Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Szent Család vasárnap

Szentcsalád ünnepének első olvasmánya Sámuel első könyvéből vett szakasz, amelyben megtudjuk Sámuel születésének történetét, majd pedig szüleinek nagylelkű cselekedetét, hogy gyermeküket egészen Istennek ajánlják. Szép példája ez a szülői nagylelkűségnek.

A második olvasmányban Szent János arról biztosít bennünket, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Isten előtt mindannyian egyformák vagyunk: a szülők is csak gyermekek, Isten gyermekei.

Az Evangéliumban egy aggódó családdal találkozunk: Józseffel, Máriával és a tizenkét éves Jézussal, aki szülei tudta nélkül ottmaradt a Templomban. A főszereplő természetesen itt is Jézus. Az Evangélista itt szólaltatja meg először Jézust. Szent Lukács egész Evangéliumának alaptémája Jézus személyazonossága, ki volta. Eddig mindig mások mondtak el valamit Jézusról: születésekor az angyalok meghirdették, hogy Ő a megígért Messiás, a pásztorok felismerték ezt és elmesélték másoknak is, hogy kivel találkoztak ott a betlehemi istállóban.

Az idős Anna és Simeon felismerték a Kisdedben a megígért Üdvözítőt és mindenkinek ujjongva beszéltek a Gyermekről. Jézus különleges ki voltáról vallott Heródes is, aki halálra kereste Őt, majd a napkeleti bölcsek, akik leborultak előtte, mint a világmindenség Királya előtt. Mindezek a vallomások előkészületek voltak ahhoz, hogy Jézus maga mondja meg, hogy ki Ő.

Ez történik ebben az evangéliumi jelenetben. Jézus azonban nem csak szavakkal monda el, hogy ki Ő, hanem jelképes tettekkel is. Három igazságot tudunk meg ebből az evangéliumi jelenetből.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus nem ott van, ahol mások feltételezik, hogy lennie kellene, hanem máshol, ahol senki sem keresi. Szülei a rokonok és az ismerősök között keresték a Gyermeket, de Jézus nem ott volt, hanem a Templomban találtak rá, ahol tanítók és papok között ült és beszélgetett velük, ahol népének tanítóit tanította és azok csodálkoztak okosságán és feleletein. Ezzel Jézus feltárta személyiségének egyik jellegzetes vonását, amit annyian csodálnak majd későbbi beszédei és tevékenysége során: nem mindennapi tudását. Csodálkozva kérdezgetik majd minduntalan hallgatói: “Honnan van ennek a bölcsessége?”

Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy különleges és egyedülálló viszony fűzi Őt mennyei Atyjához. Ez kitűnik szüleinek adott válaszából, ami tulajdonképpen viszont kérdés: “Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” Jézus tudatában volt annak, hogy küldetése van és Ő vállalta ezt a küldetést annak minden súlyos következményével. Későbbi élete során többször is utal majd arra, hogy tudja, milyen sors vár rá, hogy szenvednie kell, hogy ki kell innia a kelyhet, hogy halálra adják majd az emberek.

Harmadszor megtudjuk azt, hogy szülei nem értették, mit akart nekik Jézus mondani. Nem tudták megérteni, hogy Jézus nem csak az ő gyermekük, hanem csak nekik ajándékozott gyermek, akiért felelősek, de akinek nem határozhatják meg az életét.
Ha most mi is csatlakozunk a Szentcsaládhoz, ha odaállunk József és Mária mellé és a tizenkét éves Jézusra emeljük tekintetünket, akkor mi is három dolgot tanulhatunk meg ebből az Evangéliumból.

Először megtanuljuk azt, hogy Jézus ma is rendhagyó tudással és intelligenciával rendelkezik: ismeri a világ helyzetét, ismer bennünket, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk. De megtudjuk azt is, hogy gyakran Jézus nem ott van, ahol mi keressük, hanem egészen más helyen tartózkodik. De egy helyen mindig rábukkanhatunk: a szívünk Templomában, ahol ott pislákol hitünk örökmécsese.

Másodszor megtanuljuk azt, hogy Jézus az Isten Fia, aki az Atya szeretetét közvetíti felénk. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat erre a Szeretetre, mert Isten jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat.

Harmadszor megtanuljuk azt, hogy a gyermek sohasem szülei tulajdona, hanem minden gyermek Isten gyermeke, akit Ő bízott rá a földi szülőkre. Nagy a szülők felelőssége, de a gyermek fölötti joguk nem határtalan. Minden gyermeknek megvan a saját életútja és a szülőknek tiszteletben kell tartaniuk gyermekeik döntését akkor is, ha talán nem egészen értik, miért döntöttek ily módon. Ilyenkor imádkozni kell a gyermekért, vagy már fiatalért, hogy a szerető Isten vezérelje tovább az életben. Valaki találóan mondta, hogy amíg a gyermek kicsi, addig a szülők beszéljenek neki sokat Istenről, de ahogy növekszik, úgy beszéljenek egyre többet Istennek gyermekükről! Hisszük, hogy Szent József és Szűz Mária is ezt tették, amikor újra megtalálták és magukkal vitték elveszettnek hitt Gyermeküket: imába foglalták mindazon kérdésüket, amelyekre még nem látták a világos választ.
A legszívesebben így összegeznénk a Szentcsalád üzenetét: József és Mária megvallották Istenbe vetett kikezdhetetlen hitüket, a Szentlélek iránti rendületlen bizalmukat és az Isteni Gyermek iránti feltétel nélküli szeretetüket. Ez a mi hitvallásunknak is a lényege.

Gondolatok Advent 4. vasárnap

Az első olvasmány Mikeás próféta könyvéből vett jól ismert diadalének, amellyel a próféta meghirdeti a jövendő Szabadító születését. Az Úr közel van, a mi szívünket is a megváltás öröme tölti be. A második olvasmányban a Zsidóknak írt levél lelki szemünk elé tárja a Megváltó szeretetét, aki az Atya iránti engedelmességből vállalta magára a mi sorsunkat. Ennek a szeretetnek a bűvkörében élünk mi is, mai is, mindenkor és mindig.  Az Evangéliumban Szent Lukács részletesen elmondja Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását. Ha megfontoljuk mekkora utat tett meg Mária, akkor felfigyelhetünk három mozzanatra.  Először, megtudjuk azt, hogy Mária azonnal, sietve útnak indult. Nem sokat gondolkodott, nem vesztegette az időt, hogy mindent aprólékosan előkészítsen az útra, vagy hogy előbb befejezze otthoni teendőit. Mária azonnal indult, sietve útra kelt. Ez a Szentlélek működésének jellegzetes ismertetőjegye: az embert azonnali indulásra készteti, mert ha a dolgokat elhalasztjuk, akkor gyengül a készség, és esetleg sohasem valósítjuk meg az ihletet. A sietésnek két arculata van: a rohanás és a készség a cselekedetre. A sietés negatív arculata a rohanás. Néha az a benyomásunk, hogy a mai ember, köztük mi is, állandóan rohanunk. A forgalmi eszközök egyre gyorsabban közlekednek: vannak már szuperszonikus repülőgépek, az autók könnyedén meghaladják a 200 km óránkénti sebességet, egyre több országban közlekednek vonatok, amelyek szakaszonként elérik az 500 km óránkénti sebességet. De a rohanás rányomta bélyegét a kommunikációra is. Valamikor kézzel írtuk a leveleket, postán küldtük tovább és hetekig vártuk a választ. Aztán megjelent a telefon, ma viszont e-mailt küldünk, vagy még egyszerűbben, csonka üzeneteket a mobil-telefonon. Ez a sietés azonban nem mindig pozitív jelenség. Nem gondoljuk meg a mondani valókat, elhamarkodottan reagálunk, minek következtében a sietés meggondolatlansággá, kapkodássá válik, az autópályákon pedig tragédiához vezethet. A sietésnek van pozitív arculata is: készség a cselekedetre. Jézus mondta saját magáról, hogy addig kell cselekednie, amíg nappal van. A sietés, a készség itt azt jelenti, hogy tudatában vagyunk a jelen pillanat kegyelmének. Kérjük Máriát, hogy tanítson meg bennünket a készséges és azonnali cselekvésre. Másodszor, megtudjuk azt, hogy Mária a hegyekbe indult. Ez azt jelenti, hogy nehéz útra vállalkozott. Tudatában volt a nehézségeknek és a veszélyeknek, de mégis nekiindult a fáradságos útnak. A fáradságnak két arculata van: a törtetés és a kitartó munka. Van, aki azért fáradozik, hogy minél több pénzre tegyen szert, van, aki azért, hogy nyerjen a választásokon, Ez nem fáradság, hanem törtetés. De a fáradságnak van pozitív arculata is: a kitartó munka. Csodáljuk a sportolókat, akik órákon keresztül edzenek, csakhogy csúcseredményt érjenek el. Szent Pál is a sportolókra hivatkozott, amikor arra biztatta híveit, hogy törekedjenek az életszentségre. Nincs semmi nagy az életben, amit el lehetne érni fáradságos és kitartó munka nélkül. Ez érvényes a lelki életre is. Az erények nem velünk született adottságok, hanem be kell azokat gyakorolni. Kérjük Máriát, hogy tanítson meg bennünket, hogy ne féljünk a kitartó munkától, a fáradtságtól és az áldozatoktól. Harmadszor, megtudjuk azt, hogy Mária három hónapig maradt Erzsébetnél. Várt mindaddig, amíg meg nem született a gyermek, mindaddig, amíg el nem végezte azt, amiért odament. A várakozásnak két arculata van: a türelmetlenség és a virrasztás. Valahogy az a benyomásunk, a mai ember nem tud várni, különösen a gyerekek nem: ha valamit megkívánnak, azt azonnal akarják. Valamikor várniuk kellett az óhajtott játékra Karácsonyig, ma a szülők, vagy valamelyik nagynéni, azonnal megveszi nekik. Sok mindennel vagyunk úgy, hogy megvesszük, nem azért mert szükségünk lenne rá, hanem mert meg tudjuk venni. Ennek az azonnali akarásnak egyik formája a könnyű meggazdagodás illúziója: sok pénzt nyerni a szerencsejátékokon és hirtelen milliomossá válni. A várakozásnak van pozitív, bibliai formája is: a virrasztás. Jézus mondta tanítványainak, hogy virrasszanak. Ádvent a várakozás ideje; az elmélkedés várakozás a Szentlélek ihletére; egész életünk várakozás az Úr második eljövetelére. Isten érkezését nem lehet kicsikarni. Ez a várakozás a mindennapi életben azonos a kitartással. Nem passzív várakozás, hanem aktív odafigyelés. Szívvel és lélekkel a munkánknál kell lennünk. Kérjük a Szűzanyát, hogy tanítson meg bennünket a várakozás művészetére. 

Gondolatok Advent 3. vasárnap

Ádvent harmadik vasárnapjának első olvasmánya Szofoniás próféta öröméneke, amellyel bátorítja Izrael fiait, hogy ne féljenek, mert közel az Úr. Minket is gyakran gyötörnek félelmek, ezért jó hallani ezt a buzdító olvasmányt, amely képes megnyugtatni a mi zaklatott lelkünket is.

A második olvasmányban Szent Pál jól ismert buzdítását olvassuk, amelyet a filippieknek írt, de nekünk is szánt, hogy örüljenek és ezáltal jóságos emberszeretetüket ismerje meg mindenki. A boldog ember másoknak is boldogságot kíván, vagy megfordítva, csak úgy tudunk boldogok lenni, ha másokat igyekszünk boldogítani.

Az Evangéliumban Keresztelő Szent János erőteljes beszédét halljuk Szent Lukács tolmácsolásában. János nem bánt kesztyűs kézzel hallgatóságával. Mindenkinek megmondta mi az, ami akadályozza őt abban, hogy befogadja az üdvösséget. Felfigyelhetünk arra, hogy három kategóriába tartoztak ezek az akadályok: a gazdagság („akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs”); a kapzsiság (a vámosoknak azt mondta, hogy ne szedjenek be többet, mint amennyi meg van szabva); és a zsarnokoskodás (a katonáknak azt mondta, hogy ne zsaroljanak és ne bántsanak senkit). Vajmi kevés változott azóta az ember természetében: ma is ez a három bűn rontja emberközti viszonyainkat.

Keresztelő Szent János azonban nem csak feddő szavakat intézett hallgatóihoz, hanem Istenhez hívó buzdítást is. Két nagy felhívást intézett mindenkihez: hogy éljenek Istennek tetsző életet és hogy higgyenek Jézusban.

Az Istennek tetsző életre való felszólítás Keresztelő Szent János kedvenc témája volt, nemcsak első fellépésénél, hanem később a Heródessel való vitájában is. Ebben az evangéliumi jelenetben János hithirdetése kérdések és válaszok formájában történik. Az emberek megrendülten kérdezik Jánostól, mitévők legyenek? János nyugodtan és megnyugtatóan magyarázza mindenkinek, milyen irányban haladjanak tovább. Fontos mozzanat ez a megtérés útján. Amikor Isten szava megrendít bennünket, szükségszerűen megfogalmazódik bennünk a „Mit tegyek?” kérdés. Nem elég megrendülni, lépni kell; nem elég ellágyulni, cselekedni kell.

A Jézusba való hit Keresztelő Szent János küldetésének lényege volt. Elfogadni az Evangéliumot nem jelenti csak azt, hogy ezentúl jó emberek akarunk lenni. Az Evangélium elfogadása személyes hitre késztet bennünket, ami pedig Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Ekkor viszont Jézus hív és küld bennünket, úgy, mint annak idején a Saulból megtért Pált indította apostoli útjára. Sok mai kereszténynél mintha nagyobb hangsúlyt kapna a személyes hit, mint az erkölcsi magatartás. Keresztelő Szent Jánosnál a sorrend fordítva volt: előbb kellett megváltoztatni az erkölcsi magatartást, hogy azután visszhangra találjon a szívünkben a hit hívása.

Van a vasárnapi Evangéliumban egy érdekes ellentmondás. Az egész jelenetből világos, hogy Keresztelő Szent János örömet akart sugározni az emberek felé a közeli megváltás miatt. Ezt hirdette szóval, de ezt hirdette jelképes tettekkel is, pl. amikor vízzel keresztelt a bűnbánat jeleként. Ennek ellenére szavai a farizeusok lelkében nem örömöt, hanem nyugtalanságot idéztek elő. Fontoljuk meg, hogy mi történik a mi lelkünkben a mostani evangéliumi igék hallatán: örülünk Jánossal, mivel közel van az Úr, vagy nyugtalanság lepi meg lelkünket, mint a farizeusokét, mert akaratlanul is arra gondolunk, hogy sok mindent el kellene hagynunk, másként kellene tovább élnünk és viselkednünk, ha Jézus tanítványai akarunk lenni? Ne ijedjünk meg akkor sem, ha nyugtalanságot tapasztalunk, mert ez azt jelenti, hogy mi már sohasem élhetünk úgy, mintha nem találkoztunk volna Jézussal. A keresztségben Jézus mindörökre magába ojtott bennünket, Övéi vagyunk és ezért nyugtalan a szívünk, ha eltávolodunk Tőle. Keresztelő Szent János hozzánk is szól és hív bennünket, hogy térjünk vissza keresztény mivoltunk gyökereihez, Keresztségünk kegyelméhez, hogy térjünk vissza az Úr Jézushoz, aki azért jött, hogy az Atyához vezessen bennünket.

Gondolatok Advent 2. vasárnap

Ádvent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.

A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az Apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.

Az Evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai. Ez az Evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket. Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk, és amikor Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével. Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bizalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy Szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató. Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az Evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nem csak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai Evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.

Gondolatok Advent 1. vasárnap

Ádvent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.
  A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.
  Az Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.

Ádvent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be. Az ádventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.

Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.

Ádventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Ádvent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?

Ádventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás Ádvent és Karácsony között. Ádvent, biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.

Ádvent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk. 

Az oldalt jelenleg látogatja: 1      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 1344327
mind – siem 2011