Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Amikor Nagyböjtöt mondunk, valószínűleg a szabad képzettársítás törvényei alapján, leginkább ilyen és hasonló gondolatok, fogalmak jutnak eszünkbe: böjt, önmegtartóztatás, lemondás, vezeklés, szenvedés, megkísértés. Az ilyen gondolati háttér természetes következménye a lehangoltság, viszolygás, talán titkos vágy, bárcsak minél hamarabb véget érne ez a kínos időszak, amely mintha alig tartalmazna valamit a szép evangéliumi örömhírből. Kár lenne azonban, ha az idén is hasonló borús lelki állapottal vágnánk neki a nagyböjti kalandnak. Nagyböjt alapvető üzenete nem az elesettség szomorúsága, hanem a győzelem öröme. Öltöztessük ezért más hangulatba ezúttal szívünket: próbáljunk egy merész fordulattal úgy gondolni a nagyböjtre, mint az intenzív öröm időszakára, tele sejtelmes ígérettel.
Ha figyelmesen végigkísérjük a nagyböjti olvasmányokat, akkor megindító kép rajzolódik ki lelki szemünk előtt Istenről, aki szenvedélyesen szereti az embert és erről szeretné őt mindenképpen meggyőzni. Saját magára esküszik, ismételgeti ígéreteit, hivatkozik a tengernyi látható jelre, amelyekkel igazolja, hogy szereti az embert, minden embert, mi több, minden élőlényt és nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül.

Már ez a pillanatfelvétel is elégséges lehetne ahhoz, hogy másként induljunk az idei nagyböjtbe: Isten szeret bennünket, minden embert, a világot, övéi vagyunk, értünk, ha kell, csodákat is tesz. Legyen ezért mostani nagyböjtünk első üzenete az, hogy a hívő ember számára nincs véletlen, hanem a gondviselő Isten szeretet örvényében úszunk. Ha ezt tudjuk, ha ezt tudatosítjuk, akkor lelkünket átjárja a bizalom, a hála, a szeretet.

Nagyböjt másik nagyszerű üzenete a jóság győzelme. Igaz, a nagyböjti nyitány Jézus megkísértésének elbeszélésével kezdődik, de ebben az evangéliumban nem ez a nagy hír, ez csak a keret. Az igazi hangsúlyt megtaláljuk egy mondattal lejjebb, ahol ezt olvassuk Jézusról: “Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek a szolgálatára” (Mk 1, 13). Egész emberi, keresztény, hívő életünk benne van ebben a tömör mondatban. Jézus magára vette életünket, vándorlásunk társa lett, jó- és balsorsban. Ezért merjük ezt az igét is magunkra alkalmazni.

Sokszor talán mi is úgy érezzük: őserdő ez az élet, vadállatok között élünk, mindenki összeesküdött ellenünk, minden a romlásunkra tör. Ezt hittük az ateista kommunizmusról, ezt éljük meg a különféle háborúk kapcsán. De ez csak

féligazság. Igaz, van a világon oroszlánbarlang, ahová beletaszítják az ártatlan Dánieleket. Vannak szívtelen rablók, akik leütik és kifosztják a jóhiszemű utast. Vannak durva szívű katonák, akik megcsúfolják az ártatlant. Vannak kényurak, akik keresztre feszítik az igazat; de vannak irgalmas szamaritánusok is, akik bekötözik a sebeinket, jószívű asszonyok, akik elkísérnek bennünket keresztutunkon, együtt érző Veronikák, akik letörlik könnyeinket, hűséges Máriák, megbízható barátok és szerető édesanyák, akik ott állnak a keresztünk tövében. „A világ tele van vadállatokkal” – mondjuk elkeseredésünkben. „A világ tele van minket szolgáló angyalokkal” – üzeni Máté evangéliuma és rajta keresztül az egész nagyböjti időszak. Legyen ez kihívás és felhívás, egyben feladat nagyböjti elmélkedésünkhöz és megtérésünkhöz: igyekezzünk meglátni magunk körül a jót, ami Isten jóságáról tanúskodik, a szeretetet, amely az ő szeretetét tükrözi vissza, az angyalokat, akiket ő küld nekünk. Ugyanakkor igyekezzünk mi magunk is angyalokká válni, akik mások felé sugározzák a boldogító nagyböjti üzenetet: szeret bennünket az Isten.

Mégis, hasznos lesz egy gondolat erejéig felfigyelni arra, hogy a nagyböjt mégiscsak felhívás a bűnbánatra, a lemondásra, az erények gyakorlására. Nagyböjt első vasárnapjának második olvasmánya Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben az apostol kifejti az igazi vezeklés mibenlétét. Szent Pál szembeállítja a bűnt a kegyelemmel, Ádám rabságot hozó bűnét Krisztus megváltó szeretetével, a bűnöst a megigazulttal. Szent Pál nem teszi fel egyenesben a kérdést, de ki lehet azt olvasni eszmefuttatásából: „Hol állok én e két valóság között, azaz a bűn és a megbocsátás között?” A nagyböjt felhívás arra, hogy váljunk érzékennyé saját lelki valóságunkkal szemben. Merre halad az életem útja: Isten felé vezetnek-e döntéseim, vagy egyre inkább eltávolítanak tőle? A Jézus megkísértéséről szóló evangéliumi szakasz arra hívja fel figyelmünket, hogy minden életben vannak olyan buktatók, amelyek zsákutcába futtathatják életünket. De amint Jézus győztesen került ki a kísértésekből, úgy mi is győzelemre vagyunk hivatottak és erre képesek is vagyunk Urunk Jézus Krisztus nevében. Ez a nagyböjti evangélium örömteli üzenete.

Gondolatok farsangi évközi 7. vasárnap

A hegyi beszédben Jézus tovább megy azon az úton, amelyet megkezdett az ószövetségi törvény. Olyan bátran továbbmegy rajta, hogy az már ellentmondásnak is tűnhet, antitézisnek, cáfolatnak. „Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták… Én pedig ezt mondom nektek…” – halljuk hat témával kapcsolatban. Ez a cáfolattal is felérő továbblépés azért fontos nekünk is, mert bizonyos mértékig benne van az emberi igazságosságnak a meghaladása és felülmúlása is. Mégis úgy látszik, hosszabb távon ez az igazság éltet, igazán erre a jézusi igazságra érdemes építeni.

Négy cáfolatot hallottunk egy héttel ezelőtt, mostanra maradt a két befejező. A hasonlóság mellett a különbségek is feltűnnek: eddig jobbára tiltó parancsokról volt szó, a szóval gyilkolás, a gondolattal házasságtörés, az esküvel hazudozás tiltásáról. Mintha Jézus előbb határt akart volna szabni, körül akarta volna bástyázni az igazság, a tisztaság, az élet értékeit. De most, ebben a két befejező mondássorban a teremtő szeretet állítását halljuk Jézus felszólításaiban, aki ezt a szeretetet mindenkire, még az idegenre és ellenségre is ki akarja terjeszteni.

Az első négy antitézisben nagyobb hely jutott az érvelésnek, annak a belátásnak, hogy mi a „jobb”, hogy mi lesz a rossz büntetése, hogy mit miért nem szabad vagy nem érdemes megtenni. Most a felsorolás kerül előtérbe, a sokféle emberi helyzet, amikor annak ellenére dönthetünk a szeretet mellett, hogy mások nem szeretnek minket, a sokféle jótett, amivel mások felé fordulhatunk. És csak ezután, befejezésként jönnek az érvek, vagy igazából egyetlen érv, amivel Jézus ezt a mindenkire érvényes szeretetet megindokolja: így szeret a Mennyei Atya, így kell, hozzá hasonulva tökéletesnek lenni, többet tenni, mint mások, akik az ő szeretetét nem ismerték meg (vö. Mt 5,20).

Jézus mondásait legalább kétféle módon közelíthetjük meg. A felsorolások bősége, az Isten nagylelkűségéből jókra és gonoszokra felkelő nap, az igazak és bűnösök földjét termékennyé áztató eső Isten ajándékára, a teremtésre emlékeztet. Isten szeretete teremt, életet ad: nemcsak azt szereti meg, amiben vagy akiben jót lát, mint az emberek, hanem szeretetével létre hozza a másikban azt a jót, amibe beleszerethet. A hat antitézis eszünkbe juttatja a teremtés hat napját. Isten előbb ott is „rendet tett”, azután élettel töltötte meg a világot. A tiltások és határok kijelölése után Jézus további mondásai most is szeretettel kívánják eltölteni, sokféle találékonysággal elevenné tenni az emberek világát.

Emellett a tágas, teológiai összefüggés mellett azonban ott van a részletek igazsága és története is. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (vö. Kiv 21,24köv; Lev 24,19köv; MTörv 19,21) már az Ószövetségben és a korai zsidó hagyományban is korlátozni igyekezett a mértéktelen erőszakot: az urak élete drágábbnak számított, mint a szegényeké, az erősebb bosszúja messzebb ment, mint a rajta esett sérelem. Jézus az erőszakról való lemondásra ösztönöz, de éppen így adja vissza a szegény belső szabadságát, akit magánbeszélgetésben vagy bíróság előtt megaláznak, akit a római katona szolgálatra kényszeríthetett: akinek van ereje és módja többet tenni, viszonzás nélkül adni, az szabad, az megszabadult a bosszú béklyóitól. Azzal, hogy a másik kezébe adja magát, kiszolgáltatottnak és gyengének mutatkozik, de talán felkelti az erősebb lelkiismeretét, talán emlékezteti őt is a közös Teremtőre, az élet közös kincsére.

A Fiú beavat az istengyermekség titkába. Szavaival teremti a mennyek országát ezen a földön.

Gondolatok farsangi évközi 6. vasárnap

Máté evangélista a mai szakasszal bevezeti az ún. Hegyi Beszéd új törvényét: Jézus beteljesíti és túlszárnyalja a mózesi Törvényt: erre példákat találunk a következőkben, amikor a Mester az ószövetségi Tízparancsolatnál (MTörv 5, 1-19) sokkal szigorúbb követelmények állít követői elé: „Mondatott a régieknek…én pedig mondom nektek!” A farizeusok és írástudók szemében a Mesternek ez a tekintéllyel tanító magatartása volt az egyik botránykő: Megváltoztatja az Isten által adott Törvényt!
Jézus beteljesítette, bensőségessé és személyessé tette a Törvényt. A Tóra a vallásos élet kódexe volt az izraeliták számára. Jézus megőrzi annak lényegét, de egyben túlszárnyalja, elmélyíti, teljessé teszi. Ez a jelentése az antitéziseknek, amelyek szembeállítják a régit és az újat. A Tízparancsolatot idézve a Mester megvilágítja az új követelményeket: az emberölés, a házasságtörés, az eskü, a vérbosszú, az ellenség gyűlölete kapcsán Jézus megmagyarázza, hogy a szívből fakadó szándék a jó cselekedetek lelke, amelyet a szeretet sugall. Az Újszövetségben a szeretet kettős-egy parancsa foglal össze mindent, és erre Jézus maga ad példát végletekig menő szeretetével, amikor a kereszten ellenségeiért is imádkozik.Belülről, a szívből fakadnak a gonosz, ölő gondolatok, a házasságtörő vágyak. Nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberülés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell vég bemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és buja kívánság.
Jézus maga megtartja a régi Törvényt, bár bizonyos szabályokat áthág tanítványaival (tisztálkodás evés előtt, a szombat munka tilalma), megmutatva, hogy az Emberfia ura a szombatnak! A farizeusokkal folytatott egyik vita alkalmával a törvénytudónak kijelenti: az Isten- és emberszeretet parancsán függ az egész törvény és a próféták (Mt 22, 40). Ezt visszhangozza majd Szent Pál a Római levélben: a Krisztus-hívők felszabadultak a külsőséges Törvény alól; Isten most már nem kőtáblákra írja a parancsolatokat, hanem a feltámadt Krisztus Lelke által a szívekbe (Róm 5, 5).
A Bibliában az igazság (a héber aman igéből származó emet=igazság) szó elsődlegesen azt jelenti, hogy valami szilárd, biztos, hitelre méltó. A Biblia beszél Isten emet-jéről, Jahve népe iránti hűségéről: megtartja a Szövetséget, ígéreteit. Az emet szót gyakran társítják a heszed-del, a kegyelemmel, amikor Jahve kegyelmi Szövetségéről van szó. János evangéliumában erős hangsúlyt kap az aletheia=igazság. A testet öltött Ige „telve volt kegyelemmel és igazsággal”, „mindnyájan az ő teljességéből merítettünk” (Jn 1, 14). „A törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és igazság Jézus Krisztussal valósult meg.” (Jn 1, 17) Jézus majd ezt mondja magáról: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”
A keresztény értelemben vett igazság tehát gazdag tartalmú. Erre utal a Hegyi Beszéd elején Jézus, amikor követőitől a farizeusok és írástudók „igazságát” felülmúló magatartást követel. Jézus Isten országa igazságát hirdeti, amely a szeretetnek megnyílt szívekben kezd kibontakozni. Az Evangélium igazsága az Atyának Jézus Krisztusban jelenvaló, a Lélektől megvilágosított kinyilatkoztató Szava, amely – ha hittel befogadjuk – életünket átalakítja. A teremtő Lélek által kiárad szívünkbe Isten szeretete, így képesek leszünk szeretni testvéreinket. Szent Ágoston mondását ismerjük: „Ama, et fac, quod vis!” Szeress, és tégy, amit akarsz! Természetesen a nagy egyházatya nem szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei, ahogy Szent Pál leírta a szeretet-himnuszban (1Kor 13).
Amikor a szeretetről beszélünk, emlékezzünk XVI. Bendek első, csodálatos körlevelére: Deus caritas est=Az Isten szeretet. A pápa mindjárt enciklikája elején idézi Szent János első levelét: 1Jn 4,16, majd így folytatja: „Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új távlatot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le: ’Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (…) örök élete legyen.’ (Jn 3, 16.) Majd még a Bevezetésben az újszövetségi szeretet parancsáról ezt olvassuk: Egy olyan világban, amelyben Isten nevével olykor összekapcsolták a bosszúállást, sőt a gyűlölet és erőszak kötelezettségét, ez a parancs nagyon időszerű és jelentőségteljes. Ezért szeretnék első enciklikámban arról a szeretetről beszélni, amellyel Isten tölt el minket, és amit nekünk tovább kell adnunk.”

Gondolatok farsangi évközi 5. vasárnap

A II. Vatikáni zsinat dokumentumait vagy más, hivatalos egyházi megnyilatkozásokat olvasva könnyen észrevehetjük ezen írások nyitott
jellegét. Nem kívánnak végérvényes definíciókat adni. Nem zárnak le véglegesen nyitott kérdéseket. Nem döntenek el régóta vitatott
teológiai kérdéseket. Inkább irányt mutatnak. Ebben az értelemben az évszázadok óta tartó párbeszéd folytatásai, mert a valódi párbeszédnek
nem lehet az a célja, hogy bizonyos kérdések eldöntésével lezárják magát a párbeszédet is. Az isteni kinyilatkoztatás megértése terén,
Isten titkainak felfedezésekor szintén nem lehet cél, hogy örökre megváltoztathatatlan módon fogalmazzunk meg igazságokat. Nem arról van
szó, hogy az igazság megváltoztatható, torzítható vagy elferdíthető, hanem a nyitottságról, hogy a későbbiekben még jobban megismerhetünk
valamit. A természettudományok területén szintén megfigyelhető ez a nyitottság, mert az újabb kutatások új titkokat tárnak fel az ember
számára és ezeknek köszönhetően a korábbi elméleteket esetleg módosítani szükséges.
A Szentírás, az evangélium és Jézus kijelentéseinek magyarázatával kapcsolatban ugyanígy szükség van a nyitottságra. Furcsa volna, ha
olyan megállapításokat tennénk, hogy Jézusnak egy kijelentése ezt jelenti és minden más nézet helytelen. Nagy hiba volna ilyen módon szűk
korlátok közé szorítani a krisztusi tanítás gazdagságát. Főként az ő példabeszédeire, hasonlataira igaz ez. Az értelmezési lehetőségek a
korok és az emberi környezet változásával, a kultúra fejlődésével kiszélesednek, ezért hasznos, ha az adott kor embere számára próbálunk
igazságokat, tanulságokat megfogalmazni belőlük. Néha meglepődünk azon, hogy Jézus példázatai mennyire időtállóak,
évszázadokon, évezredeken keresztül változatlanok. A só íze nem változik. Jézus korában is ugyanolyan lehetett, mint manapság és
ugyanilyen lesz a jövőben is. Régen is és ma is ugyanarra, az ételek ízesítésére, illetve tartósításra használták. A lámpa régen is és ma is
azt a célt szolgálta, hogy világítson. Nyugodtan eltekinthetünk attól a formai különbségtől, hogy 2000 évvel ezelőtt olajlámpást használtak, ma pedig energiatakarékos izzókat. Jézus időtálló példázatai megkönnyítik számunkra a helyes értelmezést.
Ezt olvassuk a mai evangéliumban: “Ti vagytok a föld sója. … Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13-14). A világ olykor szinte
hihetetlenül gyors változását, az értékek leértékelését és eközben a maradandó igazságot keresőket látva tesszük fel a kérdést: mi az Egyház
feladata napjainkban? Ha megelégszünk szokásos figyelmeztetéseink újbóli hangoztatásával, aligha tesszük azt, amit az Úr kér tőlünk. Ha
kisajátítjuk magunknak az üdvösség útjának felügyeletét és előírásokkal akarjuk kényszeríteni az embereket arra, hogy az általunk célba
vezetőnek tartott úton maradjanak, beleesünk egy farizeusi csapdába, amiből nincs kiút. Jobb volna tehát a magunk igazsága helyett Krisztus
igazságához ragaszkodnunk. Jobb volna újra felfedezni a krisztusi igazság gazdag tartalmát és azt, mint világító fényt felmutatni a
világnak. Nemde így tudunk fényes, világító, megvilágosító példát mutatni? Nem a magunk példáját, hanem Krisztus példáját! Talán itt az
idő, hogy újfajta módszereket alkalmazzunk az emberekkel való kommunikáció, a párbeszéd, az igehirdetés és az evangelizáció terén.
Talán eljött az idő, hogy új utakat keressünk a más vallási közösségekkel és felekezetekkel való egység megvalósítása területén.
Talán eljött annak az ideje, hogy ne csupán azt hangoztassuk, hogy ki, miért van kizárva a szentségek vételéből, hanem megkeressük annak
lehetőségét, hogy az isteni kegyelem az ő életüket is megújítsa a szentségek által. Talán itt az ideje, hogy a szegények felé új formában
mutassuk ki önzetlen szeretetünket. Talán ezt jelenti, hogy a föld sójává és a világ világosságává kell válnunk. Talán így tudjuk keresztényként Isten országát építeni.

Gondolatok farsangi évközi 4. vasárnap

Évközi negyedik vasárnap olvasmányainak közös üzenete a boldogság. Szofoniás próféta az igazak boldogságát abban látja, hogy Isten felkarolja azokat, akik benne bíznak. Szent Pál a korinthusi híveknek azt üzeni, hogy boldogságuk alapját kiválasztottságuk képezi, nem pedig egyéni bölcsességük vagy gazdagságuk.

Az evangélium ismételten a Boldogságokat tárja szemünk elé. A teológusok szívesen hangoztatják, hogy a Boldogságok az evangélium lényege, az Isten és emberek közötti új szövetség szíve. Ebben a szövetségben, amelyet Jézus kötött az Atyával a mi nevünkben, arról kapunk bizonyságot, hogy Isten szereti az embert, mindig és minden körülmények között. Ez a gondolat lehet igen vigasztaló mindazok számára, akikkel mostohán bánik a sors, az élet, az emberek. Vigasztalhatja őket az a gondolat, hogy létezik egy világ, amelyben ők is boldogok lesznek.

Amikor Jézus megfogalmazta a Boldogságokat, hallgatói között ott voltak nemcsak a boldogtalanok, az éhezők, az üldözöttek, a szegények és betegek, vagyis az akkori világ boldogtalanjai, hanem a farizeusok és az írástudók is, akik viszont nagy hangon hirdették, hogy mindezek a csapások Isten büntetésének a jelei. Az igazi boldogság a gazdagságban, az egészségben és a népes családban mutatkozik meg, vagyis akiket Isten szeret, azoknak megad mindent a jó élethez. Nos, Jézus a Boldogságokkal megcáfolta a farizeusok tanítását, felborította értékrendszerüket.

A fönti megfontolások alapján a lelki írók hangoztatják, hogy a Boldogságok a keresztény életvitel tömör alaptörvényét képezik. Csakhogy pontosan itt adódik egy nehézség. Ha becsületesen beletekintünk a lelkünkbe, valószínűleg arra leszünk figyelmesek, hogy nemigen tudunk mit kezdeni a Boldogságokkal. Hogyan lehet azokat alkalmazni a mindennapi életre?
«Boldogok a szegények» – hirdeti Jézus. De ki akar szegény lenni? A szegénység önmagában nem érték. Vajon az Egyház nem küzd a szegénység ellen? Hogyan kívánhatjuk a szegénységet, amikor gyermekeinket iskoláztatni kell? Ezt pedig nem lehet sok pénz nélkül!
«Boldogok, akik éheznek» – folytatja tovább Jézus. Lehetséges ez? Vajon nem maga Jézus mondta, hogy szánja az éhező tömeget és hajlandó volt csodát tenni annak érdekében, hogy enni adjon az embereknek. Vajon az egyház nem emeli fel a szavát az éhség ellen a világban? A Miatyánkban napról napra a mindennapi kenyerünkért imádkozunk. Hogyan lehet boldog valaki, ha éhes?

«Boldogok, akiket üldöznek» – olvassuk tovább. Ki szeretne közülünk üldözött vadként élni, vajon nem küzd-e az egyház mindenfajta üldözés ellen? Vajon nem imádkozunk-e napról napra azért, hogy ne legyen több üldözés, faji, nemzeti és vallási diszkrimináció, hogy ne legyen éhség? Mit akart tulajdonképpen Jézus a Boldogságokkal, ezzel az újfajta logikával, amelyet nehezen értünk.
Próbáljuk megközelíteni a kérdést egy másik szemszögből. Ha visszatérünk egy pillanatra Szofoniás próféta buzdításához, felfigyelhetünk arra, hogy a Boldogságok gyökerét nem a jólétben, egészségben, gazdagságban, hatalomban, kell keresnünk, hanem Isten szeretetében. A próféta súlyos szavakkal bélyegzi meg azokat, akik biztonságukat nem Istenbe, hanem az emberekbe helyezik. Ellenben, boldog az az ember, akinek az Úr a biztonsága és vigasza. Ebben a prófétai szóban felismerjük a boldogságokat. Az ember nem lehet boldog Isten nélkül. Ehhez talán még csak annyit fűznénk hozzá, hogy ez az üzenet ma éppoly aktuális, mint Szofoniás próféta, vagy Jézus idejében volt. Ma ugyanis elterjedt az a mentalitás, amely szerint az embernek joga van arra, hogy megvalósítsa önmagát. Nem kell ehhez sem Isten, sem vallás, elég tudatosan menetelni a kitűzött cél felé. De a végén azt kell keserűen megállapítanunk, ha magunkat keressük, akkor csak magunkat találjuk meg, és ez nem elég ahhoz, hogy boldogok is legyünk.

A Boldogságokat tehát nem ok-okozati viszonyként kell értelmeznünk, hanem teológiailag. Nem azért boldog valaki, mert szegény, mert üldözik, mert igazságtalanságot szenved, hanem valaki lehet boldog akkor is, ha szegény, ha éhes, ha üldözik, de szíve Istenben van lehorgonyozva. Ez a Boldogságok evangéliumának tartós üzenete.

Gondolatok farsangi évközi 3. vasárnap

Vannak dolgok az életben, amelyek megmaradnak örök rejtélynek. Ilyen rejtély pl. a szerelem: hogy ki miért szeret bele valakibe, az túlmutat a racionális érveken. Nem is igen ajánlatos fürkészni az okokat, mert egész biztosan zsákutcába vezet. Valami hasonló történik a papi és szerzetesi hivatásnál is: az embert magával sodorja Krisztus vonzóereje és megy utána. Hogy miért, arra nincs kielégítő magyarázat. Ezek közé a rejtélyes dolgok közé tartozik hitünk is. Miért vagyunk keresztények, miért hiszünk Jézus Krisztusban? Csak azért, mert szüleink megkereszteltettek bennünket kiskorunkban? Csak azért, mert az evangélium szép dolgokat tanít? Mindez nem elég. Keresztény hitünk megmarad rejtélynek. A mai evangélium azonban felkínál egy választ kérdésünkre.
Izajás próféta 750 évvel Jézus születése előtt már beszélt a nagy fényességről. A mai olvasmányok tükrében ez azt jelenti, hogy a jövendölések beteljesültek. Jézus később magára vonatkoztatja e szavakat és világosságnak mondja magát.
A második olvasmány Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt leveléből van. Lényegében kifejti, hogy a világosságban járni annyit jelent, mint Krisztussal járni az élet útját.
Az evangélium alapüzenete pedig az, hogy a jövendölések megvalósultak Jézusban.
Sokan jöttek, hogy hallgassák Jézus beszédét. Mentek utána. Mégis, csak azok követhették, akiket külön meghívott.
Ez a körülmény fontos. Mi nem vagyunk Isten önkéntesei, hanem meghívott tanúi, kiválasztott tanítványai. Ez azt jelenti, hogy néha talán nem értjük egész pontosan, mit is akar tőlünk az Úr. Fontos azonban hinni, hogy ő tudja, mit akar, és mit tesz!
Jézus hívja az első tanítványokat. Szuverén módon cselekszik. Tudja mit akar és amit akar, azt véghez is viszi. Jézus ma is ilyen. Néha gyenge, szinte szeretetünket kolduló Jézusként tüntetik fel őt egyes lelki írók. De ő nem ilyen. Ő ma is tudja, mit akar, ma is szuverén módon hív meg embereket. Nekünk is ilyen szemmel kell néznünk a világtörténelem folyását, az egyház eseményeit, saját életünk menetét.
A mai evangélium ellentétbe helyezi a világosságot a sötétséggel. Máté evangélista Izajás prófétát idézi: “A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott.” Igen szükségünk van arra, hogy ismételten belemerüljünk Jézus világosságába, amely egyedül képes megvilágítani életünk sötét foltjait.
Jézus éjnek idején született. Körülötte sötétség uralkodott, nemcsak a természetben, hanem az emberek szívében is. Akkor valaki meghalt, akkor is voltak éjjeli garázdálkodók, tolvajok és orv gyilkosok, akkor is volt gyűlölet és szenvedés.
Ma sem különb a világ. Mi is tanúi vagyunk egy félelmetes sötétségnek, amely elborította sokak szívét és lelkét. Ma is vannak háborúk, gyilkosságok, van gyűlölet és van bosszú.
De ebbe a világba egyszer s mindenkorra belépett a Világosság, Jézus Krisztus és azóta a sötétség nem abszolút, az éjszaka nem örökké tartó. Tagoré filozófus mondta: “Még tengernyi könnynek is van túlsó partja.” Jézussal belépett az életünkbe a remény, amint ezt szépen kifejti legújabb enciklikájában XVI. Benedek pápa.
Visszatérve az evangéliumhoz, felfigyelhetünk arra, hogy Jézus első kijelentése a mennyek országára vonatkozott. Sokszor halljuk ezt a kifejezést, de mit is jelent tulajdonképpen a “mennyek országa”?? Megboldogult Basil Hume westminsteri bíboros így elmélkedik erről. “Hogy megértsük és helyesen használjuk a “mennyek országa” kifejezést, annak négy jelentését kell állandóan szem előtt tartanunk. Isten országa már most jelen van, ugyanakkor még csak eljövendő valóság. Isten országa a megkereszteltek szívében és lelkében élő belső állapot, ugyanakkor külső, a világban létező valóság is. Ha eltúlozzuk bármelyiket e négy valóság közül, eltorzult képet kapunk Isten országáról.
Jézus hallgatóihoz fordulva így szólt: “Gyertek, kövessetek engem!” Jézus eközben nem hivatkozik sem az Írásokra, sem Keresztelő Jánosra, hanem saját nevében, saját tekintélye erejében hív meg embereket. Szavai annyira lenyűgözők, annyira meggyőzőek, hogy Péter és testvére András szó nélkül, kérdezés nélkül, azonnal otthagynak mindent és indulnak vele. Mi már tudjuk, hová vezetett útjuk és kalandjuk, de ők még nem tudták. Sok mindent menet közben tanulnak majd meg. Jézus első fellépésénél nem a szavak a fontosak, hanem az a tekintély, amely szavait fedezte. A vele való személyes találkozásnak olyan varázsa van, amelynek nem lehet ellenállni. Jézus ma is hív, mindenkit. A lelki élet titka, hogy meghalljuk ezt a hívást és megbízzunk Jézusban, akkor is, ha még nem látjuk világosan hová vezet majd bennünket hívása.

Gondolatok farsangi évközi 2. vasárnap

Az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk. Üzenetében az Úr szolgájáról énekel, aki a nemzetek világossága lesz. Jó tudni, hogy mi már ennek a világosságnak a fényében élünk.

A második olvasmányban Szent Pálnak a korintusi hívekhez intézett csoda szép köszöntését halljuk. Pál annyira tele van Jézus iránti szeretettel, hogy egyetlen mondatban négyszer is megismétli a Jézus nevet. Jó tudni, hogy minket is Jézus szent neve bátorít napról napra, amikor keresztet vetünk, amikor imát mondunk, vagy amikor csak egyszerűen felsóhajtunk, hogy „Jézusom!”

Az evangéliumban Szent János elmondja Keresztelő Szent János tanúságtételét Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!”

Keresztelő Szent János tanúságtétele azonban furcsa fordulatokat tartalmaz. Arról szoktunk tanúságot tenni, aminek tanúi voltunk, amit láttunk, vagy amit hallottunk. Keresztelő Szent János nyíltan megvallja, hogy Jézust mindeddig nem ismerte. Mégis felismerte. Mi segítette ebben a felismerésben? A leírásból megtudjuk, hogy három körülmény segítette ebben Jánost: a Szentlélek, az ő hivatáshűsége és emberszeretete.

Mindenek előtt azt kell mondanunk, hogy Keresztelő Szent János nem magától ismerte fel Jézust, hanem a Szentlélek sugallatára. Később Szent Pál is kifejti majd, hogy a Szentlélek ereje nélkül senki sem vallhatja meg, hogy Jézus a Messiás. Ma is így történik: hitünk Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Legyünk hálásak azért, hogy van hitünk.

Másodszor, Keresztelő Szent János hitt küldetésében és hű maradt hivatásához akkor is, amikor talán nem látta elég világosan, mi is legyen a következő lépés hithirdetésében. De ott volt, azon a helyen, ahová a Szentlélek küldte őt, a Jordán partján és itt találkozott Jézussal. Ma is így történik: Jézussal ott találkozunk, ahol becsületesen végezzük hivatásunkat, küldetésünket.

Harmadszor, Keresztelő Szent János szerette az embereket. Hosszú éves magányában nem vált ember idegenné. Elmélyült lelkisége nem csak a saját lelki üdvét szolgálta, hanem másokhoz fordult érdeklődése. Ma is így van: Jézust csak azok képesek felismerni, akik szeretik az embereket.

Eddigi eszmefuttatásunkban Keresztelő Szent Jánosról beszéltünk. De nem ő ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője, hanem Jézus. János evangélista, aki minden valószínűség szerint szem- és fültanúja volt ennek a jelenetnek, így kezdi helyszíni közvetítését: „Másnap, amikor Keresztelő Szent János, látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya!” Szép ez a kép, véssük lelkünkbe: Jézus János felé tart. Ez a kereszténység lényege: Jézusban Isten eljött hozzánk, hogy minden egyes emberrel találkozzon. Ma is jön, ma is közeledik felénk, ma is keres bennünket. Hagyjuk magunkat megtalálni. Álljunk meg egy pillanatra, úgy, mint Keresztelő Szent János, aki ott állt és hagyta, hogy Jézus közeledjen feléje. Egyszer valaki azt mondta, hogy ő még nem hívő, még csak keresi Istent. Mire valaki ezt válaszolta neki: „Istent nem kell keresni, ő a helyén van, nem ő az elveszett, hanem te! Hagyd, hogy megtaláljon az Isten!”. Isten ma is keres bennünket, Jézusban állandóan közeledik felénk.

Minden emberi élet alapvető kérdése: „Miért vagyok a világon?” A válasz erre a kérdésre azonban nem belülről jön, hanem kívülről, vagyis nem arról van szó, hogy én mit akarok az életemmel, hanem arról, hogy mit akar Isten tőlem. Miért teremtett Isten?

Az evangéliumi jelenetet úgy tehetjük magunkévá, ha beleéljük magunkat az eseményekbe, ha “belépünk” a képbe. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Keresztelő Szent János és Jézus jön velünk szembe. Kit látunk benne? Tanítót, Mestert, aki megmutatja, hogyan kell élnünk? Vagy látjuk-e benne a Megváltót, aki helyreállítja megrongált kapcsolatunkat az Istennel? Tudunk-e barátot látni benne, aki arra hív bennünket, hogy bízzuk rá életünket az Atyára, aki gondviselő szeretettel őrködik fölöttünk? Látjuk-e benne az utat, amikor úgy érezzük, hogy jövőre vonatkozó terveink meghiúsultak és nem tudjuk, merre vezet tovább utunk?

A mai evangélium felhívja a figyelmünket arra, hogy Jézus közeledik felénk, és arra buzdít bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket és figyeljünk rá. Ebben az evangéliumi jelenetben Jézus még nem mond semmit, de az évközi vasárnapok további olvasmányaiban Jézus majd szól hozzánk. Hallgassuk, mit mond, mert tanítása során biztosan megtaláljuk majd a választ arra a kérdésre is, miért vagyunk tulajdonképpen a világon, mi az életünk értelme és célja.

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése ünnepén

Az első olvasmány Izajás próféta könyvéből van: az Úr szolgájáról énekel, akiben könnyen Jézusra ismerünk, annál is inkább, mert maga Jézus hivatkozott erre a szövegre, amikor messiási küldetését jellemezte: „szelíd, jóságos küldöttként érkezik, aki a megtört nádszálat nem töri össze.” Ebben viszont mindannyian könnyedén magunkra ismerünk, hiszen oly gyakran érezzük magunkat megtört nádszálnak.

A második olvasmány az Apostolok cselekedeteiből van. Szent Péter beszédét olvassuk. Az Apostol kifejti, hogy Jézus, ahol csak, mindenütt jót tett. Ez érvényes napjainkban is: ahová beengedik Jézust, ott ő csak jót cselekszik.

Szent Máté evangéliuma elmondja Jézus megkeresztelésének történetét. Ez az esemény sokrétű üzenetet közvetít felénk. Az evangéliumok nem csak szavakkal szólnak hozzánk, hanem eseményekkel, jelképes cselekedetekkel, sőt magatartásokkal is. Ez utóbbival találkozunk a mai evangéliumban is. Jézus megkeresztelkedése három elfelejtett erényre hívja fel figyelmünket: engedékenység, alázatosság, szolidaritás. Az elsőt tükrözi János magatartása, a másik kettőt Jézusé.

Az első elfelejtett erény, amelyet ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az engedékenység. Jézus odament Jánoshoz, hogy a többiekkel együtt megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett visszatartani őt. János szabadkozik: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, s te jössz hozzám?” Azt gondolhatnánk, hogy János kitart majd szabadkozásában, de viszonylag hamar enged Jézus kérésének. Mi valószínűleg nem így jártunk volna el, hiszen a legtöbb ember tudatában az engedékenység majdnem azonos a gyöngeséggel. Néha azt is lehet hallani, hogy az engedékenység arra vall, hogy valakinek nincsenek szilárd elvei, amelyek mellett hajlandó kitartani egészen a végsőkig. Ám ez nem így van. Az engedékenység a nagy jellemek erénye, az emberek közötti béke egyik feltétele. Az engedékenység a mindennapi együttélés fontos erénye és gyakorlására adódik bőven lehetőség, pl. a családban, ahol mindenkinek időnként engedni kell a maga követelményeiből, jogos elvárásaiból.

A második elfelejtett erény, amit ebben az evangéliumi szakaszban megfigyelhetünk az alázatosság. János még mindig nem nyugszik bele a szerepek cseréjébe és figyelmezteti Jézust, hogy a dolgoknak fordítva kellene történnie: nem neki kellene megkeresztelnie Jézust, hanem Jézusnak őt. Jézus felelete mentes minden drámaiságtól: „Hagyjuk most ezt! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Ez az alázatosság hangja, amely arra utal, hogy az ember nem saját magára gondol, hanem a küldetésre, amelyet el kell végeznie, tehát másokra, akikhez küldetése szól. Az alázatosság nem csak, hogy elfelejtett, hanem gyakran lenézett erény. Az alázatos embert kicsit együgyűnek tartjuk. Ennek ellenére az alázatos ember nem esetlen. A bibliai szóhasználatban alázatos az az ember, aki megszabadult az önmagára vonatkozó illúzióktól, túlzott érzékenységtől. Az alázatos ember másokra és küldetésére irányítja tekintetét, nem pedig saját magára.

A harmadik elfelejtett erény, amelyre ez az evangéliumi szakasz felhívja a figyelmünket a szolidaritás. Jézus beállt a sorba a többiek közé, a bűnösök és a vámosok közé. Talán meglep bennünket, hogy Jézus ennyire azonosította magát ezekkel az emberekkel. Ma olyan világban élünk, amelyben mindenki az előnyöket keresi. Az emberek büszkék arra, ha van jó összeköttetésük, ha soron kívül bejuthatnak valahová, és kissé furcsának tartanánk azt a valakit, aki nem akarna élni összeköttetéseivel. Képzeljük csak el, ha valaki bemenne egy hivatalba, és ezt mondaná: „Nekem kiutaltak egy lakást, mivel már évek óta barakkban élek. De elhatároztam, hogy várok még, adják oda valaki másnak, akinek nagyobb szüksége van rá.” Pontosan erre tanít bennünket a mai evangélium. Jézus sorba állt és várta, hogy János megkeresztelje. Szolidaritást vállalt a többiekkel.

A szentek és lelki nagyok ezt megértették. Albert Schweitzer elment az afrikai őserdőbe és ott élt tovább a szegény őslakókkal. Boldog Damiaan de Vestuer atya elment a leprások közé és maga is leprásként halt meg Molokai szigetén. Charles de Foucauld elment a tuaregek közé és maga is nomádként élt. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy bárhová is elmenjünk: lehetőségünk a szolidaritás erényének gyakorlására van otthon is.

Kérjük a mai nap kegyelmeként, hogy megértsük ezeknek az elfelejtett erényeknek fontosságát a mindennapi életben. Ha a béke emberei akarunk lenni környezetünkben, akkor azt csak ilyen evangéliumi erényekkel lehet elérni. Jézus nem önmagáért keresztelkedett meg, hanem miérettünk és ezzel velünk is szolidaritást vállalt. Köszönjük meg neki, hogy már ott a Jordán vizében ránk is gondolt.

Gondolatok Újév Száz Mária Isten Anyja ünnepén

Újév napja a polgári év kezdete, a béke világnapja, ugyanakkor Jézus születésének nyolcad napja, Szűz Mária istenanyaságának főünnepe. Az ünnep evangéliumában a betlehemi pásztorok hódolatáról és Jézus névadásáról olvasunk.

A történetet először is átjárja a beteljesedés tapasztalata. Az elbeszélésből első hallásra semmi újat nem tudunk meg, inkább csak megállapítják benne, hogy minden úgy történt, ahogy előre megmondatott. A pásztorok megtalálják a gyermeket, ahogy az angyal mondta nekik, s ő később azt a nevet kapja, amit az angyal előre mondott Máriának. Ahol sorra beteljesedik, azaz más értelemben be is fejeződik minden, magától születik a kérdés: mi történik ezután? Vajon most mi következik?

A jelenet kissé olyan, mint később egy-egy csoda elbeszélése az evangéliumban. Az emberek odasereglenek Jézus köré, látják a jelet, végül dicsőítik Istent az ő hatalmáért és hűségéért. A pásztorok is eljönnek, majd ismét hazatérnek, vagyis visszatérnek mindennapi foglalatosságaikhoz, de most már magukkal viszik a csodajel emlékét, és dicsőítik Istent. Lelkes tanúságtételük, ahogy mindenkinek beszélnek a gyermekről és az angyal üzenetéről, majd meg hazatérésük és reménykedő életük, példa a keresztény közösség számára. Húsvét és Pünkösd után az apostolok és tanítványok élete is abban áll majd, hogy otthonaikban és missziós útjaikon felfedezik az Úr ígéreteinek igazságát. Várják a Szentlélek eljövetelét, Máriával együtt, azután elindulnak a világba, beszélni mindenkinek arról, amit láttak és hallottak.

A pásztorok sietős-lelkes látogatásával és tanúságtételével szemben áll Mária csendes jelenléte. Ő nem csodálkozik a pásztorok elbeszélésén, nem tőlük értesül a gyermek küldetéséről és méltóságáról. Lukács szavai szerint Mária nem a pásztorok elbeszélését őrzi meg szívében, hanem „ezeket a dolgokat”, vagyis mindazt, aminek részese lett, amit az angyal neki már külön is hírül adott, ami a születésben-szülésben teljessé lett, s ami most jó hírként útra kel. A pásztorok cselekszenek, lelkesen szólnak, Mária pedig hallgat, szívének bölcsőjében is ringatja gyermekét.

A Jézus körülmetéléséről és névadásáról szóló befejező mondat már átvezet az evangélium következő jeleneteihez: Jézust a szülei bemutatják a jeruzsálemi templomban, illetve 12 éves korában felzarándokolnak vele ugyanide (vö. Lk 2,22-52). Lukács hangsúlyozni akarja, hogy Jézus és szülei megtartották az ószövetségi előírásokat, az új a régiből nőtt ki, mint friss olajág az ősi törzsökön. Jézus neve azt jelenti: Jahve, Isten megszabadít. Eddig is Isten volt a szabadító – de mostantól Jézusban mutatja meg, hogyan.

Szeretnénk az újévet mi is Jézus nevében kezdeni. Búcsúzunk a múlt idő sikereitől és kudarcaitól – koloncainktól szabadítson meg az Úr, de engedje azt is, hogy az idő nemesítsen, nyerjen értelmet minden tapasztalat. „A Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl, és járj!” – mondja Péter a templom Ékes-kapujánál fekvő sántának (vö. ApCsel 3,1-10). Aztán roskadj térdre! – tennénk hozzá, ahogy Pál énekli: „Jézus Krisztus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban…” (vö. Fil 2,6-11).

Kelj föl, mint a pásztorok, tedd a jót, és engedd, hogy a tett is tápláljon téged! De térj be a szíved szentélyébe is, imádkozz és szemlélődj, mint Mária! Bizony, Isten terve élet, és nem halál (vö. Ez 33,11). Béke, és nem háború (vö. Zsolt 46,9). Istenre rátalálni, csodát látni – ez kiengesztel önmagunkkal, és bátorít, hogy szelíden és tisztán tekinthessünk egymásra is.

Gondolatok Karácsony ünnepén

Jézus földi életében nem tartott születésnapot. Akkor még nem vezettek anyakönyveket. Nemigen tartották számon, hogy ki mikor született. A keresztény ünnepek évszázados lassúsággal születtek egymás után. Az első ünnep a húsvét volt, a Krisztus feltámadásának ünnepe. Kr.u. 100 körül, Antiochiai Ignác (117-ben halt meg) azokat nevezi kereszténynek, akik “már nem a szombatot tartják meg, hanem az Úr napja szerint élnek”. Azaz, Kr.u. 100 körül kereszténynek lenni azt jelentette, hogy a húsvéti hit, a feltámadásba vetett hit irányította gondolkodásukat. Ezért a szombat helyett már 100 körül Kr. Feltámadásának napja, a vasárnap kerül a zsidó szombat helyére.

Annyi bizonyos, hogy karácsony ünnepe a kereszténységben csak a 4. században öltött határozott formát. Ekkor már kiszorítja a december 25-én tartott római ünnepet, mely a legyőzhetetlen napisten ünnepe volt. A karácsony mai hangulata, mely az ünnepek között első helyre emelte a karácsonyt, csak a középkorban alakult ki. Assisi Szent Ferenc lelkében született meg először az a karácsonyi hangulat, mely aztán meghódította a keresztény világot. Assisi Szent Ferenc első életrajzírója, Celanói Tamás írja: “Az összes ünnepek közül a karácsonyt ünnepelte meg a legszárnyalóbb örömmel.” Ferenc elzarándokolt a Szentföldre, és a Santa Maria Maggiore-templomban lévő jászolhoz. Ezeken a helyeken szerzett élményei késztették arra, hogy minél mélyebben át tudja élni Isten Fia megtestesülésének titkát. Ezért megrendezte Greccióban az élő “Betlehemet”: Jászolt készített, mellé bevitte az állatokat, melyeket istállóban tartottak abban az időben. Ezzel új dimenziót nyitott a keresztény vallásban. A feltámadás ünnepe Isten hatalmára irányította a figyelmet, most a karácsony Isten alázatára, jóságára, emberi iránti szeretetére terelte a figyelmet. Assisi Ferenc grecciói karácsonyát 1223-ban rendezte meg. Tizenkét évszázad nagyon hosszú idő. Ennyi idő alatt feledésbe merült az a kép Istenről, melyet a Názáreti Jézus festett az emberek lelkébe: Atya az Isten, aki úgy fogadja tékozló gyermekét is keblére, ahogy ezt ő a tékozló fiúról szóló példázatában megfestette. A mezopotámiai istenek páncélban és fegyveresen jelennek meg az emberek lelki világában. A görögök és rómaiak istenei emberi tulajdonságokkal, bűnökkel terheltek az emberek lelki világában. A zsidók istene kegyetlen, megtorolja a bűnt “heted íziglen”. Jézus istene irgalmas, szerető szívű atya. Assisi Ferenc a gyermek Jézusra tekint lelki szemeivel, a csecsemőre, aki kiszolgáltatott, védtelen lényével mégis azt hirdeti, hogy “Velünk az Isten”. Gyermeket lát, akiben nincs semmi rendkívüli, és értelme teljes fényével, szíve egész mélységével felfogja: Velünk az Isten. Jézus korában éltek nagyon vallásos emberek, akiket farizeusok néven ismertek; voltak akkor is megvetett emberek, mint pl. a vámszedők. Mindkettő szól Istenhez, mindkettő igazat mond. Az egyik felsorolja érdemeit, a másik őszintén bevallja hitványságát, és fejét sem meri felemelni, csak irgalomért esdekel. Ez utóbbi “megigazul”, ez Isten kedvére való ember. Ez is új kép Istenről. A szamaritánusok is megvetett emberek voltak a zsidók szemében. Tisztátalannak, elfajzottnak tekintették őket a zsidók, emberszámba sem vették őket. Egy ilyen embert, azért, mert segített egy bajbajutott embertársán, elébe helyez Isten előtt a zsidó papnak, a zsidó levitának. Ez is új istenkép. Merőben új kép Istenről. Így találkozik Krisztusban, személyében és szemléletében, szellemében ég és föld, Isten és Ember. Találkozik ég és föld. Így kerülnek kapcsolatba egyszerű pásztoremberek és mennyei angyalok. Találkozik ég és föld. Az angyalok nem a császárnak, nem a királyoknak, nem a főpapoknak, nem az előkelőségeknek, hatalmasságoknak és kiválóságoknak jelennek meg, hanem egyszerű embereknek, akiknek nincs rangjuk, nincs hatalmuk, nincs semmi kiválóságuk. Csak emberek. De Emberek.

Hogyan kerülnek a képbe az állatok, a szamár és az ökör? És van-e ennek jelentősége?

Ez is Assisi Ferenc műve. Ferenc rendelte a grecciói istállóba ezeket az állatokat. Ezt üzente Viletta János nemes úrnak: “Szeretném a Gyermek emlékét az esemény teljes valóságához hűen felidézni és megjeleníteni, hogyan is született Betlehemben, mi mindent kellett kisgyermekként elviselnie. Szeretném testi szemeimmel látni, milyen lehetett jászolban feküdni, a szénán aludni, egy ökör meg egy szamár között.” Az evangéliumok nem említik, hogy ezek az állatok jelen lettek volna, amikor a kisded Jézust egy jászolba fektették, mert nem kaptak szállást, csak istállóban.

Ismerte-e Ferenc Izajás könyvének elején az ökörről és szamárról szóló mondatot, nem tudjuk. Lehet, hogy egyszerűen csak a jászolhoz tartozónak tartotta e két állatot. Izajás mondata így szól: “Az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.”

Kik nem ismerik fel ma azt az Istent, akinek képét Jézus Krisztus festette meg? Kik oktalanabbak az oktalan állatoknál az emberek között?

“Ezen az éjszakán (karácsony ünnepén) az ökör meg a szamár arca kérdőn néz ránk: te felismered Istent a gyermekben, a megvetettben, szerencsétlenben? Ha ezeket a meghitt szereplőket a jászolhoz állítjuk, Istentől azt kell kérnünk, hogy szívünkbe azt az egyszerűséget oltsa, mely a Gyermekben, az Emberben felfedezi az Urat – úgy mint Ferenc egykor Greccióban. Akkor velünk is az történhetne, amit Celanói Tamás a grecciói éjféli misén résztvevőkről mond el: “Mindenki örömteli szívvel tért haza!”
+++

Nyírő József, Az én népem c. regényéből:

A református lelkész Alózi bácsival a havason élő pásztorral beszélget, aki leereszkedett hegyről, hogy gyertyát vegyen karácsonyra.

Osztán mit csinál a szentestén egyedül?- kíváncsiskodott a pap
„Az idén éjféli misét is csenálunk a favágó emberekkel…
Mit csinálnak? – lepődött meg a pap.
Éjféli misét!
Hát azt hogy katolikus pap nélkül?
Nekünk nem kell ahhoz pap… Van odakünn a Borvíz ódalában egy nagy barlang. Ebbe a barlangba jászojt csináltunk s megjádzuk a Jézus születésit éppenúgy, ahogy meg vagyon írva a szent könyvekben…
A pap bámul.
Aztán, hogy jácodják meg a Jézus születésit?
Az öreg restelkedett az együgyűsége miatt, de azért elmondotta.
Azt úgy, hogy Ülkei Rózsinak az idén fia született. Ez jó lesz Jézuskának. Az anya már megvan… Az öreg Üdő Márton bácsi lesz Szent József… A jászoj mellé felhajtunk nehány ökröt, félcsorda juhot, hogy Jézusra lehöljenek, ahogy az ének mondja: „Ökör, szamár reája lehölvén” … Hát így valahogy! … Erről semmiféleképpen nem maradhatok el! Ne es tartóztasson a tiszteletes úr.