Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Nagyböjt 1. vasárnap

Nagyböjt első vasárnapjának első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amelyben megtudjuk, hogy a kiválasztott nép kivonulása Isten műve volt, ezért a nép hálaáldozatot mutatott be szabadító Istenüknek. Nekünk is újra fel kell fedeznünk az Isten iránti hála fontosságát lelki életünkben.
A második olvasmányban Szent Pál egy nagyszerű tömör mondatban foglalja össze hitünk lényegét: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” Ezt a tömör hitvallást megtanulhatnánk fejből, hogy a kísértés pillanatában megvallhassuk hitünket.
Az Evangéliumban Szent Lukács részletesen ismerteti Jézus megkísértését a pusztában. Szeretnénk tudni, honnan kapta az Evangélista a részleteket, hiszen az eseménynek nem voltak szemtanúi. Csak feltételezhetjük, hogy maga Jézus beszélt tanítványainak a pusztában történt tapasztalatairól. Más evangéliumi leírásokból tudjuk, hogy Jézus gyakran magányos helyre vezette Apostolait és ott sok mindenre oktatta őket.
Amikor Jézus megkísértéséről hallunk, akkor leginkább megállunk a kísértések előtt, azokat elemezzük, azokról gondolkodunk, azoktól rettegünk azokat próbáljuk lefordítani a mai kor nyelvezetére, pl. mit jelent ma a kísértés, hogy kenyérré változtassuk a köveket, vagy, hogy levessük magunkat a Templom párkányáról? Biztosan vannak ezeknek a kísértéseknek modern változatai is, de ezt mindenkinek egyéni szinten kell megtalálnia, nem igen lehet általánosítani. Próbáljunk ezúttal összpontosítani Jézus válaszaira, amelyekkel visszautasította a kísértéseket. Honnan vette Jézus ezeket a válaszokat?
Az orvosok ma gyakran hangoztatják, hogy egészségünk megvédése céljából igen fontos a „prevenció”, a betegségek megelőzése, amely mindenekelőtt az egészséges életvitelt, kiegyensúlyozott táplálkozást és a rendszeres orvosi vizsgálatot jelenti. Valami hasonlót olvashatunk ki a vasárnapi Evangéliumból. Jézus a sátán mindegyik kísértésére azonnal válaszolt, idézve a Szentírást, Isten igéjét. Ezek nem rögtönzött válaszok voltak, hanem Jézus mélyen fekvő lelki stílusából fakadtak. Ő Isten igéjének fényében gondolkodott, cselekedett és élt. Amikor szüksége volt Isten segítségére, azonnal kéznél volt a legalkalmasabb szentírási ige, amelyet akárcsak egy vértet, maga elé emelt, hogy megvédje magát a sátán támadásától. Jézus tehát már eleve felvértezte magát a sátán kísértései ellen.
A lelki prevenció, megelőzés nagy szerepet játszik a mi lelki életünkben is. Az Evangéliumból megtudjuk, hogy Jézus három fegyverrel verte vissza a kísértéseket.
Jézus első fegyvere a kísértés ellen az élet értelmének tudatosítása volt. Jézus megéhezett, de tudatában volt annak, hogy az élet több mint az anyagi jólét. A könnyű meggazdagodás vágya ma ugyanaz, mint amit a sátán Jézusnak javasolt: jusson könnyedén kenyérhez. Oly könnyen elfelejtjük, hogy a kenyérért meg kell dolgozni, a pénzt meg kell keresni. Itt nem csak a kenyérről van szó, hanem mindenről, amiről úgy hisszük, hogy jogunk van rá, tehát másoknak kötelességük azt nekünk megadni. Ez történhet intézményes szinten, amikor úgy érezzük, a társadalmi rendszer igazságtalanul bánik velünk, de történhet családi szinten is, amikor úgy véljük, hogy azok, akikkel együtt élünk, nem adják meg mindazt, amit kívánunk. Ekkor kell tudatosítanunk azt az igazságot, hogy tulajdonképpen semmire sincs jogunk, hanem minden Isten ajándéka: a kenyér és az egészség, de még a bankban felgyülemlett pénz is.
Jézus második fegyvere a kísértés ellen Isten szuverén hatalmának tudatosítása volt. A hatalomvágy talán minden ember alapvető kísértése. Amikor hatalomvágyat említünk, akkor nem szükséges azonnal a politikai nagyhatalmakra gondolnunk. A hatalomvágy kísértése felütheti fejét a családban is, ahol a férj akarja rákényszeríteni nézeteit feleségére, gyermekeire. Bárhol két ember él egymás mellett, megjelenik a hatalomvágy kísértése. Hogy ezt megelőzzük, szükségünk van egyre mélyebben tudatosítanunk azt az igazságot, hogy nem vagyunk senki életének ura, hanem minden ember és minden élet egyetlen, szuverén ura Isten.
Jézus harmadik fegyvere a kísértés ellen az Istenbe vetett abszolút bizalom volt: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”. Talán nem tudatosan, de valahogy bennünk él az a gyanú, mintha Isten nem lenne egészen igazságos. Ez akkor tűnik ki, amikor úgy véljük, másoknak többet adott, mint nekünk, vagy megvont tőlünk valamit, amit nagyon szerettünk volna elérni. Ilyenkor azt kell tudatosítanunk, hogy Isten sokkal bölcsebb, mint mi vagyunk. Ő látja azokat a távlatokat is, amelyek a mi szemünk előtt rejtve vannak, ezért nyugodtan megbízhatunk benne, hiszen mindig csak a javunkat akarja. Ha így élünk, akkor képesek leszünk ellenállni annak a kísértésnek, hogy mi írjuk elő Istennek, hogyan kormányozza a világot.

Gondolatok Farsangi évközi 8. vasárnap

Jézus figyelmeztetése elsősorban tanítványainak szól: “Vezethet-e vak világtalant? Nem esik-e mindkettő gödörbe?” Ezek a figyelmeztető szavak többször felhangzottak a próféták ajkán. Izajás próféta könyvében olvassuk Isten panaszát: “Ki olyan vak, mint az én szolgám?”(Iz 42,19) A szolga Izrael népét jelenti. A próféta szavai arra utalnak, hogy a választott nép nem ismeri igazán Isten akaratát és ezért életét sem ennek megfelelően rendezi be. Ez az, ami Isten szavának tanítóját alkalmatlanná teszi hivatásának gyakorlására. Jézus ezekkel a szavakkal elsősorban az írástudók és farizeusok felé fordul. Ők azok, akik ugyan Isten szavát hirdetik, de nem ennek megfelelően élnek. “Jaj nektek írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tizedet adtok mentából, ánizsból és köményből, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni.” (Mt 23,23) Ők tehát ugyan Isten szavát tanítják, de életükkel nem bizonyítják ennek igazságát. Jézus szemében ez a magatartás teszi az írástudókat és farizeusokat hitelt vesztett emberekké.

Jézus tudja, hogy az evangélium továbbadásánál is számolni kell ezzel a veszéllyel. Ezért fordul figyelmeztetéseivel a tanítványok felé. Azok a szavak, amelyeket itt hallottunk, és amelyekről Lukács Jézusnak a sík mezőn elmondott beszédében számol be, ezt a figyelmeztetést mondják el különböző kifejezésekkel: Vigyázzatok arra, hogy ne csak tanítsatok másokat az evangélium szavaival, hanem életeteket is ez vezesse. Nézzétek magatokat kritikus szemmel. Ne keltsetek olyan benyomást másokban, mintha ti nem élnétek a hirdetett tanítás szerint.

Az evangélium figyelmeztető szavaira nagyon fogékony volt Assisi Szent Ferenc. Élettörténete egy megható eseményt beszél el róla. Ferenc már majdnem teljesen vak volt, szomorúság nyomasztotta lelkét, és ennek hatására vágyakozott Bernát testvérnek a társaságára, aki kísérője volt, amikor mentek valahová. Ezért elment az erdőbe, ahol a testvérnek a remetekunyhója volt, ahol ő imádságos életét élte, és hangosan hívta őt. Gyere, beszélgess egy kicsit a vak emberrel. Ő azonban nem válaszolt erre, bár Ferenc háromszor is megismételte hívását. Így Ferenc szomorúan és kissé megbántva tért vissza kunyhójába. Az elbeszélés csak enyhén utal a szívében felébredt elégedetlenségre. Azonban amikor Ferenc észrevette ezt, imádkozni kezdett. Isten pedig ismertté tette előtte, hogy Bernát testvért nem terhelte semmilyen bűn azért, mert nem válaszolt hívására. Ugyanis annyira elmerült imájában, hogy nem hallotta meg a hívó szavakat. Amikor Ferenc így megismerte a valódi helyzetet, azonnal visszatért a testvérhez. Őszinte szívbeli alázattal kért tőle bocsánatot azért, mert rosszat gondolt róla.

Mi alig tudjuk igazán felfogni, amit itt Ferenc tett. Eljárását egészen különlegesnek tartjuk. Azonban példája azt hirdeti, hogy Jézus figyelmeztetése a lelki vakság veszélyeire, nála termékeny talajra találtak. A kezdődő lelki vakság veszélyének elhárítását fontosabbnak találta, mint a segítséget, amelyre rászorult testi vakságában. Amikor ez nyilvánvaló lett előtte, rögtön visszament Bernát testvérhez és nyíltan bevallotta előtte hibáját. Viselkedése arról tanúskodott, hogy komolyan vette Jézus figyelmeztetését: “Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát és csak azután törődj azzal, hogy kivedd a szálkát felebarátod szeméből.” (42.v.) Ha tehát valaki folytonosan mentséget talál a maga számára szeretetlen viselkedéséért és azért is, hogy miért nem figyel jobban Isten szavára, ez vakká tesz minket önmagunk előtt és Isten előtt is.

A mai evangéliummal kapcsolatban nekünk is fel kell tennünk a kérdést, vajon Jézus figyelmeztető szavait ne vegyük-e mi is magunkra. Ez Jézus tanítványai között mindenkinek szól, akinek valami módon tanítói küldetése van mások felé. Papok és hitoktatók, nevelők és szülők gondolkozzanak el azon, vajon mennyire vonatkoznak rájuk is Jézus szavai. E szavak azonban az egész egyházhoz is szólnak, amelynek az a Krisztustól kapott feladata, hogy az evangéliumot minden teremtménynek hirdesse. Ezért senki nem vonhatja ki magát az alól, hogy komolyan vegye Krisztus szavait, aki részt vesz az egyház küldetésében.

Ahol azonban a keresztények nyíltan és szeretettel fáradoznak életük krisztusi alakításán, ahol az igazi önismeretből alázat és az igazi alázatból komoly keresztény életstílus alakul ki, onnan elmarad az eredménytelenség és a tétlenség. Az ilyen hívek egyre mélyebben előrehaladnak Krisztus ismeretében, egyre bensőségesebb a kapcsolatuk hozzá. Egyre jobban megfelelnek a 2. Péter levél felhívásának: “Ezért annál inkább iparkodjatok, testvéreim, hogy hivatásotokat és kiválasztástokat jó cselekedetekkel biztosítsátok, mert ha ezt teszitek, sohasem fogtok többé elbotlani.”

Gondolatok Farsangi Évközi 7. vasárnap

A mai evangéliumban Urunk, Jézus, olyan magasra tette a mércét, hogy ma is gyakran csak méregetjük, és neki sem merünk rugaszkodni. Emberi erővel aligha tudjuk megvalósítani, de Istennek– és Istennel – minden lehetséges. Ha ebben hiszünk, akkor nekivághatunk.
A Katolikus Egyház Katekizmusa az imádságról szóló részben tárgyalja az ellenünk vétőknek szóló megbocsátást: „A keresztény ima elmegy egészen odáig, hogy megbocsát az ellenségnek. Átalakítja a tanítványt és Mesteréhez formálja. A megbocsátás, a keresztény ima csúcspontja arról is tanúskodik, hogy a mi világunkban a szeretet erősebb, mint a bűn” (2844).
Assisi Szent Ferenc, aki a katekizmus megfogalmazása előtt 800 évvel élt, belülről, a szívéből értette és élte meg mindezt. Így énekli meg a Naphimnuszban, imádkozzuk közösen:
„Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért, másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet és nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.”
Az ismerős közmondás szerint, ki mint él úgy ítél. Az ellenség szó hallatára mindenki, a maga módján reagál. Van, aki rögtön a támadásra gondol, és ökölbe szorult kézzel, villámgyorsan lehetőségek sorozatán gondolkodik, hogy mit is lehetne tenni. Másnak a védekezés jut eszébe,  az okos elhárítás, vagy éppen a tagadás. Sajnos nem elméleti dologról van szó, hisz a híradások hemzsegnek a háborús eseményektől, mindennapi életünket sokszor megkeserítik azok, akik ellenünkre vannak. Valljuk be őszintén, hogy ilyen háttérrel szinte idegenként hangzik, amikor a mai vasárnapi szentírási szakaszok erőszakmentességről szólnak.

A keresztény életstílus négy alapeleme: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” Nem könnyű kereszténynek lenni, de boldoggá tesz, mert az irgalmasság útja megadja a lelki békét.
A gyakorlatban ez nem is olyan könnyűt út.
Szentatyánkat Ferenc pápát szeretném most idézni:
„Akkor nem is vagyok keresztény?
És ha én nem követem ezt a négy alapelvet? Ha nem szeretem az ellenségeimet, nem teszek jót azzal, aki gyűlöl engem, és nem imádkozom azokért, akik bántanak engem, akkor nem vagyok keresztény? – De igen, keresztény vagy, mert megkaptad a keresztséget, de nem úgy élsz, mint egy keresztény. Pogány módjára élsz, a világ lelkületével. Persze könnyebb kibeszélni az ellenségeinket vagy azokat, akik más párthoz tartoznak, de a keresztény logika árral szemben úszik és a „kereszt őrültségét” követi. A végső cél az, hogy úgy viselkedjünk, mint a mi Atyánk gyermekei. Csak az irgalmasok hasonlítanak az Atya Istenre. „Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”. Ez az út, és ez szembe megy a világ lelkületével, ami ellentétesen gondolkodik, és a többieket vádolja. Mert köztünk van a nagy vádló, aki mindig bevádol minket Isten előtt, hogy elpusztítson. Sátán: ő a nagy vádló. És amikor én belépek ebbe a logikába és vádaskodom, átkot szórok a másikra és igyekszem ártani neki, akkor a nagy vádló logikáját követem, amelyik pusztít. Amelyik nem ismeri az irgalmasság szót, nem ismeri, soha nem élte meg.” Mondta Szentatyánk Ferenc pápa.

Naponta többször is imádkozzuk a Miatyánkot. Milyen jó lenne, ha érzületben, értékvitelben is hozzá igazodnánk. Tőlünk is függ, hogy ember arcúbb lesz-e a világ. Először a lelkek benső békéje kell, hogy megvalósuljon.
Erre is Assisi Szent Ferencet hívtam segítségül. Imádkozzuk együtt béke imáját:
Uram, tégy a béke eszközévé.
hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van,
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van

Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;

csak ez a fontos,
mert amikor adunk – kapunk,
amikor megbocsátunk – bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk – új életre kelünk.

Urunk Jézus mindenkinek jót adott, mégis rosszal viszonozták. Így személyes példájával is bizonyítja, hogy nem az emberektől, hanem az Atyától kaphatunk igazi viszonzást. Ő mérték nélkül ad, de csak annyiban részesülhetünk jóságában, amilyen mértékben kitágítjuk szívünket, hogy befogadhassunk belőle. Minél több jót teszünk, annál inkább részesülünk Isten jóságában.
Keresztény emberhez nem méltó a harag, a gyűlölet és a bosszú. Egyedül az irgalmas Isten példája követendő, aki kész megbocsátani minden bűnösnek. Légy nagylelkű és megbocsátó, akkor majd te is megtapasztalod Isten nagylelkűségét!

Szentatyánk Ferenc pápa mondja:
„Az egyetlen megengedett vád nekünk, keresztényeknek, az önvád. A többiek felé csak irgalmasok lehetünk, mert az irgalmas Atya gyermekei vagyunk.”
Tehát hogyan lehet egy olyan világban élni, mely állandó ellenségképeket gyárt, keres, önző, és kirekesztő? Igen, keresztényként legyünk békességesek.  És a sok felgyülemlő feszültséget azért add ki magadból. Legyenek ellenségeid, melyek ellen a jó keresztény harcol. A bűn minden fajtája, és minden ma divatos visszahúzó erő legyen az ellenséged: mint például: – a fásultság, a dologtalanság, lustaság, a közöny, a szétszórtság, a reménytelenség, a depresszió, a jövőtlen gondolkodás, a szeretetlenség, a hűtlenség, és mindaz, amit például Pál apostol a Galata levélben felsorol. Az ilyen harc megedz, és erősít!
És mindezt imádkozzuk is meg. Egy szép imát találtam erre a Keresztény Élet című újságban. A szeretet és megbocsájtás imája címmel. Imádkozzuk közösen:

A könnyeket, amik elöntöttek – megbocsátom.
A fájdalmakat és a csalódásokat – megbocsátom
.
Az árulásokat és a hazugságokat – megbocsátom.
A rágalmakat és az intrikákat – megbocsátom.
A gyűlölet és az üldöztetést – megbocsátom.
Az ütéseket, amelyek megsebeztek – megbocsátom.
A széttört álmokat – megbocsátom.
A megölt reményeket – megbocsátom.
Az elhidegülést és a féltékenységet – megbocsátom.
A közönyt és a rosszindulatot – megbocsátom.
Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.
A haragot és a kínzást – megbocsátom.
A hanyagságot és a feledést – megbocsátom.

Adj erőt Uram, hogy képes legyek szeretni minden szeretetlenség fölött,
Adni akkor is, ha mindenemtől megfosztanak;
Örömmel dolgozni minden akadály ellenére;
Kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok;
És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.

Ezt add meg Uram!

Gondolatok Farsangi Évközi 6.vasárnap

Az évközi hatodik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta könyvéből vett figyelmeztetés, hogy az ember boldogságát csak Istenben találja meg. Ez ránk is érvényes: szükségünk van Istenre ahhoz, hogy megtaláljuk életünk teljességét. A második olvasmányban Szent Pál erőteljes szavait halljuk, hogy ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. Az evangéliumi boldogság nem a földi élet jutalma, hanem az örök élet ajándéka. Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk a Nyolc Boldogságot. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert pl. Szent Máté másképpen fogalmaz, amikor bemutatja a Boldogságokat. Szent Máté általánosan fogalmaz: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Ezzel szemben Szent Lukács bemutatja a konkrét hallgatóságot, akikhez Jézus szavait intézte: „Ekkor tanítványaira emelte tekintetét és megszólalt: Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek a mennyek országa”. Három körülményre figyelhetünk itt fel. Először megtudjuk azt, hogy Jézus lejött újonnan kiválasztott Apostolaival a hegyről, ahol imádkozott értük és magához hívta őket. Másodszor megtudjuk azt, hogy amikor Jézus megállt egy sík terepen, rengeteg tanítvány odasereglett hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tiruszi és szidoni tengermellékről. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus úgy hirdette meg a Boldogságokat, hogy tanítványaira emelte tekintetét.
Három embercsoporttal találkozunk itt: az újonnan kiválasztott tizenkét Apostol, a Tanítványok, és a Tömeg. Ez a három kategória kifejezi három módját annak, hogyan lehet Jézust követni. Vannak az Egyházban Apostolok, akik, hogy úgy mondjuk, hivatásbélileg, professzionista módon követik Jézust, akiket Ő maga tett meg Egyházának munkásaivá: A Pápa, a püspökök, a papok, a szerzetesek és szerzetesnők. Vannak továbbá az Egyházban tanítványok, elkötelezett világi hívek, akik napról napra élik a Boldogságokat, és vannak az Egyházban tömegek, akik, ha távolról is, de kapcsolatban állnak Jézussal. A Boldogságok meghirdetésénél Jézus mindhárom emberkategóriához szólt. Amikor az evangéliumi Boldogságokról beszélünk, akkor szívesen nevezzük azokat a kereszténység alapokmányának, a keresztény életvitel általános újszövetségi útmutatójának. Csakhogy nem könnyű meghatározni a Boldogságok igazi mibenlétét ezért igen nehéz általánosítani.  Jézus nem azt mondja, hogy minden szegény automatikusan boldog, hanem ezt tanítványairól mondta, akik, mint tudjuk az Evangéliumból, tényleg éheztek olyannyira, hogy szombaton kénytelenek voltak tépni a kalászokat; a tanítványokat üldözték a farizeusok olyannyira, hogy Jézus védte őket. Ebből arra utalhatunk, hogy a Boldogságok nem általános elvek, hanem mindenkinek saját magának kell megtalálnia boldogságának forrását. Mert vannak jólétben élők, akik boldogtalanok; vannak olyanok, akiket senki sem üldöz, mégsem boldogok. Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek talán üldöznek bennünket hitünkért, akkor boldogok vagyunk. De ezt senki sem mondhatja meg nekünk, hanem magunknak kell megtalálnunk. Ki a boldog és miért? A boldogság nem azonos az örömmel, az ujjongással, a gondtalan élettel. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva. A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem a nincstelenek, a koldusok, a csövezők, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket. Próbáljuk más szavakkal behelyettesíteni a Boldogságokat. „Boldogok a szegények…” Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét. „Boldogok, akik sírnak.” Boldog az, aki képes sírni saját vétkei és esetlensége miatt, amint ezt Szent Péter tette. Boldog az, aki tud másokkal együtt sírni. Boldog az, aki képes könnyekre fakadni, amikor látja a világban uralkodó igazságtalanságokat. A mi boldogságunk nem a külső körülményektől függ, hanem Isten jelenlétének tudatosításától.

Gondolatok Farsangi Évközi 5. vasárnap

Az évközi ötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta elmondja meghívásának történetét. Megtudjuk, hogy Isten nem kényszerítette őt, hanem szinte felkérte. Ilyen a mi Istenünk ma is: senkire sem kényszeríti rá magát, hanem örömmel fogadja, ha szabadon válaszolunk hívására. A második olvasmányban Szent Pál tesz vallomást meghívásáról, amikor kifejti korinthusi híveinek, hogy Isten kegyelméből lett azzá, amivé lett. Bennünk is rendületlenül működik keresztségünk kegyelme, amely olyan tettekre késztet bennünket, amelyek meghaladják erőinket. Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja az Apostolok meghívását. A meghívást a csodálatos halfogás előzte meg, amelyből ezek az egyszerű halászok azt az üzenetet olvashatták ki, hogy nem csak saját erejükből kell majd tanúságot tenniük az Evangéliumról, hanem Jézus erejében viszik majd tovább az örömhírt. Az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk Jézusba vetett hitünk. Tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus „tizenharmadik apostolai” vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságára, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá tegyük ezt a világot. Minden keresztény, már puszta jelenlétével, Isten jelenlétéről tanúskodik környezetében. Az első Apostolok, emberileg nézve, alkalmatlanok voltak arra, hogy tovább vigyék Jézus művét. Jézus azonban ismerte szívüket, ismerte emberi gyöngeségeiket, de odaadásukat is, ezért merte rájuk bízni Egyházát. Ha körülnézünk a mai Egyházban, valamint a saját életünkben, akkor mi is rádöbbenünk arra, hogy mennyire gyarló emberekre bízta Jézus Egyházát. De ne tévesszen meg bennünket a látszat: Jézus nemcsak a külsőséget látja, hanem a szív titkait is. Jó tudni, hogy ma is milliók hisznek Jézusban, hallgatnak a szavára és bizalommal vállalják a nekik szánt küldetést az Egyházban, minden gyarlóságuk ellenére. A keresztény élet titka abban van, hogy nem saját magunkat nézzük és nem korlátaink és gyöngeségeink fölött sopánkodunk, hanem tekintetünket Jézusra szegezzük és megyünk bátran utána. Vegyük szemügyre az első apostolokat: kik voltak ezek a férfiak és milyen képességekkel vállalták Jézustól kapott nagy küldetésüket. Jézus meghívta Pétert, aki később megtagadta Őt. Péter hűtlen lett, gyávának mutatkozott a próbatétel idejében, de szíve mélyén becsületes volt és elismerte gyengeségeit. A becsületesség minden keresztény egyik alapvető erénye. Jézus meghívta Andrást, Péter testvérét, aki nem minden fenntartás nélkül fogadta el Jézus minden szavát. Amikor pl. a csodálatos kenyérszaporítás előtt Jézus megkérdezte apostolait, hány kenyerük van, András lemondóan, talán némi cinizmussal a hangjában jelentette, hogy van ott egy fiú öt kenyérrel és két hallal, de ezzel nem igen tudnának megetetni ekkora tömeget. András azonban engedelmes volt: akkor is teljesítette Jézus parancsát, amikor nem értette azt. Az engedelmesség minden keresztény egyik alapvető erénye. Jézus meghívta Jakabot és Jánost, akik ugyan azonnal otthagyták apjukat, bárkájukat, családjukat és követték Jézust, de később megtudjuk róluk, hogy nem egészen tiszta szándékkal tették ezt, mert szerettek volna az elsők lenni Jézus eljövendő országában. De nyitott szívűek voltak és elfogadták Jézus feddő szavait. Minden keresztény egyik alapvető erénye a készség arra, hogy elismerje gyarlóságait és figyelmes lélekkel hallgasson Jézus szavaira akkor is, amikor azok a lelkiismeretén keresztül figyelmeztetik, hogy életében nincs minden a legnagyobb rendben. Jézus meghívta Tamást, aki az utolsó pillanatig kételkedett Benne. De Tamásban volt annyi alázatosság, hogy amikor felismerte a feltámadás jeleit, akkor leborult Jézus előtt és elismerte Benne az Isten Fiát. Minden keresztény alapvető erénye a Jézus Istenségébe vetett hit. Ma Jézus minket hív. Valószínűleg mindegyik Apostolban magunkra ismerünk: kicsi a hitünk, mint Péteré; néha kételkedünk Jézus erejében, mint András; az Egyházban elsősorban nem Isten országát keressük, hanem saját magunkat, mint Jakab és János; kételkedünk, mint Tamás. De ha azt nézzük, hogy ezek az első Apostolok mit tettek az Isten országáért, akkor nem kell kételkednünk abban, hogy Jézus rajtunk keresztül is képes nagy dolgokat végbe vinni. Fogadjuk ezért nyitott szívvel hívását. 

Gondolatok Farsangi Évközi 4. vasárnap

Az évközi negyedik vasárnap első olvasmányában Jeremiás próféta szól hozzánk és elmondja, hogy Isten nehéz küldetést bízott rá, mikor megparancsolta neki, hogy mondjon el mindent, amit rábízott, és ne ijedjen meg az emberektől, ha nem fogadják el szavait. Ez ránk is vonatkozik, a mi küldetésünk is nehéz, hiszen a keresztény küldetést és tanítást ma is sokan elutasítják, vagy lemosolyogják. A második olvasmányban Szent Pál apostol szeretethimnuszát halljuk, amely a keresztény emberszeretet örök érvényű útmutatója. A szeretet jelzői jó figyelmeztetők lehetnek lelkiismeret vizsgálatunkhoz.  A vasárnapi Evangélium drámai jelenettel zárul: Jézust kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Itt minden szó nagy jelentőséggel rendelkezik. Először megtudjuk azt, hogy Jézus ajkáról fönséges szavak hangzottak el, vagyis szépen beszélt, az embereket egészen lenyűgözte nemcsak az, amit mondott, hanem a stílus is, ahogyan beszélt. Biztosan az Atyáról beszélt nekik, Isten általános szeretetéről, a bűnök bocsánatáról. Valószínűleg dióhéjban elmondott nekik mindent, amit majd későbbi tanítása során bővebben kifejt nekik. Ez a beszéd olyan lehetett, mint egy nagy szimfónia nyitánya, amelyben már ott csengnek az egész mű alapmotívumai. De Jézus más valamit is kiolvasott hallgatóinak tekintetéből: azt, hogy nem tetszik nekik az Ő személye, aki ezeket a fönséges szavakat mondja. Kinek tartja magát, hiszen itt nevelkedett közöttük, ismerik szüleit és rokonságát, miért tartja magát nagyobbnak tőlük? Ezért nem fogadták el szavait sem. Ezek a názáreti emberek nem voltak képesek kilépni megszokott előítéleteikből, hogy meglássák Jézus emberi arca mögött isteni küldetését. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a jelenetben, ezekben a kételkedő emberekben. Mi is néha úgy hisszük, jobban tudjuk, mi lenne a jó nekünk, ahelyett, hogy megbíznánk Istenben. Vagy ugyanezt a kételkedő magatartást alkalmazzuk az Egyház tanítása iránt, amikor nem azt nézzük, mit tanít, hanem hogy ki az, aki tanít. Más szóval, sokan fennakadnak az Egyház emberi arculatán, a botrányok és emberi gyarlóságok megnyilvánulásain, és nem akarják látni az Egyház tiszta, isteni arculatát. Másodszor megtudjuk azt, hogy a názáretiek kiűzték Jézust városukból. Csodálkozva és megbotránkozva kérdezhetjük, mi jogon tették ezt egy városuk szülöttével, mi jogon vették kezükbe az igazságszolgáltatást? Valószínűleg azért, mert Jézusnak már jelenléte is felkavarta lelküket, megtérésre, hitre, szeretetre szólította fel őket, amit ők nem voltak hajlandók befogadni. Ebben a jelentben is magunkra ismerhetünk: Istent ki lehet űzni a városainkból és az életünkből. Éppen mostanában voltunk tanúi egy ilyen próbálkozásnak, amikor is az Európai Unió bírósága elrendelte, hogy Olaszországban el kell távolítani a feszületeket az iskolákból. Csakhogy ennél a pontnál az Evangélium figyelmeztetéssé válik: az emberek arról a hegyről akarták letaszítani Jézust, amelyre városuk épült. Az elűzött Istennel életünk alapjai rendülnek meg, a falakról eltávolított feszületekkel Európa kultúrájának alapjai tűnnek el. Találóan mondta egy magas rangú bíboros: „Ha már eddig jutottunk, akkor le kellene rombolni a gyönyörű nagy székesegyházakat is, mert azok is Európa keresztény gyökereiről tanúskodnak”. A vasárnapi Evangélium egyik általános üzenete talán az lehetne, hogy ne legyünk a szent dolgok rombolói, hanem építői, amint a korábbi nemzedékek voltak, akik székesegyházakat építettek Isten dicsőségére, akik feszületeket emeltek az útkereszteződéseknél, hogy Istennek szenteljék munkájuk fáradságát, akik harangokat öntöttek, hogy hívja őket az imádságra. Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus eltávozott, vagyis otthagyta azokat, akik nem akarták Őt elfogadni. Ez a megjegyzés is tragikusan hangzik. Isten nem kényszeríti magát senkire. Teológiailag talán nem lenne egészen helyes a „megsértődött Istenről” beszélni, mert a mi Istenünk a jóság és szeretet Istene, aki képes elviselni minden emberi gonoszságot, mint ahogyan bosszú nélkül elviselte, hogy az emberi gonoszság keresztre szegezze szeretetének legdrágább kincsét, egyetlen Szentfiát.  De igenis beszélhetünk a „megsértett Istenről”, és ez az ember szégyene, aki legnagyobb jótevőjét, egyetlen Istenét sértegeti, káromolja, kicsúfolja, a vádlottak padjára hurcolja. Elég, ha arra gondolunk, milyen sok sértegető film, Tv program és könyv készül Jézusról és az Egyházról.  Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, ha ilyen módon akarja Őt kiutasítani életéből, akkor Isten „áthalad közöttük és eltávozik”, amint azt a vasárnapi Evangélium tragikus zárómondatában olvassuk. Az Evangélium azonban mindig jó hír: Isten még mindig itt van közöttünk, nem hagyta el a világot, ezért adjunk neki hálát jóságos szeretetéért. 

Gondolatok Farsangi Évközi 3. vasárnap

Az évközi harmadik vasárnap első olvasmánya Nehemiás könyvéből vett részlet, amelyben a szent szerző leírja, milyen mély hatást gyakoroltak az emberekre a Törvénykönyv szavai, amelyekben felismerték Isten szavát. Ez nekünk is üzenet: Isten igéjét szívvel kell hallgatnunk.
A második olvasmányban Szent Pál kifejti korinthusi híveinek az Egyház titkát, amelyre úgy kell tekinteniük, mint Krisztus testére. Az Egyház ma is titok, ezért csak hittel tudjuk megérteni igazi lényegét.
Az Evangéliumban Szent Lukács elmondja Jézus első fellépését a názáreti zsinagógában. Jézus nem váratlanul jelent meg a zsinagógában, hanem szokása szerint minden szombaton bement az imára. Valószínűleg nem először kérték meg, hogy olvasson fel egy részt a Szentírásból és magyarázza meg az igék jelentését hallgatóinak. Az újdonság ezúttal az volt, hogy Jézus a felolvasott szöveget magára, mint a megígért Messiásra, vonatkoztatta. Eközben minden szem rá szegeződött. Ebből az evangéliumi eseményből két fontos dolgot tanulhatunk meg: azt, hogy mennyire fontos a Szentírás lelki életünkben, és azt, hogy keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet.
Az Evangélium minden szava élő szó, vagyis Isten ma szól hozzánk és minden igének ma kell beteljesednie. Az Evangélium ugyanis nemcsak Jézus életéről beszél, hanem a mi életünkről is. Minden evangéliumi eseményben magunkra ismerhetünk. Ezért az Evangélium olvasása nem egy múltbéli eseményre való visszaemlékezés, hanem élő valóság, amely arról biztosít bennünket, hogy Isten ígéretei és tervei itt és most valósulnak meg.
Mi vagyunk az a názáreti közösség, amelyben szó van az Evangéliumban, amelyhez Jézus szavait intézte és arról biztosította hallgatóit, hogy beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottak. A mi szemünk láttára teljesedik be az Írás. Kétségtelenül, már sok csodát és rendkívüli dolgot láttunk, sokkal többet, mint amennyit a názáreti zsinagóga hallgatói, vagy a bennünket megelőző nemzedékek láttak. Mert Isten ígéretei sorra megvalósultak, és tovább élnek az Egyházban, mint hitünk kincse. Jézus megígérte tanítványainak, hogy velük marad minden nap a világ végéig.
Két évezred tanúsítja, hogy Jézus ígérete tényleg valóra vált: az Egyház él és bátran hirdeti az örömhírt, a pokol kapui, amelyek különféle egyházellenes ideológiáknak, vagy egyenesen politikai hatalomnak álcázták magukat, nem voltak képesek eltörölni az Egyházat. Jézus ígérete, hogy azért jött, hogy felszabadítsa a rabságban sínylődőket, ma is megvalósul, amikor az Egyház önkéntesei lehajolnak az elesettekhez és kisemmizettekhez. Sokan ma is visszanyerik lelki szemük világát a bűnök bocsánata révén. Mindennek tanúi vagyunk, mindez a szemünk előtt játszódik le, mindez most teljesedik be.
Az Evangélium kulcs-szava a „ma”. Jézus ma tanít, ma szenved, ma hal meg és ma támad fel halottaiból. Jézus ma tesz csodákat, ma bocsát meg bűnöket, ma vigasztalja a szomorúakat. Mindaz, amit az Evangéliumban olvasunk, ma történik. Ez a kereszténység ereje. A kereszténység ereje ugyanis nem a kikezdhetetlen egyházi struktúrákban van, nem magasztos ideológiájában, nem magasan ívelő erkölcsi elveiben, hanem a ma is élő Jézus Krisztusban. Jézus itt áll előttünk és nekünk mondja, hogy Ő az egyetlen Út, Igazság és Élet.

Hagyjuk, hogy Jézus szavai minket is megigézzenek, amint megigézték a názáreti zsinagóga hallgatóságát, akiknek szeme Jézusra szegeződött. Mert ez keresztény mivoltunk lényege: Jézusra szegezett tekintettel élni az életet. Ő maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanulják meg az alázatosságot és minden más erényt. Ha békére vágyik a lelkünk, emeljük tekintetünket Jézusra és figyeljük meg, honnan táplálkozott lelke nyugalma: onnan, hogy szíve és lelke mindig mennyei Atyjának akaratát kereste. Aki Isten akaratára bízza magát, annak semmi sem képes megzavarni lelki békéjét. Ha szeretetre vágyunk, emeljük tekintetünket Jézusra, aki életével és halálával tanúsította, hogy az Atya szeretete kísérte Őt életének és halálának minden pillanatában. Aki hisz Isten szeretetében, az tudja, hogy életét ma is rábízhatja a jóságos mennyei Atyára.

Gondolatok Farsangi évközi 2. vasárnap

Az évközi második vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett ének Jeruzsálem dicsőséges helyreállításáról. A próféta úgy mutatja be az Isten és népe közötti új viszonyt, mint a vőlegény és menyasszony közötti szerelmet. Szép a prófétának az a meglátása, hogy Isten örül népének, amint a vőlegény örül a menyasszonynak. Isten velünk is örül, ha elfogadjuk irántunk való szeretetét. A második olvasmányban Szent Pál kifejti a korintusi híveknek és velük együtt nekünk is, hogy minden lelki adomány az egyetlen Szentlélek ajándéka. Isten adományainak sokfélesége a mai Egyháznak is ereje és gazdagsága. De ez az olvasmány azt is kimondja, hogy mindenkinek van Szentlélektől kapott ajándéka, amelyet nemcsak saját lelki üdvösségéért kapott, hanem amellyel másokat is gazdagítani hivatott. Az Evangélium elmondja a kánai menyegző jól ismert eseményeit. Fontoljuk meg, kik voltak ennek az eseménynek a szereplői. Három dologra figyelhetünk fel, amelyekre talán ritkábban gondolunk.  Először megtudjuk azt, hogy a menyegzőn ott volt Jézus Édesanyja is. Elgondolkodhatunk azon, hogy tulajdonképpen miért hangsúlyozta ennyire Szent János Mária jelenlétét? Ha szabadjára engedjük képzeletünket, akkor talán az jut eszünkbe, hogy János ezeket a részleteket valószínűleg magától Máriától tudhatta meg, akit a feltámadás után házába vett. Biztosan gyakran beszélgettek Jézus életéről és cselekedeteiről. Szent János itt a hiteles Mária-tiszteletnek rakja le alapjait: Mária mindig Jézushoz vezet bennünket, Ő mindig Jézusról beszél nekünk, és értünk is közbenjár Szentfiánál, amint közbenjárt a bajba jutott fiatal párért, amint ezt az evangéliumi eseményben olvassuk. Másodszor megtudjuk azt, hogy a menyegzőn ott voltak Jézus tanítványai is. Nem tudjuk, ki hívta meg őket és milyen címen, de ha ismét szabadjára engedjük képzeletünket, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy a tanítványok úgy érezték, nekik ott a helyük Jézus mellett, bárhová is megy. Ezúttal szép helyre, kedves ünnepségre vitte őket Mesterük. De majd eljön az ideje annak, hogy másfelé is elkísérjék Őt, előbb a Golgotára, majd saját életük befejeztével a vértanúhalálba. Ez minden tanítvány életútja: követni a Mestert, bárhová is megy. A mi keresztény életünkben is voltak, vannak és lesznek nagyon szép örömteli pillanatok és mély lelki élmények, de a Krisztus követés útja nem ér véget a kánai menyegzőn, hanem tovább kell Jézussal mennünk, bárhová is vezet bennünket. Harmadszor megtudjuk azt, hogy az esemény középpontjában a fiatal pár állt, akiknek ez volt életük legszebb pillanata, illetve lett volna, ha nem következik be a baj, azaz elfogyott a bor. Lehet, hogy szegények nem is tudták, mi történik körülöttük, hiszen nem ők vették észre a bajt, hanem Mária. Szép Máriának ez az anyai gesztusa, amellyel felkarolta a fiatal pár szerencsétlenségét. Ilyen Ő ma is, minket is anyai szeretettel támogat, ha bajba jutunk.  Visszatérve a fiatal párra, jó lenne tudni, hogy mi történt tovább: megtudták-e ők is, amint a szolgák megtudták, hogy honnan jött a finom bor, vagy ők is értetlenül álltak a dolgok előtt, mint a násznagy? A násznagy még meg is rótta a szegény vőlegényt, aki biztosan értetlenül hallgatta a megrovást, amelyet nem érdemelt meg. Ha viszont megtudták, hogy honnan jött a finom bor, vajon elfogadták-e Jézust, mint a Messiást, hittek-e benne, amint azt a tanítványokról olvassuk? Nem tudjuk.  De megállhatunk egy pillanatra és megfontolhatjuk, hogy a mi életünkben is van nagyon sok csoda, amelyekről nem is tudunk, amelyekre nem figyelünk fel, vagy amelyeket maguktól értetődőknek tartunk. Gondoljunk csak arra, hogy Isten csodája már az is, hogy megértük a felnőttkort, pedig olyan könnyen meghalhattunk volna gyermekkorban. Napról napra olvasunk balesetekről, de nem gondolunk arra, hogy Isten csodája, hogy mi még életben vagyunk. Ha az ember visszakalandozik a múltjába, hirtelen rádöbben, hogy élete egy sor csoda, amelyekben Isten iránta való szeretete nyilvánult meg. Visszatérve az evangéliumi eseményre, a főszereplő természetesen itt is Jézus, mint minden evangéliumi eseményben. Megfigyelhetjük, hogy Ő a helyzet ura: Ő szólította fel a felszolgálókat, hogy töltsék meg a korsókat vízzel és vigyenek belőle a násznagynak. Jézus ma is így viselkedik: Ő minden helyzetnek az ura, ezért nem kell félnünk attól, hogy bármi is elkerülhetné figyelmét, ami velünk történik.

Gondolatok Urunk megkeresztelkedése

Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta bátorító szavait halljuk, amelyekkel Isten megjelenéséről jövendöl. Isten ma is jön, állandóan kinyilatkoztatja magát, és ha odafigyelünk jelenlétének jeleire, a mi szívünket is eltölti az a vigasz, amelyről a próféta szól.
A második olvasmány Szent Pál apostolnak Tituszhoz írt leveléből vett részlet, amelyben központi üzenetként az Apostol boldog felfedezése áll: „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára”, tehát a mi számunkra is.
Az Evangélium beszámol Jézus megkeresztelkedéséről. Miért keresztelkedett meg Jézus? A keresztség ott a Jordán vizében a bűnök bocsánatát jelképezte, de Jézusnak nem volt bűne, nem volt szüksége a bűnbocsánatra. Jézus tettével kifejezte azt, hogy szolidaritást vállalt velünk, bűnös emberekkel. Ha odaállunk a várakozó nép közé és megfigyeljük Jézus magatartását a keresztség pillanatában, három dolgot tudunk meg. Először azt, hogy Jézus imádkozott, másodszor azt, hogy megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt látható alakban, galambként, harmadszor pedig azt, hogy szózat hallatszott az égből, amellyel az Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus az Ő szeretett Fia.
Először megtudjuk azt, hogy miután Jézus fölvette a keresztséget, imádkozott. Jó lenne tudni, hogy mit imádkozott Jézus életének és küldetésének e fontos pillanatában, hiszen ebben a pillanatban lépett a nyilvánosság elé és kezdte meg működését. Nem tudjuk, mit imádkozott, de biztosan megköszönte mennyei Atyjának szeretetét, majd pedig oltalmát kérte küldetésére, amely kezdettől fogva nehéznek bizonyult. A mi életünk is nehéz küldetés, ezért nekünk is szükségünk van arra, hogy a mennyei Atyához forduljunk imánkkal: köszönjük meg szeretetét és kérjük segítő kegyelmét.
Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézusra leszállt a Szentlélek. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Isten azonnal meghallgatta Jézus imáját és ezt tudatta Vele. Isten a mi imáinkat is meghallgatja, és igen gyakran tudatja is ezt velünk, leginkább az események révén. De arra is gondolhatunk, hogy a mi keresztségünk pillanatában ránk is leszállt a Szentlélek, és azóta az Ő térerejében élünk. A hívő embernek van belső, kegyelmi tartaléka, amely képes átsegíteni őt a legkilátástalanabb helyzeteken is, nevezetesen a Szentlélek tartós jelenléte életében.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy szózat hallatszott az égből, amely megerősítette, hogy Jézus az Atya szeretett Fia. Ezt a szózatot mások is hallották, nemcsak Jézus, de érdekes módon, mintha a körülállók nem értették volna meg, hogy mit mondott a mennyei hang. Szent Lukács evangélista egy jelentős megjegyzéssel vezeti be Jézus megkeresztelkedésének eseménysorozatát: „A nép feszülten várakozott”. De nem Jézusra várakoztak az emberek, hanem azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Keresztelő Szent János már közismert és köztiszteletben álló próféta volt. Erőteljes szavaival, amelyekkel elítélte a farizeusokat és a bűnösöket, kiváltotta sokak tetszését. Nekik nem kellett másmilyen megváltó, nagyon is meg voltak elégedve Keresztelő Jánossal.
Valószínűleg ez az eleve megalkotott kép az eljövendő Messiásról akadályozta őket abban, hogy elfogadják Jézust, mint az „Atya szeretett fiát”. Nekik jobban imponált Keresztelő Szent János, akit úgy éltek meg, mint „hazájuk szeretett fiát”. A lelki életben fontos, milyen az Istenről alkotott képünk, vagy más szóval, ki az én Istenem, ki Isten nekem? A legfontosabb azonban az, hogy megmaradjon bennünk a nyitottság Isten kinyilatkoztatásával szemben, azaz ne akarjuk mindenképpen előírni Istennek, hogy mikor, hogyan és milyen formában nyilatkoztassa ki magát nekünk.
A mi Istenünk a meglepetések Istene is, amint ezt pontosan a karácsonyi és az utána következő evangéliumi jelenetekből kiolvashatjuk: a mi Istenünk úgy jelent meg, mint Kisded, úgy mutatkozott be a templomi tanítóknak, mint tizenkét éves gyermek, úgy állt a zsidók elé, mint egyszerű halandó ember, akinek mintha szüksége lett volna a bűnbánati keresztségre, amint ezt a mostani Evangéliumban olvassuk. A keresztség révén mi is az Atya szeretett gyermekeivé váltunk. Ezt bizonyítja a bennünk működő Szentlélek, ezt tanítja az Egyház, ezt ismételgeti minden evangéliumi olvasmány.

Gondolatok Karácsony utáni 2. vasárnap

Karácsony második vasárnapján János evangéliumának prológusát, előszavát halljuk. Előszó Isten Fia földi életéhez és működéséhez. Talán előszó a mi megújult életünkhöz is?

A Teremtés könyvéhez és Márk evangéliumához hasonlóan János örömhíre is a „kezdet”, illetve „kezdetben” szóval indul. Az Ige jelen volt a világ teremtésénél, ezért a teremtés óta őáltala érthető, értelmes, átlátható a világ valósága. A kezdet jó volt, és ma sem kezdődik semmi jó Isten nélkül. A hívő ember segítségül hívja az Úr nevét, hangos szóval szólítja őt, a nem hívő talán csak félig ismerősként suttog vagy kiált hozzá. Értelem és igazság mindenesetre soha nincs nélküle.

A rossz visszaél a Teremtő zsenialitásával, de valódi újdonságra képtelen. Amikor mi magunk szeretnénk valami jót elkezdeni, bízhatunk abban, hogy a világ nagy egésze, ez a hatalmas folyam, Istentől kapta és kapja életét és mozgását, és ha rejtetten is, de benne van az Ige. Legjobb terveink vele összhangban születnek. Legnagyobb sikereinket akkor aratjuk, amikor egymásban, a világban, önmagunkban, felfénylik számunkra Isten éltető Igéjének világossága, szépsége, harmóniája. Amikor készek vagyunk bízni az Istentől adott kezdetben, abban, hogy ő szereti a megújulást, az élet kitárt szívű pillanatait. S akkor nem kicsinyesen lázongunk, hanem bátran döntünk az élet mellett, amelyet valamiképpen már megtapasztaltunk vagy megsejtettünk.

A himnusz talán legsúlyosabb kijelentése a 14. versben hangzik el: „És az Ige testté lett…” Az értelmezők szerint az „és” szócska elsősorban a himnusz kezdősoraihoz kapcsolódik, azokat folytatja. Az Ige jelen volt a világban kezdettől fogva, „és most”, „de most”, testté lett, hússá, emberré. Folytatta és valóban továbbvitte a megkezdett történelmet. Emberré lett, de nem változott emberré, tehát nem veszítette el istenségét. Ez is evangélium! Egyrészt: Jézus nem csak nagyszerű ember, aki különleges jószándékával végül képtelen az Isten szeretetét megjeleníteni és megvalósítani. Másrészt: az Istenember maga mutatja meg, hogy nekünk sem kell félni a szeretettől: aki elveszíti, vagyis odaadja életét, megtalálja azt. Itt, ebben a poros világban valaki már körülnézett Isten szemével. „És az Ige testté lett” – mégis testté lett, annak ellenére, hogy tudván tudta a világ gyötrelmes születését, fájdalmas alakulását, ismerte sötétségét.

Jó elgondolásainknak, ötleteinknek is testet kell öltenie. Kicsiny gyermek lett az Isten Fia, magára vette a fejlődés kényszerét. Szabadító igéi hallgatásból, sírdogálásból, gügyögésből, imádságból születtek meg. A mi jószándékaink is nehezen formálódnak és erősödnek. De mi történne, ha a jóhoz hozzá se akarnánk látni? Mi lenne, ha mindig csak álmaink üde kertjében sétálgatnánk? Mire mennénk, ha csak a tökéletessel érnénk be mindjárt az elején is?

Azután még egy „és”: „és közöttünk lakott”. Az értelmezők többsége szerint ez a kifejezés a pusztában vándorló népre és szent sátorára emlékeztet, a találkozás sátrára, amelyben Izrael Mózes közvetítésével megtalálhatta Istenét. Az új sátor, a találkozás új helye immár maga a testté lett Ige. Ő ma is jelen van. „Földi sátra már összeomlott” (vö. 2Kor 5,1), de Istennél közbenjár értünk ma is, amikor gyakran pusztulni látjuk a jót és a megszokottat. Megtestesülése arra hív, hogy őrizzük a reményt: Isten a pusztában is velünk jár, és testvéreinkkel együtt élő otthont, közösséget ígér.