Gondolatok Advent 3. vasárnap
Ádvent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja. Izajás próféta a szabadulást hozó Isten közelségében látja az öröm forrását. Jakab apostol viszont türelemre int bennünket. Az Úr jövetele közel van, de még nincs itt. Ez keresztény mivoltunk alapélménye. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van, de valahogy még mindig hiányérzetünk van: nem látjuk jelenlétét.
Ez az evangéliumi szakasz valahogy furcsán végződik. Jézus a legmagasabb elismerésben részesíti Jánost, amikor azt mondja róla, hogy asszonyok szülöttei között nem született nagyobb, mint Keresztelő János, hogy aztán a következő mondattal minta megcáfolná ezt, mikor leszögezi, hogy a legkisebb a mennyek országában mégis nagyobb, mint a Keresztelő.
Mi is történik valójában János körül? Téves elvárások. Az akkori népi vallásosság szerint a jólét volt annak jele, hogy Isten szeret valakit, a balsors viszont annak volt a jele, hogy Isten elhagyta az illetőt. Már Jób könyve igyekszik cáfolni ezt a meggyőződést. Az előítélet azonban tovább élt, egészen Jézus napjaiig.
Jézusban azt látjuk, hogy Isten jelenlétének biztos jelei elsősorban nem anyagi, hanem lelki jellegűek. Igaz, hogy Jézus fizikai jelekre is hivatkozik: a vakok visszanyerik látásukat, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak. De ezeket a csodákat belső, lelki áldás jeleként kell látni és értelmezni. Mert mi haszna van az embernek abból, ha visszanyeri szeme világát, de elveszíti lelkét, ha újra jár, de lelkileg béna marad? Isten jelenlétének lényeges jelei lelki jellegűek.
Erre az új látásra ma is nagy szükségünk van. Mert az, amit első tekintetre látunk, mintha nem utalnak Isten jelenlétére. De ha van lelki szemünk, akkor mi is képesek leszünk rácsodálkozni Isten csendes, bölcs, szeretetteljes jelenlétére elsősorban a saját életünkben, majd pedig a körülöttünk zajló világban.
Biztosan találkoztunk már emberekkel, akik megharagudtak Jézusra. Például az a jámbor hölgy, aki sokat segített másokon, betegeket látogatott, fogyatékosokkal foglalkozott. Egy napon azonban erős térdfájdalmai keletkeztek olyannyira, hogy meg kellett műteni a térdét. A műtét nem járt sikerrel, a hölgynek állandó fájdalmai voltak. Ez a hölgy Jézus személyes barátjának tudta magát éppen ezért igen kiábrándult, amiért így bánt vele Jézus. Egyre jobban magába roskadt és elhidegült az imától. Egy alkalommal azonban mégis vett magán erőt és elmondta bánatát a gyóntatójának, aki azt ajánlotta neki, hogy mondja el sérelmét egyenesen barátjának, Jézusnak és kérdezze meg tőle, miért bánt így vele? Másnap a pap már messziről látta a hölgy arcán a változást: visszatért derűs hangulata, jóllehet arcán lehetett látni a fájdalom jeleit is. „Tudja mit mondott Jézus?” – kezdte kérdezés nélkül a hölgy. „Miközben a megfeszített Jézust néztem, felpanaszolva neki a fájó térdemet, ezt mondta: „Az én térdem jobban fáj, mint a tiéd!”
Boldog, aki nem botránkozik meg bennem. (Mt 11,6). Vajon Keresztelő János is hasonló helyzetben találta magát? János egész életét a pusztában töltötte, elővételezve a Messiás érkezését. Készítgette útjait, a bűnbánat keresztségére szólította az embereket. Most viszont ott sínylődik a sötét börtönben, mert felelősségre merte vonni Heródest. Időközben Jézus elkezdte nyilvános messiási működését. Nem látogatta meg Jánost a börtönben és nem küldött neki bátorító üzenteket. Miért nem alkalmazza csodatevő hatalmát, hogy kiszabadítsa Jánost? Vajon nem azt mondja-e a prófétai szó, hogy a Messiás jelenlétének egyik jele éppen a rabok kiszabadulása lesz? Jánosnak minden joga meglenne ahhoz, hogy magát az elsők között tudja, hiszen ő keresztelte meg Jézust, valamit kaphatott volna cserébe. Így hát János küldötteket meneszt Jézushoz, hogy emlékeztesse sorsára. Jézus azt üzeni vissza, hogy tényleg ő a várt Messiás, de nagyon kérlek, ne botránkozz meg rajtam, ha nem teljesülnek vágyaid!” Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam.
Keresztelő Jánosnak is szüksége volt bátorításra. Jézus fellépését talán ő sem tudta hirtelen összeegyeztetni azzal a messiási képpel, amit ő maga hirdetett: aki majd megtisztítja szűrét, tűzzel égeti el a salakot. Figyeljük meg, milyen kedves, szinte simogató szavakkal bátorítja Jézus Jánost: „Mondjátok meg neki…” Jézus ma is ilyen: arra bátorít bennünket, hogy nyissuk ki szemünket és lássuk meg jelenlétének jeleit.
