Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Húsvét 5. vasárnap

Húsvét utáni ötödik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amelyből megtudjuk az első hét diakónus meghívását azt, hogy milyen erővel terjedt a hit. A második olvasmányban Szent Péter kifejti, hogy minden hívő részesedik Krisztus szent papságában, vagyis mindannyian diakónusok és hithirdetők vagyunk. A diakónus szolgálata a szeretet, a papé a hithirdetés. Ma is érvényes, hogy Isten országa olyan erővel terjed, amilyen önzetlen a szeretetünk és amilyen mély a hitünk. Az evangélium viszont arról biztosít bennünket, hogy a hit terjesztése nem csak a mi művünk, hanem bennünk és általunk mindig ott működik Krisztus kegyelme. Az evangéliumban hallott meghitt beszélgetés Jézus és tanítványai között a búcsú elővételezésének hangulatában történik. A tanítványok már valószínűleg sejtik a küszöbön álló tragédiát, Jézus halálát, ezért szívüket megülte a szorongás. Jézus vigasztaló szavakat mond nekik: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Egyben olyan kérdésekre ad nekik választ, amelyeket ők még megfogalmazni sem tudtak vagy mertek. Olyan világosságot ad nekik, amelynek fényében képesek lesznek túlélni az elszakadás drámáját egészen a viszontlátásig. A tanítványok megértik, hogy Jézusban azzal találkoztak, aki megadja életük értelmét. Jézus ma ugyanezeket a szavakat intézi hozzánk: „Ne legyen nyugtalan a szívetek!” Simuljunk oda csendesen a tanítványok mellé és hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megérintsenek. Jézus nemcsak biztató szavakat mondott tanítványainak, hanem eligazítást is nyújtott nekik: „Én vagyok az út, igazság és az élet”. Ebben a három szóban Jézus kimondta az emberiség történelmének legmerészebb újdonságát. Ember így még nem nyilatkozott magáról. Jézus ugyanis nem azt mondta, hogy tudja az utat, hogy ismeri az igazságot, hogy életet ígér, hanem saját magát nevezte útnak, igazságnak és életnek. Voltak próféták, akik bátran odaálltak az emberek elé és biztatták őket, hogy kövessék őket, mert tudják, merre kell menni. Így vezette ki Mózes népét az egyiptomi rabszolgaságból, de Mózes nem vallotta magát útnak. Voltak nagy gondolkodók és tudósok, akik bátran kiálltak egy igazság mellett, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az igazság. Voltak nagy lelki mesterek, akik vallották, hogy megtalálták az életet, de senki sem merte azt vallani magáról, hogy ő az élet. Jézus Krisztus ezt merte mondani és ezzel a hármas kijelentéssel választ adott három legalapvetőbb emberi kérdésünkre. Az első alapvető emberi igény a tökéletesség, a teljesség utáni vágy. Érezzük, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy „kevesek vagyunk itt magunknak”, ahogyan azt a költő szépen megfogalmazta, hogy többre születtünk, mint amennyire képesek vagyunk. Hogyan, merre induljunk, hogy megtaláljuk életünk teljességét, boldogságát? Mert ha erre a kérdésre nem találunk választ, akkor életünk az unalom és kiábrándulás zsákutcájába fut. Jézus az élet célját és értelmét kereső ember kérdésére adott választ, amikor saját magát állította elénk útként. Ha őt követjük, ha vele járjuk az élet útjait, akkor nem tévedhetünk el, akkor életünk nem lehet üres járat.
A második alapvető emberi igény az értelem utáni vágy. Mi az értelme az életnek, a halálnak, a szenvedésnek? Jézus ezekre az alapvető kérdésekre adott választ, amikor magát igazságnak nevezte. Jézus nem elméleti szinten adott választ ezekre a kérdésekre, hanem előttünk végigélte ezeket a valóságokat. Ha őt követjük, akkor még a legfájdalmasabb tapasztatok is értelmet nyernek. A harmadik alapvető emberi igény a halhatatlanság utáni vágy. A józan ész nem tud belenyugodni abba, hogy a halállal mindennek vége. Az emberek igyekeznek valamiképpen biztosítani életük folytatását: van aki az utódokban látja önmaga túlélését, van aki a reinkarnációban keresi az örök visszatérést, van aki műveiben szeretne tovább élni. Jézus a halhatatlanság utáni vágyra saját magát adta válaszul, amikor önmagát életnek nevezi. Aki benne hisz, annak örök élete van. Csakhogy pontosan ennél a pontnál jelentkezik egy újabb kérdés: „Mit jelent mindez a konkrét, mindennapi élet szempontjából? Mit jelent Jézussal élni? Erre a kérdésre Szent Péter adja meg a választ, amikor így buzdítja olvasóit: „Menjetek hozzá!” Szent Pál még merészebben fogalmazott, amikor ezt mondta: „Öltsétek magatokra Krisztust!” A keresztény lelki élet lényege a  Krisztus követés, amit korszerű nyelvre úgy fordítanánk, hogy magunkévá kell tennünk Krisztus mentalitását, ami azt jelenti, hogy a mindennapi életben igyekszünk úgy viselkedni, mint ahogy Krisztus viselkedett: úgy szeretni, mint Ő szeretett, úgy megbocsátani ellenségeinknek, mint Ő megbocsátott, úgy rábízni életünket az Atyára, amint azt ő tette halála pillanatában.

Gondolatok Húsvét 4. vasárnap

Jézus,a szívek pásztora Húsvét utáni negyedik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amelyben Szent Péter tanúságot tesz Jézus feltámadása mellett és felhívja hallgatóit, hogy fogadják be Jézust életükbe a keresztség révén. Jézus belépett a mi életünkbe is, amikor megkeresztelkedtünk. Ha nem is mindig szavakkal, de életünkkel kell erről tanúságot tennünk. A második olvasmányban szintén Szent Péter szól hozzánk és kifejti, hogy Jézus Krisztus a lelkünk pásztora, akire nyugodtan rábízhatjuk életünket. Ehhez csatolódik az evangélium, amelyben maga Jézus nevezi magát pásztornak. Jézus példabeszéde, amelyben saját magát a Jó Pásztorhoz hasonlítja, annyira ismerősnek tűnik, hogy már alig hat az újdonság erejével. Nem döbbent meg bennünket, nem rendülünk meg tőle. Jobbik esetben talán egy kis büszkeséget érzünk, mert azt véljük kiolvasni a példabeszédből, hogy Jézus elismert bennünket övéinek. Az emberek gyakran azonosítják magukat vezetőikkel. Ez nem újdonság, már Szent Pál idejében is voltak ilyen versengések: én Pálé vagyok, én Szilásé, én Kéfásé, én meg Krisztusé! Esetleg örülünk is egy kicsit, mert Jézus Jó Pásztornak mondta magát, aki gondját viseli övéinek. Mindig jó érzés, ha tudjuk, hogy valaki gondol ránk. Lehetséges azonban, hogy egy kicsit viszolygunk is, amikor ezt az evangéliumot halljuk: elmúltak a tömeghisztériás korszakok, amikor engedelmes nyájként mentek az emberek azok után a vezérek után, akik nagyobb karaj kenyeret, vagy több demokráciát ígértek nekik. Szerencsére Jézus nem igen ígérgetett ilyesmit. Ha meg akarjuk érteni a Jó Pásztor evangéliumának üzenetét keresztény életvitelünk szempontjából, akkor fel kell figyelnünk a példabeszéd mély logikájára. Jézus ugyanis fokozatosan bontja ki a Jó Pásztor eszményét. Az első fokozaton Jézus egyszerűen pásztornak nevezi magát, aki a juhok előtt megy és azok követik őt. Ily módon Jézus példaképül helyezi magát tanítványai elé. Aki őt követi, aki életét az ő életéhez alakítja, az nem tévedhet el. Már ettől az egy gondolattól is felmelegedhet a szívünk. De azért ne ringassuk magunkat hazug biztonságba. Jézust ugyanis lehet sokféleképpen és sokféle indíték alapján követni. Már akkor is voltak olyanok, akik önző haszonlesésből szegődtek nyomába, mert kenyeret meg halat adott nekik, ingyen. Követték őt kíváncsiskodók is, akik látványosságra vadásztak és Jézus körül mindig történt valami rendkívüli, betegek gyógyultak meg, sánták kezdtek el táncolni, vakok ugrándoztak tágra nyílt szemmel. Természetesen voltak sokan olyanok is, akik őszinte hittel csatlakoztak hozzá, mert tudták, hogy nála találják meg az igazi utat. Rábízták életüket, úgyhogy Jézus vált életük pásztorává. Jézust ma is lehet sokféleképpen követni. Mi miért követjük őt tulajdonképpen? Tényleg őszinte meggyőződésből, hogy nélküle eltévednénk, vagy titokban sok minden mást is remélünk tőle? Ha  pl. arra panaszkodunk, hogy nem hallgatja meg imáinkat úgy, ahogyan azt mi szeretnénk, akkor ez annak a jele, hogy nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy a mi Pásztorunk jó irányban halad és hogy minket is jó irányban vezet, hanem szeretnénk neki segíteni egy kicsit, eltéríteni őt az útjáról úgy, amint azt Péter megpróbálta, amikor titokban félrevonta és kifejtette neki, hogy szerény véleménye szerint nem a szenvedés a legalkalmasabb út ahhoz, hogy megszerettesse magát az emberekkel. A második fokozaton Jézus kapunak nevezi magát. A kapu nyilvánvalóan azért van, hogy az ember bemenjen valahová. Jézus nyíltan ki is fejtette, hogy az ő életébe kell belépnünk. Ez mit jelent? Ebben a modern világban tele vagyunk mindenfajta háztartási készülékkel, és ezért egy merész fordulattal úgy fogalmazhatnánk, hogy Jézus a mi filterünk, a szűrőnk. Ahogyan a filter megtisztítja a vizet, vagy a kávét, úgy kell nekünk is „átsajtolódnunk” Jézus tanításán keresztül, hogy tisztákká váljunk. Az apostolok is átestek ezen a tisztulási folyamaton. Péternek szüksége volt az alázatosság filterére, amikor be kellett ismernie, hogy Jézus nélkül még a halfogás sem megy; át kellett szenvednie a megbánás és a bűnbocsánat filterét, miután megtagadta Mesterét. Az apostolok rábízták lelküket Jézusra: ő lett értelmük pásztora. Jézus minden tanítványa ezt az utat járja ma is. Mennyi salak van még bennünk: önzés, irigység, féltékenység, rosszindulat, kishitűség. Minden gyónás tulajdonképpen egy filter, amelyen keresztül tisztulunk. Harmadik fokon Jézus nyitott kapunak nevezi magát, amelyen övéi ki-be járhatnak. Az apostolok a nyitott kapu jelentését csak Pünkösd után értették meg, ti. azt, hogy minden kegyelmet azért kaptak, hogy azt tovább vigyék. Ez a keresztény lelkiség dinamizmusa: belépünk Jézus életébe, bűvkörébe, kegyelmi erőterébe, hogy aztán onnan kilépjünk és elvigyük az örömhírt másoknak is. Ezzel érintjük ennek a példabeszédnek lényegi üzenetét: az életben csak egy valami igazán fontos, az, hogy Isten szeretetében éljünk. Elmélkedésünk stílusában ezt úgy mondhatnánk: akkor válunk igazán keresztényekké, amikor Jézus lesz a szívünk pásztora! Jézus, a szívek pásztora, azt kérdezi ma tőlünk, hol a mi szívünk?

Gondolatok Húsvét 3. vasárnap

Húsvét utáni harmadik vasárnap első olvasmányában Szent Péter szenvedélyes beszédét halljuk, amelyben tanúságot tesz a názáreti Jézus feltámadása mellett. Jézus feltámadása keresztény hitünk rendíthetetlen alappillére.

A második olvasmányban szintén Szent Péter szól hozzánk: kifejti, hogy Jézus Krisztus által van hitünk és reményünk. Ez keresztény mivoltunk örömteli valósága.

Az evangéliumban Szent Lukács leírja a két emmauszi tanítvány találkozását a feltámadt Jézussal. Az esemény már önmagában is költőien szép és teológiailag gazdag. De a szépségen és gazdagságon túl, van ennek az eseménynek több olyan fontos üzenete, amelyek minket is érintenek.

Az emmauszi események első üzenete az, hogy minden hívőnek van küldetése. Mi nem vagyunk Krisztus “önkéntesei”, hanem választott tanítványai. Érdekes módon, Jézus senkit sem fogadott el tanítványnak, aki maga ajánlkozott erre. A Tizenkettőt is hozzáértő pedagógiával nevelte, amíg eljutottak erre a szintre, hivatástudatuk ilyennemű értelmezéséhez, vagyis, hogy nem ők választották Jézust, hanem fordítva, Jézus választotta ki őket, és ebből kifolyólag küldetésük van. Érdemes megfigyelni, hogy mindenki aki találkozott a feltámadt Jézussal, küldetést kapott: „Menj testvéreimhez és mondd nekik ezt és ezt!” – ez volt Mária Magdolna küldetése. A mennybe felemelkedő Jézus utolsó szavai az apostoloknak szánt küldetést tolmácsolták: „Menjetek az egész világba, hirdessétek az evangéliumot…! A két emmauszi tanítvány találkozása Jézussal szintén küldetéssel végződött, legalább is ők ezt érezték belső ihletésként: amint eltűnt szemük elől a titokzatos idegen, akiben felismerték a feltámadt Jézust, azonnal rohantak vissza Jeruzsálembe, a többiekhez, hogy elújságolják nekik a nagy hírt: Jézus él és ők találkoztak vele.

Az emmauszi események másik üzenete az, hogy a feltámadt Jézussal való találkozás egy megtérési folyamatot indít be, amit mindenkinek meg kell élnie. Így is fogalmazhatnánk: Emmauszt mindenkinek meg kell járnia!”

“Ugyan mi az, amiért ma még érdemes élni?” – halljuk nem ritkán az élet egyhangúságába való beletörődés sóhaját. Az embernek oly kevés lehetősége van arra, hogy szabadon határozza meg életét: az iskolában azt tanuljuk, amit a tanrend előír, olyan munkahelyen dolgozunk, amilyent sikerült kapnunk, nem pedig tetszés szerint választottunk. Úgy érezzük magunkat, mint a két emmauszi tanítvány, akik mást vártak, akik másban reméltek, mint ami bekövetkezett, ezért jobbnak találták, hátat fordítani múltjuknak.

De útközben történt valami. Melléjük szegődött Jézus. Kérdezgette őket és magyarázgatott nekik. Ugyan mit magyarázott nekik Jézus? Valamit, ami egészen felszabadította őket, amikor megértették, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Mi ez az emmauszi tapasztalat, ami hirtelen más fénybe képes állítani egy ember életét? A válasz lényegében egyszerű. Jézus elmagyarázta nekik, hogy Istennek terve van a világgal. Ezt a tervet teljes egészében csak Ő ismeri. Ezért megtörténhet, hogy az, amit mi látunk belőle, nem néz ki célszerűnek, értelmesnek, ami pedig velünk történik, mintha nem tartozna bele ebbe az isteni tervbe. De beletartozik! Isten tervében minden örömünknek és bánatunknak helye van, úgy, ahogyan Isten tervébe beletartozott az is, hogy Krisztus szenvedjen. Amikor az emmauszi tanítványok ezt megértették, akkor lángra lobbant a szívük, mert ekkor már tudták, hogy ebben a tervben nekik is egyedülálló helyük, személyes szerepük van. És mentek vissza felszabadultan, hogy elmondják másoknak is ezt, mindazoknak, akik még nem élték meg Emmauszt, akik még nem értették meg, hogy Isten személyesen szeret mindenkit.

A kereszténység egyik legnagyobb újdonsága pontosan az a tudat, hogy a világban Isten terve valósul meg, még akkor is, ha a látszat ezt mintha nem igazolná. Ezt egyetlen más filozófia vagy világnézet sem merte állítani. Jézus Krisztus azonban merte, mert tudta, és saját életével, halálával és feltámadásával szavatolta ennek igazát.

Gondolatok Húsvét 2. vasárnap

Fehérvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szép szakasz, amely bemutatja az első keresztény közösség mindennapi életét, amelyet a húsvéti öröm ihlet. Minden keresztény ember életének kellene, hogy legyen valamiféle húsvéti kisugárzása, hiszen mi is a feltámadás utáni korszakban élünk.

Szent Péter apostol levelében hálát ad a megváltásért. Ő is a keresztény örömről beszél, de a rá jellemző józansággal nem tagadja el, hogy a hívőnek is egy kicsit szomorkodnia kell ebben az életben a sok kísértés miatt. Minden keresztény ember életét befátyolozza a küzdelem, de minket is ugyanaz a Jézusba vetett hit vezet át a nehézségeken, amely az első közösséget ihlette. Szent Péter szavaival: „Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne”.

Szent János evangéliuma két részre tagolódik. Az első rész beszámol a tanítványok nagy öröméről, amikor Jézus megjelent nekik: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat”. Megértjük őket, hiszen előtte nagy félelmet kellett átélniük. De az evangéliumi olvasmánynak van egy második része is: a színen megjelenik Tamás, aki nem volt ott a többiekkel, amikor Jézus először jelent meg tanítványainak, de most jelen volt és Jézus külön szólt hozzá. Érdekes módon, arról nem szól az evangélista, hogy Tamás igen örült volna ennek a találkozásnak. Mit érezhetett Tamás, amikor meglátta Jézust? Közelítsük meg ezt a kérdést kerülő úton.
Érdekes és tanulságos nagy vonalakban olvasni az evangéliumokat: olyan igazságok tűnnek így fel, amelyek egyébként könnyen elkerülik figyelmünket. Már megszoktuk, hogy Jézus életét felosztjuk názáreti életének csendes szakaszára, nyilvános működésének fáradságos három évére, majd a szenvedés fájdalmas napjaira. De életét egyszerűen úgy is feloszthatjuk, mint a feltámadás előtti és a feltámadás utáni időszakra. A feltámadással ugyanis egészen új fejezet kezdődött nemcsak Jézus, hanem a tanítványok életében is. Jézus „iskolája” is egészen más lett.
Ha ugyanis a feltámadás utáni napok eseményeiről olvasunk, vagy még pontosabban, ha Jézusnak a tanítványaival való találkozásait elemezzük, akkor egy érdekes jelenséget figyelhetünk meg: Jézus minden alkalommal megfedte tanítványait, amiért nem hittek benne, amiért nem hittek az Írásoknak, amiért nem hittek azoknak, akik már látták őt élve. Ezt sohasem tette a feltámadá

előtti időszakban. Emlékezzünk csak ezekre a feltámadás utáni találkozásokra.
Mindenekelőtt a két bánatos emmauszi tanítvány jut eszünkbe, akik még „aznap elindultak”, kivonultak a városból, vonszolva magukkal hitük és reményük roncsait. A hozzájuk csatlakozott „idegennek” is csak ezeket a roncsokat tudták felmutatni. De ahelyett, hogy a rejtelmes Idegen megsajnálta volna őket, vagy megértést tanúsított volna kiábrándulásukkal szemben, keményen megfedte őket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek”

Aztán megjelent a tizenegynek, amikor egyszer mindnyájan együtt asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták (Mk 16,14). Hasonlóképpen olvassuk Szent Lukács evangélistánál is: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben?” (Lk 24,38). Jézus kérdése itt több mint csak kérdés, kiérződik belőle a szemrehányás.

Végül itt van Tamás, aki dacosan kitartott kételyében kerek nyolc napon keresztül. Ő nem volt ott a többiekkel, amikor Jézus először megjelent. Nyolc napig Tamás nem igen volt látható. Amikor aztán a nyolcadik napon ismét együtt volt társaival, Jézus odalépett külön őhozzá. Nem sokat mondott neki, de az, amit mondott, nemigen nevezhető dicséretnek. Mi szívesen emlegetjük Tamást, mint azt, aki első kézből vett tapasztalatra akarta építeni hitét. Vannak olyanok, akik ezt pozitív körülménynek tekintik: jó, hogy Tamás nem hitt mindjárt, így legalább van egy erős bizonyítékunk arra, hogy az apostolok nem képzelődtek. Csakhogy Jézus nem így látta a dolgokat. Egyetlen szóval sem dicsérte meg Tamást hitetlensége miatt, hanem szemére vetette hitetlenségét. Mert Tamás hallott arról, hogy Jézus feltámadt, de nem akart hinni a tanúknak, ahhoz viszont nem volt kedve, hogy Péter és János példájára elfusson az üres sírhoz, hogy személyesen is meggyőződjék a dolgok állásáról.

Ez a mi helyzetünk is. A hit Isten ingyenes ajándéka, de nekünk is meg kell tennünk mindent ahhoz, hogy hitünk erős maradjon, mi több, hogy gyarapodjék. A Katolikus Egyház Katekizmusa három igazságot hangoztat hitünkkel kapcsolatban. Először, a hit kegyelem. A hit Isten ajándéka, amiért hálásaknak kell lennünk. Másodszor, a hit emberi cselekedet, ami azt jelenti, hogy az isteni ajándékot szabadon el kell fogadnunk. Harmadszor, állhatatosság a hitben. A hit Isten ingyenes ajándéka, amit az embernek adott. De el is veszíthetjük ezt a mérhetetlen ajándékot. A hívő élethez, a hitbeli növekedéshez és a végsőkig való állhatatossághoz táplálnunk kell hitünket Isten Igéjével, kérnünk kell az Úrtól, hogy növelje azt. Kell, hogy hitünk szeretetben tevékeny legyen, és belegyökerezzen az Egyház hitébe.
Tamás apostol nagy leckéje nem az, hogy kételkedett, hanem az, hogy mégiscsak megtalálta az utat a többi tanítványhoz, akik akkor az Egyházat képviselték, és ott, közöttük, erősödött meg hitében, mert ott várt rá Jézus.

Gondolatok Húsvétvasárnap

Milyen nehezen jut el a jó hír az ember világos tudatáig! Vagy csak a jó hír előtt állít akadályt az emberi elme? A rossz hír tárt kapukat talál ott, ahol a jó hír nem képes bejutni? Az újságírók többségükben abból élnek, hogy felismerik a tárt kapukat, és szállítják ellenőrzés nélkül és gátlástalanul a rossz híreket. Tele lesz az elme, a tudat rossz hírrel, és a jó hír, az evangélium számára már hely sem marad?
Az a tanítvány, aki név nélkül jelenik meg a ma idézett evangéliumi beszámolóban, nem egyszer hallotta, hogy az Emberfiának szenvednie kell, de harmadnapra feltámad. A szenvedés előre jelzését nem voltak képesek elfogadni Jézus személyére vonatkoztatva, a feltámadásról pedig fogalmuk sem volt, el sem tudták képzelni, nem tudták kezelni, nem is hitték.
Egy emlékemet idézi fel húsz esztendő távolából ez a jelenet. Közvetlenül a rendszerváltás után meghívtak egy kisegítő iskolába nagyböjtben, hogy azoknak a tizenhat év körüli fiúknak, akik még az általános iskola osztályait ismételgették ki tudja hányadszor, egy karcagi iskolában, beszéljek húsvétról. Nagyon emlékezetes maradt számomra, ami ott történt. Beszéltem nekik a keresztútról, Jézus szenvedéséről és haláláról. Figyelmesen hallgatták a történetet, de amikor odajutottam, hogy Jézus feltámadt a halálból, az egyik nagyfiú, kérdezés nélkül közbevetette: „én ezt nem hiszem!”. A tanárok, akik a rend fenntartása érdekében többen is jelen voltak, zavarba jöttek, a többi gyerek cinkosan mosolygott. Mindez egy másodperc alatt történt, és mindenki izgalommal várta, hogy mit hebegek majd erre a közbevetésre. Saját magam számára is meglepő volt, de nem jöttem zavarba, hanem azt mondtam: „Igazad van, ez hihetetlen. Még azok az emberek sem hitték, akik személyesen ismerték Jézust, és éveken át tanítványai voltak. Egy sem akadt, aki ezt közülük előre elhitte volna. Nem is értették, mit jelent az, hogy feltámad a halálból. De kétezer éve, hogy a világon mindenütt hirdetik Jézus feltámadását a halálból. Minden keresztény templom ezt hirdeti. Minden keresztény ember hisz ebben. Mit gondolsz, kétezer év alatt hány templom volt és van a mai napig a világon? Meg tudod becsülni, hány keresztény ember élt és él a mai napig a világon, akik hisznek abban, hogy Jézus feltámadt a halálból, és hogy mi is fel fogunk támadni? Gondolod, hogy az ő fejükben nem fordult meg az ami a tiédben, hogy ez nem igaz? Mit gondolsz, akik hisznek a feltámadásban, azok butábbak mint te?”
Csak kérdések voltak ezek, nem érvelés. A fiúnak mégsem volt több kérdése, és mintha a jelenlévők mindegyike fellélegzett volna, mintha igazolva látták volna magukat, hogy minden kételyük ellenére ők azért hisznek Jézus Krisztusban, a feltámadottban.
Mi is kellett ahhoz, hogy az a bizonyos név nélküli tanítvány higgyen? Egy üres sír és az összehajtogatott leplek, melyek Jézus holttestét takarták. Ezek sem bizonyítékok, hanem inkább kérdések. Ezek valójában semmit sem bizonyítanak, mégis alkalmasak voltak arra, hogy valakinek felnyíljon a lelki szeme, és feltáruljon a tudatnak az a kapuja, ahol a jó hír már betérhet.
Időben és térben ma is jelen van az az üres sír, mely képes felnyitni szemünket úgy, hogy a halálon túl látjuk az új életre kelt embert, Krisztust, önmagunkat. Dsida Jenő ezt így énekli meg:

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett (Dsida Jenő)

Sírod szélén szinte félve, / iszonyattal üldögélve, / ó – mekkora vád gyötör, / mardos, majdnem összetör: / mily látás a kétkedőnek, / törvény ellen vétkezőnek, / hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén / sóhajok közt üldögélvén / szemlélem bús, elvetélt / életemnek rút felét / s jaj, – most olyan bánat vert át, / mily Jacopo és Szent Bernát / verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány / áruló és rossz tanítvány, / ki az ördög ösvenyén / biztos lábbal, tudva mén: / szent kenyéren nőtt apostol, / aki bűnbe később kóstol, – / Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok, / csupa csúnya, csupa átok, / csupa mély seb, éktelen, / testem oly mértéktelen / volt ivásban, étkezésben,  / mindenfajta vétkezésben / s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz, / s országodba bebocsátasz, / mint szurnám ki két szemem, / mint vágnám le két kezem, / nyelvem húznám kések élén / s minden tagom elmetélném, / amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok. / Mindent bánok, mindent szánok / és e sajgás, mely gyötör / nem is sajgás, már gyönyör. / Hamuval szórt, nyesett hajjal / ér engem e húsvéthajnal / és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe / kősziklába vájt gödörbe, / bénán csügg le a karom, / tehetetlen két karom…/ Te kegyelmet mindig oszthatsz, / feltámadtál s feltámaszthatsz, / hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben / egész nap csak ülök itten. / Lelkemet nagy, jó meleg / szent fuvallat lepte meg, / lent az odvas, szürke barlang / mélyén muzsikál a halk hang, / ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most, / országútján mendegél most, / áprilisban fürdik és / aranyozza napsütés, / ahol lépked, jobbra-balra / ezer madár fakad dalra / s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal, / liliomos tanítvánnyal / nem követlek, Mesterem. / Majd csak csöndes estelen / indulok, hol vitt a lábad, / földön kúszom könnybe lábadt / szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon, / éjsötét nagy pusztaságon / étlen, szomjan vágok át, / nagy hegyeken vágok át, / mint eltévedt eb szimatja, / mely halódva is kutatja / vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről, / pálmás, örök dicsőségről, / vonszolván földdel rokon / testemet a homokon / s így ujjongván, nem is érzik, / hogyan sajog, hogyan vérzik / rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve: / kúszva, vérzőn, énekelve, / portól, sártól piszkosan / menni mindig, biztosan… / S kopjék térdig bár a lábam, / tudom, az ég kapujában / utolérlek, Krisztusom!

Gondolatok Virágvasárnap

Virágvasárnap az egyik legfurcsább liturgikus esemény: az ellentétek ünnepe. E napon egybefonódik “Alleluja” és “Feszítsd meg”, örömujjongás és szenvedés, szeretet és árulás. Emlékeinkben visszatérnek a felejthetetlen gyermekkori barkás körmenetek, de fülünkben ott cseng a passió fájdalmas dallama is. A levegő már a tavaszpezsdítő frissességét, a fakadó élet ígéretét hozza felénk, de érezzük a szentsírt takaró nárciszok émelyítő illatát is. És mindez szinte átmenet nélkül, amint ezt megfigyelhetjük a jeruzsálemi eseményekben is, amelyekről a virágvasárnapi liturgia beszámol. Nagy események színhelye volt Jeruzsálem. De talán három mozzanatot külön ki lehetne emelni: Jézus örömujjongással körülvett ünnepélyes bevonulása a Városba, lassú árulások sora a Városban, Jézus halála a Városon kívül.
Hozsannával kezdődött Jézus jeruzsálemi hete. Szerette ezt a furcsa népet. Megsiratta barátját, Lázárt, megsiratta a szeretett fővárost, a tragikus emberi sorsot, a tévelygő embert, aki nem ismerte fel azt, ami a saját javát szolgálta volna. Velük örült, örült boldogságuknak, hagyta, hogy leteregessék ruhájukat, felmásszanak a fákra, hogy daloljanak, hogy körültáncolják. Ám az örömmámor nem sokáig tartott. Alig vonult be Jézus Jeruzsálembe, kezdődtek a kisebb-nagyobb árulások. Júdás már alkudozott a főpapokkal, ellenségei már készítették az összeesküvést ellene, a tanítványok már álmosak voltak, a nép már másfelé kereste apró örömeit. És aztán jött a magány, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság, a rettenetes kereszthalál. Mindez Jeruzsálemben történt, alig néhány óra leforgása alatt. És mindez most itt van, a virágvasárnapi liturgiába tömörítve.
Virágvasárnapnak időtálló üzenete van. Fontoljuk meg, hogy minden emberi élet virágvasárnap. Gondtalan örömben kezdődik, nagy rácsodálkozással lép be minden kisbaba ebbe a világba, amely tele van ígérettel, reménnyel, délibábbal. De a gyermekkor boldogságának egére nagyon hamar sötét felhők tornyosulnak és sorakoznak a sikertelenségek, kiábrándulások. Végül elkövetkezik a kikerülhetetlen halál. És a kettő között van, vagy kellett volna lennie, az életnek. De oly gyorsan elmúlik, mint egy virágvasárnap.
Fontoljuk meg, hogy minden házasság virágvasárnap. Lakodalommal kezdődik, örömujjongással meg zenével, mirtuszkoszorúval meg fehér ruhával, nagy szerelemmel és rengeteg reménnyel, álommal, várakozással. Aztán elhervad a mennyasszonyi csokor, elnémul a zene és megkezdődnek a hétköznapok kiábrándulásai, a kisebb-nagyobb árulások sorozata. És az egész álom tart valameddig, 10, 25, 50 esztendeig, az ember közben megjárja a Kálváriát, megismeri a szenvedést, a magányt, és egészen biztosan tudja, hogy minden álmának végállomása a halál.
Fontoljuk meg, hogy minden emberi szív Jeruzsálem, ahová Krisztus ünnepélyesen bevonult a keresztség pillanatában. Döbbenjünk rá, mire képes ez a szív, mire képes az ember Istenével szemben? Mindarra, amire képes volt az első történelmi Jeruzsálem. Eláruljuk Jézust, mint Júdás, aki nyomorult harminc ezüstpénzért eladta a barátot, a szeretetet, Istenét. A mi életünk értékfontossági sorrendje is áruláshoz hasonlít, amikor többre becsüljük a pénzt, a hírnevet, a kényelmet az erkölcsi törvénynél. Megtagadjuk, mint Péter: mindig, amikor emberi vélemény miatt megfutamodunk és letagadjuk az igazságot. Felelősségre vonjuk, mint Kaifás, amikor azzal vádoljuk Istent, hogy nem hallgatja meg imáinkat. Elalszunk jelenlétében, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor közömbösek vagyunk. És hány szívben már meghalt Jézus: minden életben, amelybe beköltözött a bűn.
De ahogyan Jézus feltámadt Jeruzsálemben, ugyanúgy képes feltámadni minden emberi szívben. Ezért tegyük lelkünket ilyen Jeruzsálemmé: hagyjuk, hogy Jézus végbevigye mindazt, amit akar. Vonuljon be ismét ünnepélyesen életünkbe: ismerjük el Őt egyetlen üdvözítőnknek, barátunknak, Istenünknek. Engedjük, hogy töredelmes gyónásban megtisztítsa szívünket, mint ahogyan megtisztította a jeruzsálemi templomot a kereskedőktől, kufároktól és mindattól, ami nem tartozott Isten házába. Majd pedig osszuk meg vele a vacsora kenyerét, hogy szeretete bennünk maradjon. Virágvasárnapon érezzük, hogy csak akkor van életünk, ha Krisztus él bennünk. De sajnos, az emberi szív Jeruzsálem, amely képes a gonoszságra, az árulásra. Szent Pállal fohászkodunk: „Ki szabadít meg minket saját emberi mivoltunk fojtogató szorításából?” A választ megtudjuk magától Jézustól: „Bárcsak fölismernéd te is legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” Valljuk meg ezért a jeruzsálemi gyermekekkel: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”

Gondolatok Nagyböjt 5. vasárnap

Nagyböjt ötödik vasárnapjának első olvasmánya Ezekiel próféta jól ismert látomását mondja el a kiszáradt csontvázakról, amelyeket Isten éltető ereje új életre kelt. Vigasztaló gondolat, hogy Isten ma is az élet Istene, aki mindig képes új életet önteni belénk, amikor úgy érezzük magunkat, mintha kiszáradt csontvázak lennénk.

A második olvasmány Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt leveléből vett szakasz, amelyben kifejti, hogy az új élet, amelyet Krisztus adott nekünk, a Szentlélek által valósul meg. A Szentlélek jelenléte életünkben a feltámadás záloga. Ehhez csatolódik az evangéliumi szakasz, amelyben Szent János evangélista elmondja Lázár feltámasztásának esetét.

Az evangéliumi elbeszélés Lázár feltámasztásáról megzavarja lelkünket. Nem azért, mert nem hiszünk a csodában, nem is azért, mert nem hisszük, hogy Lázár ténylegesen halott lett volna, még kevésbé azért nyugtalan a lelkünk, mert esetleg nem hisszük, hogy Jézus képes volt a halottak feltámasztására, hiszen valljuk, hogy Ő Isten Fia, az élet és a halál ura. Akkor mi hat tulajdonképpen zavaróan ebben az evangéliumi eseményben?

Lázár feltámasztása azért hagy zavarban bennünket, mert tulajdonképpen semmit sem tudunk Lázár további életéről. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyedülálló, rendkívüli esemény egyszerűen feledésbe merült? Hogyan lehetséges az, hogy senki sem járt utána, hogy mi történt később Lázárral? Ma ez elképzelhetetlen lenne. Fotóriporterek sokasága kísérné minden felé Lázárt, interjút készítenének vele, könyvet írnának róla, az orvosok kísérleteket végeznének testén, hogy valóban élők-e a sejtjei, működik-e az agya? Nem utolsó sorban pedig nekünk híveknek Lázár feltámasztása nagyszerű érv lenne Isten létezésére vonatkozóan. Kifaggattuk volna Lázárt, milyen a mennyország, látta-e Istent, hogyan néznek ki az angyalok? Ezzel ellentétben Lázár tovább élt csendesen, mint ahogyan élt csendesen korábban is, élt tovább, mintha semmi sem történt volna életében.

Talán éppen itt kell keresnünk ennek az eseménynek az üzenetét. Lázár életében tényleg nem történt semmi lényeges újdonság. Élt, meghalt, majd megint élt egy darabig és akkor újra meghalt. Vajon ez nem újdonság? – kérdezhetné valaki. Nem újdonság annak, aki hisz Jézus Krisztusban. Lázár pedig hitt benne, találkozott vele, felismerte benne a barátot, a Megváltót, Isten Fiát. Ez a találkozás és ez a hit végérvényesen meghatározta Lázár életét. Ami ezek után történt, az már nem lehetett neki újdonság. Ez ugyanaz a keresztény logika, amelyet Szent Pál költői ihletű szavakkal alkalmaz magára, vagyis, hogy sem a halál, sem a világ összes szenvedése nem képes elszakítani őt Krisztus szeretetétől. Lázár Krisztus hitében élt, Krisztus hitében halt meg, Krisztus hitében kelt újra életre, Krisztus hitében halt meg másodszor is. Élet és halál nála csak a keret volt, a tartalom mindig ugyanaz maradt: Krisztus szeretete.

Mi tele vagyunk félelmekkel. Félünk az emberektől, a betegségektől, a jövőtől, a haláltól. Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen, hiszen minden olyan helyzet, amelyről úgy érezzük, hogy kicsúszik ellenőrzésünk alól, félelmet okoz. De az, aki lelke mélyén igazán találkozott Jézussal, nem fél már semmitől, mert már semmi olyan nem történhet, ami elszakíthatná őt Isten szeretetétől.

Lázár feltámasztása az első keresztények számára szimbolikus erővel is rendelkezett. A halott Lázár a bűn által Istentől és a keresztény közösségtől elszakadt embert jelképezte, az életre kelt Lázár pedig a megtért bűnöst jelenítette meg. Ebben az összefüggésben jelentőssé válik a többi szereplő is: Lázár nővérei, valamint barátai, akik közbenjártak érte Jézusnál, akik elhengerítették a sírt záró követ, akik megszabadították a halottat kötelékeitől. Ők az egyházat képviselik, amelynek közvetítése révén jut el a hívekhez az új élet. Itt felidézhetjük azt, hogy a szentgyónásban, a feloldozási formula szintén az Egyház közvetítő szerepét hirdeti, amikor a pap így imádkozik: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és feltámasztása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét.“

Gondolatok Nagyböjt 4. vasárnap

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya elmondja Dávid meghívását. Szép és vigasztaló igazságot olvasunk itt: “Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet”.

A második olvasmány Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben szintén vigasztaló igazságról hallunk, nevezetesen azt, hogy mi hívők nem a sötétség, hanem a világosság gyermekei vagyunk az Úrban.

A két fönti olvasmány közös nevezője az, hogy a jóságot nem a külsőségekben, hanem a szívben, a lélek mélyén kell keresnünk. Ehhez ad nagyszerű példát az evangélium, amely Jézus jóságáról beszél. Szent János evangélista elbeszéli a vakon született meggyógyítását.

Jézus úgy áll előttünk ebben az evangéliumi jelenetben, mint a megtestesült jóság példaképe. Talán furcsán hangozhat az az állítás, hogy Jézus jó ember volt, hiszen ez magától értetődő dolog. De a kérdést így is feltehetjük: „Milyen volt Jézus jósága?” Vagy még konkrétabban: „Mi a jóság, ill. ki mondható jó embernek”? Vegyünk szemügyre néhány ide vonatkozó meghatározást, amelyek inkább a jóság karikatúráját, semmint hiteles mibenlétét tárják fel.

Egyesek szerint jó ember az, aki nem akadékoskodik, nem zavar senkit, hanem visszahúzódva, csendesen, magába zárkózva éli kis világát. Gondolom, mindnyájan érezzük ennek a megfogalmazásnak a hiányosságát: a meghunyászkodás a kis szellemek korlátoltságát tükrözi, nem pedig a nagy emberek jóságát. Jézus sem volt ilyen értelemben jó ember; ő inkább „Isten gerilla-harcosa” volt, aki gyakran egészen váratlanul tűnt fel az emberek között és mélységesen megzavarta őket szavaival, még inkább életével. Olyan dolgokat tudott mondani, amelyeket hallgatói nem szívesen akartak hallani, rámutatott kétszínűségükre, beképzeltségükre, lelki szegénységükre, ezért sokan haragudtak rá, egyesek pedig az életére törtek.

Mások szerint jó ember az, aki félelmet nem ismerve küzd az emberi jogokért, bátran szembeszegül a hatalmasokkal és kényurakkal, ha kell, rombolóan igyekszik ledönteni azokat a struktúrákat, amelyekről úgy véli, hogy igazságtalanok, mint pl. manapság a globalizáció ellen lázadó és tüntető fiatalok. De valahogy mindnyájan érezzük, hogy nem ez a jóság eszméje. A forradalmárok igen gyakran szívtelen, érzéktelen emberek, akik képesek másokat elgázolni saját igazuk védelmében. Jézus nem ilyen módon volt jó ember: ő sohasem követelte saját jogait, mi több, az emberi jogokért sem szállt síkra, amit még ma is nehezen bocsátanak meg neki egyes forradalmárok. Jézus inkább a szeretetről beszélt, a megbocsátásról, a nagylelkűségről, a kereszt elfogadásáról.

Milyen tehát a jó ember? Vagy még pontosabban: melyik az az alapvető vonás, amely egy embert jónak minősít? A választ megtaláljuk a fönti evangéliumi képben: Jézus meggyógyított egy vakot. Mit mond nekünk ez az esemény?

Amíg ezt a drámai evangéliumi szakaszt hallgatjuk, gondolatok és érzelmek sokasága hullámzik át rajtunk. Valószínűleg elkeserít bennünket a szívtelen, beképzelt farizeusok képmutatása, akik beképzeltségüket azáltal mutatták ki, hogy lenézték a másikat. Biztosan vannak ma is ilyen lelketlen, szívtelen emberek, akik tagadják a szemmel látható igazságot. Talán időnként mi is nagyképűen, kétszínűsködve viselkedünk embertársainkkal szemben?

Az érzelmek között biztosan megjelenik bennünk a csodálat is. Meghat bennünket ennek a névtelen vak embernek a hite és bátorsága. Bátran megvallotta, hogy Jézus a Messiás. Ez az ember tényleg megérdemli, hogy csodáljuk, mert tulajdonképpen nagy, merész dolgokra vállalkozott. Első gondolatként talán eszünkbe jut, hogy mi sem természetesebb, mint hogy egy vak szeretné visszanyerni szeme világát. Ne felejtsük el azonban, hogy ez az ember azáltal kereste meg kenyerét, hogy vak volt. Ha most visszanyeri látását, akkor vajon miből él meg? Ha magunkra akarjuk alkalmazni ezt a meglátást, akkor arra kell gondolnunk, hogy Isten hívása, kegyelme, mindig döntések elé állítanak bennünket, amelyek kockázatot is jelentenek.

Ebben az evangéliumi eseményben azonban nem a vak ember, hanem Jézus a főszereplő, az ő kedves, csendes jósága.  Jézus odalépett a vak emberhez, akit körülvettek a farizeusok, akik úgy hitték, hogy a betegség tényleg Isten büntetése, hogy lássák, mi történik. Ha Jézus meggyógyítja a vakot, szembeszegülne az egész vallásos hagyománnyal, ha viszont nem gyógyítja meg, akkor szívtelen ember. Figyeljük meg, milyen csendesen, természetesen, magától értetődően tesz Jézus jót. Még csak azt sem várta, hogy a beteg könyörögjön hozzá.

Ilyen jóságra adott példát Jézus, mi több, szavatolta, hogy mi is lehetünk jók, úgy, mint. Nagyböjt felhívás a jóságra. Vizsgájuk meg magunkat, hogyan teszünk mi jót?

Gondolatok Nagyböjt 3. vasárnap

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya Mózes vergődését tárja szemünk elé, akit majdnem megkövez a nép, amiért nem tesz csodát és nem fakaszt vizet a sziklából. A csoda végül is megtörténik, de nem Mózes erénye miatt, hanem Isten jóságából. A gondviselő Istenről szól ez az esemény.

Szent Pál is Isten szeretetéről zeng himnuszt a rómaiakhoz írt levélben: kifejti, hogy Jézus meghalt értünk, amikor még bűnben voltunk. Az evangélium viszont szemléletes módon hozza emberközelségbe Isten szeretetét, amely Jézus Krisztusban jelent meg köztünk.

Csodálatosan szép Jézus találkozása a szamaritánus asszonnyal. Sok mindenről elgondolkodhatunk ennek az eseménynek a kapcsán. Ellágyultan gondolhatunk Jézus gyengéd szeretetére, amellyel felkarolta ezt az elesett asszonyt, aki saját tragédiájából kiindulva öntudatlanul is Istent kereste. Van, aki ebben e jelenetben Jézus forradalmi magatartását látja, mivel nyilvánosan szóba mer állni egy asszonnyal, éspedig idegennel, ami abban az időben elképzelhetetlen volt. Jézus merészsége még a tanítványokat is meglepte.

Van azonban ennek az evangéliumi eseménynek egy időtálló üzenete, amelyik mindenki számára fontossá válik életének egy pillanatában. Fontoljuk meg, mekkora meglepetést jelentett az asszony életében ez a nem várt találkozás. Ki volt ez a szamaritánus asszony és milyen tapasztalatokkal terhelten bandukolt a kút felé? Egy teljesen közönséges, hétköznapi asszony, akinek talán egyetlen rendkívülisége az öt rosszul sikerült házassága volt. Mindenesetre nagy élettapasztalattal rendelkezett és talán már semmi sem volt képes meglepni őt, semmin sem csodálkozott többé. Nem sokat várt már sem az emberektől, sem az Istentől. Ez kitűnik cinizmusából, amikor szinte csúfondárosan kérdezi Jézustól, hogy van az, hogy zsidó létére szóba áll egy szamaritánus asszonnyal? Az asszony igen jól ismerte a zsidókat, de honfitársait is, a férfiakat de saját magát is, valamint népének vallásos szokásait. Valószínűleg már semmit sem remélt a jövőtől, semmit sem várt az élettől, nem nagyon lehettek már álmai, valószínűleg már nem is volt túl fiatal.

De akkor, egy egészen váratlan találkozásban ott a kútnál, az asszony belefut élete legnagyobb meglepetésébe: Jézusba. Jézus kezdeményezi a beszélgetést, minden előkészület, minden bevezetés, minden magyarázkodás nélkül, de elég világosan ahhoz hogy az asszony megértse: itt valami igen fontos történik az ő további életére vonatkozóan.

Ez az evangélium nagyszerű üzenete felénk is. Nem nehéz magunkra ismerni az élet kiábrándulásai súlyától elkeseredett asszonyban. Mi is már megtapasztaltunk sok mindent, minket is értek már kiábrándulások, sikertelenségek, nekünk is vannak meghiúsult álmaink. Talán már mi sem várunk nagy dolgokat a jövőtől, nem hiszünk a meglepetésekben.

Ez a mai evangélium azt üzeni, hogy minden emberi életben létezik a meglepetéseknek egy kútja, amelynél Jézus vár bennünket, és ahol kinyilvánítja az életünkre vonatkozó igazságot, amint ennek az asszonynak is megmondta mindazt, ami nem volt jó a múltjában. Ugyanakkor bennünket is hív, akárcsak a szamaritánus asszonyt, egy új életre, egy új kezdetre, egy új irányvételre. Nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy ne meneküljünk el a találkozás elől.

Ennek az evangéliumi jelenetnek a főszereplője azonban nem a szamaritánus asszony, hanem Jézus. Már említettük gyengéd, megértő szeretetét, de figyeljünk fel arra is, hogy nem azt mondta az asszonynak, hogy jól cselekedett, hanem, amint ez kitudódik később az asszony elbeszéléséből, Jézus világosan tudtára adta, hogy ismeri múltját, minden jót és rosszat amit tett vagy amit elmulasztott. Isten minket is ismer, nincs értelme színészkedni előtte.

Jézus feltárta az asszonynak a hiteles istentisztelet titkát: az Atyát igazságban és lélekben kell imádni. Ebből egyesek azt vélték kiolvasni, hogy az egyház liturgiájának, hagyományainak, istentiszteleti szabályainak nincs értéke. Jézus ezt nem mondta. Nem azt mondta az asszonynak, hogy hagyjon fel eddigi vallásos gyakorlataival, hanem, hogy öntsön azokba lelket. Ez a buzdítás ma is aktuális. A szamaritánus asszonynak ezt Jézus mondta, minket viszont így buzdít a Katolikus Egyház Katekizmusán keresztül: „Az Egyház liturgiájában az Atyaistent áldjuk és imádjuk, mint a teremtés és az üdvösség minden áldásának forrását…”

Gondolatok Nagyböjt 2. vasárnap

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma Urunk színeváltozását mutatja be. A teológia ezt az eseményt úgy tudja legjobban értelmezni, mint Urunk istenségének kinyilatkoztatását. Jézust maga az Atya mutatja be a három tanítványnak, a két ószövetségi próféta Mózes és Illés pedig tanúként állnak a fényességtől elvakult tanítványok szeme előtt.

Lehet azonban ezt az evangéliumi jelenetet úgy is értelmezni, mint keresztény mivoltunk alapmodelljét. Az eseményt ugyanis öt pillanatfelvételre tudjuk felbontani.

Első pillanatfelvétel: Jézus magához szólít hármat tanítványai közül: Pétert, Jakabot és Jánost. Ez azt jelenti, hogy nem minden tanítvány lehetett jelen, hanem csak azok, akiket Jézus kiválasztott és meghívott. Megfontolhatjuk azt is, hogy pontosan ez a három kiválasztott tanítvány lesz majd Jézus halálfélelmének is tanúja az olajfák hegyén.

Második pillanatfelvétel: Jézus egy igen magas hegyre vezeti fel őket. Leginkább a Tábor hegyre gondolunk itt, amely nem túl magas ugyan, de nehezen megmászható. A lényeg itt azonban nem a hegy, hanem a tény, hogy Jézus valamiképpen kiszakította ezeket az embereket a hétköznapokból és egy magányos helyre vezette őket, hogy ott imádkozzanak. A hegy ugyanis a Szentírásban mindig az ima és az isteni kinyilatkoztatás helye. Mózes a Sinai hegyen kapta meg a kinyilatkoztatást és a Tízparancsolatot.

Harmadik pillanatfelvétel: Jézus azért vitte fel a három tanítványt a hegyre, hogy vele legyenek. A központi szereplő itt Jézus, nem a tanítványok,  akik még nem is tudják, hová vezeti őket Jézus és miért teszi ezt, de megbíznak benne és készségesen követik őt.

Negyedik pillanatfelvétel: Jézus megdicsőült alakban jelenik meg előttük a hegyen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok megpillantották Jézusnak egy új arcát, amely eddig még rejtve volt előttük.

Ötödik pillanatfelvétel: A csodálatos jelenet után Jézus visszavezeti tanítványait a völgybe, a mindennapi életbe.

Ez az öt pillanatfelvétel keresztény mivoltunk útmutatója.

Első útmutató: Minket is Jézus hívott meg, úgy mint a három kiválasztott tanítványt. Kereszténynek lenni nem csupán a mi döntésünk, hanem Isten kiválasztására adott válaszunk. Ennek vannak következményei. Néha úgy érezzük, nagyszerű dolog kereszténynek lenni, hálásak vagyunk azért, hogy van hitünk, Egyházunk, Pápánk, papjaink, templomaink, ahol imádkozhatunk. Jézushoz való tartozásunknak azonban van ára is. Néha nehézségek követik keresztény mivoltunkat. Megkülönböztetésben részesülünk,  lemosolyognak,, maradinak tartanak bennünket. Kereszténynek lenni nem pusztán a keresztény igazságok értelmi elfogadása, hanem Jézus iránti bizalom és szeretet.

Második útmutató: Jézus magas hegyre vitte fel a tanítványokat. A kereszténység igen hasonlít a magas hegyhez. Jézus magas eszményekre hív bennünket: ellenségszeretet, feltétel nélküli megbocsátás, nagylelkűség, hűség a házasságban, stb. Ne zavarjon bennünket, ha hitünk és meggyőződéseink miatt lemosolyognak bennünket: aki nem hisz Jézus Krisztusban, úgysem érti meg, miért viselkedünk így vagy úgy. Sokan nem értették meg Assisi szent Ferencet, aki mindenről lemondva Krisztus szegénye lett, Kalkuttai Teréz anyát, aki vállalta a legszegényebbek sorsát, Charles de Foucauld-t, aki a beduinok között lett beduin és halt vértanúhalált.

Harmadik útmutató: Jézus azért vitte fel a hegyre tanítványait, hogy vele legyenek. Jézussal lenni: ez keresztény mivoltunk lényege. A kereszténység nem a törvények, tilalmak és parancsolatok, hanem a szeretet vallása. Hitünk középpontjában Jézus áll, akiről szent Pál megrendülve vallja: „Szeretett engem és átadta magát értem.” Imánk és istentiszteletünk középpontjában Jézus áll.

Negyedik útmutató: Jézus megmutatta tanítványainak dicsőséges arcát.  Keresztény lelkiségünk dinamizmusa abban áll, hogy újra és újra felfedezzük Jézus valamelyik arcát, amelyikre éppen szükségünk van: szenvedő arcát, ha szenvedünk, irgalmas arcát, ha bűn terhe kínoz, dicsőséges arcát, ha úgy érezzük, a világon elburjánzott a rossz.

Ötödik útmutató: Jézus visszavezette tanítványait a völgybe. A kereszténység nem csak az ünnepek, hanem a hétköznapok vallása. Hitünket a mindennapok ügyes-bajos tevékenységei között éljük. Kívülről semmiben sem különbözünk azoktól, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. De a tanítványokhoz hasonlóan, a keresztséggel valami lényeges változás történt bennünk: láttuk Jézust. Ezért életünk a szeretet vágányán fut tovább.

Urunk színeváltozása arra hívja fel figyelmünket, hogy életünk kalandja nem a véletlen műve, hanem Isten vezet bennünket a különféle élettapasztalatokon keresztül. Valamiképpen előkészíti az utat a következő eseményekre életünkben, amint a tanítványokat is előkészítette Jézus saját szenvedésére. Élettapasztalataink nincsenek elkülönítve egymástól, hanem beépülnek Isten ránk vonatkozó láthatatlan, de szeretettel átszőtt tervébe.