Gondolatok Farsangi évközi 8. vasárnap

Jézus figyelmeztetése elsősorban tanítványainak szól: “Vezethet-e vak világtalant? Nem esik-e mindkettő gödörbe?” Ezek a figyelmeztető szavak többször felhangzottak a próféták ajkán. Izajás próféta könyvében olvassuk Isten panaszát: “Ki olyan vak, mint az én szolgám?”(Iz 42,19) A szolga Izrael népét jelenti. A próféta szavai arra utalnak, hogy a választott nép nem ismeri igazán Isten akaratát és ezért életét sem ennek megfelelően rendezi be. Ez az, ami Isten szavának tanítóját alkalmatlanná teszi hivatásának gyakorlására. Jézus ezekkel a szavakkal elsősorban az írástudók és farizeusok felé fordul. Ők azok, akik ugyan Isten szavát hirdetik, de nem ennek megfelelően élnek. “Jaj nektek írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tizedet adtok mentából, ánizsból és köményből, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni.” (Mt 23,23) Ők tehát ugyan Isten szavát tanítják, de életükkel nem bizonyítják ennek igazságát. Jézus szemében ez a magatartás teszi az írástudókat és farizeusokat hitelt vesztett emberekké.

Jézus tudja, hogy az evangélium továbbadásánál is számolni kell ezzel a veszéllyel. Ezért fordul figyelmeztetéseivel a tanítványok felé. Azok a szavak, amelyeket itt hallottunk, és amelyekről Lukács Jézusnak a sík mezőn elmondott beszédében számol be, ezt a figyelmeztetést mondják el különböző kifejezésekkel: Vigyázzatok arra, hogy ne csak tanítsatok másokat az evangélium szavaival, hanem életeteket is ez vezesse. Nézzétek magatokat kritikus szemmel. Ne keltsetek olyan benyomást másokban, mintha ti nem élnétek a hirdetett tanítás szerint.

Az evangélium figyelmeztető szavaira nagyon fogékony volt Assisi Szent Ferenc. Élettörténete egy megható eseményt beszél el róla. Ferenc már majdnem teljesen vak volt, szomorúság nyomasztotta lelkét, és ennek hatására vágyakozott Bernát testvérnek a társaságára, aki kísérője volt, amikor mentek valahová. Ezért elment az erdőbe, ahol a testvérnek a remetekunyhója volt, ahol ő imádságos életét élte, és hangosan hívta őt. Gyere, beszélgess egy kicsit a vak emberrel. Ő azonban nem válaszolt erre, bár Ferenc háromszor is megismételte hívását. Így Ferenc szomorúan és kissé megbántva tért vissza kunyhójába. Az elbeszélés csak enyhén utal a szívében felébredt elégedetlenségre. Azonban amikor Ferenc észrevette ezt, imádkozni kezdett. Isten pedig ismertté tette előtte, hogy Bernát testvért nem terhelte semmilyen bűn azért, mert nem válaszolt hívására. Ugyanis annyira elmerült imájában, hogy nem hallotta meg a hívó szavakat. Amikor Ferenc így megismerte a valódi helyzetet, azonnal visszatért a testvérhez. Őszinte szívbeli alázattal kért tőle bocsánatot azért, mert rosszat gondolt róla.

Mi alig tudjuk igazán felfogni, amit itt Ferenc tett. Eljárását egészen különlegesnek tartjuk. Azonban példája azt hirdeti, hogy Jézus figyelmeztetése a lelki vakság veszélyeire, nála termékeny talajra találtak. A kezdődő lelki vakság veszélyének elhárítását fontosabbnak találta, mint a segítséget, amelyre rászorult testi vakságában. Amikor ez nyilvánvaló lett előtte, rögtön visszament Bernát testvérhez és nyíltan bevallotta előtte hibáját. Viselkedése arról tanúskodott, hogy komolyan vette Jézus figyelmeztetését: “Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát és csak azután törődj azzal, hogy kivedd a szálkát felebarátod szeméből.” (42.v.) Ha tehát valaki folytonosan mentséget talál a maga számára szeretetlen viselkedéséért és azért is, hogy miért nem figyel jobban Isten szavára, ez vakká tesz minket önmagunk előtt és Isten előtt is.

A mai evangéliummal kapcsolatban nekünk is fel kell tennünk a kérdést, vajon Jézus figyelmeztető szavait ne vegyük-e mi is magunkra. Ez Jézus tanítványai között mindenkinek szól, akinek valami módon tanítói küldetése van mások felé. Papok és hitoktatók, nevelők és szülők gondolkozzanak el azon, vajon mennyire vonatkoznak rájuk is Jézus szavai. E szavak azonban az egész egyházhoz is szólnak, amelynek az a Krisztustól kapott feladata, hogy az evangéliumot minden teremtménynek hirdesse. Ezért senki nem vonhatja ki magát az alól, hogy komolyan vegye Krisztus szavait, aki részt vesz az egyház küldetésében.

Ahol azonban a keresztények nyíltan és szeretettel fáradoznak életük krisztusi alakításán, ahol az igazi önismeretből alázat és az igazi alázatból komoly keresztény életstílus alakul ki, onnan elmarad az eredménytelenség és a tétlenség. Az ilyen hívek egyre mélyebben előrehaladnak Krisztus ismeretében, egyre bensőségesebb a kapcsolatuk hozzá. Egyre jobban megfelelnek a 2. Péter levél felhívásának: “Ezért annál inkább iparkodjatok, testvéreim, hogy hivatásotokat és kiválasztástokat jó cselekedetekkel biztosítsátok, mert ha ezt teszitek, sohasem fogtok többé elbotlani.”