Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 32. vasárnap

Az évközi harminckettedik vasárnap első olvasmánya a Makkabeusok Második Könyvéből vett megrázó leírás, amelyben a szent író részletesen beszámol arról, hogyan végezték ki a hét testvért, akik azonban minden kín ellenére hittek a feltámadásban. A feltámadásba vetett hit keresztény mivoltunknak is egyik alappillére.
A második olvasmányban Szent Pál a Tesszalonikaiaknak írt Második Leveléből vett buzdítást halljuk, hogy legyünk állhatatosak, majd az Apostol azt kívánja olvasóinak és nekünk is, hogy Jézus Krisztus ajándékozzon nekünk vigasztalást és reményt.
Az Evangélium mosolyra késztet bennünket. A szadduceusok Jézushoz intézett kérdése a feltámadás lehetetlenségéről, amelyet a hét testvér és az egy asszony esetével próbáltak igazolni, annyira primitív, hogy mi válaszra sem méltattuk volna. Jézus nem csúfolta ki a gonoszkodó szadduceusokat, hanem felhasználta ügyetlen kérdésüket, hogy nagyszerű tanítást adjon Istenről, aki az élők Istene, és akinek gyermekei vagyunk, valamint a mennyei boldogságról.
Fontoljuk meg, mit is akartak ezek a szadduceusok? Vajon tényleg komolyan gondolták, hogy a mennyekben történő házasságok jelentik majd a paradicsomi boldogságot? Nehéz elképzelni, hogy ennyire szép tapasztalatuk lett e volna a házaséletről. Itt valójában nem is a házaséletről van szó, hanem a férfi tulajdonjogáról. Nem azt mondták, hogy az asszony, a hétszeres özvegy, szabadon hozzáment egy másik férfihez, hanem megtudjuk, hogy az asszonyt minduntalan elvette valaki, szinte megörökölte, amint tárgyakat szoktunk örökölni családtagjaink halála után.
Jézus tanítása a feltámadásról három fontos igazságot tartalmaz. Megkülönbözteti a világ fiait Isten fiaitól. Elmondja, hogy Isten az élők, nem pedig a halottak Istene. Végül egy érdekes fordulattal kimondja, hogy mindenki Istenért él. Mit jelent ez? Szent Pál később úgy fogalmaz majd, hogy Istenben élünk, de nem azt mondja, hogy Istenért élünk. Ezt csak Jézus merte kimondani és ezzel megadta emberi valóságunk teljes mélységét. Az életnek csak akkor van értelme, ha megértjük és elfogadjuk, hogy minden létezés forrása Isten. Ezért nem lehet másképpen élni, csak Istenért. Sajnos, vannak emberek, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni. Úgy élnek, mintha Isten nem létezne. De Isten létezik. Vannak emberek, akik úgy cselekszenek, mintha Isten nem látná, hogy mit tesznek, de Isten minden lát. Vannak emberek, akik úgy halnak meg, mintha Isten nem várná őket a túlvilágon, de Isten várja őket. Boldog az az ember, aki úgy él, úgy cselekszik és úgy hal meg, hogy tudja, Istennek él, Istennek tesz mindent és Istenben hal meg.
Az Evangélium derűsen végződik. Egyes írástudók hangosan helyeseltek, amiért Jézus elhallgattatta ellenfeleiket, a szadduceusokat. De Jézus nem válaszolt nekik. Jézus sohasem akart senkit megalázni azért, hogy mások kárörvendve könyveljenek el olyan sikereket, amelyeket nem ők értek el. Ezért nem is mertek többé kérdezni Tőle semmit. Jézus senkit sem aláz meg, még akkor sem, ha emberileg furcsa kérdéseket teszünk fel Neki. De nem válaszol egyetlen olyan kérdésünkre sem, amely mások megalázására irányul.
A vasárnapi Evangélium azonban itt nem érhet véget. Jézus nem szórakoztatni akarta az embereket, hanem életfontosságú igazságokat igyekezett elmondani nekik. Záró üzenetként fontoljuk meg, hogy érdekes módon Jézus nem mondta, hogy mi vár ránk az égben, hanem hogy mit ne várjunk mi a mennyországtól; nem mondta azt, hogy ott mi lesz, hanem azt, hogy ott mi nem lesz. A mennyekben például nem nősülnek és nem mennek férjhez. Szent János Apostol a Jelenések Könyvében ehhez majd hozzáadja azt, hogy ott nem lesz sírás, mert Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. Azt hiszem ez egy igen fontos üzenet. Nincs értelme arról álmodozni, hogy milyen lesz majd a mennyország, mi tesz majd bennünket boldoggá odaát. A mennyei boldogság abban áll majd, hogy hazaértünk. Isten lesz a boldogságunk, aki azért teremtett bennünket, hogy Neki éljünk. 

Gondolatok Évközi 31. vasárnap

Az évközi harmincegyedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelyben Isten könyörületes szeretetéről olvasunk: „De Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”. E két igazságot mindig együtt kell vallanunk: Isten irgalmas, de akarja, hogy megvalljuk és megbánjuk bűneinket.
A második olvasmányban Szent Pál szép szavai csendülnek fel, melyekkel arról biztosítja szeretett híveit, hogy állandóan imádkozik értük, hogy Isten méltóvá tegye őket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. A mi jóságunk is Isten kegyelmének a műve: legyünk neki hálásak, hogy jók lehetünk.
Az Evangélium derűs képpel kezdődik: a kis termetű Zakeus felmászott a fügefára, hogy jobban lássa Jézust. Persze, az is lehetséges, hogy azért mászott fel a fára, hogy titokban nézze Jézust, mert nem akarta, hogy az emberek felismerjék őt, a gyűlölt vámost, mert esetleg elkergették volna. Lehetséges, hogy attól is tartott, hogy vámos társai kicsúfolják, amiért egy vándorprédikátorra volt kíváncsi. Az emberek, akiktől erővel kikényszerítette az adót, valószínűleg meglincselték volna, ha megtudják, hogy Jézusra leskelődik. De bárhogy is és bármi oknál fogva rejtőzködött Zakeus, mindez nem segített semmit, Jézus meglátta őt és lehívta a fáról.
Mindenkinek van egy ideális „fügefája”, amelyre időnként felmászik, hogy titokban figyeljen meg dolgokat, amiket nyilvánosan szégyell megvallani, vagy, hogy elrejtőzzék az emberek elől, nehogy kinevessék, vagy megbüntessék. De Zakeus nem csak azért mászott fel a fára, hogy kielégítse kíváncsiságát, hanem azért is, mert Jézust akarta látni. Ez már a kegyelem működése volt. Jézus ezt látta, ezért nézett fel és ezért hívta le Zakeust a fáról. Bennünk is állandóan működik a kegyelem. Képletesen azt mondhatnánk, hogy Isten elől nem rejtőzködhetünk el semmiféle fügefalevelek mögé, ott is megtalál bennünket. De azt is mondhatjuk, hogy Isten számon tartja azt a kis hitet is bennünk, amely arra késztet bennünket, hogy, ha mindjárt titokban is, de érdeklődjük Jézus iránt. Ekkor képletesen minket is lehív a fáról, és biztatóan felkínálja az üdvösséget, amint azt Zakeusnak felkínálta: „ma üdvösség köszöntött erre a házra”.
Az evangéliumi esemény középpontjában azonban nem Zakeus áll, hanem Isten kegyelme, amely már működött Zakeusban, és amely drámai fordulatot idézett elő életében. Zakeus nem kereste volna Jézust, ha a kegyelem nem ösztönözte volna erre. Figyeljük meg Jézus magatartását, mert benne az Atya jósága jut kifejezésre. Megtudjuk, hogy Jézus felnézett a fára anélkül, hogy ezt valaki kérte volna Tőle, vagy figyelmezette volna arra, hogy fenn a fügefán Zakeus leselkedik. Azt is megtudjuk, hogy Jézus megszólította Zakeust és olyan javaslatot tett neki, amitől a kis emberke majdnem lepottyant a fáról: a nagy Rabbi az ő vendége akar lenni. Le is mászott gyorsan és boldogan fogadta Jézust. Ez a mi Jézusunk: felnéz, ha a fára mászunk, hogy lássuk Őt, amint azt Zakeus tette, lehajol, ha az ágy alá bújunk szégyenünkben bűneink súlya miatt, hátrafordul, hogy lásson bennünket, amikor mögötte sompolygunk, mint az első két tanítvány tette, integet felénk, amint azt a feltámadás után tette a Genezáreti tó partjáról a sikertelen éjjeli halászat után hazatérő fáradt apostolaival.
Isten szeretete, Jézus szeretete aktív szeretet: nemcsak vár bennünket, hanem keres bennünket, nemcsak befogad bennünket, hanem hív bennünket, nemcsak néz bennünket, hanem megszólít bennünket. Az Evangélium csattanója az utolsó, zárómondat: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. Hagyjuk magunkat megtalálni, mint ahogyan Zakeus hagyta, hogy Jézus megtalálja őt a fügefa leveli között, és a mi szívünket is eltölti az a boldogság, amelyről olvassuk, hogy beköltözött a volt vámos, volt bűnös, a volt társadalomból kitagadott életébe. El tudjuk képzelni, hogy ebben a pillanatban a kis termetű Zakeus igen nagynak érezte magát! Mindenki nagy, aki elfogadja Isten szeretetét.

Gondolatok Évközi 30. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Sirák Könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten meghallgatja azokat, akik szívből szolgálják Őt. A szív a Szentírás szóhasználatában az egész embert jelenti. Jézus is azt mondta, hogy Istent teljes szívből kell szeretnünk. Bízzuk rá szívünket Istenre, és Ő lehajol hozzánk, amint erről az olvasmányban biztosít bennünket a szent szerző.
A második olvasmányban Szent Pál Apostol megrendítő vallomását halljuk arról, hogy érzi halálának közelségét, de vigasztalja az a gondolat, hogy a jó harcot megharcolta, s a pályát végigfutotta, a hitet megtartotta. Imádkozzunk azért a kegyelemért, hogy mi is hasonló szavakkal tudjunk búcsúzni ettől az élettől.
Az Evangéliumban a farizeusról és a vámosról szóló jól ismert példázatot olvassuk. Két imádkozási stílussal találkozunk itt: az egyik dicsekvő, a másik megalázkodó. Két Istenképpel találkozunk itt: az egyik az ítélő, a másik az irgalmas Isten képe. Két vallásos magatartással találkozunk itt: az egyik a cselekedetek, a másik a szív vallásossága.
Természetesen nem akarunk magunkra ismerni a hivalkodó, önmagát fitogtató farizeusban. A mellét alázatosan veregető vámossal sem kell szükségszerűen azonosulnunk. De mind a kettőben magunkra ismerhetünk, hiszen mind a kettőből van valami bennünk. Néha talán mi is jóságunkat fitogtatjuk, néha viszont őszintén bűnösnek érezzük magunkat. Ebben a példabeszédben azonban több szereplő van jelen, nem csak a farizeus és a vámos.
Fontoljuk meg azt, hogy mind a két szereplő a templomban volt, oda mentek imádkozni. A templom fontos szerepet játszik ebben a példában. A templomban mindenkinek van helye: a farizeusnak és a vámosnak egyaránt. Mi időnként kiűznénk egyeseket a templomból, akikről úgy véljük, hogy nem oda valók, mert túl primitívek, vagy nem tudnak tisztességesen viselkedni ilyen szent helyen. Kiűznénk a templomból a volt kommunistákat is, akik a rémuralom ideje alatt messzire elkerülték a templomot, de a rendszerváltás után tüntetően az első padokban foglalnak helyet. Kitiltanánk a templomból egyes politikusokat is, akik csak azért jönnek el szentmisére, hogy az emberek lássák őket és ezzel politikai előnyre tegyenek szert. Jézus nem mondta egy szóval sem, hogy az Evangéliumban szereplő két ember közül az egyiket ki kellett volna üldözni a templomból. A templomba természetesen nem azért megy az ember, hogy ott színészkedjék, hanem hogy megálljon Isten előtt. Hasznos ugyanis megfigyelni, hogy a farizeus nem az emberek előtt lett megalázva, hanem Isten előtt, és a vámost sem az emberek magasztalták fel, hanem Isten előtt vált megigazulttá. Mindez a templomban történt. Tehát a templom a lelki történések színhelye, az Istennel való találkozás arénája, ahol mindenki úgy találkozik Istennel, ahogyan tud.
Figyeljük meg továbbá a két ember viselkedését. A farizeus felsorolja cselekedeteit, mindazt a jót, amit tett. Teszi ezt azonban a szíve nélkül. A vámos nem sorolja fel bűneit, csak elismeri, hogy bűnös, de teszi ezt úgy, hogy kiönti Isten elé szívét. Isten iránti szeretetünket természetesen ki kell mutatnunk tettekkel, jó cselekedetekkel is, de ha ez szív nélkül történik, akkor nem sokat ér. A szívtelen jótevőtől viszolygunk, a lenéző, lekicsinylő tekintettel kísért, koldusnak odadobott alamizsna megalázó. Isten elé nem valamit viszünk, Istennek nem valamit adunk, hanem magunkat. Ez volt a két ember közötti különbség ott a templomban: a farizeus tetteit adta Istennek, a vámos önmagát.
Végül fontoljuk meg azt, mit jelent Jézusnak az a szava, hogy a vámos megigazultan ment haza? A kifejezés a teológia szókincsébe tartozik, sok hívőnek talán nem mond sokat. A „megigazult” szót talán úgy is fordíthatnánk, hogy „megkönnyebbült”. A vámos ugyanis letett egy terhet a válláról, nagy kő esett le a szívéről, ezért bűnvallomása után könnyűnek érezte magát. Ez a szentgyónás igazi titka: amikor a megbocsátó Isten lába elé tesszük bűneinket, akkor nagy kő esik le a szívünkről, Jézus pedig leveszi bűneink terhét a vállunkról és rászögezi azt saját keresztjére. Ezzel szemben a farizeus nem csak, hogy nem tett le semmit terhéből, hanem még megterhelte magát azzal, hogy vállalta a felelősséget, hogy a törvényeket, szabályokat és előírásokat tökéletesen megtartja majd a jövőben is, hogy ily módon feddhetetlen maradhasson Isten és emberek előtt. Mindezt azonban szív nélkül, saját akaratára támaszkodva szándékozott továbbra is megvalósítani. Csakhogy nem gondolt arra, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mert Isten kegyelme nélkül, amint ezt Jézus mondta, a magunk erejéből, nem vagyunk képesek semmi jót tenni.

Gondolatok Évközi 29. vasárnap

Az évközi huszonkilencedik vasárnap első olvasmányában arról olvasunk a Kivonulás könyvében, hogy Mózes kezét kitárva kitartóan imádkozott Istenhez, miközben Józsué az amalekitákkal harcolt. Tanulság ebből nekünk, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kiimádkozni, hanem amelyeket imával kell kísérnünk.
A második olvasmányban Szent Pál kitartásra buzdítja Timóteust: tartson ki amellett, amit tanult, és amiről meggyőződött, vagyis a Szentírás ismeretében. Ez a mi hitünk hordozója: kitartás Jézus tanításában.
Az Evangéliumban „Az igazságtalan bíró” címet viselő példabeszédet halljuk. Jézus azonban nem az igazságtalan bíróról beszélt, hanem arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. A főszereplő tehát nem a bíró, hanem az özvegyasszony, aki kitartóan kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot. Kissé furcsának tartjuk Jézusnak ezt a példabeszédét, mert mintha az igazságtalan bírót állítaná példaképül szemünk elé. A mi erkölcsi tanulságot tartalmazó meséinkben és anekdotáinkban a főszereplő mindig pozitív, erényes személy, aki példaként áll előttünk. Mentegethetjük a példabeszédet esetleg azzal a megindokolással, hogy Jézus a valós világban élt és követőinek sem ígért mesebeli tündérországot, ezért példabeszédeit is a valós életből vette, ebben pedig nem hiányoznak az igazságtalan bírók. Létezik azonban egy másik módja is annak, hogy lelki haszonnal olvassuk ezt a példabeszédet. Figyeljük meg a szereplők magatartását.
Az özvegyasszony elment a bíróhoz és kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot ellenfelével szemben. Fontos mozzanat ez a személyes találkozás az asszony és a bíró között. Az asszony nagyon jól tudta, hogy ha követeket küld, akkor nem lesz akkora hatása kérésének, mintha személyesen odaáll a bíró elé. Nem elég, ha azt mondjuk, hogy az Egyház imádkozik értünk, nekünk magunknak kell Isten elé állnunk kéréseinkkel. Az ima mindig személyes viszony az ember és Isten között. Kifejezi iránta való bizalmunkat. Az ima nem „elmondott imaszövegek sokasága”, hanem személyes odafordulás Istenhez.
A bíró szintén személyes szinten indokolja meg az asszony kérésének meghallgatását: attól tart, hogy az asszony végül neki megy és arcul üti. A példabeszéd üzenete az asszony kitartása: addig nem akar elmenni, amíg a bíró nem hallgatja meg kérését. Azt kell az asszonytól megtanulnunk, hogy ne csüggedjünk el, ha netán úgy tűnik, hogy Isten nem figyel oda imádságunkra. Isten minden imát hall és meghallgat, csak nem mindig oly módon, ahogyan azt mi akarjuk, vagy elképzeljük. Megtörténhet, hogy Isten pontosan akkor hallgatta meg kérésünket, amikor nekünk úgy tűnik, hogy nem-et mondott rá. A szülők ezt nagyon jól tudják: kisgyermekük követeléseire gyakran kell nem-et mondaniuk, mert különben kárt tennének másokban, vagy magukban.
Még egy tanulságot vonhatunk le ebből a példabeszédből. Istenhez intézett imánk tulajdonképpen az a nyersanyag, amin Isten dolgozik a mi javunkra. Magunktól gyengék vagyunk, nem is igen tudjuk, mit kérjünk Istentől. Ha pedig megkapjuk azt, ami után annyira vágyódtunk, nem ritkán nem tudunk vele mit kezdeni. Boldogságot kérünk Tőle, és amikor boldogok vagyunk, képtelen vagyunk azt megőrizni. Egészséget kérünk Tőle, de amikor egészségesek vagyunk, nem tudjuk magunk és mások javára használni egészségünket. A kitartó imában mi Isten elé tárjuk vágyainkat és álmainkat és rábízzuk, hogy Ő válassza ki végtelen lehetőségei közül, hogy mit adjon meg nekünk, mikor és milyen formában. Pontosan ezt hangsúlyozta Jézus ebben a példázatban: Isten egész biztosan igazságot szolgáltat választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak.
Az Evangélium nehezen érthető kérdéssel zárul, amit maga Jézus fogalmazott meg: amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Nem kell ezt a kérdést szükségszerűen Jézus második eljövetelére vonatkoztatnunk. Jézus ezt a kérdést és egyben vádat valószínűleg akkori hallgatóihoz intézte, akiknek a példázatot mondta. Így is értelmezhetjük Jézus kijelentését: „Az Emberfia megérkezett, de nem hisztek Benne, ezért Istenhez intézett imátok sem lehet hiteles”. Jézus többször is hasonló váddal illette hallgatóit, a farizeusokat és mindazokat, akik nem hittek Benne. Ezért kérdése most újra elhangzik, és mi vagyunk a címzettek: Hiszünk-e mi Jézusban?

Gondolatok Évközi 28. vasárnap

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap első olvasmánya a Királyok második könyvéből vett leírás, amely bemutatja Naamán meggyógyítását. Az olvasmány üzenete a zárómondat, amelyből megtudjuk, hogy a leprából kigyógyított Naamán hálát adott Istennek a gyógyulásért. Nekünk is tudnunk kell hálát adni Istennek a kapott jókért.
A második olvasmányban Szent Pál biztosítja Timóteust, hogy Isten szava nincs megbilincselve. Ezekre a vigasztaló és bátorító szavakra nekünk is igen nagy szükségünk van a mindennapi életben.
Az Evangéliumban a tíz leprásról olvasunk, akiket Jézus kigyógyított, de csak egy tért vissza, hogy hálát adjon Istennek. Ezt az evangéliumi eseményt leginkább úgy értelmezzük, hogy a kilenc hálátlant elítéljük. Mielőtt ezt tesszük, fontoljuk meg, miért is viselkedtek ezek az emberek úgy, ahogyan viselkedtek, vagyis miért nem tértek vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjanak neki? Ha azonban figyelmesen hallgatjuk Jézus elbeszélését, akkor felfigyelhetünk arra, hogy Jézus nem ítélte el őket. Ő dicsérte azt az egyet, aki visszatért. Fontoljuk meg, miért nem tért vissza a többi kilenc. Két magyarázatot tudunk elképzelni.
Az első lehetőség egy lélektani jelenség lehet, amely gyakran előfordul velünk is a mindennapi életben. A leprából kigyógyult emberek, mihelyt hazaértek és látták, hogy meggyógyultak, valószínűleg nagy ünnepséget rendeztek, meghívták barátaikat és ismerőseiket, hogy megmutassák: immár nem kell félniük tőlük, meggyógyultak, nyoma sincs a leprának. Majd lassan visszatértek a “normális életbe”. Vajon eszükbe jutott-e néha, milyen nyomorban éltek korábban, mint a társadalom kitaszítottjai betegségük miatt? Gondoltak-e néha arra, mennyit kaptak Jézustól és mennyire hálásaknak kell ezért lenniük?
Nem tudjuk, az Evangélium nem számol be ezeknek az embereknek későbbi életéről. De ez is üzenet nekünk, hiszen mi is nagyon sok mindent kaptunk és kapunk Istentől. Sajnos, nagyon könnyű megszokni az irántunk tanúsított jóságot. Végül az ember úgy hiszi, hogy joga van mások szeretetére, jóindulatára. Pedig nem így van: minden ajándék. Milyen boldogító, biztonságot adó, ha van ajándékba kapott emberünk. Becsüljük meg!
Vajon mi hogyan viselkedtünk volna, ha a kigyógyított leprások helyében lettünk volna? Biztosan könnyen magunkra ismerünk bennük az esemény első részében, amikor nagy nyomorukban alázatosan Jézushoz fordultak kérésükkel, hogy gyógyítsa meg őket. Mi is könnyen megtaláljuk az utat Istenhez, amikor szorongatás ér bennünket, vagy mikor bajban vagyunk.
De amikor a válság véget ért, vajon eszünkbe jut-e, hogy hálát adjunk Istennek? Ez még akkor is érvényes, ha egy súlyos betegségből talpra álltunk az orvosok beavatkozása révén. Ekkor is Isten működött rajtuk keresztül. Pontosan ez a gondolat lehet elemzésünk második részéhez.
A másik körülmény, ami valamiképpen ezeknek az embereknek a mentségükre szolgál, az a mód, ahogyan Jézus meggyógyította őket.
Más esetekben azt olvassuk, hogy Jézus a helyszínen gyógyított: megérintette a leprást és az azonnal meggyógyult, sárral kente meg a vak szemét és az rögtön visszanyerte látását, felszólította a bénát, hogy keljen fel, és az ott a helyszínen talpra ugrott. Itt nem történt közvetlen, azonnali gyógyulás. Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor következett be a gyógyulás: útközben, vagy amikor a papokhoz értek? Lehetséges, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy a papok gyógyították ki őket, ezért nekik jár a köszönet.
Hasonló a mi esetünk, amikor betegek vagyunk. Istenhez fohászkodunk, aztán elmegyünk az orvoshoz, aki gyógyszerekkel vagy sebészeti beavatkozással segít rajtunk. Érdekes módon, ilyenkor az orvosoknak köszönjük a segítséget, nekik viszünk ajándékokat, nem a Jóistennek, pedig végül is neki köszönhetjük a gyógyulást.
Még egy harmadik körülményt is fontolóra vehetünk: az az egy, aki visszament, hogy hálát adjon Istennek, szamariai volt, vagyis idegen. Lehetséges, hogy a kilenc kigyógyult zsidó úgy vélte, nekik joguk volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa őket, hiszen azt tanulták szent könyveikből, hogy az egészség jutalom az erényes életért.
A szamariai tudta, hogy neki semmi joga nem volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Néha talán mi is úgy viselkedünk, mint az a kilenc, aki nem tért vissza: úgy hisszük, hogy mivel erényesek vagyunk Istennek is vannak kötelességei velünk szemben. Istennél azonban mindannyian “szamariaiak” vagyunk, azaz idegenek, akiknek Isten ingyenes szeretetből ad meg mindent. Neki jár hála mindig és mindenért.

Gondolatok Évközi 27. vasárnap

Az évközi huszonhetedik vasárnap első olvasmánya Habakuk próféta könyvéből vett jövendölés arról, hogy Isten helyreállítja majd népének szőlőskertjét, vagyis országát, de ez majd csak akkor következik be, ha a nép megtért. Isten csak egy feltételt vár el népétől: hogy teljesítse fogadalmait. Ma is szükségünk van erre a figyelmeztetésre, mert, sajnos, sok az üres ígéret, sok a megszegett fogadalom.
A második olvasmányban Szent Pál szól Timóteushoz, akit az Evangélium hirdetésére buzdít. Ma is aktuális az Apostol felhívása, hogy ne szégyelljünk tanúságot tenni Urunk Jézus Krisztus mellett.
Az Evangéliumban Szent Lukács két témát fűz egységes egészbe: az erős hitet és a kötelességteljesítést. Az Evangélium központi üzenetét az Apostolok Jézushoz intézett kérése fejezi ki: “Növeld bennünk a hitet”. Minél tovább voltak Jézussal az Apostolok, annál erősebben érezték a hit szükségességét. Az Apostolok hittek Jézusnak, de Ő azt kérte tőlük, hogy higgyenek Benne. Az Apostolok követték Jézust, de Ő azt kérte tőlük, hogy hagyják el mindenüket, múltjukat és anyagi biztonságukat és úgy kövessék Őt a bizonytalan jövőbe; az Apostolok mentek Jézussal, járták hazájuk országútjait, jóllehet nem értették, merre vezeti őket. Milyen erős és mély hit……..
Mennybemenetele előtt egyenesen azt a feladatot bízta rájuk, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az Evangéliumot. Az Apostolok megbíztak Jézusban, Rábízták életüket, annak ellenére, hogy nem mindig értették Jézus személyét és tanítását. Jézus élete és személye titokzatos maradt előttük mindvégig, ezért csak a hit szemével voltak képesek kitartani mellette. Az Apostolok nyitott szívvel hallgatták Jézus tanítását, de sok mindent nem értettek abból, amit Jézus mondott. Ezért kérték, hogy növelje bennük a hitet.
A mi keresztény életünk is hasonló módon alakul: Jézust igazán csak a hit szemével lehet követni. Minden történelmi korszak újabb próbák elé állítja Jézus Egyházát. Ma is nehéz időket élünk és csak erős hittel lehet kitartani az Egyházban, az Egyház mellett és elfogadni, hogy Krisztus szereti Egyházát és nem hagyja megbukni a történelem vizsgáján.
Az Evangélium másik témája a kötelességteljesítés. Túl kevés lenne azt állítani, hogy Jézus erkölcsi buzdítást adott tanítványainak, hogyan viselkedjenek a feladatok előtt. Valaki ennek az evangéliumi buzdításnak azt a címet adta, hogy „A kötelességteljesítés”, de úgy érezzük, hogy nem egészen találó ez a cím. Jézus buzdításában, nem a kötelességtudás a központi téma, hanem a szolga, a béres, vagy a bojtár, ill. annak öntudata: hogyan látja saját magát gazdájával szemben. A mai világban, munkaadókról és munkavállalókról beszélünk, akik között szabályos szerződés létezik, minden munkahelynek pedig pontosan leírt feladatköre van.
Nos, ez a viszony nem alkalmazható az Isten és az ember, Jézus és a tanítványai, az Egyház és a hívei közötti kapcsolatra. Istennel nem lehet szerződést kötni, Istennek nem lehet „felmondani”, Istennel nem lehet alkudozni, vagy fizetésemelést követelni Tőle. Ha megmaradunk továbbra is a modern gazdasági politika szintjén, akkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy Isten „üzemében” nem lehet lemondani, nincsenek szakszervezetek és nem lehet sztrájkolni. Az Egyház nem e világi részvénytársaság, amelybe betársulunk, mert szeretnénk életbiztosítást kötni. Az én világom nem ebből a világból való,hangsúlyozza a hitében erősödni akaró,jóra törekvő ember Jézus gondolatát.
Az Egyház „Anyaszentegyház”, mi pedig gyermekei vagyunk. Mi Istennek nem vagyunk alkalmazottai, hanem csak „mihaszna szolgái”. Ne zavarjon bennünket ez a mai füleket talán sértően hangzó jelző. Jézus senkit sem akart megsérteni, hanem tényállásokat fogalmazott meg és mondott ki hangosan. Bármennyire is törekszünk arra, hogy tökéletesek legyünk, a magunk erejéből életünk minden területén kénytelenek vagyunk kudarcot könyvelni el. Nem tolakodhatunk be Isten asztalához, Ő hív meg bennünket és ültet asztalához, de elvárja tőlünk, hogy megtartsuk parancsait.
Ennél a pontnál visszakanyarodunk az Apostolok kéréséhez: „Uram, növeld bennünk a hitet!” Isten parancsai, elvárásai és útjai nem mindig érthetők, ezért van szükségünk a hit drága ajándékára. A hit pedig azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Istenre akkor is, ha nem értjük, mit akar tőlünk. Idézzük fel, mit is jelent a hit, a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása szerint: „A Kinyilatkoztatás révén a láthatatlan Isten végtelen szeretetében barátjaként szólítja meg az embert, hogy őt meghívja és befogadja saját közösségébe. A meghívásra adott megfelelő válasz a hit. A hit révén az ember teljesen aláveti értelmét és akaratát Istennek” (142-143. sz.). Ezért a hitért imádkozunk, ezt a hitet ápoljuk magunkban a lelki élet elmélyítése útján.

Gondolatok Évközi 26. vasárnap

Az évközi huszonhatodik vasárnap első olvasmányában Ámosz próféta a vakmerően bizakodók ellen emeli fel szavát. Az ember nem élhet úgy, mintha ő lenne a mindenség ura. Az olvasmányból azonban kiolvasható ezeknek az embereknek igazi vétke: úgy élnek, mintha mások nem léteznének. Az önzés végső elemzésben mindig boldogtalanná tesz bennünket.
A második olvasmányban Szent Pál Apostol arra buzdítja szeretett tanítványát, Timóteust, akit „Isten emberének” nevez, hogy törekedjék az igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Minden keresztény „Isten embere”, és a felsorolt erényekre nekünk is kell törekednünk, ha igazolni akarjuk az „Isten embere” meghatározást.
Az Evangéliumban Jézus megható példabeszédét olvassuk a dúsgazdag, névtelen gazdagról és a szegény, szerencsétlen Lázárról. Valahogy már megszoktuk, hogy ezt a példabeszédet a társadalmi igazságtalanság fényében értelmezzük. Ma is vannak szívtelen, pazarló gazdagok és szenvedő, éhező szegények. Ilyen beállításban azonban aligha tudunk mit kezdeni ezzel a példabeszéddel saját lelki életünk szempontjából. Valószínűleg a legtöbb ember nem dúsgazdagok, de nem is nagyon szegény.
Ezt a példabeszédet meg lehet azonban közelíteni más szempontból is. Figyeljük meg mindenekelőtt azt, hogy Jézus nyugodtan, tárgyilagosan, szinte közömbös hangon meséli a példabeszédet. Szavaiból nem érződik sem a dúsgazdag iránti jogos elmarasztalás, sem a szerencsétlen Lázár iránti ugyancsak jogos sajnálat. Jézus időnként kemény szavakat is használt, pl. amikor a farizeusokat „fehérre meszelt sírokhoz”, vagy „viperák fajzatához” hasonlította. Ebben a példabeszédben nem használ súlyos szavakat. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról is ugyanabban a hangnemben beszél. Ez arra utal, hogy ebben a példabeszédben tulajdonképpen nem ők a főszereplők, hanem Isten és a mi üdvösségünk. Ez a példabeszéd azt tárja szemünk elé, hogyan kell elfogadni a felkínált üdvösséget. A példabeszéd ilyen értelmezéséhez a kulcsszó a „kint és bent” szópár. A dúsgazdag bent lakmározott, a szegény kint éhezett.
Mit mond nekünk tulajdonképpen az „üdvösség” szó? Az „üdvösség”, a „megváltás” ugyanazt jelenti, mint a „szabadulás” szó. Mi mindnyájan rabokként jöttünk a világra. Amikor az ember elutasította Isten hívását, hogy csak neki szolgáljon, saját maga rabjává vált. Ebből a rabságból nem tudjuk kiszabadítani magunkat, a szabadulásnak kívülről kell jönnie. Ez az üdvösség. Képletesen szólva, az ősbűn óta az ember „bent” lakik a börtönben. Ezt az állapotot testesíti meg a példabeszédben a dúsgazdag, aki „bent” van a saját házában, lakmározik, de nincsen benne szeretet, nem lát semmi mást, csak saját magát. Lázár viszont „kint” van, éhezik ugyan, de nem átkozódik, csendesen kér, nem követelőzik, hanem várja, hogy megajándékozzák.
A megváltás azt jelenti, hogy Jézus kinyitotta börtönünk kapuját és kivezetett bennünket a fényre, a szabadságra. Jézus felszabadítja a bűnös embert, hogy tegye a jót. Az evangéliumi dúsgazdag tragédiája nem az, hogy gazdag volt, hanem, hogy nem akart kijönni a maga alkotta börtönből. Neki már nem volt szüksége senkire és semmire. Lázár viszont kijött a börtönből, neki viszont nem volt senkije és semmije, csak Istenbe vetett nagy bizalma.
A vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk felül életünk kisebb-nagyobb börtöneit, vagyis azokat a területeket, amelyekben úgy érezzük, elégségesek vagyunk önmagunknak, ahol nem érezzük szükségét annak, hogy bevilágítsa azt Isten fénye, hogy elérjen oda is a megváltás. Ez lehet az anyagi jólét, mint a dúsgazdag esetében, lehet egy meggyőződés, amelyet kikezdhetetlennek tartunk, pl., hogy nekünk mindig és mindenben igazunk van Az Evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy a magunk zárt világa börtönné válhat, amelyben nem találjuk meg a boldogságot. Az igazi boldogságot, az üdvösséget és a szabadulást csak „Ábrahám ölén”, vagyis a jóságos Isten otthonában találjuk meg.  Bárcsak mindnyájan megértenénk ezt az igazságot!

Gondolatok Évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz könyvéből vett szigorú ítélet a csalók és kizsákmányolók ellen, akik eltiporják a szegényt és szorongatják az országban a szűkölködőket. Sajnos, ezek a szavak ma is aktuálisak, de fontos felfigyelnünk a Próféta utolsó szavaira is, hogy Isten nem felejti el a gonoszok egyetlen tettét sem.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett utasítások, hogy milyen legyen az Istennek tetsző ima. Megtudjuk, hogy minden emberért kell könyörögnünk.
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk Jézusnak a tékozló intézőről szóló példabeszédét. Ennek a példabeszédnek valaki azt a címet adta, hogy „A hűtlen intéző”. Furcsa cím és furcsa Jézus példabeszéde is, aki a becsületesség mintaképe volt, ezért aligha lehetett szándékában becstelen viselkedésre bátorítani tanítványait. Tény az, hogy nem könnyű értelmezni ezt a példabeszédet. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus? Vajon azt, hogy alkalomadtán hasznos dolog szemfülesnek lenni, hogy elérjük az áhított célt? Ma valószínűleg sokan szívesen értelmeznék így ezt a példabeszédet, mert a mai világban leginkább azok érvényesülnek, akik tolakodnak, kicsavarják, vagy manipulálják az igazságot, akik nem egészen becsületes úton jutnak pénzhez. Nem valószínű, hogy ez lenne Jézus példabeszédének az értelme. Ő azt tanította, hogy a szavaink legyenek „igen-igen, nem-nem”.
Hogy valamiképpen megmentsék ennek a példabeszédnek a „méltóságát”, egyesek Jézus záró figyelmeztetését emelik ki, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”. Jézus szavai tényleg egy mély lélektani igazságot fejeznek ki, miszerint tapasztalataink halmozódnak. Ha pozitív tapasztalatokról van szó, akkor ez azt jelenti, hogy ha hűek tudunk lenni a hétköznapok kötelességeinek végzésében, akkor hűek leszünk életfontosságú döntéseink pillanatában is. Ha pedig negatív tapasztalatokról van szó, akkor az apró hűtlenségek egyre érzéketlenebbé tesznek bennünket olyannyira, hogy a nagyobb mulasztások sem tűnnek súlyosnak. Jézus azonban ennél sokkal többet akart mondani hallgatóinak.
A szóban forgó példabeszédet meg lehet úgy is közelíteni, hogy megfigyeljük, milyen helyzetben mondta azt Jézus. Nem véletlen, hogy a „hűtlen intéző” példabeszéde közvetlenül a „tékozló fiú” példabeszéde után következik. Vonjunk párhuzamot a két példabeszéd között. Ott volt egy fiú, aki eltékozolta apja vagyonát, itt van egy intéző, aki eltékozolja gazdája vagyonát. Ezért ennek a példabeszédnek azt a címet kellene adnunk, hogy a „tékozló intéző”. Mindketten eltékozoltak valamit, ami nem az övék volt.
Ennél a pontnál, azonban fordulat következik be. Amint, ugyanis, a tékozló fiú esetében a főszereplő nem a fiú, hanem az apa, amiért a példabeszéd igazi címe: „a jóságos apa”, úgy itt sem az intéző a főszereplő, hanem a gazda, aki nemcsak, hogy nem csapja el intézőjét, hanem még meg is dicséri őt. Ott az apa örül, hogy fia visszajött, nem bánja, ha a vagyon el is úszott, fontos a gyerek. Itt a gazda hasonló módon viselkedik: nem bánja, hogy megkárosították őt, örül annak, hogy intézője megtért és odafordult mások felé, hogy azokon segítsen bajukban. Saját baja mások baja felé irányította tekintetét.
Ezek után két vigasztaló üzenetet tudunk kiolvasni ebből a példabeszédből. Az első üzenet az, hogy Istennek fontosabb az ember, mint az anyagi értékek. Vesszenek királyságok, menjenek csődbe bankok, fontos a gyerek, fontos az intéző, fontos az ember, Isten gyermeke, akiért Krisztus meghalt és feltámadt.
A második üzenet az, hogy mindig van visszaút. A tékozló fiú messzire tévelygett el, de onnan is visszahívta őt az atyai szeretet. Az intéző szintén messzire merészkedett gazdája vagyonát illetően, de onnan is visszahívta őt gazdája nagylelkűsége. A kereszténység a remény vallása, a mindig nyitott ajtó vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karját a Kereszten és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az Atya hazavár bennünket. Ez minden reményünk alapja és forrása.

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás Könyvéből vett részlet, amelyben Isten megértő szeretetéről olvasunk. Miközben Mózes a hegyen tartózkodott, a nép eltévelygett, „letértek az útról, amelyet előírtam nekik”, ahogyan maga Isten fogalmaz. Jogos haragja ellenére Mózes közbenjárt a népért és megnyerte számukra Isten megbocsátását. Ilyen a mi Istenünk: mindig kész megbocsájtani vagyis szeretni.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett szép ima: az Apostol hálát ad Urának, Jézus Krisztusnak, aki annak ellenére, hogy korábban üldözte az Egyházat, meghívta őt, hogy az irgalmas isteni szeretet tanúja legyen. Isten irgalmas szeretete minket is végigkísér életünk buktatóin.
Az Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre, a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát.
Álljunk meg egy pillanatra az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó, hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem a statisztikák számítanak, hanem az ember. Ha igazán és szívünk mélyéből szeretünk valakit,valójában nem tudjuk megmagyarázni ennek az okát. Miért? Mert a szeretett személy Isten szerető ajándéka számunkra. Milyen boldogító érzés ilyen embert mellettünk tudni!.
Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották.
Jézus példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek.
Álljunk meg egy pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk, hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban. A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti, hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton.
Az Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének, vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni mások örömének?

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelynek az a címe, hogy „Ima a bölcsességért”. Az ima csúcspontja az a hitvallás, hogy Isten akaratát csak az ismerheti meg, akinek Isten megadta a bölcsesség lelkét. Nekünk is szükségünk van a bölcsesség isteni ajándékára, mert érezzük, hogy az e világi bölcsesség nem képes választ adni legaggasztóbb kérdéseinkre. Ezt én is a napokban értettem meg,mikor kedves és szeretetből fakadó gondolatait olvastam egy gondolkodó embernek. Ez serkentett engem is gondolkodásra a megoldás keresésére. És a vasárnapi szentírási szakaszt elolvasva jöttem rá,hogy az e világi bölcsesség kevés, ugyan fontos a földi dolgok megoldásában. A kulcs az isteni bölcsesség megszerzése.
A második olvasmány a Filemonnak írt megható levélből vett részlet, amelyben Szent Pál, aki öregnek mondja magát, Onezimuszért, az elszökött rabszolgáért imádkozik, és arra kéri Filemont, hogy vegye vissza ne csak úgy, mint szolgát, hanem úgy, mint hittestvért. Nekünk is jobban el kellene mélyítenünk azt a tudatot, hogy minden keresztény tulajdonképpen hittestvérünk.
A vasárnapi Evangéliumot sokan aligha lesznek képesek örömhírként értelmezni. Jézus gyűlöletről beszél, keresztről és lemondásról: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom”. Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását?
Jézus egész biztosan nem akarta a gyűlöletet, hiszen Ő maga buzdított a megbocsátásra. Az újabb fordítások a „gyűlölni” igét a „kevésbé szeretni” szavakkal próbálják módosítani, de lényegében nem sokat változtat a jelentésén. Mit akart tulajdonképpen Jézus mondani? Próbáljuk megközelíteni a választ indirekt úton. Azt szoktuk mondani, hogy Istent mindenekfölött kell szeretnünk. Ha a statisztika nyelvén akarjuk kifejezni ezt a nézetet, akkor így mondhatnánk: ha Isten iránti szeretetünk 90%-os, akkor szüleinket csak 80%-os szeretettel szerethetjük, hitvestársunkat 70%-os szeretettel, barátainkat 50%-os szeretettel és így tovább. Érezzük, mekkora képtelenség az ilyen gondolkodásmód, mert a szeretetet nem lehet felosztani, felmérni, számokban kifejezni. Csak egy szívünk van és egy szeretetünk: ezzel az egyetlen szívvel és egyetlen szeretettel szeretjük Istent és az embereket.
Mi leginkább úgy fogalmazunk, hogy valakit jobban szeretünk, mint másokat, pl. szüleinket jobban szeretjük, mint barátainkat, barátainkat jobban szeretjük, mint ismerőseinket, és így tovább. Így nem lehet szeretni!!!  Ha Jézus jobban szerette volna mennyei Atyját, mint minket, akkor nem vállalja értünk a kereszthalált. Ha Szent Gellért jobban szerette volna hazáját, mint a magyarokat, akkor nem jött volna el hozzánk. Ha Boldog Teréz anya jobban szerette volna saját népét, mint a szegényeket, akkor nem maradt volna ott Kalkuttában a kisemmizettek között.
Jézus mindig örömhírt hirdetett és olyan igazságokról beszélt, amelyek érintik az ember lényének legmélyebb rétegeit; ezt a két elemet meg kell találnunk ebben az evangéliumi szakaszban is. Úgy tűnik, hogy a rejtély megoldásához a kulcsot Jézus feltételes módon történt fogalmazása adja meg: „ha valaki követni akar”. Tehát nem kényszerről van szó. Jézus elvárja, hogy ha követni akarjuk Őt, akkor ezt iránta való szeretetből tegyük. Itt tulajdonképpen a hitünk megindokolásáról van szó, ezért a vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk meg szeretetünk minőségét,Isten és ember vonatkozásában egyaránt.
Sokatmondó az evangéliumi szakasz bevezető, kezdő mondata: „Nagy tömeg kísérte Jézust. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki követni akar…” Vegyük fontolóra, miért követték az emberek Jézust? Nem sok emberismeret kell ahhoz, hogy feltételezzük, hogy nem mindenki Jézus iránti őszinte szeretetből követte Őt. Valószínűleg voltak köztük olyanok, akik saját maguk részére valamiféle nyereményt véltek kapni emiatt, tehát szeretetük önző volt, jobban szerették magukat, mint Jézust. Valószínűleg voltak olyanok is, akik nem a maguk, hanem családjuk részére reméltek kapni valamit, tehát jobban szerették családjukat, mint Jézust. Jézus minket is kérdez, miért követjük Őt tulajdonképpen, miért vagyunk keresztények, miért járunk templomba: iránta való tiszta, önzetlen szeretetből, vagy titokban valami hasznot remélünk magunknak vagy családunknak abból, hogy keresztények vagyunk? Ha szeretetünk önzetlen, legalábbis erre törekszünk, Isten hálás,ajándékozó viszont szeretete lesz boldogító jutalmunk ami békével és örömmel tölti el szeretetre vágyó szívünket.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 770444
mind – siem 2011