Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya Mózes vergődését tárja szemünk elé, akit majdnem megkövez a nép, amiért nem tesz csodát és nem fakaszt vizet a sziklából. A csoda végül is megtörténik, de nem Mózes erénye miatt, hanem Isten jóságából. A gondviselő Istenről szól ez az esemény.

Szent Pál is Isten szeretetéről zeng himnuszt a rómaiakhoz írt levélben: kifejti, hogy Jézus meghalt értünk, amikor még bűnben voltunk. Az evangélium viszont szemléletes módon hozza emberközelségbe Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban jelent meg köztünk.

Csodálatosan szép Jézus találkozása a szamaritánus asszonnyal. Sok mindenről elgondolkodhatunk ennek az eseménynek a kapcsán. Ellágyultan gondolhatunk Jézus gyengéd szeretetére, amellyel felkarolta ezt az elesett asszonyt, aki saját tragédiájából kiindulva öntudatlanul is Istent kereste. Van, aki ebben e jelenetben Jézus forradalmi magatartását látja, mivel nyilvánosan szóba mer állni egy asszonnyal, éspedig idegennel, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Jézus merészsége még a tanítványokat is meglepte.

Van azonban ennek az evangéliumi eseménynek egy időtálló üzenete, amelyik mindenki számára fontossá válik életének egy pillanatában. Fontoljuk meg, mekkora meglepetést jelentett az asszony életében ez a nem várt találkozás. Ki volt ez a szamaritánus asszony és milyen tapasztalatokkal terhelten bandukolt a kút felé? Egy teljesen közönséges, hétköznapi asszony, akinek talán egyetlen rendkívülisége az öt rosszul sikerült házassága volt. Mindenesetre nagy élettapasztalattal rendelkezett és talán már semmi sem volt képes meglepni őt, semmin sem csodálkozott többé. Nem sokat várt már sem az emberektől, sem az Istentől. Ez kitűnik cinizmusából, amikor szinte csúfondárosan kérdezi Jézustól, hogy van az, hogy zsidó létére szóba áll egy szamaritánus asszonnyal? Az asszony igen jól ismerte a zsidókat, de honfitársait is, a férfiakat de saját magát is, valamint népének vallásosos szokásait. Valószínűleg már semmit sem remélt a jövőtől, semmit sem várt az élettől, nem nagyon lehettek már álmai, valószínűleg már nem is volt túl fiatal.

De akkor, egy egészen váratlan találkozásban ott a kútnál, az asszony belefut élete legnagyobb meglepetésébe: Jézusba. Jézus kezdeményezi a beszélgetést, minden előkészület, minden bevezetés, minden magyarázkodás nélkül, de elég világosan ahhoz hogy az asszony megértse: itt valami igen fontos történik az ő további életére vonatkozóan.

Ez az evangélium nagyszerű üzenete felénk is. Nem nehéz magunkra ismerni az élet kiábrándulásai súlyától elkeseredett asszonyban. Mi is már megtapasztaltunk sok mindent, minket is értek már kiábrándulások, sikertelenségek, nekünk is vannak meghiúsult álmaink. Talán már mi sem várunk nagy dolgokat a jövőtől, nem hiszünk a meglepetésekben.

Ez a mai evangélium azt üzeni, hogy minden emberi életben létezik a meglepetéseknek egy kútja, amelynél Jézus vár bennünket, és ahol kinyilvánítja az életünkre vonatkozó igazságot, amint ennek az asszonynak is megmondta mindazt, ami nem volt jó a múltjában. Ugyanakkor bennünket is hív, akárcsak a szamaritánus asszonyt, egy új életre, egy új kezdetre, egy új irányvételre. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne meneküljünk el a találkozás elől.

Ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője azonban nem a szamaritánus asszony, hanem Jézus. Már említettük gyengéd, megértő szeretetét, de figyeljünk fel arra is, hogy nem azt mondta az asszonynak, hogy jól cselekedett, hanem, amint ez kitudódik később az asszony elbeszéléséből, Jézus világosan tudtára adta, hogy ismeri múltját, minden jót és rosszat amit tett vagy amit elmulasztott. Isten minket is ismer, nincs értelme színészkedni előtte.

Jézus feltárta az asszonynak a hiteles istentisztelet titkát: az Atyát igazságban és lélekben kell imádni. Ebből egyesek azt vélték kiolvasni, hogy az egyház liturgiájának, hagyományainak, istentiszteleti szabályainak nincs értéke. Jézus ezt nem mondta. Nem azt mondta az asszonynak, hogy hagyjon fel eddigi vallásos gyakorlataival, hanem, hogy öntsön azokba lelket. Ez a buzdítás ma is aktuális. A szamaritánus asszonynak ezt Jézus mondta, minket viszont így buzdít a Katolikus Egyház Katekizmusán keresztül: „Az Egyház liturgiájában az Atyaistent áldjuk és imádjuk, mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását…”

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Urunk színeváltozását mutatja be. A teológia ezt az eseményt úgy tudja legjobban értelmezni, mint Urunk istenségének kinyilatkoztatását. Jézust maga az Atya mutatja be a három tanítványnak, a két ószövetségi próféta Mózes és Illés pedig tanúként állnak a fényességtől elvakult tanítványok szeme előtt. Lehet azonban ezt az evangéliumi jelenetet úgy is értelmezni, mint keresztény mivoltunk alapmodelljét. Az eseményt ugyanis öt pillanatfelvételre tudjuk felbontani.

          Első pillanatfelvétel: Jézus magához szólít hármat tanítványai közül: Pétert, Jakabot és Jánost. Ez azt jelenti, hogy nem minden tanítvány lehetett jelen, hanem csak azok, akiket Jézus kiválasztott és meghívott. Megfontolhatjuk azt is, hogy pontosan ez a három kiválasztott tanítvány lesz majd Jézus halálfélelmének is tanúja az olajfák hegyén.

          Második pillanatfelvétel: Jézus egy igen magas hegyre vezeti fel őket. Leginkább a Tábor hegyre gondolunk itt, amely nem túl magas ugyan, de nehezen megmászható. A lényeg itt azonban nem a hegy, hanem a tény, hogy Jézus valamiképpen kiszakította ezeket az embereket a hétköznapokból és egy magányos helyre vezette őket, hogy ott imádkozzanak. A hegy ugyanis a Szentírásban mindig az ima és az isteni kinyilatkoztatás helye. Mózes a Sinai hegyen kapta meg a kinyilatkoztatást és a Tízparancsolatot.

          Harmadik pillanatfelvétel: Jézus azért vitte fel a három tanítványt a hegyre, hogy vele legyenek. A központi szereplő itt Jézus, nem a tanítványok,  akik még nem is tudják, hová vezeti őket Jézus és miért teszi ezt, de megbíznak benne és készségesen követik őt.

          Negyedik pillanatfelvétel: Jézus megdicsőült alakban jelenik meg előttük a hegyen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok megpillantották Jézusnak egy új arcát, amely eddig még rejtve volt előttük.

          Ötödik pillanatfelvétel: A csodálatos jelenet után Jézus visszavezeti tanítványait a völgybe, a mindennapi életbe.

          Ez az öt pillanatfelvétel keresztény mivoltunk útmutatója.

          Első útmutató: Minket is Jézus hívott meg, úgy mint a három kiválasztott tanítványt. Kereszténynek lenni nem csupán a mi döntésünk, hanem Isten kiválasztására adott válaszunk. Ennek vannak következményei. Néha úgy érezzük, nagyszerű dolog kereszténynek lenni, hálásak vagyunk azért, hogy van hitünk, Egyházunk, Pápánk, papjaink, templomaink, ahol imádkozhatunk. Jézushoz való tartozásunknak azonban van ára is. Néha nehézségek követik keresztény mivoltunkat. Megkülönböztetésben részesülünk,  lemosolyognak,, maradinak tartanak bennünket. Kereszténynek lenni nem pusztán a keresztény igazságok értelmi elfogadása, hanem Jézus iránti bizalom és szeretet.

          Második útmutató: Jézus magas hegyre vitte fel a tanítványokat. A kereszténység igen hasonlít a magas hegyhez. Jézus magas eszményekre hív bennünket: ellenségszeretet, feltétel nélküli megbocsátás, nagylelkűség, hűség a házasságban, stb. Ne zavarjon bennünket, ha hitünk és meggyőződéseink miatt lemosolyognak bennünket: aki nem hisz Jézus Krisztusban, úgysem érti meg, miért viselkedünk így vagy úgy. Sokan nem értették meg Assisi szent Ferencet, aki mindenről lemondva Krisztus szegénye lett, Kalkuttai Teréz anyát, aki vállalta a legszegényebbek sorsát, Charles de Foucauld-t, aki a beduinok között lett beduin és halt vértanúhalált.

          Harmadik útmutató: Jézus azért vitte fel a hegyre tanítványait, hogy vele legyenek. Jézussal lenni: ez keresztény mivoltunk lényege. A kereszténység nem a törvények, tilalmak és parancsolatok, hanem a szeretet vallása. Hitünk középpontjában Jézus áll, akiről szent Pál megrendülve vallja: „Szeretett engem és átadta magát értem.” Imánk és istentiszteletünk középpontjában Jézus áll.

          Negyedik útmutató: Jézus megmutatta tanítványainak dicsőséges arcát.  Keresztény lelkiségünk dinamizmusa abban áll, hogy újra és újra felfedezzük Jézus valamelyik arcát, amelyikre éppen szükségünk van: szenvedő arcát, ha szenvedünk, irgalmas arcát, ha bűn terhe kínoz, dicsőséges arcát, ha úgy érezzük, a világon elburjánzott a rossz.

          Ötödik útmutató: Jézus visszavezette tanítványait a völgybe. A kereszténység nem csak az ünnepek, hanem a hétköznapok vallása. Hitünket a mindennapok ügyes-bajos tevékenységei között éljük. Kívülről semmiben sem különbözünk azoktól, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. De a tanítványokhoz hasonlóan, a keresztséggel valami lényeges változás történt bennünk: láttuk Jézust. Ezért életünk a szeretet vágányán fut tovább.

          Urunk színeváltozása arra hívja fel figyelmünket, hogy életünk kalandja nem a véletlen műve, hanem Isten vezet bennünket a különféle élettapasztalatokon keresztül. Valamiképpen előkészíti az utat a következő eseményekre életünkben, amint a tanítványokat is előkészítette Jézus saját szenvedésére. Élettapasztalataink nincsenek elkülönítve egymástól, hanem beépülnek Isten ránk vonatkozó láthatatlan, de szeretettel átszőtt tervébe.

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Legnagyobb ünnepeinkre, a karácsonyra és a húsvétra úgy készülünk, hogy
lélekben a pusztába vonulunk. A karácsonyi előkészületként szolgáló
adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a
megtérést és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a
megváltó érkezésére. A húsvéti előkészület, a nagyböjt pedig azzal
kezdődik, hogy Jézussal vonulunk ki a pusztába. A puszta csendje
kiválóan alkalmas arra, hogy csendet teremtsünk lelkünkben. Olyan
csendet, amelyben megszólal Isten. Csendet, amelyben meghalljuk Istent.
Csendet, amely elnémítja személyes szándékainkat, akaratunkat és
vágyainkat, és teret enged annak, hogy megismerjük Isten szándékát,
átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve valósuljon meg
életünkben. Kivonulunk a pusztába, hogy megtaláljuk a csendet. Azt a
csendet, amelyben Isten van jelen és ő munkálkodik. Az életünket
átalakító csendet. A lelki megújulást, újjászületést nyújtó csendet. Az
imádságra ösztönző csendet. A lemondásra és a böjtre nevelő csendet. A
nagylelkű adakozásra buzdító csendet. Az élet értelmére rámutató
csendet. A szenvedés elfogadására tanító csendet. A halálba szenderülés
csendjét. A feltámadást váró csendet. Mennyi csodát rejt számunkra a
puszta! Mennyi titkot őriz! Mennyi új felfedezés vár minket ebben a
csendben! A puszta megszólaló csendjében. A puszta bűnbánatra indító
csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
Ez a jelképes puszta az, amelyben meghallhatjuk a krisztusi örömhír
lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk
a félelemre, nem kell tartanunk az isteni büntetéstől, ha felélesztjük
magunkban az Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánatot. Isten kész
eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
Hol jelentkezik számunkra mégis a kísértés? Először is ott, hogy nincs
bűn. Nem érezzük azt, hogy egyes cselekedeteinkkel szembefordulunk
Istennel. És itt még nem is minősítettem e cselekedeteket rossznak,
károsnak vagy vétkesnek. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos
helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre,
hogy rosszat teszünk, kárt okozunk a másik embernek, megszegjük az
emberek közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt
követünk el. A bűn nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem
jónak, sem rossznak, hanem megtettük és ennyi. Ez a teljes
felelőtlenség. Nincs bűn, tehát nincs szükség bűnbánatra sem.
A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg
bennünk az őszinteség és alázat, amely elengedhetetlenül szükséges
ahhoz, hogy felismerjük, belássuk bűneinket. Jónak, szentnek, igaznak
tartjuk magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De
ezzel csak ugyanolyan farizeusok vagyunk, mint akiket éppen
kétszínűségük miatt ostorozott egykor Jézus. Csak egy farizeus
gondolhatja azt, hogy neki nincs bűne! A bűntudat hiányának hátterében
egyértelműen az húzódik meg, hogy nem akarjuk vállalni
cselekedeteinkért a felelősséget, s nem gondolunk arra, hogy azoknak
következményei lesznek.
A harmadik kísértés pedig akkor ér minket, amikor nem hiszünk Isten
irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a
bűneinknél. Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan
távol vagyunk Istentől, hogy már sosem tudunk visszatérni hozzá és ő
sem talál meg bennünket. Olyannyira kiszakítottuk magunkat Isten
szeretetéből, hogy sosem lehetünk újra méltók arra. Úgy bemocskoltuk
vétkeinkkel lelkünk ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új,
ragyogó ruhába öltöztetni. Olyan bűnöket követtünk el, amelyek miatt
nincs többé helyünk mennyei Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló
fiúról és az ő irgalmas atyjáról szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32)
utalok, amely egyértelműen tanítja, hogy az irgalmas Isten mindig vár
bennünket.
Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!

Gondolatok Farsangi évközi 6. vasárnap

A Hegyi beszéd kezdetén a nyolc boldog mondás Isten végső ajándékaira, a tőle szándékolt nagy befejezésre tekintett előre, és ennek fényébe helyezte mindazt, amit Jézus a helyes életről mondani akart. A só és a világosság képe a keresztények hivatását, különleges, Jézuséhoz hasonlítható küldetését fejezte ki. Máté számára azonban döntő kérdés az is, hogy milyen kapcsolatban áll Jézus tanítása a Tórával, a zsidóság életszabályával, illetve ennek korabeli magyarázatával.A Hegyi beszédnek ez az első tartalmi része a teológusok körében az „antitézisek”, vagyis „ellen tézisek”, „cáfolatok” elnevezést kapta. Jézus szerint a törvényből semmi sem veszhet el, majd hat konkrét esetben még ennél is tovább megy: a törvény egyes előírásait még komolyabban veszi, még radikálisabban értelmezi, mint elődei és kortársai. Ebből a hat antitézisből vasárnap az első négyet halljuk, és egy hét múlva következik a két utolsó.Az első, amit mindezzel kapcsolatban érdemes megfigyelni, Jézus tisztelete a törvény és a próféták, vagyis a kinyilatkoztatás eddigi története iránt. Az i betű a legkisebb a héber és arám írásban, s a kicsiny vessző, amiről itt szó van, valószínűleg az együtt ejtett szavakat összefűző írásjel. A szentírás évszázadokon keresztül gondos másolóknak köszönhetően maradt fenn, akik betűre megszámolták az egyes könyvek hosszát, nehogy valami elmaradjon, nehogy valami elvesszen, s így hamissá legyen Isten kinyilatkoztatása, amely az életre akart vezetni. Mindenesetre nemcsak a betűk igazságáról van szó, hanem arról a Jézus korában aktuális vitáról, hogy melyik a legfontosabb parancs, illetve van-e egyáltalán különbség az egyes parancsolatok súlya között (vö. Mk 12,28-34 párh.). Vajon aki azt kérdezi, ez vagy az még megengedhető-e, nem szegi meg az egész törvényt? Jézus mindenképpen egy olyan alapvető magatartásból indul ki, amely szerint az egész törvényért hálásnak kell lenni, ahol, a legkisebb eligazításból is tanulni lehet valamit, és ahol az egész törvénynek „lelke”, „szíve” van.Az evangélista abból a tapasztalatból indul ki, hogy Jézus maga az új törvény, ő tárja fel véglegesen Isten életadó akaratát. Jézus maga lett a törvény szíve, az ő irgalmasságával, az ő teljes odaadásával. Mégsem azt mondja, hogy mindaz, ami ezelőtt történt, hiábavaló volt, felejtsétek el, már ne is gondoljatok rá. A betűből élet, a törvény és a próféták igéiből a Fiú eleven kinyilatkoztatása, az emberek egymás iránti kötelességeiből a szeretetben egybefogott erkölcsiség növekedett. Ez az az igazság, amely felülmúlja a kortársak „Szabad vagy nem szabad?” okoskodását.Az antitézisekben nem egy törvény tételeiről, nem előírások és tiltások átgondolt rendszeréről van szó. Jézus olyan élethelyzetekről és értékekről beszél, amelyeket végül is egész élettel, szívből jövő döntésekkel tudunk megvalósítani. Képei szándékosan túloznak, hogy elgondolkoztassanak. A gyilkosság a szív haragjában, a paráznaság a dédelgetett kívánságban, az égre-földre esküdöző hazudozás a valóság homályos tagadásában kezdődik. A kiengesztelődést, a tisztaság és az igazság vágyát viszont szintén itt és most felindíthatjuk, Jézusra bízva, hogyan növeli mindezt.Ami az ember szívében van, az leginkább a tetteiben követhető nyomon. Azt mondhatnánk Jézus erkölcsére is, hogy „szíves”, mert a szív igazságából akarja az egész életet élhetővé tenni. Jézus a szívünkbe vésett írást, a szívünk betűit is őrzi, jóra vágyakozásunkat erősíti egy olyan világban, amely gyakran kioltaná, csalódások és hűtlenségek hamuja alá taposná Isten legszebb ajándékait.

Gondolatok farsangi évközi 5. vasárnap

Első hallásra a sóról és világosságról mondott két hasonlat úgy tűnik, pusztán jelkép. Ha így lenne, a föld sója itt azt jelenti, hogy Jézus tanítványainak, az a rendeltetésük, hogy az emberek közösségét Isten szemében értékessé tegyék jelenlétükkel, mert őket már az örökkévalóságra alkalmassá változtatta a „jó hír”. A világ világossága pedig azt jelenti, hogy Isten üzenetét, a jó hírt (evangéliumot) hirdetve és követve, világosságot hordozzanak a világban Krisztus tanítványai. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a Bibliában a világosság szó jelentését, azt találjuk, hogy ez a szó nemcsak a jelképek területére tartozik, hanem a fizika, a metafizika, a misztika, az élettan és az erkölcs világában is valós értéket hordoz. Azt hiszem nem haszontalan betekinteni ezekre a területekre. A bibliai teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a világosságot. Nem szerencsés dolog a bibliai írásokban természettudományt keresni, de nagyon érdekes és a legújabb korból származó a következő felismerés, melyet DE BROGLIE, “Fizika és mikrofizika” című könyvében ír: „Ma már kísérletekből tudjuk, hogy a magában fennálló energia át tud menni az anyagi formából fénybe és viszont. Megvan a bizonyíték, hogy a fény és az anyag nem más, mint az energiának két különböző megnyilvánulása… A fény a leggyorsabb, legfinomabb és legkötetlenebb minden megnyilvánuló energiaforma között.” És ez a fizikus talán átlépve illetékességi területét, leírja még: „Ha szabad folyást engedünk képzelőerőnknek, akkor az idők kezdetén mindenképpen ott sejthetjük az isteni FIAT LUX -ot, a Legyen világosság! -ot. A lét elején csak a fény volt és semmi más. Ez a fény szülte azután folytonosan továbbhaladó sűrűsödésével az anyagi mindenséget, amint azt ma – hála a fénynek – láthatjuk. Egykor, az idők teljességében a mindenség talán visszatalál eredeti tisztaságához, amikor majd felbomlik, és újra fénnyé változik.” Mivel a fény az anyag ill. energia legtisztább formája, a legközelebb van ahhoz, amit mi láthatatlan, szellemi vagy lelki világnak nevezünk. Ezért is van, hogyha valamit megértettünk, azt szoktuk mondani: „megvilágosodott előttem”, „felvilágosítottak” stb. Ugyancsak érdekes – nem is tudom milyen területre sorolható e jelenség – amit Moody Élet az élet után című könyvében ír azoknak az embereknek a tapasztalatáról, élményéről, akiket sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából. Röviden idézek a könyvéből:
„Az általam tanulmányozott közlésekben a leginkább bámulatba ejt az az elem, mely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy nagyon ragyogó fénnyel való találkozás. …Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. Személyi tulajdonsága és félreismerhetetlen személyi jegyei vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből……” Mivel a világosság a legtisztább energia, a sötétség pedig ennek hiánya, jelképnek is nagyon alkalmas a kettő ellentétét erkölcsi értelemben használni. Ami bennünk erény, mint pl. a szeretet vagy igazmondás, az bizonyos értelemben energia és hatni képes. A hiányt, vagyis a bűnt pedig hiába palástolom, hatni a világban nem tudok, mert nincs energiám. A legnagyobb energiát erkölcsi értelemben az az ember birtokolja, akiben Isten iránti szeretet van. Ezért írja a nagy misztikus, Keresztes Szent János a következő sorokat:
„Az Egyháznak rendkívül hasznára szolgál csak egy csepp is az ilyen szeretetből. Végre is erre a szeretetre vagyunk teremtve. Akiben ez a szeretet megvolna, egyetlen tette fölérne korábbi ezernyi tettével…Isten mentsen meg benneteket attól, hogy a só megromoljék, mert akkor, ha külsőleg úgy látszik is, mintha történnék valami, alapjában véve munkátok semmit sem fog érni.” (Szellemi páros-ének 359-360 old.)
Ezt értette meg Sík Sándor költő is amikor e kis verset megírta:

„Az Isten küld testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam a testvéreknek csendesen szerteszét,
a testvéreknek, kik az éjben járnak,
az Isten küldött szentjánosbogárnak.”

Gondolatok Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén

A mai ünnepen arra emlékezünk, hogy Jézust negyven nappal születése
után a vallási törvény előírásai szerint bemutatták Istennek a
jeruzsálemi templomban. A gyermekek templomi bemutatása arra vezethető
vissza, hogy az Egyiptomból való kivonulás éjszakáján a zsidó
elsőszülöttek megmenekültek és csak az egyiptomi családok elsőszülött
gyermekeit érte halál. Az elsőszülöttek ettől kezdve Isten tulajdonának
számítottak, ezért a szülőknek ki kellett váltaniuk gyermeküket. Az
előírások szerint a szülés utáni negyvenedik napon kellett az
édesanyának a tisztulási áldozatot bemutatnia. A Máriára vonatkozó
tisztulási előírás és az elsőszülött gyermekre vonatkozó bemutatás
kötelezettsége – mindkettőre utalás szerepel az evangéliumi szövegben –
valójában nem kívánta azt, hogy Mária és József Jeruzsálembe menjen és
azt sem, hogy a gyermek Jézust magukkal vigyék, hiszen ennek bárhol
eleget tudtak volna tenni. Lukács evangélista minden bizonnyal arra
akart rámutatni az esemény lejegyzésével, hogy a Fiúisten megjelenik
Atyja házában, a templomban, és az Isten által előre kiválasztott
személyek örömmel fogadják őt, és felismerik benne a megváltóra
vonatkozó ígéret beteljesedését.
Az ünnep evangéliumának szövegében kulcsfontosságú a látás szó. Simeon
ígéretet kapott, hogy “nem lát halált” egészen addig a napig, amíg nem
“látja a Fölkentet.” Amikor pedig karjába vehette a gyermek Jézust,
hálát ad Istennek, mert “látták szemei a Szabadítót.” Az idős Simeon
arról beszél magasztos szavakkal, hogy e gyermekben, azaz Jézusban
teljesültek be az egykor tett isteni ígéretek. Beteljesedett a
választott népnek tett ígéret, hogy elérkezik majd a Megváltó, és
teljesedik a Simeonnak tett ígéret, hogy halála előtt megláthatja a
Megváltót. Jézus világrajöttével az ígéret népéből megváltott néppé
válnak az emberek. Mi magunk is a megváltottak közé tartozunk. Vajon az
én szemeim meglátják-e Jézust? Vagy inkább eltakarom a szemem?
Meglátom-e Jézusban a világ megváltóját?
Mindannyiunk szívében ott él az Isten-látás vágya. Mária, aki egykor
karjában vitte gyermekét a templomba, hogy bemutassa Istennek, most
nekünk hozza el Jézust, felénk tartja, hogy láthassuk a Megváltót.
Mária Jézust nyújtja a gyermekeknek, a fiataloknak, a felnőtteknek és
az időseknek. Nem kell félve eltakarnunk az arcunkat és a szemünket!
Nem kell rettegnünk attól, hogy mi történik, ha találkozunk Istennel!
Hiszen nem ítélkezni jön, hanem hogy szabadulást hozzon nekünk. Ő a mi
Megváltónk, ő a mi világosságunk!
Amikor az evangéliumban elolvassuk Simon ujjongó öröménekét és magunk
elé képzeljük Anna asszonyt, akkor emberek állnak előttünk, akik
örvendeznek Jézusnak. Az ő örömük az édesanya, Mária öröméhez
kapcsolódik, aki a templomi bemutatás alkalmával örömmel ad hálát
Istennek azért, hogy anya lehet. Meghatottan figyeljük az idős emberek,
Simeon és Anna örömét, hiszen egy idős ember ritkábban mutatja ki
örömét. És szemléljük Mária örömét, aki talán még mindig nem érti
egészen, hogy mit is jelent az, hogy Isten őt választotta a Megváltó
anyjának. Az öröm mellett szó van még a Máriára váró fájdalomról is,
amelyet Simeon megjövendöl, s amely az Úr szenvedésekor és halálakor
teljesedik be. A Megváltó édesanyjának életében ugyanúgy jelen van az
öröm és a szenvedés, mint minden ember életében. Isten minket is
kiválaszt, nekünk is hivatást ad, amelynek teljesítése fájdalmak és
szenvedések közepette örömöt, boldogságot jelent.

Gondolatok Farsangi évközi 3. vasárnap

Hónapokkal ezelőtt olvastam az érdekes hírt, hogy a halfogás terén az az
ember tartja a világrekordot, aki 1000 különféle halat fogott már. A sikeres
fogások után mindig lefényképezte a halat, aztán a legtöbbjüket
visszaengedte a vízbe. E szép teljesítményhez nem kevesebb mint 10 évre volt
szüksége, s minden szabadidejét ezzel töltötte. Bejárta már a fél világot,
halászott már tengeren, folyón és tavon egyaránt. Nem szeretném
lekicsinyelni teljesítményét, de tulajdonképpen nem is olyan sok az 1000
féle hal, ha figyelembe vesszük, hogy legalább 30 ezer halfajtát tartanak
nyilván. Napjainkban a horgászat hobbinak, kikapcsolódásnak számít, de
természetesen vannak olyanok is, akik számára a halászat komoly mesterség. A
horgászok könnyen túlzásba esnek, s emlékezetükben az idő múlásával egyre
nagyobbra nőnek a halak. Az igazi halásznak nem érdeke a nagyotmondás, mert
abból aligha tudna megélni. Számára létkérdés, hogy sikeres-e a mindennapi
munka.
Péter, az ő testvére András, valamint a másik testvérpár, Jakab és János
számára, akikről a mai evangéliumban hallottunk, nem hobbi volt a halfogás.
Nekik ez volt a mesterségük, s ebből tartották el magukat és családjukat. A
halászat kemény, mindennapi munka volt számukra, amit bizonyára már évek óta
gyakoroltak. Minden megváltozik azonban számukra, amikor Jézus elszólítja
őket mesterségüktől: “Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek
titeket!” (Mt 4,19). A meghívottak érzik, hogy rögtön indulniuk kell, s
feleletük nem tűr halasztást. Nem késlekednek, nem kezdenek el azon tűnődni,
hogy mi vár rájuk, s tulajdonképpen nem mérlegelik gyors válaszuk
következményeit. Azonnal indulnak, s Jézus követői lesznek. Bizonyára nem
értették, hogy mit jelent az emberhalász kifejezés, de nem kérdezték meg,
hanem egyszerűen és határozottan rábízták magukat Jézusra, akit ezzel
elfogadtak Mesterüknek. Ennek háttérében azonban ott húzódik Jézus bizalma
is irántuk, hiszen előzetesen ő sem kérdezett tőlük semmit, nem kérdezte
őket képességeikről és szándékaikról, nem vizsgálódott családi
körülményeikkel kapcsolatban. Csak egyszerűen meglátta és meghívta őket. A
bizalomteljes meghívásra, csak ugyanilyen bizalommal lehet felelni, s e
kölcsönösség lesz az alapja a Mester és a tanítványok kapcsolatának. Jézus
tanítványaivá fogadja őket, a halászok pedig elfogadják mesterüknek őt.
Az emberhalászat igazi jelentését akkor érthetjük meg igazán, ha a
történetet nem csupán úgy értelmezzük, hogy Jézus tanítványokat gyűjt maga
köré, hanem kiszélesítjük abban az értelemben, hogy Jézus társakat választ
magának, munkatársakat választ az emberhalászatra. Hiszen ő maga is
emberhalász, akinek hivatása az emberek összegyűjtése és megmentése.
Ugyanerre a feladatra hívja meg a két testvérpárt és később a többi
tanítványt is.
Péterről, a halászról ma nem tudnánk semmit, ha annak idején Jézus nem
emelte volna ki bárkájából és nem bízta volna rá az Egyház hajója vezetését.
Nevét nem jegyezték volna le az evangélisták, ha halász maradt volna. Jézus
egy új, nagyszerű feladattal bízta meg, kiemelte őt a hétköznapi szintről.
Napjainkban is sok fiatal szeretni kiemelkedni a hétköznapok
középszerűségéből. Szeretnének valami nagyot alkotni, valami maradandót
létrehozni, szeretnének valami igazán értékesért fáradozni. Szeretnék az
életüket egy nagyszerű célra felajánlani. Milyen jó volna, ha ez a bennük
élő nemes szándék, ez a tettrekészség belesimulna Isten tervébe, s
megéreznék, hogy az emberhalászat, az emberek szolgálata a legnagyszerűbb
feladat, amire az ember vállalkozni képes. Milyen jó lenne, ha meghallanák a
Jézus követésére hívó szót és az első tanítványokhoz hasonlóan azonnal
indulnának. Nem ezer, nem is csak tízezer, hanem még ennél is több ember
várja az emberhalászok munkáját. Nincs csodálatosabb hivatás, mint
megvalósítani Krisztus szavát, s gyakorolni az emberhalászatot.

Gondolatok Farsangi évközi 2. vasárnap

Az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk. Üzenetében az Úr szolgájáról énekel, aki a nemzetek világossága lesz. Jó tudni, hogy mi már ennek a világosságnak a fényében élünk.  A második olvasmányban Szent Pálnak a korintusi hívekhez intézett csoda szép köszöntését halljuk. Pál annyira tele van Jézus iránti szeretettel, hogy egyetlen mondatban négyszer is megismétli a Jézus nevet. Jó tudni, hogy minket is Jézus szent neve bátorít napról napra, amikor keresztet vetünk, amikor imát mondunk, vagy amikor csak egyszerűen felsóhajtunk, hogy „Jézusom!”Az evangéliumban Szent János elmondja Keresztelő Szent János tanúságtételét Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!”Keresztelő Szent János tanúságtétele azonban furcsa fordulatokat tartalmaz. Arról szoktunk tanúságot tenni, aminek tanúi voltunk, amit láttunk, vagy amit hallottunk. Keresztelő Szent János nyíltan megvallja, hogy Jézust mindeddig nem ismerte. Mégis felismerte. Mi segítette ebben a felismerésben? A leírásból megtudjuk, hogy három körülmény segítette ebben Jánost: a Szentlélek, az ő hivatáshűsége és emberszeretete.   Mindenek előtt azt kell mondanunk, hogy Keresztelő Szent János nem magától ismerte fel Jézust, hanem a Szentlélek sugallatára. Később Szent Pál is kifejti majd, hogy a Szentlélek ereje nélkül senki sem vallhatja meg, hogy Jézus a Messiás. Ma is így történik: hitünk Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Legyünk hálásak azért, hogy van hitünk.Másodszor, Keresztelő Szent János hitt küldetésében és hű maradt hivatásához akkor is, amikor talán nem látta elég világosan, mi is legyen a következő lépés hithirdetésében. De ott volt, azon a helyen, ahová a Szentlélek küldte őt, a Jordán partján és itt találkozott Jézussal. Ma is így történik: Jézussal ott találkozunk, ahol becsületesen végezzük hivatásunkat, küldetésünket.Harmadszor, Keresztelő Szent János szerette az embereket. Hosszú éves magányában nem vált ember idegenné. Elmélyült lelkisége nem csak a saját lelki üdvét szolgálta, hanem másokhoz fordult érdeklődése. Ma is így van: Jézust csak azok képesek felismerni, akik szeretik az embereket. Eddigi eszmefuttatásunkban Keresztelő Szent Jánosról beszéltünk. De nem ő ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője, hanem Jézus. János evangélista, aki minden valószínűség szerint szem- és fültanúja volt ennek a jelenetnek, így kezdi helyszíni közvetítését: „Másnap, amikor Keresztelő Szent János, látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya!” Szép ez a kép, véssük lelkünkbe: Jézus János felé tart. Ez a kereszténység lényege: Jézusban Isten eljött hozzánk, hogy minden egyes emberrel találkozzon. Ma is jön, ma is közeledik felénk, ma is keres bennünket. Hagyjuk magunkat megtalálni. Álljunk meg egy pillanatra, úgy, mint Keresztelő Szent János, aki ott állt és hagyta, hogy Jézus közeledjen feléje. Egyszer valaki azt mondta, hogy ő még nem hívő, még csak keresi Istent. Mire valaki ezt válaszolta neki: „Istent nem kell keresni, ő a helyén van, nem ő az elveszett, hanem te! Hagyd, hogy megtaláljon az Isten!”. Isten ma is keres bennünket, Jézusban állandóan közeledik felénk.   Minden emberi élet alapvető kérdése: „Miért vagyok a világon?” A válasz erre a kérdésre azonban nem belülről jön, hanem kívülről, vagyis nem arról van szó, hogy én mit akarok az életemmel, hanem arról, hogy mit akar Isten tőlem. Miért teremtett Isten?Az evangéliumi jelenetet úgy tehetjük magunkévá, ha beleéljük magunkat az eseményekbe, ha “belépünk” a képbe. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Keresztelő Szent János és Jézus jön velünk szembe. Kit látunk benne? Tanítót, Mestert, aki megmutatja, hogyan kell élnünk? Vagy látjuk-e benne a Megváltót, aki helyreállítja megrongált kapcsolatunkat az Istennel? Tudunk-e barátot látni benne, aki arra hív bennünket, hogy bízzuk rá életünket az Atyára, aki gondviselő szeretettel őrködik fölöttünk? Látjuk-e benne az utat, amikor úgy érezzük, hogy jövőre vonatkozó terveink meghiúsultak és nem tudjuk, merre vezet tovább utunk?A mai evangélium felhívja a figyelmünket arra, hogy Jézus közeledik felénk, és arra buzdít bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket és figyeljünk rá. Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus még nem mond semmit, de az évközi vasárnapok további olvasmányaiban Jézus majd szól hozzánk. Hallgassuk, mit mond, mert tanítása során biztosan megtaláljuk majd a választ arra a kérdésre is, miért vagyunk tulajdonképpen a világon, mi az életünk értelme és célja.

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése

Az első olvasmány Izajás próféta könyvéből van: az Úr szolgájáról énekel, akiben könnyen Jézusra ismerünk, annál is inkább, mert maga Jézus hivatkozott erre a szövegre, amikor messiási küldetését jellemezte: „szelíd, jóságos küldöttként érkezik, aki a megtört nádszálat nem töri össze.” Ebben viszont mindannyian könnyedén magunkra ismerünk, hiszen oly gyakran érezzük magunkat megtört nádszálnak.

          A második olvasmány az Apostolok cselekedeteiből van. Szent Péter beszédét olvassuk. Az Apostol kifejti, hogy Jézus, ahol csak, mindenütt jót tett. Ez érvényes napjainkban is: ahová beengedik Jézust, ott ő csak jót cselekszik.

          Szent Máté evangéliuma elmondja Jézus megkeresztelésének történetét. Ez az esemény sokrétű üzenetet közvetít felénk. Az evangéliumok nem csak szavakkal szólnak hozzánk, hanem eseményekkel, jelképes cselekedetekkel, sőt magatartásokkal is. Ez utóbbival találkozunk a mai evangéliumban is. Jézus megkeresztelkedése három elfelejtett erényre hívja fel figyelmünket: engedékenység, alázatosság, szolidaritás. Az elsőt tükrözi János magatartása, a másik kettőt Jézusé.

          Az első elfelejtett erény, amelyet ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az engedékenység. Jézus odament Jánoshoz, hogy a többiekkel együtt megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt. János szabadkozik: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, s te jössz hozzám?” Azt gondolhatnánk, hogy János kitart majd szabadkozásában, de viszonylag hamar enged Jézus kérésének. Mi valószínűleg nem így jártunk volna el, hiszen a legtöbb ember tudatában az engedékenység majdnem azonos a gyöngeséggel. Néha azt is lehet hallani, hogy az engedékenység arra vall, hogy valakinek nincsenek szilárd elvei, amelyek mellett hajlandó kitartani egészen a végsőkig. Ám ez nem így van. Az engedékenység a nagy jellemek erénye, az emberek közötti béke egyik feltétele. Az engedékenység a mindennapi együttélés fontos erénye és gyakorlására adódik bőven lehetőség, pl. a családban, ahol mindenkinek időnként engedni kell a maga követelményeiből, jogos elvárásaiból.

          A második elfelejtett erény, amit ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az alázatosság. János még mindig nem nyugszik bele a szerepek cseréjébe és figyelmezteti Jézust, hogy a dolgoknak fordítva kellene történnie: nem neki kellene megkeresztelnie Jézust, hanem Jézusnak őt. Jézus felelete mentes minden drámaiságtól: „Hagyjuk most ezt! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Ez az alázatosság hangja, amely arra utal, hogy az ember nem saját magára gondol, hanem a küldetésre, amelyet el kell végeznie, tehát másokra, akikhez küldetése szól. Az alázatosság nem csak, hogy elfelejtett, hanem gyakran lenézett erény. Az alázatos embert kicsit együgyűnek tartjuk. Ennek ellenére az alázatos ember nem esetlen. A bibliai szóhasználatban alázatos az az ember, aki megszabadult az önmagára vonatkozó illúzióktól, túlzott érzékenységtől. Az alázatos ember másokra és küldetésére irányítja tekintetét, nem pedig saját magára.

          A harmadik elfelejtett erény, amelyre ez az evangéliumi szakasz felhívja a figyelmünket a szolidaritás. Jézus beállt a sorba a többiek közé, a bűnösök és a vámosok közé. Talán meglep bennünket, hogy Jézus ennyire azonosította magát ezekkel az emberekkel. Ma olyan világban élünk, amelyben mindenki az előnyöket keresi. Az emberek büszkék arra, ha van jó összeköttetésük, ha soron kívül bejuthatnak valahová, és kissé furcsának tartanánk azt a valakit, aki nem akarna élni összeköttetéseivel. Képzeljük csak el, ha valaki bemenne egy hivatalba, és ezt mondaná: „Nekem kiutaltak egy lakást, mivel már évek óta barakkban élek. De elhatároztam, hogy várok még, adják oda valaki másnak, akinek nagyobb szüksége van rá.” Pontosan erre tanít bennünket a mai evangélium. Jézus sorba állt és várta, hogy János megkeresztelje. Szolidaritást vállalt a többiekkel.

          A szentek és lelki nagyok ezt megértették. Albert Schweitzer elment az afrikai őserdőbe és ott élt tovább a szegény őslakókkal. Boldog Damiaan de Vestuer atya elment a leprások közé és maga is leprásként halt meg Molokai szigetén. Charles de Foucauld elment a tuaregek közé és maga is nomádként élt. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy bárhová is elmenjünk: lehetőségünk a szolidaritás erényének gyakorlására van otthon is.

Kérjük a mai nap kegyelmeként, hogy megértsük ezeknek az elfelejtett erényeknek fontosságát a mindennapi életben. Ha a béke emberei akarunk lenni környezetünkben, akkor azt csak ilyen evangéliumi erényekkel lehet elérni. Jézus nem önmagáért keresztelkedett meg, hanem miérettünk és ezzel velünk is szolidaritást vállalt. Köszönjük meg neki, hogy már ott a Jordán vizében ránk is gondolt. 

Gondolatok Karácsony utáni 2. vasárnap

A karácsonyi ünnepi szentmiséhez kapcsolódóan már olvastuk az Ige
megtestesüléséről szóló himnuszt, amely János evangéliumának
bevezetése. Ma újra ezt a részt nyújtja lelki táplálékként számunkra
egyházunk. Akkor említettük, hogy Jézus származását bemutatva János
evangélista nem csupán az ő születéséig megy vissza, miként ez Máté,
Márk és Lukács írásában megfigyelhető, hanem egészen a teremtésig. A
világ teremtésével állítja párhuzamba Jézus születését, amely a világ
és az ember újjáteremtése Isten részéről.
Irányítsuk ma figyelmünket azokra a kifejezésekre, amelyek kizárólag e
helyen szerepelnek János evangéliumában! A himnusz egyik sajátos
kijelentése így hangzik: “közöttünk élt.” Az eredeti görög szövegben a
következő szerepel: “felverte sátrát közöttünk.” Mire gondoljunk ezen
érdekes kifejezés hallatán? Eszünkbe jut, hogy az ószövetségi időkben,
a pusztai vándorlás során Isten szövetséget kötött a választott néppel.
A szövetségkötést követően Isten utasításainak megfelelően Mózes sátrat
épített, ide vitte be a szövetség ládáját és helyezte el a szövetség
törvényeit tartalmazó kőtáblákat. A sátor az Isten lakóhelye,
jelenlétének helye volt, ahová Mózes akkor ment be, amikor Isten
közölni akart vele, illetve a néppel valamit. A sátor a találkozás
helye volt Mózes és az Úr számára, ezért is nevezték a “találkozás
sátrának.” A kétirányú közeledés jele ez: egyrészt Isten az ő népe
közelében akar lenni, azt akarja, hogy érezzék jelenlétét, másrészt az
ember számára fontos, hogy Istenhez közeledjen, hiszen ott érzi magát
igazán biztonságban, ott érzi magát boldognak.
A sátorral kapcsolatban eszünkbe jut még Jézus színeváltozásának
eseménye. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János előtt
Jézus megmutatja isteni dicsőségét. Az isteni jelenlét megerősítéseként
itt is megjelenik a felhő, miként az ószövetségi időkben is felhő
ereszkedett le a találkozás sátrára. Péter ekkor sátrat akar építeni az
Úr, valamint a megjelenő és vele beszélgető Mózes és Illés számára.
Szándéka mögött az húzódik meg, hogy felismeri Jézus istenségét, és az
Isten számára helyet akar biztosítani.
E példákból szépen kibontakozik a “közöttünk élt” (sátrat vert
közöttünk) kifejezés értelme. Ne úgy képzeljük el, hogy Isten a
végtelen világűrben él, távol az embertől, elérhetetlen távolságban
tőlünk. Amikor gyerekek kérdezik a felnőtteket, hogy hol van az Isten,
akkor válaszként sokan felmutatnak az égre és arról kezdenek beszélni,
hogy a felhőkön túl a messzi távolban él az Isten. Megtévesztő és
zavaró ez a gyerekek számára. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindenütt
jelen van és jelenléte betölti az egész világmindenséget, de az is
igaz, hogy Isten jelen van a világban, jelen van köztünk, ha
szeretetben élünk egymással, és jelen van bennünk. Az ilyen gyermeki
kérdésre mutassunk inkább az emberekre, akikben Isten él! Mutassunk
magára a gyermekre, aki felteszi ezt a kérdést, és akiben szintén Isten
él! S remélhetőleg mutathatunk magunkra is.
“Közöttünk élt” – írja János evangélista Jézusról, a megtestesült
Igéről. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy az idősödő apostol
visszaemlékezik az évtizedekkel korábbi eseményekre, arra az időre,
amikor Jézus élt, az emberek között élt, járta a városokat, tanította
az embereket és gyógyította a betegeket. János nem csupán arról beszél,
hogy Jézus itt élt emberi világunkban, hanem azt állítja, hogy Isten
élt, jelen volt az emberi világban vagy helyesebb mindezt nem múlt
időben mondani, hanem jelen időben: Isten jelen van közöttünk, jelen
van a világban. Jelenléte megtapasztalható, észrevehető. Jézus Krisztus
megtestesülésével és születésével Isten kifejezte azt, ahogy örökké itt
akar élni köztünk, velünk és bennünk.
Befejezésül még egy gondolat. Szent Pál apostol írja egyik levelében:
“Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk
hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben” (2Kor 5,1). Az
emberi testet nevezi itt sátornak és a halálra, valamint a feltámadásra
gondol. Emberi testünk tehát sátor, amelyben Isten lakik. S miután a
halálban ledől, megsemmisül ez a sátor, akkor Istentől a feltámadásban
új testet kapunk, amellyel egyesül halhatatlan lelkünk. Éljen bennünk a
földi lét során az Isten, hogy az örökkévalóságban Istenben élhessünk!

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 826378
mind – siem 2011