Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának első olvasmányában arról olvasunk, hogy Isten felszólította az idős Ábrahámot, hogy hagyja el szülőföldjét és menjen el egy ismeretlen helyre. Ábrahám hitt és meglátta Isten dicsőségét. A mi helyzetünk is sokszor hasonló Ábrahám helyzetéhez: az élet olyan utakra sodor bennünket, amelyeknek nem látjuk végpontját. De ha rábízzuk magunkat Istenre, előbb utóbb meglátjuk majd dicsőségét.
A második olvasmányban Szent Pál arra figyelmezteti a filippieket, hogy hazájuk a mennyben van, ezért úgy éljenek, mint akik megértették Isten irántuk való szeretetét. Nekünk is gyakran kell gondolnunk arra, hogy hazánk a mennyben van, ezért már most fel kell ébresztenünk magunkban a honvágyat igazi otthonunk felé.
Az Evangéliumban Szent Lukács Evangélista leírja Jézus színeváltozását. Megállhatunk egy pillanatra a jelenetben megjelenő szereplők előtt. A szereplők: Jézus, Mózes és Illés, valamint a három Apostol, Péter, János és Jakab. Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.
Jézus a főszereplő. Úgy áll ott a hegyen, mint közvetítő Isten és emberek között. Kiválasztott Apostolai felé kinyilvánította dicsőségét, Atyja felé pedig megújította abszolút engedelmességét, amit az Atya megerősített azzal, hogy felszólította a jelenlévő Apostolokat és velük együtt minket is, hogy Jézust hallgassuk, mert Rá bízta az örök élet igéit.
További szereplők Mózes és Illés, az ószövetségi próféciák beteljesedésének tanúi. Minden, amit a próféták előre meghirdettek, Jézusban beteljesedett, nevezetesen az, hogy Isten hű maradt ígéretéhez, hogy nem hagyja magára az embert, hanem elküldi Szentfiát, hogy tanúságot tegyen az Atya irántunk való feltétel nélküli szeretetéről.
Végül itt vannak Péter, János és Jakab az újszövetségi új kezdet megbízottai. Nekik kell majd átvezetniük Isten új népét az Első Szövetségből az Új Szövetségbe, a Törvény vallásából a Szeretet vallásába. Ennek a küldetésnek nyitánya Jézus színeváltozásának eseménye, amelyben kinyilvánította Istenségét.
A három kiválasztott tanítvány megértette azt, hogy Jézus sokkal több annál, amit ők mindeddig láttak belőle. Jézus színeváltozása alatt megsejtettek valamit Jézus jövendő dicsőségéből. Akárcsak ez a három tanítvány, mi is csak valamit látunk Isten jelenlétéből mostani életünk során. Isten szeretetéről tanúskodik minden szeretet, amelyet másoktól kapunk; Isten jelenlététről tanúskodik minden olyan segítség, amely váratlanul megérkezik, amikor bajban vagyunk; Isten gondviseléséről sejtünk meg valamit, amikor visszakalandozunk múltunkba és rádöbbenünk arra, hogy múltunk nem volt össze-vissza tévelygés, hanem minden eseménynek volt jelentősége és értelme. Istenből látunk meg valamit, amikor a természet szépségét csodáljuk, amikor magával sodor bennünket egy jó gondolat, amikor hálaadó imára kulcsolódik kezünk. Istenből látunk meg valamit, amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Jézus színeváltozásának emlékét a liturgia Nagyböjt elejére teszi, mintha ezáltal is bátorítani akarna bennünket, hogy ne lankadjunk további életutunkon.
Amikor Jézus lejött a három Apostollal a hegyről, rájuk parancsolt, hogy ne szóljanak senkinek a látottakról, mindaddig, amíg az Emberfia föl nem támad halottaiból. Természetesen, ők nem értették, mit akart ezzel mondani. Nem értették, mit jelent Jézus halála és feltámadása. Ezt majd csak utólag értik meg. Valahogy mi is így vagyunk az életben. A szép, örömteli, boldog pillanatok előkészítenek bennünket a nehéz időkre. Amikor ránk szakadnak a gondok, akkor emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amikor úgy éreztük, hogy megláttunk valamit Isten jelenlétéből, és ily módon vigaszt küldött nekünk. Jézus színeváltozásának időtálló üzenete, hogy a látszaton túl van egy másik valóság, amely szintén a miénk: Isten szerető és gondviselő jelenléte. E két világ találkozott Jézus színeváltozásának eseményében. 

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Az ősegyház hálás szeretettel emlékezett arra, hogy Mestere és Megváltója mindenben hasonlóvá lett hozzá, jól tudta nemcsak azt, hogy mi lakik az emberben, hanem azt is, hogy milyen embernek lenni. A Zsidókhoz írt levél szinte dicsekszik a „megpróbált” Jézussal: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hiszen hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). Márk evangéliumában csak a megkísértés tényéről olvasunk (vö. Mk 1,13), amelyet az elbeszélő Jézus keresztsége és nyilvános fellépése között úgy említ, mint valami próbatételt, ahol az új Ádám nem bukik el, s így az emberi pusztaságot újra paradicsommá kezdi változtatni. Úgy tűnik, a Zsidóknak írt levél szerzője, illetve Márk nem tudja, miben állt Jézus megkísértése. Máté és Lukács viszont – valószínűleg közös forrás alapján – három párbeszédben részletezi ezt. Lukács (Lk 4,2) tulajdonképpen azt sugallja, hogy a gonosz egész pusztai tartózkodása, vagyis végig a negyven napon át kísértette Jézust. A három kísértő mondat és tett tehát nem meríti ki, nem is írhatja le részletesen, hogyan is történt a megkísértés, inkább, az általános emberi tapasztalatot Jézusra alkalmazva, szemlélteti a kísértés és próbatétel lényegét. A próbatétel a helyes szándék és akarat vizsgája. Jézus nem tett minden alkalommal látványos csodát, nem kápráztatta el „kenyérrel és cirkuszi játékokkal” a világot, és ma sem kínál könnyű érvényesülést, bőséget, földi mennyországot. Nem ez a taktikája, pedig erre lett volna, ma is lenne kereslet (vö. Jn 6,26). Nem akarta birtokba venni az emberek szívét, ahogy a gonosz biztatta, hogy „övé lesz minden”, ahogy olykor leigáz és hatalmába von a szemünk előtt tobzódó szépség, ahogy kormányozni könnyebb parancsszóval, mint meggyőzéssel, és gyorsabb fenyegetve, mint felszabadítva. Jézus akkor, amikor sorsát beteljesedni látták, Jeruzsálemben sem mondott le Isten és az emberek szeretetéről, még kínzóiról sem, nem kívánt a mélybe zuhanni, nem kívánt a teljes tehetetlenség, a „minden mindegy” kifogásával aláhullani. Ő engedte és akarta, hogy keresztre feszítve felemeltessék, és hite, bizalma, mint belső erő, mint figyelem és odaadás a feltámadás kezdete legyen. A próbatétel arról kérdez, milyen eszközt választ az ember a földön. Komolyan dönt-e a szeretet mellett, vagy megelégszik a látszattal. A kísértés még ennél is személyesebb kihívás. Istennek és a gonosznak, a legfőbb jónak, az Istenben kiteljesedő személynek, illetve a legfőbb rossznak, a megszemélyesült személytelenségnek találkozása. Lukács elbeszélése szerint a gonosz első és harmadik kihívása Jézus istenfiúi méltóságára vonatkozik. „Ha Isten Fia vagy” – kezdi mondatait. Jézusról viszont az Atya tett tanúságot, a keresztségben, és a Lélek vezeti a pusztában is. Most sem önmagáról tanúskodik, hanem Isten szavát idézi, mintegy belekapaszkodik abba a szóba, amit hallott, amit felismert. Csak a gonosz szeretné elhitetni, hogy a megkísértett ember magára maradt, és hogy nincs más megoldás. Jézus itt is, majd a kereszten is, ragaszkodik Isten jelenlétéhez, teremtő és éltető szavaihoz. Az idézett bibliai mondatok a Második Törvénykönyvből valók, amely az ígéret földjére való bevonulás, a célba érés, a kényelmes élet határán visszatekint Isten gondviselő szeretetére. Isten hívó szava fontosabb, mint akármilyen kísértés. A próbatétel pedig megtanít mélyebben felismerni, hogy ma is jelen van pusztaságainkban.

Gondolatok Farsangi évközi 8. vasárnap

A mai evangélium nagyon szemléletes hasonlattal kezdődik. „Vajon vezethet-e vak világtalant?” – teszi fel a kérdést Jézus, és ha nem válaszolná meg, akkor is mindannyian tudnánk a feleletet. Lehetetlen vállalkozás volna, hogy egy vak vezessen és másik nem látó embert, mert aligha jutnának előre, hamar tragédia történne. Ahhoz, hogy egy úton haladni tudjunk, szükség van arra, hogy lássuk az utat, ha pedig akadályozva vagyunk látásunkban, akkor olyan személy vezessen minket, aki látja az utat. Jézus hasonlata azt mutatja be, hogy nekünk, esendő és bűnös embereknek, akik botorkálunk és olykor bizony nehezen jutunk előre az élet útján, magabiztos vezetőre van szükségünk. Keresztény emberként Jézusban ismerjük fel vezetőnket, akit Üdvözítőnknek vallunk, s tőle várjuk, hogy ne csak megmutassa számunkra az üdvösségre, az örök életre vezető utat, hanem vezessen is minket azon. Ő a Mester és mi vagyunk az ő tanítványai. Ő vezet minket és mi engedelmesen követjük őt. Ő a példaképünk és mi napról napra hozzá szeretnénk hasonlóvá válni. A megvalósítandó feladatot Jézus így fogalmazza meg: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.”
A Biblia első részében, az ószövetségben arról olvasunk, hogy Isten hogyan mutatja meg a választott népnek az élet útját a törvények által. Az ószövetségi ember szilárdan hitte, hogy az Isten által adott törvények megtartása vezeti el az üdvösségre, amely törvény lényegét a tízparancsolat foglalja össze. A Biblia második részében, az újszövetségben Isten még csodálatosabb utat mutat számunkra, hiszen az ő Fiának, Jézus Krisztusnak a személyében mutatja meg az élet útját, mégpedig nem csupán egyetlen népnek, hanem az egész emberiségnek. Többé már nem a törvények betűje vezet minket, hanem az értünk meghalt és feltámadt Krisztus, aki a szívünkbe írta a tulajdonképpeni egyetlen törvényt, a szeretet parancsát.
Élni, jól és helyesen élni, boldogan és szabadon élni, az élet útján jó irányba haladni minden ember vágya. Mégis azt látjuk, hogy mennyi boldogtalan és szerencsétlen ember botorkál az élet útján. Mennyi ember válik idővel rabjává a szokásoknak és a kiüresedett, lelki tartalom nélküli cselekvési formáknak. Mennyi ember előrehaladását akadályozzák életük során a kényszerek, az elvárások, a másoknak megfelelni akarás. Mennyi ember menekül el a jelen lehetőségei elől vagy a múltba, az emlékezésbe, a nosztalgiázásba vagy éppen a jövőbe, a soha meg nem valósuló álmok és elképzelések világába. Mennyi ember életét tölti ki az értékteremtő munka helyett a pótcselekvések sora vagy a haszontalan időtöltés. Mennyi ember válik csalódottá, elkeseredetté és kezdi el egy idő után azt hangoztatni, hogy mást várt az élettől, nem találja életének az értelmét. Mennyi ember távolodik el fizikailag és lelkileg embertársaitól és zárkózik be az önzés világába.
Ha keresztény emberként rátaláltunk Krisztusban az élet útjára, a béke és az öröm útjára, a szeretet és a megbocsátás útjára, a szenvedéseket és más kereszteket is elfogadó útra, az üdvösségre vezető útra, akkor mutassuk is meg őt, az üdvösség egyedüli közvetítőjét azoknak, akik keresik az élet útját!

Gondolatok Farsangi évközi 6. vasárnap

Az évközi hatodik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta könyvéből vett figyelmeztetés, hogy az ember boldogságát csak Istenben találja meg. Ez ránk is érvényes: szükségünk van Istenre ahhoz, hogy megtaláljuk életünk teljességét.
A második olvasmányban Szent Pál erőteljes szavait halljuk, hogy ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. Az evangéliumi boldogság nem a földi élet jutalma, hanem az örök élet ajándéka.
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk a Nyolc Boldogságot. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert pl. Szent Máté másképpen fogalmaz, amikor bemutatja a Boldogságokat. Szent Máté általánosan fogalmaz: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Ezzel szemben Szent Lukács bemutatja a konkrét hallgatóságot, akikhez Jézus szavait intézte: „Ekkor tanítványaira emelte tekintetét és megszólalt: Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek a mennyek országa”.
Három körülményre figyelhetünk itt fel. Először megtudjuk azt, hogy Jézus lejött újonnan kiválasztott Apostolaival a hegyről, ahol imádkozott értük és magához hívta őket. Másodszor megtudjuk azt, hogy amikor Jézus megállt egy sík terepen, rengeteg tanítvány odasereglett hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tiruszi és szidoni tengermellékről. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus úgy hirdette meg a Boldogságokat, hogy tanítványaira emelte tekintetét.
Három embercsoporttal találkozunk itt: az újonnan kiválasztott tizenkét Apostol, a Tanítványok, és a Tömeg. Ez a három kategória kifejezi három módját annak, hogyan lehet Jézust követni. Vannak az Egyházban Apostolok, akik, hogy úgy mondjuk, hivatásbélileg, professzionista módon követik Jézust, akiket Ő maga tett meg Egyházának munkásaivá: A Pápa, a püspökök, a papok, a szerzetesek és szerzetesnők. Vannak továbbá az Egyházban tanítványok, elkötelezett világi hívek, akik napról napra élik a Boldogságokat, és vannak az Egyházban tömegek, akik, ha távolról is, de kapcsolatban állnak Jézussal. A Boldogságok meghirdetésénél Jézus mindhárom emberkategóriához szólt.
Amikor az evangéliumi Boldogságokról beszélünk, akkor szívesen nevezzük azokat a kereszténység alapokmányának, a keresztény életvitel általános újszövetségi útmutatójának. Csakhogy nem könnyű meghatározni a Boldogságok igazi mibenlétét ezért igen nehéz általánosítani.
Jézus nem azt mondja, hogy minden szegény automatikusan boldog, hanem ezt tanítványairól mondta, akik, mint tudjuk az Evangéliumból, tényleg éheztek olyannyira, hogy szombaton kénytelenek voltak tépni a kalászokat; a tanítványokat üldözték a farizeusok olyannyira, hogy Jézus védte őket. Ebből arra utalhatunk, hogy a Boldogságok nem általános elvek, hanem mindenkinek saját magának kell megtalálnia boldogságának forrását. Mert vannak jólétben élők, akik boldogtalanok; vannak olyanok, akiket senki sem üldöz, mégsem boldogok. Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek talán üldöznek bennünket hitünkért, akkor boldogok vagyunk. De ezt senki sem mondhatja meg nekünk, hanem magunknak kell megtalálnunk.
Ki a boldog és miért? A boldogság nem azonos az örömmel, az ujjongással, a gondtalan élettel. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva. A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem a nincstelenek, a koldusok, a csövezők, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket.
Próbáljuk más szavakkal behelyettesíteni a Boldogságokat. „Boldogok a szegények…” Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét.
„Boldogok, akik sírnak.” Boldog az, aki képes sírni saját vétkei és esetlensége miatt, amint ezt Szent Péter tette. Boldog az, aki tud másokkal együtt sírni. Boldog az, aki képes könnyekre fakadni, amikor látja a világban uralkodó igazságtalanságokat.
A mi boldogságunk nem a külső körülményektől függ, hanem Isten jelenlétének tudatosításától.

Gondolatok Farsangi Évközi 5. vasárnap

Az évközi ötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta elmondja meghívásának történetét. Megtudjuk, hogy Isten nem kényszerítette őt, hanem szinte felkérte. Ilyen a mi Istenünk ma is: senkire sem kényszeríti rá magát, hanem örömmel fogadja, ha szabadon válaszolunk hívására.
A második olvasmányban Szent Pál tesz vallomást meghívásáról, amikor kifejti korinthusi híveinek, hogy Isten kegyelméből lett azzá, amivé lett. Bennünk is rendületlenül működik keresztségünk kegyelme, amely olyan tettekre késztet bennünket, amelyek meghaladják erőinket.
Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja az Apostolok meghívását. A meghívást a csodálatos halfogás előzte meg, amelyből ezek az egyszerű halászok azt az üzenetet olvashatták ki, hogy nem csak saját erejükből kell majd tanúságot tenniük az Evangéliumról, hanem Jézus erejében viszik majd tovább az örömhírt. Az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk Jézusba vetett hitünk. Tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus „tizenharmadik apostolai” vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságára, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá tegyük ezt a világot. Minden keresztény, már puszta jelenlétével, Isten jelenlétéről tanúskodik környezetében.
Az első Apostolok, emberileg nézve, alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább vigyék Jézus művét. Jézus azonban ismerte szívüket, ismerte emberi gyöngeségeiket, de odaadásukat is, ezért merte rájuk bízni Egyházát. Ha körülnézünk a mai Egyházban, valamint a saját életünkben, akkor mi is rádöbbenünk arra, hogy mennyire gyarló emberekre bízta Jézus Egyházát. De ne tévesszen meg bennünket a látszat: Jézus nemcsak a külsőséget látja, hanem a szív titkait is. Jó tudni, hogy ma is milliók hisznek Jézusban, hallgatnak a szavára és bizalommal vállalják a nekik szánt küldetést az Egyházban, minden gyarlóságuk ellenére. A keresztény élet titka abban van, hogy nem saját magunkat nézzük és nem korlátaink és gyöngeségeink fölött sopánkodunk, hanem tekintetünket Jézusra szegezzük és megyünk bátran utána.
Vegyük szemügyre az első apostolokat: kik voltak ezek a férfiak és milyen képességekkel vállalták Jézustól kapott nagy küldetésüket.
Jézus meghívta Pétert, aki később megtagadta Őt. Péter hűtlen lett, gyávának mutatkozott a próbatétel idejében, de szíve mélyén becsületes volt és elismerte gyengeségeit. A becsületesség minden keresztény egyik alapvető erénye.
Jézus meghívta Andrást, Péter testvérét, aki nem minden fenntartás nélkül fogadta el Jézus minden szavát. Amikor pl. a csodálatos kenyérszaporítás előtt Jézus megkérdezte apostolait, hány kenyerük van, András lemondóan, talán némi cinizmussal a hangjában jelentette, hogy van ott egy fiú öt kenyérrel és két hallal, de ezzel nem igen tudnának megetetni ekkora tömeget. András azonban engedelmes volt: akkor is teljesítette Jézus parancsát, amikor nem értette azt. Az engedelmesség minden keresztény egyik alapvető erénye.
Jézus meghívta Jakabot és Jánost, akik ugyan azonnal otthagyták apjukat, bárkájukat, családjukat és követték Jézust, de később megtudjuk róluk, hogy nem egészen tiszta szándékkal tették ezt, mert szerettek volna az elsők lenni Jézus eljövendő országában. De nyitott szívűek voltak és elfogadták Jézus feddő szavait. Minden keresztény egyik alapvető erénye a készség arra, hogy elismerje gyarlóságait és figyelmes lélekkel hallgasson Jézus szavaira akkor is, amikor azok a lelkiismeretén keresztül figyelmeztetik, hogy életében nincs minden a legnagyobb rendben.
Jézus meghívta Tamást, aki az utolsó pillanatig kételkedett Benne. De Tamásban volt annyi alázatosság, hogy amikor felismerte a feltámadás jeleit, akkor leborult Jézus előtt és elismerte Benne az Isten Fiát. Minden keresztény alapvető erénye a Jézus Istenségébe vetett hit.
Ma Jézus minket hív. Valószínűleg mindegyik Apostolban magunkra ismerünk: kicsi a hitünk, mint Péteré; néha kételkedünk Jézus erejében, mint András; az Egyházban elsősorban nem Isten országát keressük, hanem saját magunkat, mint Jakab és János; kételkedünk, mint Tamás. De ha azt nézzük, hogy ezek az első Apostolok mit tettek az Isten országáért, akkor nem kell kételkednünk abban, hogy Jézus rajtunk keresztül is képes nagy dolgokat végbe vinni. Fogadjuk ezért nyitott szívvel hívását.

Gondolatok Farsangi évközi 4. vasárnap

Az évközi negyedik vasárnap első olvasmányában Jeremiás próféta szól hozzánk és elmondja, hogy Isten nehéz küldetést bízott rá, mikor megparancsolta neki, hogy mondjon el mindent, amit rábízott, és ne ijedjen meg az emberektől, ha nem fogadják el szavait. Ez ránk is vonatkozik, a mi küldetésünk is nehéz, hiszen a keresztény küldetést és tanítást ma is sokan elutasítják, vagy lemosolyogják.
A második olvasmányban Szent Pál apostol szeretethimnuszát halljuk, amely a keresztény emberszeretet örök érvényű útmutatója. A szeretet jelzői jó figyelmeztetők lehetnek lelkiismeret vizsgálatunkhoz.
A vasárnapi Evangélium drámai jelenettel zárul: Jézust kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Itt minden szó nagy jelentőséggel rendelkezik.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus ajkáról fönséges szavak hangzottak el, vagyis szépen beszélt, az embereket egészen lenyűgözte nemcsak az, amit mondott, hanem a stílus is, ahogyan beszélt. Biztosan az Atyáról beszélt nekik, Isten általános szeretetéről, a bűnök bocsánatáról. Valószínűleg dióhéjban elmondott nekik mindent, amit majd későbbi tanítása során bővebben kifejt nekik. Ez a beszéd olyan lehetett, mint egy nagy szimfónia nyitánya, amelyben már ott csengnek az egész mű alapmotívumai. De Jézus más valamit is kiolvasott hallgatóinak tekintetéből: azt, hogy nem tetszik nekik az Ő személye, aki ezeket a fönséges szavakat mondja. Kinek tartja magát, hiszen itt nevelkedett közöttük, ismerik szüleit és rokonságát, miért tartja magát nagyobbnak tőlük? Ezért nem fogadták el szavait sem. Ezek a názáreti emberek nem voltak képesek kilépni megszokott előítéleteikből, hogy meglássák Jézus emberi arca mögött isteni küldetését. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a jelenetben, ezekben a kételkedő emberekben. Mi is néha úgy hisszük, jobban tudjuk, mi lenne a jó nekünk, ahelyett, hogy megbíznánk Istenben. Vagy ugyanezt a kételkedő magatartást alkalmazzuk az Egyház tanítása iránt, amikor nem azt nézzük, mit tanít, hanem hogy ki az, aki tanít. Más szóval, sokan fennakadnak az Egyház emberi arculatán, a botrányok és emberi gyarlóságok megnyilvánulásain, és nem akarják látni az Egyház tiszta, isteni arculatát.
Másodszor megtudjuk azt, hogy a názáretiek kiűzték Jézust városukból. Csodálkozva és megbotránkozva kérdezhetjük, mi jogon tették ezt egy városuk szülöttével, mi jogon vették kezükbe az igazságszolgáltatást? Valószínűleg azért, mert Jézusnak már jelenléte is felkavarta lelküket, megtérésre, hitre, szeretetre szólította fel őket, amit ők nem voltak hajlandók befogadni. Ebben a jelentben is magunkra ismerhetünk: Istent ki lehet űzni a városainkból és az életünkből. Éppen mostanában voltunk tanúi egy ilyen próbálkozásnak, amikor is az Európai Unió bírósága elrendelte, hogy Olaszországban el kell távolítani a feszületeket az iskolákból. Csakhogy ennél a pontnál az Evangélium figyelmeztetéssé válik: az emberek arról a hegyről akarták letaszítani Jézust, amelyre városuk épült.
Az elűzött Istennel életünk alapjai rendülnek meg, a falakról eltávolított feszületekkel Európa kultúrájának alapjai tűnnek el. Találóan mondta egy magas rangú bíboros: „Ha már eddig jutottunk, akkor le kellene rombolni a gyönyörű nagy székesegyházakat is, mert azok is Európa keresztény gyökereiről tanúskodnak”. A vasárnapi Evangélium egyik általános üzenete talán az lehetne, hogy ne legyünk a szent dolgok rombolói, hanem építői, amint a korábbi nemzedékek voltak, akik székesegyházakat építettek Isten dicsőségére, akik feszületeket emeltek az útkereszteződéseknél, hogy Istennek szenteljék munkájuk fáradságát, akik harangokat öntöttek, hogy hívja őket az imádságra.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus eltávozott, vagyis otthagyta azokat, akik nem akarták Őt elfogadni. Ez a megjegyzés is tragikusan hangzik. Isten nem kényszeríti magát senkire. Teológiailag talán nem lenne egészen helyes a „megsértődött Istenről” beszélni, mert a mi Istenünk a jóság és szeretet Istene, aki képes elviselni minden emberi gonoszságot, mint ahogyan bosszú nélkül elviselte, hogy az emberi gonoszság keresztre szegezze szeretetének legdrágább kincsét, egyetlen Szentfiát.
De igenis beszélhetünk a „megsértett Istenről”, és ez az ember szégyene, aki legnagyobb jótevőjét, egyetlen Istenét sértegeti, káromolja, kicsúfolja, a vádlottak padjára hurcolja. Elég, ha arra gondolunk, milyen sok sértegető film, Tv program és könyv készül Jézusról és az Egyházról. Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, ha ilyen módon akarja Őt kiutasítani életéből, akkor Isten „áthalad közöttük és eltávozik”, amint azt a vasárnapi Evangélium tragikus zárómondatában olvassuk. Az Evangélium azonban mindig jó hír: Isten még mindig itt van közöttünk, nem hagyta el a világot, ezért adjunk neki hálát jóságos szeretetéért. 

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése

Még első lelkipásztori helyemen, körülbelül 20 évvel ezelőtt történt, hogy az egyik hétköznapi esti szentmisére a felolvasásra beosztott gyermek igencsak kedvetlenül érkezett. Amikor belépett a sekrestyébe, rögtön láttam szomorúságát, aztán mindjárt el is kezdte mondani, hogy neki ma nincs kedve olvasni, meg amúgy sem tud olvasni, és tulajdonképpen nem is érti, hogy miért őt választottam erre a hétre felolvasónak. A nagy panaszkodás és méltatlankodás közben persze levegőt is kellett vennie, ezt a pillanatot használtam ki, hogy megkérdezzem: Hát milyen nagy bánat nyomja a lelkedet? De hiába kérdeztem, nem volt hajlandó elárulni bánata okát, inkább csak azt mondogatta, hogy nincs semmi baja, csak éppen nincs kedve olvasni. Csak bosszankodott, mérgelődött magában, így kezdtük el a misét. Mondanom sem kell, hogy ezen alkalommal a felolvasásában sok köszönet nem volt, úgy elhadarta az egész szöveget, hogy még én sem értettem belőle egy szót sem, pedig minden más alkalommal gyönyörűen teljesítette ezt a feladatot. Amikor aztán az oltárhoz mentünk, még mindig durcás arccal odasúgta nekem, hogy a barátnője mutatott neki valamit. Ettől persze nem lettem okosabb, mert nem értettem, hogy mit lehet mutatni egy tíz éves lánynak, ami ekkora bánatot képes okozni. Csendesen csak annyit mondtam neki, hogy majd mise után megbeszéljük ezt a dolgot. A szentmise befejeztével még azt sem várta meg, hogy levessem a miseruhát, rögtön elkezdte mondani a délutáni eseményeket. Szokása szerint ebéd után átment a barátnőjéhez, aki a játék végén anyukájának az engedélyével és felügyeletével elővett egy féltve őrzött kincset a szekrényből. A kincs egy gyönyörű, bordó színű bársony tokban rejtőzött, s egy arany nyaklánc volt, rajta egy szép kereszttel. Az anyuka elárulta, hogy kislánya akkor kapta ezt a szép ajándékot a keresztapjától, amikor megkeresztelték. A barátnőjének és az ő anyukájának a lány ugyan nem mondta meg, hogy kissé irigykedve nézi a drága holmit, nekem azonban elárulta, hogy az okozza bánatát, hogy ő miért nem kapott ilyen szép ajándékot a keresztelésére. Mire ezt végre kimondta, egy kicsit el is sírta magát. Mondtam neki – most én mutatok neked valamit, egy sokkal értékesebbet, mint az arany nyaklánc. Erre aztán kíváncsian kapta fel a fejét. Én pedig kinyitottam az egyik szekrény ajtaját és az Ő kíváncsi tekintetétől kísérve egy fiókból elővettem egy fehér kis ruhát, egy keresztelési inget. Akire rátesszük a keresztelésekor ezt a fehér ruhát, az Isten gyermeke lesz – magyaráztam neki. Amikor téged itt, ebben a templomban megkereszteltek, akkor te is Isten gyermeke lettél. „Isten gyermeke lettem” – ismételte szavaimat a kislány. „Ez sokkal nagyobb ajándék, mint a barátnőm aranylánca!” – kiáltott fel boldogan, s már el is feledkezett gyerekes bánatáról. A mai vasárnapon Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük. Az imént elhangzott evangéliumi részletben ennek rövid történetét hallottuk .A mai napon arra a napra is gondolunk, amikor minket megkereszteltek, s amikor Isten gyermekévé fogadott minket. Valószínűleg többségünk nem emlékezik erre a napra, hiszen egészen kis gyermekek voltunk. De az biztos, hogy nagyon jelentős volt ez a nap. Isten ekkor nekünk mondta: Te vagy az én szeretett gyermekem, benned telik kedvem. És azóta is minden nap szeretne bennünket szeretett fiainak, szeretett gyermekeinek szólítani. Szeretné, ha minden napunk úgy telne el, hogy kedvét találja bennünk, cselekedeteinkben és életünkben. Szeretné, ha napról napra növekedne bennünk a hit.ó Az Egyház ősidők óta, egészen pontosan az első Pünkösd napjától fogva szolgáltatja ki a keresztséget, mégpedig azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban.  A kereszteléskor mindenki nevet kap, mert Isten mindenkit név szerint, személyesen ismer. A megkeresztelt ember örökre Krisztushoz tartozik, Krisztussal járja az üdvösség útját, ugyanakkor az Egyháznak, és azon belül a helyi plébániai közösségnek is tagja lesz, amely közösség jó példával segíteni hivatott őt a keresztény életben való előrehaladásra és a hitben való növekedésre.Kedves szülők, akik megkereszteltettétek gyermeketeket! Ezekre a fontos dolgokra a meghatottság miatt talán nem is tudtatok kellőképpen odafigyelni az ünnepélyes keresztelés perceiben. De most jó, ha felelevenítjük mindezt. Hasznos, ha felidézitek, hogy mi történt a kereszteléskor és megújítjátok szívetekben azt az ígértet, amelyet egykor gyermeketek vallásos nevelésére vonatkozóan tettetek. Legyetek mindig hűségesek ehhez az ígérethez! Gondoskodjatok arról, hogy gyermeketek testben és lélekben egyaránt növekedjen, és Isten kedvét találja benne! Kedves testvéreim, mindannyian, akik az egy keresztségben részesültünk! Legyünk mindennap hálásak azért, hogy megkeresztelkedésünkkor Isten gyermekeivé fogadott minket! Vigyázzunk lelkünk fehér ruhájára, hogy azt a bűn ne mocskolja be! Vigyázzunk a hit lángjára, amelyet Isten kegyelme gyújtott bennünk, s hitünkben állandóan növekedve haladjunk az üdvösség útján! Éljünk úgy, hogy Isten szeretett gyermekeihez méltó!

Gondolatok Vízkereszt vasárnap

Vízkereszt, Urunk megjelenésének ünnepe. Az első olvasmányban Izajás próféta zeng diadaléneket az Úr dicsőséges érkezéséről. A próféta kétszer is világosságnak nevezi Isten jelenlétét és ez üzenet nekünk is: ahol jelen van Isten, ott világosság honol a világban és a lelkekben, ahol nincs jelen, ott sötétség borul mindenre. Felidézhetjük a szép házi áldást: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke ott áldás, hol áldás ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen”.
A második olvasmányban Szent Pál apostol megosztja efezusi híveivel azt a csodálatos kinyilatkoztatást, amelyben része volt, azaz, hogy Isten szeretete kiterjedt a pogányokra is. Isten ma is szereti az egész emberiséget, nem rajta múlik, ha valaki ezt a szeretetet nem akarja felismerni és befogadni. Ebben az esetben nekünk kell magunkra vállalnunk Szent Pál küldetését és hirdetni ezt a szeretetet, akár alkalmas, akár nem, ahogyan Szent Pál fogalmazott.
Szent Máté evangélista elmondja a Napkeleti Bölcsek találkozását a Kisdeddel. Ezt az eseményt két szemszögből elemezhetjük: Isten és az ember szemszögéből. Az első és lényeges szemszög az, hogy Isten kinyilatkoztatta a pogány népek képviselőinek, hogy a várva várt Megváltó nemcsak Izrael népéhez jött el, hanem minden emberhez. Isten tehát kinyilatkoztatta általános szeretetét. A második szemszög pedig az, hogy a Napkeleti Bölcsek Istenkeresésének pozitív kimenetele volt, vagyis az esemény azt üzeni, hogy aki keresi Istent az meg is találja Őt. Isten nem játszik bújócskát velünk, hanem vár bennünket, hogy keressük és megtaláljuk Őt.
A Napkeleti Bölcsek kalandos útja regénybe illő vállalkozás, de ezúttal vegyük szemügyre megérkezésük körülményeit, amelyekből megtudunk három dolgot.
Először megtudjuk azt, hogy „bementek a házba, és meglátták a Gyermeket anyjával, Máriával”.
Másodszor megtudjuk azt, hogy „leborultak és hódoltak Neki”.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy „más úton tértek vissza hazájukba”.
Először, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek bementek a házba. Ez arra utal, hogy aktívan keresték Jézust. Mindent megtettek annak érdekében, hogy találkozzanak Vele. Nem sajnáltak sem fáradságot, sem anyagi kiadásokat, csakhogy elérjék céljukat. Ez minden Istenkeresésnek a mintája. Nekünk is kitartóan kell keresnünk Istent, ha meg akarjuk Őt találni. Isten nem kényszeríti rá magát senkire sem, Ő csendben vár bennünket, de ugyanúgy örömmel kinyilatkoztatja magát mindenkinek, aki őszinte szívvel keresi Őt.
Másodszor, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek leborultak és hódoltak a Kisdednek és nagy öröm töltötte el lelküket. A Napkeleti Bölcsek nem kíváncsiságból indultak hosszú és fáradságos útjukra, hanem mert az Üdvözítőt keresték. Amikor megtalálták, megadták az Isten Fiának kijáró tiszteletet. Isten előtt mi is leborulunk és imádjuk Őt. Amikor megtaláltuk Istent, akkor a mi lelkünket is kimondhatatlan öröm tölti el. Ennél a gondolatnál megállhatunk egy pillanatra, hogy felülvizsgáljuk Isten előtti magatartásunkat, ill. hogyan viselkedünk a templomban, Isten szent házában? A Napkeleti Bölcsektől tanuljuk meg, hogy Isten házában a hívő lélek magatartása a hódolat és az imádás. Amikor belépünk a templomba, legalább lélekben le kell borulnunk az ott jelenlévő Isten előtt.
Harmadszor, megtudjuk, azt, hogy a Napkeleti Bölcsek más úton tértek vissza hazájukba. A tények mindenekelőtt arra utalnak, hogy ezáltal elkerülték Heródes bosszúját, aki biztosan dühös volt, amikor megtudta, hogy a Napkeleti Bölcsek kijátszották őt. De a megjegyzésnek, hogy más úton tértek vissza hazájukba, van szimbolikus jelentése is: a Napkeleti Bölcsek más emberként tértek vissza. Az Istennel való találkozás megváltoztatja az embert. Isten állandóan új utakra irányít bennünket és ezek az utak mindig hazafelé vezetnek bennünket: az örök haza felé.

Gondolatok Szent Család vasárnap

Szentcsalád ünnepének első olvasmánya Sámuel első könyvéből vett szakasz, amelyben megtudjuk Sámuel születésének történetét, majd pedig szüleinek nagylelkű cselekedetét, hogy gyermeküket egészen Istennek ajánlják. Szép példája ez a szülői nagylelkűségnek.
A második olvasmányban Szent János arról biztosít bennünket, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Isten előtt mindannyian egyformák vagyunk: a szülők is csak gyermekek, Isten gyermekei.
Az Evangéliumban egy aggódó családdal találkozunk: Józseffel, Máriával és a tizenkét éves Jézussal, aki szülei tudta nélkül ottmaradt a Templomban. A főszereplő természetesen itt is Jézus. Az Evangélista itt szólaltatja meg először Jézust. Szent Lukács egész Evangéliumának alaptémája Jézus személyazonossága, ki volta. Eddig mindig mások mondtak el valamit Jézusról: születésekor az angyalok meghirdették, hogy Ő a megígért Messiás, a pásztorok felismerték ezt és elmesélték másoknak is, hogy kivel találkoztak ott a betlehemi istállóban.
Az idős Anna és Simeon felismerték a Kisdedben a megígért Üdvözítőt és mindenkinek ujjongva beszéltek a Gyermekről. Jézus különleges ki voltáról vallott Heródes is, aki halálra kereste Őt, majd a napkeleti bölcsek, akik leborultak előtte, mint a világmindenség Királya előtt. Mindezek a vallomások előkészületek voltak ahhoz, hogy Jézus maga mondja meg, hogy ki Ő.
Ez történik ebben az evangéliumi jelenetben. Jézus azonban nem csak szavakkal monda el, hogy ki Ő, hanem jelképes tettekkel is. Három igazságot tudunk meg ebből az evangéliumi jelenetből.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus nem ott van, ahol mások feltételezik, hogy lennie kellene, hanem máshol, ahol senki sem keresi. Szülei a rokonok és az ismerősök között keresték a Gyermeket, de Jézus nem ott volt, hanem a Templomban találtak rá, ahol tanítók és papok között ült és beszélgetett velük, ahol népének tanítóit tanította és azok csodálkoztak okosságán és feleletein. Ezzel Jézus feltárta személyiségének egyik jellegzetes vonását, amit annyian csodálnak majd későbbi beszédei és tevékenysége során: nem mindennapi tudását. Csodálkozva kérdezgetik majd minduntalan hallgatói: “Honnan van ennek a bölcsessége?”
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy különleges és egyedülálló viszony fűzi Őt mennyei Atyjához. Ez kitűnik szüleinek adott válaszából, ami tulajdonképpen viszont kérdés: “Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” Jézus tudatában volt annak, hogy küldetése van és Ő vállalta ezt a küldetést annak minden súlyos következményével. Későbbi élete során többször is utal majd arra, hogy tudja, milyen sors vár rá, hogy szenvednie kell, hogy ki kell innia a kelyhet, hogy halálra adják majd az emberek.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy szülei nem értették, mit akart nekik Jézus mondani. Nem tudták megérteni, hogy Jézus nem csak az ő gyermekük, hanem csak nekik ajándékozott gyermek, akiért felelősek, de akinek nem határozhatják meg az életét. Ha most mi is csatlakozunk a Szentcsaládhoz, ha odaállunk József és Mária mellé és a tizenkét éves Jézusra emeljük tekintetünket, akkor mi is három dolgot tanulhatunk meg ebből az Evangéliumból.
Először megtanuljuk azt, hogy Jézus ma is rendhagyó tudással és intelligenciával rendelkezik: ismeri a világ helyzetét, ismer bennünket, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk. De megtudjuk azt is, hogy gyakran Jézus nem ott van, ahol mi keressük, hanem egészen más helyen tartózkodik. De egy helyen mindig rábukkanhatunk: a szívünk Templomában, ahol ott pislákol hitünk örökmécsese.
Másodszor megtanuljuk azt, hogy Jézus az Isten Fia, aki az Atya szeretetét közvetíti felénk. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat erre a Szeretetre, mert Isten jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat.
Harmadszor megtanuljuk azt, hogy a gyermek sohasem szülei tulajdona, hanem minden gyermek Isten gyermeke, akit Ő bízott rá a földi szülőkre. Nagy a szülők felelőssége, de a gyermek fölötti joguk nem határtalan. Minden gyermeknek megvan a saját életútja és a szülőknek tiszteletben kell tartaniuk gyermekeik döntését akkor is, ha talán nem egészen értik, miért döntöttek ily módon. Ilyenkor imádkozni kell a gyermekért, vagy már fiatalért, hogy a szerető Isten vezérelje tovább az életben. Valaki találóan mondta, hogy amíg a gyermek kicsi, addig a szülők beszéljenek neki sokat Istenről, de ahogy növekszik, úgy beszéljenek egyre többet Istennek gyermekükről! Hisszük, hogy Szent József és Szűz Mária is ezt tették, amikor újra megtalálták és magukkal vitték elveszettnek hitt Gyermeküket: imába foglalták mindazon kérdésüket, amelyekre még nem látták a világos választ.
A legszívesebben így összegeznénk a Szentcsalád üzenetét: József és Mária megvallották Istenbe vetett kikezdhetetlen hitüket, a Szentlélek iránti rendületlen bizalmukat és az Isteni Gyermek iránti feltétel nélküli szeretetüket. Ez a mi hitvallásunknak is a lényege.

Gondolatok Advent 4. vasárnap

Ádvent negyedik vasárnapjának első olvasmánya Sámuel második könyvéből vett szakasz, amelyben Nátán próféta tudtára adta Dávid királynak, hogy nem ő épít majd házat az Úrnak. A próféta egy fontos igazságot tár Dávid elé: nem Dávid dicsőíti meg Isten nevét, hanem Isten tette naggyá Dávidot. Ez ránk is érvényes: minden, amik vagyunk, és amink van, Isten műve. A második olvasmányban a Rómaiaknak írt levél záróakkordja csöng fel, amelyben Szent Pál hálát ad Istennek az üdvösségért, amelyet Jézus Krisztusban kaptunk meg. Mi is ennek az egyetlen üdvösségnek vagyunk részesei. Az Evangéliumban Szent Lukács leírja Jézus születésének hírüladását. A próféták és Keresztelő Szent János tanúságtétele után, Ádvent negyedik vasárnapján az Egyház az üdvösségtörténet legkiválóbb tanúját állítja szemünk elé: a Boldogságos Szűz Máriát.
Az angyali üdvözlettel Isten újra belépett a történelembe. Megrendít bennünket az a gondolat, hogy a mindenható Isten, az ég és föld ura, ilyen csendesen, alázatosan lépett be a mi világunkba, amely végül is az Ő világa. Nem jogaira hivatkozva jött közénk, hanem bekérezkedett. Amikor a Boldogságos Szűz Mária és az Angyal között elhangzott párbeszédet olvassuk, akkor az a benyomásunk, hogy az Arkangyal, Isten rettenthetetlen hírnöke, szinte alázatosan várja, hogy Mária igent mondjon. Az angyali üdvözlet Isten emberszeretetének költői kifejezése. Isten nem kényszeríti magát senkire, az Ő hívása mindig csak felhívás, amit az ember szabadon elfogadhat, de vissza is utasíthat. A Boldogságos Szűz Mária elfogadta Isten hívását, ezért megtestesülhetett az Isteni Ige. Ha mi is kinyitjuk lelkünket Isten szavának, akkor bennünk is megtestesül az Ő szeretete.
Az angyali üdvözletben felfigyelhetünk egy érdekes körülményre: az Angyal magyarázza Máriának Isten szándékát, vagyis, hogy megváltsa az embert. Ez fontos mozzanat a mi életünkben is. Isten mindig az ember javára tesz mindent. Sohasem kell félnünk Istentől, hiszen Ő mindenben a javunkat akarja. Ha kopogtat a szívünk ajtaján, akkor nyugodtan bebocsáthatjuk Őt, még akkor is, ha első tekintetre nem értjük, mit akar tőlünk. Az, amit Isten Máriától kért, első tekintetre érthetetlennek tűnt, hiszen azt kérte Tőle, hogy adjon fel minden eddigi eszményét, és lépjen egy egészen más, ismeretlen útra. Tegyük Mária szép szavait mindennapi felajánló imánkká: „Teljesedjenek hát be rajtam szavaid”. Az angyali üdvözlet jelenetének másik nagy üzenete az Isten és az ember találkozásának csodálatos és titokzatos pillanata. Költők és festők kimeríthetetlen ihlete ez a jelenet; a Magnificat az egyik legtöbbször megzenésített hálaének. Mária példáján megfigyelhetjük azt is, mi történik az emberben, amikor találkozik Isten Igéjével. Mária első reakciójaként azt olvassuk, hogy az angyal szavainak hallatára „meghökkent”. Isten hívása ugyanis mindig azt jelenti, hogy el kell hagynunk eddigi világunkat és egy új, ismeretlen területre kell lépnünk. Az ismeretlen előtt mindig félelem fog el bennünket. Mi emberek a megszokott dolgok között, az ismerős környezetben érezzük magunkat biztonságban. Az isteni Igével való találkozás olyan távlatokat tár elénk, amelyek láttán szédület fog el bennünket. Mária sem volt képes felfogni az isteni hívás minden távlatát. De volt benne akkora hit, hogy rábízta magát Istenre. Mária második reakciójaként megtudjuk, hogy megkérdezte az Angyaltól, hogyan fog mindaz megtörténni, amit az Úristen Tőle kér, hiszen nincsenek meg hozzá emberi lehetőségei. Mi is jogosan rákérdezhetünk Isten velünk kapcsolatos terveire, de még mielőtt megkapnánk a választ, hitben rá kell magunkat bízni Istenre. Gyakran megtörténik, hogy az, amit a jelen pillanatban furcsának, esetleg tragikusnak látunk, az évek során áldássá válik, amiért hálásak vagyunk Istennek, hogy pont ilyen utakon vezetett bennünket, és nem másmilyeneken. Mária harmadik reakciója Isten hívásának maradéktalan, feltétel nélküli elfogadása. Ennek következménye viszont határtalan boldogság, amit Mária a Magnificatban fejez ki. Az apokrif evangéliumokban van egy kedves epizód, amely valószínűleg csak jámbor elképzelés, de amely szép gondolatot fejez ki. Mielőtt Gábor arkangyal Máriához jött volna, másik két názáreti lányt is meglátogatott és mindegyiknek ugyanazt az ajánlatot tette, mint Máriának, de mind a kettő elutasította a javaslatot, mondván, hogy nem egyezik terveikkel és elképzeléseikkel. Az első keresztény közösség számára ez a történet azt volt hivatott bizonyítani, hogy Mária teljesen szabadon mondott igent-t Istennek. Ő is mondhatott volna nemet, de elfogadta Isten érthetetlen javaslatát.
Mária csendes igenje Isten hívó szavára lelkesítette és ihlette a Szenteket és mindazokat, akik figyeltek Isten igéjére. Mária meghívásáról elmélkedve ki-ki a maga hivatására gondolhat, mert hivatásunkban találjuk meg Isten akaratát. Imáinknak is az Isten igéjére való nyitottságot kell tükrözniük. Nemcsak kérnünk kell Istentől ezt, vagy azt, hanem ismételten azt is kell kérdeznünk Tőle, hogy mit akar Ő tőlünk? Biztosan megtapasztaltuk már azt, hogy elképzelésünk nem egyezik azzal, amire Isten hív bennünket. Ha elutasítottuk hívását, terveink nem tettek bennünket boldoggá. Életünknek csak akkor van értelme, ha úgy fogjuk fel, mint Isten ajándékát, és mint Tőle kapott küldetést. Ezért mindenekelőtt saját létezésünkre kell igen-t mondanunk: „Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél!” Ha ezt megtettük, nem kell félnünk Isten egyetlen hívásától sem, mert mindig a javunkat akarja.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 680202
mind – siem 2011