Gondolatok Húsvétvasárnap

Milyen nehezen jut el a jó hír az ember világos tudatáig! Vagy csak a jó hír előtt állít akadályt az emberi elme? A rossz hír tárt kapukat talál ott, ahol a jó hír nem képes bejutni? Az újságírók többségükben abból élnek, hogy felismerik a tárt kapukat, és szállítják ellenőrzés nélkül és gátlástalanul a rossz híreket. Tele lesz az elme, a tudat rossz hírrel, és a jó hír, az evangélium számára már hely sem marad?
Az a tanítvány, aki név nélkül jelenik meg a ma idézett evangéliumi beszámolóban, nem egyszer hallotta, hogy az Emberfiának szenvednie kell, de harmadnapra feltámad. A szenvedés előre jelzését nem voltak képesek elfogadni Jézus személyére vonatkoztatva, a feltámadásról pedig fogalmuk sem volt, el sem tudták képzelni, nem tudták kezelni, nem is hitték.
Egy emlékemet idézi fel húsz esztendő távolából ez a jelenet. Közvetlenül a rendszerváltás után meghívtak egy kisegítő iskolába nagyböjtben, hogy azoknak a tizenhat év körüli fiúknak, akik még az általános iskola osztályait ismételgették ki tudja hányadszor, egy karcagi iskolában, beszéljek húsvétról. Nagyon emlékezetes maradt számomra, ami ott történt. Beszéltem nekik a keresztútról, Jézus szenvedéséről és haláláról. Figyelmesen hallgatták a történetet, de amikor odajutottam, hogy Jézus feltámadt a halálból, az egyik nagyfiú, kérdezés nélkül közbevetette: „én ezt nem hiszem!”. A tanárok, akik a rend fenntartása érdekében többen is jelen voltak, zavarba jöttek, a többi gyerek cinkosan mosolygott. Mindez egy másodperc alatt történt, és mindenki izgalommal várta, hogy mit hebegek majd erre a közbevetésre. Saját magam számára is meglepő volt, de nem jöttem zavarba, hanem azt mondtam: „Igazad van, ez hihetetlen. Még azok az emberek sem hitték, akik személyesen ismerték Jézust, és éveken át tanítványai voltak. Egy sem akadt, aki ezt közülük előre elhitte volna. Nem is értették, mit jelent az, hogy feltámad a halálból. De kétezer éve, hogy a világon mindenütt hirdetik Jézus feltámadását a halálból. Minden keresztény templom ezt hirdeti. Minden keresztény ember hisz ebben. Mit gondolsz, kétezer év alatt hány templom volt és van a mai napig a világon? Meg tudod becsülni, hány keresztény ember élt és él a mai napig a világon, akik hisznek abban, hogy Jézus feltámadt a halálból, és hogy mi is fel fogunk támadni? Gondolod, hogy az ő fejükben nem fordult meg az ami a tiédben, hogy ez nem igaz? Mit gondolsz, akik hisznek a feltámadásban, azok butábbak mint te?”
Csak kérdések voltak ezek, nem érvelés. A fiúnak mégsem volt több kérdése, és mintha a jelenlévők mindegyike fellélegzett volna, mintha igazolva látták volna magukat, hogy minden kételyük ellenére ők azért hisznek Jézus Krisztusban, a feltámadottban.
Mi is kellett ahhoz, hogy az a bizonyos név nélküli tanítvány higgyen? Egy üres sír és az összehajtogatott leplek, melyek Jézus holttestét takarták. Ezek sem bizonyítékok, hanem inkább kérdések. Ezek valójában semmit sem bizonyítanak, mégis alkalmasak voltak arra, hogy valakinek felnyíljon a lelki szeme, és feltáruljon a tudatnak az a kapuja, ahol a jó hír már betérhet.
Időben és térben ma is jelen van az az üres sír, mely képes felnyitni szemünket úgy, hogy a halálon túl látjuk az új életre kelt embert, Krisztust, önmagunkat. Dsida Jenő ezt így énekli meg:

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett (Dsida Jenő)

Sírod szélén szinte félve, / iszonyattal üldögélve, / ó – mekkora vád gyötör, / mardos, majdnem összetör: / mily látás a kétkedőnek, / törvény ellen vétkezőnek, / hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén / sóhajok közt üldögélvén / szemlélem bús, elvetélt / életemnek rút felét / s jaj, – most olyan bánat vert át, / mily Jacopo és Szent Bernát / verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány / áruló és rossz tanítvány, / ki az ördög ösvenyén / biztos lábbal, tudva mén: / szent kenyéren nőtt apostol, / aki bűnbe később kóstol, – / Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok, / csupa csúnya, csupa átok, / csupa mély seb, éktelen, / testem oly mértéktelen / volt ivásban, étkezésben,  / mindenfajta vétkezésben / s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz, / s országodba bebocsátasz, / mint szurnám ki két szemem, / mint vágnám le két kezem, / nyelvem húznám kések élén / s minden tagom elmetélném, / amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok. / Mindent bánok, mindent szánok / és e sajgás, mely gyötör / nem is sajgás, már gyönyör. / Hamuval szórt, nyesett hajjal / ér engem e húsvéthajnal / és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe / kősziklába vájt gödörbe, / bénán csügg le a karom, / tehetetlen két karom…/ Te kegyelmet mindig oszthatsz, / feltámadtál s feltámaszthatsz, / hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben / egész nap csak ülök itten. / Lelkemet nagy, jó meleg / szent fuvallat lepte meg, / lent az odvas, szürke barlang / mélyén muzsikál a halk hang, / ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most, / országútján mendegél most, / áprilisban fürdik és / aranyozza napsütés, / ahol lépked, jobbra-balra / ezer madár fakad dalra / s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal, / liliomos tanítvánnyal / nem követlek, Mesterem. / Majd csak csöndes estelen / indulok, hol vitt a lábad, / földön kúszom könnybe lábadt / szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon, / éjsötét nagy pusztaságon / étlen, szomjan vágok át, / nagy hegyeken vágok át, / mint eltévedt eb szimatja, / mely halódva is kutatja / vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről, / pálmás, örök dicsőségről, / vonszolván földdel rokon / testemet a homokon / s így ujjongván, nem is érzik, / hogyan sajog, hogyan vérzik / rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve: / kúszva, vérzőn, énekelve, / portól, sártól piszkosan / menni mindig, biztosan… / S kopjék térdig bár a lábam, / tudom, az ég kapujában / utolérlek, Krisztusom!