény segítette ebben Jánost: a Szentlélek, az ő hivatáshűsége és emberszeretete.

Mindenek előtt azt kell mondanunk, hogy Keresztelő Szent János nem magától ismerte fel Jézust, hanem a Szentlélek sugallatára. Később Szent Pál is kifejti majd, hogy a Szentlélek ereje nélkül senki sem vallhatja meg, hogy Jézus a Messiás. Ma is így történik: hitünk Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Legyünk hálásak azért, hogy van hitünk.

Másodszor, Keresztelő Szent János hitt küldetésében és hű maradt hivatásához akkor is, amikor talán nem látta elég világosan, mi is legyen a következő lépés hithirdetésében. De ott volt, azon a helyen, ahová a Szentlélek küldte őt, a Jordán partján és itt találkozott Jézussal. Ma is így történik: Jézussal ott találkozunk, ahol becsületesen végezzük hivatásunkat, küldetésünket.

Harmadszor, Keresztelő Szent János szerette az embereket. Hosszú éves magányában nem vált ember idegenné. Elmélyült lelkisége nem csak a saját lelki üdvét szolgálta, hanem másokhoz fordult érdeklődése. Ma is így van: Jézust csak azok képesek felismerni, akik szeretik az embereket.

Eddigi eszmefuttatásunkban Keresztelő Szent Jánosról beszéltünk. De nem ő ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője, hanem Jézus. János evangélista, aki minden valószínűség szerint szem- és fültanúja volt ennek a jelenetnek, így kezdi helyszíni közvetítését: „Másnap, amikor Keresztelő Szent János, látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya!” Szép ez a kép, véssük lelkünkbe: Jézus János felé tart. Ez a kereszténység lényege: Jézusban Isten eljött hozzánk, hogy minden egyes emberrel találkozzon. Ma is jön, ma is közeledik felénk, ma is keres bennünket. Hagyjuk magunkat megtalálni. Álljunk meg egy pillanatra, úgy, mint Keresztelő Szent János, aki ott állt és hagyta, hogy Jézus közeledjen feléje. Egyszer valaki azt mondta, hogy ő még nem hívő, még csak keresi Istent. Mire valaki ezt válaszolta neki: „Istent nem kell keresni, ő a helyén van, nem ő az elveszett, hanem te! Hagyd, hogy megtaláljon az Isten!”. Isten ma is keres bennünket, Jézusban állandóan közeledik felénk.

Minden emberi élet alapvető kérdése: „Miért vagyok a világon?” A válasz erre a kérdésre azonban nem belülről jön, hanem kívülről, vagyis nem arról van szó, hogy én mit akarok az életemmel, hanem arról, hogy mit akar Isten tőlem. Miért teremtett Isten?

Az evangéliumi jelenetet úgy tehetjük magunkévá, ha beleéljük magunkat az eseményekbe, ha “belépünk” a képbe. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Keresztelő Szent János és Jézus jön velünk szembe. Kit látunk benne? Tanítót, Mestert, aki megmutatja, hogyan kell élnünk? Vagy látjuk-e benne a Megváltót, aki helyreállítja megrongált kapcsolatunkat az Istennel? Tudunk-e barátot látni benne, aki arra hív bennünket, hogy bízzuk rá életünket az Atyára, aki gondviselő szeretettel őrködik fölöttünk? Látjuk-e benne az utat, amikor úgy érezzük, hogy jövőre vonatkozó terveink meghiúsultak és nem tudjuk, merre vezet tovább utunk?

A mai evangélium felhívja a figyelmünket arra, hogy Jézus közeledik felénk, és arra buzdít bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket és figyeljünk rá. Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus még nem mond semmit, de az évközi vasárnapok további olvasmányaiban Jézus majd szól hozzánk. Hallgassuk, mit mond, mert tanítása során biztosan megtaláljuk majd a választ arra a kérdésre is, miért vagyunk tulajdonképpen a világon, mi az életünk értelme és célja.