Gondolatok Évközi 31. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Sirák Könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten meghallgatja azokat, akik szívből szolgálják Őt. A szív a Szentírás szóhasználatában az egész embert jelenti. Jézus is azt mondta, hogy Istent teljes szívből kell szeretnünk. Bízzuk rá szívünket Istenre, és Ő lehajol hozzánk, amint erről az olvasmányban biztosít bennünket a szent szerző.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol megrendítő vallomását halljuk arról, hogy érzi halálának közelségét, de vigasztalja az a gondolat, hogy a jó harcot megharcolta, s a pályát végigfutotta, a hitet megtartotta. Imádkozzunk azért a kegyelemért, hogy mi is hasonló szavakkal tudjunk búcsúzni ettől az élettől.

Az Evangéliumban a farizeusról és a vámosról szóló jól ismert példázatot olvassuk. Két imádkozási stílussal találkozunk itt: az egyik dicsekvő, a másik megalázkodó. Két Istenképpel találkozunk itt: az egyik az ítélő, a másik az irgalmas Isten képe. Két vallásos magatartással találkozunk itt: az egyik a cselekedetek, a másik a szív vallásossága.

Természetesen nem akarunk magunkra ismerni a hivalkodó, önmagát fitogtató farizeusban. A mellét alázatosan veregető vámossal sem kell szükségszerűen azonosulnunk. De mind a kettőben magunkra ismerhetünk, hiszen mind a kettőből van valami bennünk. Néha talán mi is jóságunkat fitogtatjuk, néha viszont őszintén bűnösnek érezzük magunkat. Ebben a példabeszédben azonban több szereplő van jelen, nem csak a farizeus és a vámos.

Fontoljuk meg azt, hogy mind a két szereplő a templomban volt, oda mentek imádkozni. A templom fontos szerepet játszik ebben a példában. A templomban mindenkinek van helye: a farizeusnak és a vámosnak egyaránt. Mi időnként kiűznénk egyeseket a templomból, akikről úgy véljük, hogy nem oda valók, mert túl primitívek, vagy nem tudnak tisztességesen viselkedni ilyen szent helyen. Kiűznénk a templomból a volt kommunistákat is, akik a rémuralom ideje alatt messzire elkerülték a templomot, de a rendszerváltás után tüntetően az első padokban foglalnak helyet. Kitiltanánk a templomból egyes politikusokat is, akik csak azért jönnek el szentmisére, hogy az emberek lássák őket és ezzel politikai előnyre tegyenek szert. Jézus nem mondta egy szóval sem, hogy az Evangéliumban szereplő két ember közül az egyiket ki kellett volna üldözni a templomból. A templomba természetesen nem azért megy az ember, hogy ott színészkedjék, hanem hogy megálljon Isten előtt. Hasznos ugyanis megfigyelni, hogy a farizeus nem az emberek előtt lett megalázva, hanem Isten előtt, és a vámost sem az emberek magasztalták fel, hanem Isten előtt vált megigazulttá. Mindez a templomban történt. Tehát a templom a lelki történések színhelye, az Istennel való találkozás arénája, ahol mindenki úgy találkozik Istennel, ahogyan tud.

Figyeljük meg továbbá a két ember viselkedését. A farizeus felsorolja cselekedeteit, mindazt a jót, amit tett. Teszi ezt azonban a szíve nélkül. A vámos nem sorolja fel bűneit, csak elismeri, hogy bűnös, de teszi ezt úgy, hogy kiönti Isten elé szívét. Isten iránti szeretetünket természetesen ki kell mutatnunk tettekkel, jó cselekedetekkel is, de ha ez szív nélkül történik, akkor nem sokat ér. A szívtelen jótevőtől viszolygunk, a lenéző, lekicsinylő tekintettel kísért, koldusnak odadobott alamizsna megalázó. Isten elé nem valamit viszünk, Istennek nem valamit adunk, hanem magunkat. Ez volt a két ember közötti különbség ott a templomban: a farizeus tetteit adta Istennek, a vámos önmagát.

Végül fontoljuk meg azt, mit jelent Jézusnak az a szava, hogy a vámos megigazultan ment haza? A kifejezés a teológia szókincsébe tartozik, sok hívőnek talán nem mond sokat. A „megigazult” szót talán úgy is fordíthatnánk, hogy „megkönnyebbült”. A vámos ugyanis letett egy terhet a válláról, nagy kő esett le a szívéről, ezért bűnvallomása után könnyűnek érezte magát. Ez a szentgyónás igazi titka: amikor a megbocsátó Isten lába elé tesszük bűneinket, akkor nagy kő esik le a szívünkről, Jézus pedig leveszi bűneink terhét a vállunkról és rászögezi azt saját keresztjére. Ezzel szemben a farizeus nem csak, hogy nem tett le semmit terhéből, hanem még megterhelte magát azzal, hogy vállalta a felelősséget, hogy a törvényeket, szabályokat és előírásokat tökéletesen megtartja majd a jövőben is, hogy ily módon feddhetetlen maradhasson Isten és emberek előtt. Mindezt azonban szív nélkül, saját akaratára támaszkodva szándékozott továbbra is megvalósítani. Csakhogy nem gondolt arra, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mert Isten kegyelme nélkül, amint ezt Jézus mondta, a magunk erejéből, nem vagyunk képesek semmi jót tenni.