Gondolatok Úrnapja

A Szentségimádás a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe. Van ennek az ünnepnek egy nyilvános arculata: az ünnepi misén a szentségkitétel, amikor a hívő közösség szinte felkínálja a világnak a kereszténység féltve őrzött titkát: Krisztus tényleges és tartós jelenlétét a kenyér és bor színe alatt. Van azonban ennek az ünnepnek egy intim, személyes arculata is: a szentáldozás és a szentségimádás, amikor a hívő „szemtől szembe“ találkozik azzal a Jézussal, aki szentségi jelenlétében emberi sorsunk és vándorlásunk társa lett. Ezért ennek az ünnepnek a titkához elsősorban nem ésszel, hanem szívvel kell közelednünk. A II. Vatikáni Zsinat újra rámutatott az Oltáriszentség és a Szentmise között létező szoros kapcsolatra: szentmise nélkül nincs szentostya sem! Az Oltáriszentség lelkiségének alapja az a teológiai igazság, hogy az Oltáriszentség „tartós szentség“. Ez az egy gondolat felmelegítheti szívünket: amióta az Úr Jézus az utolsó vacsorán kimondta az átváltozás szavait, valószínűleg nem volt egyetlen egy pillanat sem a történelem során, amikor ne lett volna felszentelt ostya, azaz Krisztus szeretetének biztató jelenléte. Az Oltáriszentség „tartós szentség“ oly értelemben is, hogy ha nem lenne Eucharisztia, azaz Krisztus valós jelenléte a szentségi jelekben, akkor Jézus csak történelmi személyiség maradna, egy emlék csupán és nem köztünk élő valóság. Ha nem lenne Eucharisztia, akkor Krisztus csak versekben, regékben és népdalokban élne tovább, de nem a valóságban. Az Eucharisztia a keresztény hit egyedülálló titka, amely egyetlen más vallásban sincs meg. Jézus itt van köztünk, csendesen, de valóságban. Az Oltáriszentség imádása azonban nem kegyes jámborság, hanem életszükséglet. Az Oltáriszentségben megvalósuló állandó isteni jelenlét válasz az ember két legmélyebb igényére: az értelem és a szeretet utáni vágyra. Az életnek, a világnak van értelme és ezt az értelmet az állandóan jelenlévő Krisztus adja meg. A világon létezik szeretet és ezt az állandóan jelenlévő Krisztus szavatolja. Ennél a pontnál elmélkedésünk imává válik.
Megállunk csendben, elnémulunk és kinyitjuk lelkünket az Eucharisztia csodájának. „Van-e még egy nemzet, akinek Istene ilyen közel állna hozzá, mint a mi Istenünk mihozzánk?” – kérdezte már az ószövetségi szent író. A mi Istenünk itt van közöttünk, oly közel és oly egyszerűen, mint egy falat kenyér. Ez a közelség felszakítja lelkünk gátjait, hogy egy pillanatra letegyünk minden hazug nagyságot és mi is ilyen egyszerűen, ilyen közvetlenül álljunk Istenünk elé.Ezer morzsából összetett, vagy ezer szilánkra összetört életünket hozzuk az Úr elé, mert szeretnénk, ha ismét egybeforrna, mint a fehér ostya. Odaállunk az Úr körül szorongó apostolok közé az Utolsó Vacsora termében: szinte látjuk őket, amint arcukra kiül a döbbenet, a rémület, a szorongás. Az, amit sejtettek, de nem akartak elhinni, az, amit tudtak, de nem mertek elfogadni, ti. hogy nemsokára elveszítik Jézust, az most beteljesedik. Jézusra bízták mindenüket: hitüket és szeretetüket, múltjukat és jövőjüket. Ha most elveszítik őt, akkor mindent elveszítettek. Az apostolok azt érezték, hogy Jézusban elveszítik magát a Szeretetet. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Jézus ezt jól tudta, ezért a kenyér és a bor színe alatt itt hagyta örök jelenlétét. Az Apostolok, ha nem is hangosan, magukban biztosan így fohászkodtak: „Ne menj el, ne hagyj itt bennünket, tégy valamit, hogy ne ez legyen a vég!”A mi életünk is állandó rettegés, hogy elveszítjük a szeretetet. Szeretnénk hinni, hogy a világban uralkodó erő a szeretet. De a tények fájdalmasan rácáfolnak hitünkre: úgy tűnik, mintha a világban több lenne a gyűlölet, mint a szeretet. Fiatal házasok, akik egymásban látták a szeretetet, amikor megsejtik egymás apró hazugságait, hűtlenségeit, úgy érzik, elveszítették magát a szeretetet. Szülők, akik gyermekeikben látták a szeretet megtestesülését, akikre mindenüket áldozták, amikor megsejtik, hogy kamasz gyermekük szégyelli őket, mint maradiakat, vagy hogy immár felnőtt gyermekük tehernek látja őket, mint megroggyant öregeket, akkor úgy érzik, elveszítették a szeretetet. Papok, szerzetesek, akikre elviselhetetlen teherként súlyosodik munkájuk hiábavalóságának tudata és magányuk kietlensége, úgy érzik, nőtlenségükben elveszítették a szeretetet.Ezt a szorongást hozzuk minden alkalommal a szentségi Jézus elé, mi is ugyanazzal a forró imával, amely az első tanítványok ajkáról hangzott el: „Ne hagyj bennünket magunkra, Uram!” És szinte halljuk a választ: „Ne féljetek, nem hagylak el benneteket. Olvassátok a jeleket!” S ekkor megértjük, hogy a világszerte napról napra felmutatott ezer és százezer fehér ostya úgy áll előttünk, mint Isten felkiáltójele, hogy van egy szeretet, amely biztos és hűséges: Jézus irántunk való szeretete.