Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Évközi 28. vasárnap

Az évközi huszonnyolcadik vasárnap első olvasmánya a Királyok második könyvéből vett leírás, amely bemutatja Naamán meggyógyítását. Az olvasmány üzenete a zárómondat, amelyből megtudjuk, hogy a leprából kigyógyított Naamán hálát adott Istennek a gyógyulásért. Nekünk is tudnunk kell hálát adni Istennek a kapott jókért.

A második olvasmányban Szent Pál biztosítja Timóteust, hogy Isten szava nincs megbilincselve. Ezekre a vigasztaló és bátorító szavakra nekünk is igen nagy szükségünk van a mindennapi életben.

Az Evangéliumban a tíz leprásról olvasunk, akiket Jézus kigyógyított, de csak egy tért vissza, hogy hálát adjon Istennek. Ezt az evangéliumi eseményt leginkább úgy értelmezzük, hogy a kilenc hálátlant elítéljük. Mielőtt ezt tesszük, fontoljuk meg, miért is viselkedtek ezek az emberek úgy, ahogyan viselkedtek, vagyis miért nem tértek vissza Jézushoz, hogy köszönetet mondjanak neki? Ha azonban figyelmesen hallgatjuk Jézus elbeszélését, akkor felfigyelhetünk arra, hogy Jézus nem ítélte el őket. Ő dicsérte azt az egyet, aki visszatért. Fontoljuk meg, miért nem tért vissza a többi kilenc. Két magyarázatot tudunk elképzelni.

Az első lehetőség egy lélektani jelenség lehet, amely gyakran előfordul velünk is a mindennapi életben. A leprából kigyógyult emberek, mihelyt hazaértek és látták, hogy meggyógyultak, valószínűleg nagy ünnepséget rendeztek, meghívták barátaikat és ismerőseiket, hogy megmutassák: immár nem kell félniük tőlük, meggyógyultak, nyoma sincs a leprának. Majd lassan visszatértek a “normális életbe”. Vajon eszükbe jutott-e néha, milyen nyomorban éltek korábban, mint a társadalom kitaszítottjai betegségük miatt? Gondoltak-e néha arra, mennyit kaptak Jézustól és mennyire hálásaknak kell ezért lenniük?

Nem tudjuk, az Evangélium nem számol be ezeknek az embereknek későbbi életéről. De ez is üzenet nekünk, hiszen mi is nagyon sok mindent kaptunk és kapunk Istentől. Sajnos, nagyon könnyű megszokni az irántunk tanúsított jóságot. Végül az ember úgy hiszi, hogy joga van mások szeretetére, jóindulatára. Pedig nem így van: minden ajándék. Milyen boldogító, biztonságot adó, ha van ajándékba kapott emberünk. Becsüljük meg!

Vajon mi hogyan viselkedtünk volna, ha a kigyógyított leprások helyében lettünk volna? Biztosan könnyen magunkra ismerünk bennük az esemény első részében, amikor nagy nyomorukban alázatosan Jézushoz fordultak kérésükkel, hogy gyógyítsa meg őket. Mi is könnyen megtaláljuk az utat Istenhez, amikor szorongatás ér bennünket, vagy mikor bajban vagyunk.

De amikor a válság véget ért, vajon eszünkbe jut-e, hogy hálát adjunk Istennek? Ez még akkor is érvényes, ha egy súlyos betegségből talpra álltunk az orvosok beavatkozása révén. Ekkor is Isten működött rajtuk keresztül. Pontosan ez a gondolat lehet elemzésünk második részéhez.
A másik körülmény, ami valamiképpen ezeknek az embereknek a mentségükre szolgál, az a mód, ahogyan Jézus meggyógyította őket.

Más esetekben azt olvassuk, hogy Jézus a helyszínen gyógyított: megérintette a leprást és az azonnal meggyógyult, sárral kente meg a vak szemét és az rögtön visszanyerte látását, felszólította a bénát, hogy keljen fel, és az ott a helyszínen talpra ugrott. Itt nem történt közvetlen, azonnali gyógyulás. Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor következett be a gyógyulás: útközben, vagy amikor a papokhoz értek? Lehetséges, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy a papok gyógyították ki őket, ezért nekik jár a köszönet.

Hasonló a mi esetünk, amikor betegek vagyunk. Istenhez fohászkodunk, aztán elmegyünk az orvoshoz, aki gyógyszerekkel vagy sebészeti beavatkozással segít rajtunk. Érdekes módon, ilyenkor az orvosoknak köszönjük a segítséget, nekik viszünk ajándékokat, nem a Jóistennek, pedig végül is neki köszönhetjük a gyógyulást.

Még egy harmadik körülményt is fontolóra vehetünk: az az egy, aki visszament, hogy hálát adjon Istennek, szamariai volt, vagyis idegen. Lehetséges, hogy a kilenc kigyógyult zsidó úgy vélte, nekik joguk volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa őket, hiszen azt tanulták szent könyveikből, hogy az egészség jutalom az erényes életért.

A szamariai tudta, hogy neki semmi joga nem volt arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Néha talán mi is úgy viselkedünk, mint az a kilenc, aki nem tért vissza: úgy hisszük, hogy mivel erényesek vagyunk Istennek is vannak kötelességei velünk szemben. Istennél azonban mindannyian “szamariaiak” vagyunk, azaz idegenek, akiknek Isten ingyenes szeretetből ad meg mindent. Neki jár hála mindig és mindenért.

Gondolatok Évközi 27. vasárnap

Az évközi huszonhetedik vasárnap első olvasmánya Habakuk próféta könyvéből vett jövendölés arról, hogy Isten helyreállítja majd népének szőlőskertjét, vagyis országát, de ez majd csak akkor következik be, ha a nép megtért. Isten csak egy feltételt vár el népétől: hogy teljesítse fogadalmait. Ma is szükségünk van erre a figyelmeztetésre, mert, sajnos, sok az üres ígéret, sok a megszegett fogadalom. A második olvasmányban Szent Pál szól Timóteushoz, akit az Evangélium hirdetésére buzdít. Ma is aktuális az Apostol felhívása, hogy ne szégyelljünk tanúságot tenni Urunk Jézus Krisztus mellett. Az Evangéliumban Szent Lukács két témát fűz egységes egészbe: az erős hitet és a kötelességteljesítést. Az Evangélium központi üzenetét az Apostolok Jézushoz intézett kérése fejezi ki: “Növeld bennünk a hitet”. Minél tovább voltak Jézussal az Apostolok, annál erősebben érezték a hit szükségességét. Az Apostolok hittek Jézusnak, de Ő azt kérte tőlük, hogy higgyenek Benne. Az Apostolok követték Jézust, de Ő azt kérte tőlük, hogy hagyják el mindenüket, múltjukat és anyagi biztonságukat és úgy kövessék Őt a bizonytalan jövőbe; az Apostolok mentek Jézussal, járták hazájuk országútjait, jóllehet nem értették, merre vezeti őket. Milyen erős és mély hit……..
Mennybemenetele előtt egyenesen azt a feladatot bízta rájuk, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az Evangéliumot. Az Apostolok megbíztak Jézusban, Rábízták életüket, annak ellenére, hogy nem mindig értették Jézus személyét és tanítását. Jézus élete és személye titokzatos maradt előttük mindvégig, ezért csak a hit szemével voltak képesek kitartani mellette. Az Apostolok nyitott szívvel hallgatták Jézus tanítását, de sok mindent nem értettek abból, amit Jézus mondott. Ezért kérték, hogy növelje bennük a hitet. A mi keresztény életünk is hasonló módon alakul: Jézust igazán csak a hit szemével lehet követni. Minden történelmi korszak újabb próbák elé állítja Jézus Egyházát. Ma is nehéz időket élünk és csak erős hittel lehet kitartani az Egyházban, az Egyház mellett és elfogadni, hogy Krisztus szereti Egyházát és nem hagyja megbukni a történelem vizsgáján. Az Evangélium másik témája a kötelességteljesítés. Túl kevés lenne azt állítani, hogy Jézus erkölcsi buzdítást adott tanítványainak, hogyan viselkedjenek a feladatok előtt. Valaki ennek az evangéliumi buzdításnak azt a címet adta, hogy „A kötelességteljesítés”, de úgy érezzük, hogy nem egészen találó ez a cím. Jézus buzdításában, nem a kötelességtudás a központi téma, hanem a szolga, a béres, vagy a bojtár, ill. annak öntudata: hogyan látja saját magát gazdájával szemben. A mai világban, munkaadókról és munkavállalókról beszélünk, akik között szabályos szerződés létezik, minden munkahelynek pedig pontosan leírt feladatköre van.
Nos, ez a viszony nem alkalmazható az Isten és az ember, Jézus és a tanítványai, az Egyház és a hívei közötti kapcsolatra. Istennel nem lehet szerződést kötni, Istennek nem lehet „felmondani”, Istennel nem lehet alkudozni, vagy fizetésemelést követelni Tőle. Ha megmaradunk továbbra is a modern gazdasági politika szintjén, akkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy Isten „üzemében” nem lehet lemondani, nincsenek szakszervezetek és nem lehet sztrájkolni. Az Egyház nem evilági részvénytársaság, amelybe betársulunk, mert szeretnénk életbiztosítást kötni. Az én világom nem ebből a világból való, hangsúlyozza a hitében erősödni akaró,jóra törekvő ember Jézus gondolatát.Az Egyház „Anyaszentegyház”, mi pedig gyermekei vagyunk. Mi Istennek nem vagyunk alkalmazottai, hanem csak „mihaszna szolgái”. Ne zavarjon bennünket ez a mai füleket talán sértően hangzó jelző. Jézus senkit sem akart megsérteni, hanem tényállásokat fogalmazott meg és mondott ki hangosan. Bármennyire is törekszünk arra, hogy tökéletesek legyünk, a magunk erejéből életünk minden területén kénytelenek vagyunk kudarcot könyvelni el. Nem tolakodhatunk be Isten asztalához, Ő hív meg bennünket és ültet asztalához, de elvárja tőlünk, hogy megtartsuk parancsait.
Ennél a pontnál visszakanyarodunk az Apostolok kéréséhez: „Uram, növeld bennünk a hitet!” Isten parancsai, elvárásai és útjai nem mindig érthetők, ezért van szükségünk a hit drága ajándékára. A hit pedig azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Istenre akkor is, ha nem értjük, mit akar tőlünk. Idézzük fel, mit is jelent a hit, a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása szerint: „A Kinyilatkoztatás révén a láthatatlan Isten végtelen szeretetében barátjaként szólítja meg az embert, hogy őt meghívja és befogadja saját közösségébe. A meghívásra adott megfelelő válasz a hit. A hit révén az ember teljesen aláveti értelmét és akaratát Istennek” (142-143. sz.). Ezért a hitért imádkozunk, ezt a hitet ápoljuk magunkban a lelki élet elmélyítése útján.

Gondolatok Évközi 26. vasárnap

Az évközi huszonhatodik vasárnap első olvasmányában Ámosz próféta a vakmerően bizakodók ellen emeli fel szavát. Az ember nem élhet úgy, mintha ő lenne a mindenség ura. Az olvasmányból azonban kiolvasható ezeknek az embereknek igazi vétke: úgy élnek, mintha mások nem léteznének. Az önzés végső elemzésben mindig boldogtalanná tesz bennünket.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol arra buzdítja szeretett tanítványát, Timóteust, akit „Isten emberének” nevez, hogy törekedjék az igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Minden keresztény „Isten embere”, és a felsorolt erényekre nekünk is kell törekednünk, ha igazolni akarjuk az „Isten embere” meghatározást.
Az Evangéliumban Jézus megható példabeszédét olvassuk a dúsgazdag, névtelen gazdagról és a szegény, szerencsétlen Lázárról. Valahogy már megszoktuk, hogy ezt a példabeszédet a társadalmi igazságtalanság fényében értelmezzük. Ma is vannak szívtelen, pazarló gazdagok és szenvedő, éhező szegények. Ilyen beállításban azonban aligha tudunk mit kezdeni ezzel a példabeszéddel saját lelki életünk szempontjából. Valószínűleg a legtöbb ember nem dúsgazdagok, de nem is nagyon szegény.

Ezt a példabeszédet meg lehet azonban közelíteni más szempontból is. Figyeljük meg mindenekelőtt azt, hogy Jézus nyugodtan, tárgyilagosan, szinte közömbös hangon meséli a példabeszédet. Szavaiból nem érződik sem a dúsgazdag iránti jogos elmarasztalás, sem a szerencsétlen Lázár iránti ugyancsak jogos sajnálat. Jézus időnként kemény szavakat is használt, pl. amikor a farizeusokat „fehérre meszelt sírokhoz”, vagy „viperák fajzatához” hasonlította. Ebben a példabeszédben nem használ súlyos szavakat. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról is ugyanabban a hangnemben beszél. Ez arra utal, hogy ebben a példabeszédben tulajdonképpen nem ők a főszereplők, hanem Isten és a mi üdvösségünk. Ez a példabeszéd azt tárja szemünk elé, hogyan kell elfogadni a felkínált üdvösséget. A példabeszéd ilyen értelmezéséhez a kulcsszó a „kint és bent” szópár. A dúsgazdag bent lakmározott, a szegény kint éhezett.

Mit mond nekünk tulajdonképpen az „üdvösség” szó? Az „üdvösség”, a „megváltás” ugyanazt jelenti, mint a „szabadulás” szó. Mi mindnyájan rabokként jöttünk a világra. Amikor az ember elutasította Isten hívását, hogy csak neki szolgáljon, saját maga rabjává vált. Ebből a rabságból nem tudjuk kiszabadítani magunkat, a szabadulásnak kívülről kell jönnie. Ez az üdvösség. Képletesen szólva, az ősbűn óta az ember „bent” lakik a börtönben. Ezt az állapotot testesíti meg a példabeszédben a dúsgazdag, aki „bent” van a saját házában, lakmározik, de nincsen benne szeretet, nem lát semmi mást, csak saját magát. Lázár viszont „kint” van, éhezik ugyan, de nem átkozódik, csendesen kér, nem követelőzik, hanem várja, hogy megajándékozzák.
A megváltás azt jelenti, hogy Jézus kinyitotta börtönünk kapuját és kivezetett bennünket a fényre, a szabadságra. Jézus felszabadítja a bűnös embert, hogy tegye a jót. Az evangéliumi dúsgazdag tragédiája nem az, hogy gazdag volt, hanem, hogy nem akart kijönni a maga alkotta börtönből. Neki már nem volt szüksége senkire és semmire. Lázár viszont kijött a börtönből, neki viszont nem volt senkije és semmije, csak Istenbe vetett nagy bizalma.
A vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk felül életünk kisebb-nagyobb börtöneit, vagyis azokat a területeket, amelyekben úgy érezzük, elégségesek vagyunk önmagunknak, ahol nem érezzük szükségét annak, hogy bevilágítsa azt Isten fénye, hogy elérjen oda is a megváltás. Ez lehet az anyagi jólét, mint a dúsgazdag esetében, lehet egy meggyőződés, amelyet kikezdhetetlennek tartunk, pl., hogy nekünk mindig és mindenben igazunk van Az Evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy a magunk zárt világa börtönné válhat, amelyben nem találjuk meg a boldogságot. Az igazi boldogságot, az üdvösséget és a szabadulást csak „Ábrahám ölén”, vagyis a jóságos Isten otthonában találjuk meg.  Bárcsak mindnyájan megértenénk ezt az igazságot!

Gondolatok Évközi 25. vasárnap

Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz könyvéből vett szigorú ítélet a csalók és kizsákmányolók ellen, akik eltiporják a szegényt és szorongatják az országban a szűkölködőket. Sajnos, ezek a szavak ma is aktuálisak, de fontos felfigyelnünk a Próféta utolsó szavaira is, hogy Isten nem felejti el a gonoszok egyetlen tettét sem.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett utasítások, hogy milyen legyen az Istennek tetsző ima. Megtudjuk, hogy minden emberért kell könyörögnünk.
Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában olvassuk Jézusnak a tékozló intézőről szóló példabeszédét. Ennek a példabeszédnek valaki azt a címet adta, hogy „A hűtlen intéző”. Furcsa cím és furcsa Jézus példabeszéde is, aki a becsületesség mintaképe volt, ezért aligha lehetett szándékában becstelen viselkedésre bátorítani tanítványait. Tény az, hogy nem könnyű értelmezni ezt a példabeszédet. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus? Vajon azt, hogy alkalomadtán hasznos dolog szemfülesnek lenni, hogy elérjük az áhított célt? Ma valószínűleg sokan szívesen értelmeznék így ezt a példabeszédet, mert a mai világban leginkább azok érvényesülnek, akik tolakodnak, kicsavarják, vagy manipulálják az igazságot, akik nem egészen becsületes úton jutnak pénzhez. Nem valószínű, hogy ez lenne Jézus példabeszédének az értelme. Ő azt tanította, hogy a szavaink legyenek „igen-igen, nem-nem”.
Hogy valamiképpen megmentsék ennek a példabeszédnek a „méltóságát”, egyesek Jézus záró figyelmeztetését emelik ki, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”. Jézus szavai tényleg egy mély lélektani igazságot fejeznek ki, miszerint tapasztalataink halmozódnak. Ha pozitív tapasztalatokról van szó, akkor ez azt jelenti, hogy ha hűek tudunk lenni a hétköznapok kötelességeinek végzésében, akkor hűek leszünk életfontosságú döntéseink pillanatában is. Ha pedig negatív tapasztalatokról van szó, akkor az apró hűtlenségek egyre érzéketlenebbé tesznek bennünket olyannyira, hogy a nagyobb mulasztások sem tűnnek súlyosnak. Jézus azonban ennél sokkal többet akart mondani hallgatóinak.
A szóban forgó példabeszédet meg lehet úgy is közelíteni, hogy megfigyeljük, milyen helyzetben mondta azt Jézus. Nem véletlen, hogy a „hűtlen intéző” példabeszéde közvetlenül a „tékozló fiú” példabeszéde után következik. Vonjunk párhuzamot a két példabeszéd között. Ott volt egy fiú, aki eltékozolta apja vagyonát, itt van egy intéző, aki eltékozolja gazdája vagyonát. Ezért ennek a példabeszédnek azt a címet kellene adnunk, hogy a „tékozló intéző”. Mindketten eltékozoltak valamit, ami nem az övék volt.
Ennél a pontnál, azonban fordulat következik be. Amint, ugyanis, a tékozló fiú esetében a főszereplő nem a fiú, hanem az apa, amiért a példabeszéd igazi címe: „a jóságos apa”, úgy itt sem az intéző a főszereplő, hanem a gazda, aki nemcsak, hogy nem csapja el intézőjét, hanem még meg is dicséri őt. Ott az apa örül, hogy fia visszajött, nem bánja, ha a vagyon el is úszott, fontos a gyerek. Itt a gazda hasonló módon viselkedik: nem bánja, hogy megkárosították őt, örül annak, hogy intézője megtért és odafordult mások felé, hogy azokon segítsen bajukban. Saját baja mások baja felé irányította tekintetét.
Ezek után két vigasztaló üzenetet tudunk kiolvasni ebből a példabeszédből. Az első üzenet az, hogy Istennek fontosabb az ember, mint az anyagi értékek. Vesszenek királyságok, menjenek csődbe bankok, fontos a gyerek, fontos az intéző, fontos az ember, Isten gyermeke, akiért Krisztus meghalt és feltámadt.
A második üzenet az, hogy mindig van visszaút. A tékozló fiú messzire tévelygett el, de onnan is visszahívta őt az atyai szeretet. Az intéző szintén messzire merészkedett gazdája vagyonát illetően, de onnan is visszahívta őt gazdája nagylelkűsége. A kereszténység a remény vallása, a mindig nyitott ajtó vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karját a Kereszten és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az Atya hazavár bennünket. Ez minden reményünk alapja és forrása.

Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás Könyvéből vett részlet, amelyben Isten megértő szeretetéről olvasunk. Miközben Mózes a hegyen tartózkodott, a nép eltévelygett, „letértek az útról, amelyet előírtam nekik”, ahogyan maga Isten fogalmaz. Jogos haragja ellenére Mózes közbenjárt a népért és megnyerte számukra Isten megbocsátását. Ilyen a mi Istenünk: mindig kész megbocsájtani vagyis szeretni.  A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett szép ima: az Apostol hálát ad Urának, Jézus Krisztusnak, aki annak ellenére, hogy korábban üldözte az Egyházat, meghívta őt, hogy az irgalmas isteni szeretet tanúja legyen. Isten irgalmas szeretete minket is végigkísér életünk buktatóin. Az Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre, a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát. Álljunk meg egy pillanatra az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó, hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem a statisztikák számítanak, hanem az ember. Ha igazán és szívünk mélyéből szeretünk valakit, valójában nem tudjuk megmagyarázni ennek az okát. Miért? Mert a szeretett személy Isten szerető ajándéka számunkra. Milyen boldogító érzés ilyen embert mellettünk tudni! Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották. Jézus példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek. Álljunk meg egy pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk, hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban. A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket. Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti, hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton. Az Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének, vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni mások örömének?

Gondolatok Évközi 23. vasárnap

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelynek az a címe, hogy „Ima a bölcsességért”. Az ima csúcspontja az a hitvallás, hogy Isten akaratát csak az ismerheti meg, akinek Isten megadta a bölcsesség lelkét. Nekünk is szükségünk van a bölcsesség isteni ajándékára, mert érezzük, hogy az evilági bölcsesség nem képes választ adni legaggasztóbb kérdéseinkre. Ezt én is a napokban értettem meg, mikor kedves és szeretetből fakadó gondolatait olvastam egy gondolkodó embernek. Ez serkentett engem is gondolkodásra a megoldás keresésére. És a vasárnapi szentírási szakaszt elolvasva jöttem rá, hogy az evilági bölcsesség kevés, ugyan fontos a földi dolgok megoldásában. A kulcs az isteni bölcsesség megszerzése.
A második olvasmány a Filemonnak írt megható levélből vett részlet, amelyben Szent Pál, aki öregnek mondja magát, Onezimuszért, az elszökött rabszolgáért imádkozik, és arra kéri Filemont, hogy vegye vissza ne csak úgy, mint szolgát, hanem úgy, mint hittestvért. Nekünk is jobban el kellene mélyítenünk azt a tudatot, hogy minden keresztény tulajdonképpen hittestvérünk. A vasárnapi Evangéliumot sokan aligha lesznek képesek örömhírként értelmezni. Jézus gyűlöletről beszél, keresztről és lemondásról: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom”. Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását? Jézus egész biztosan nem akarta a gyűlöletet, hiszen Ő maga buzdított a megbocsátásra. Az újabb fordítások a „gyűlölni” igét a „kevésbé szeretni” szavakkal próbálják módosítani, de lényegében nem sokat változtat a jelentésén. Mit akart tulajdonképpen Jézus mondani? Próbáljuk megközelíteni a választ indirekt úton. Azt szoktuk mondani, hogy Istent mindenekfölött kell szeretnünk. Ha a statisztika nyelvén akarjuk kifejezni ezt a nézetet, akkor így mondhatnánk: ha Isten iránti szeretetünk 90%-os, akkor szüleinket csak 80%-os szeretettel szerethetjük, hitvestársunkat 70%-os szeretettel, barátainkat 50%-os szeretettel és így tovább. Érezzük, mekkora képtelenség az ilyen gondolkodásmód, mert a szeretetet nem lehet felosztani, felmérni, számokban kifejezni. Csak egy szívünk van és egy szeretetünk: ezzel az egyetlen szívvel és egyetlen szeretettel szeretjük Istent és az embereket. Mi leginkább úgy fogalmazunk, hogy valakit jobban szeretünk, mint másokat, pl. szüleinket jobban szeretjük, mint barátainkat, barátainkat jobban szeretjük, mint ismerőseinket, és így tovább. Így nem lehet szeretni!!!  Ha Jézus jobban szerette volna mennyei Atyját, mint minket, akkor nem vállalja értünk a kereszthalált. Ha Szent Gellért jobban szerette volna hazáját, mint a magyarokat, akkor nem jött volna el hozzánk. Ha Boldog Teréz anya jobban szerette volna saját népét, mint a szegényeket, akkor nem maradt volna ott Kalkuttában a kisemmizettek között.
Jézus mindig örömhírt hirdetett és olyan igazságokról beszélt, amelyek érintik az ember lényének legmélyebb rétegeit; ezt a két elemet meg kell találnunk ebben az evangéliumi szakaszban is. Úgy tűnik, hogy a rejtély megoldásához a kulcsot Jézus feltételes módon történt fogalmazása adja meg: „ha valaki követni akar”. Tehát nem kényszerről van szó. Jézus elvárja, hogy ha követni akarjuk Őt, akkor ezt iránta való szeretetből tegyük. Itt tulajdonképpen a hitünk megindokolásáról van szó, ezért a vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk meg szeretetünk minőségét, Isten és ember vonatkozásában egyaránt. Sokatmondó az evangéliumi szakasz bevezető, kezdő mondata: „Nagy tömeg kísérte Jézust. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki követni akar…” Vegyük fontolóra, miért követték az emberek Jézust? Nem sok emberismeret kell ahhoz, hogy feltételezzük, hogy nem mindenki Jézus iránti őszinte szeretetből követte Őt. Valószínűleg voltak köztük olyanok, akik saját maguk részére valamiféle nyereményt véltek kapni emiatt, tehát szeretetük önző volt, jobban szerették magukat, mint Jézust. Valószínűleg voltak olyanok is, akik nem a maguk, hanem családjuk részére reméltek kapni valamit, tehát jobban szerették családjukat, mint Jézust. Jézus minket is kérdez, miért követjük Őt tulajdonképpen, miért vagyunk keresztények, miért járunk templomba: iránta való tiszta, önzetlen szeretetből, vagy titokban valami hasznot remélünk magunknak vagy családunknak abból, hogy keresztények vagyunk? Ha szeretetünk önzetlen, legalábbis erre törekszünk, Isten hálás,ajándékozó viszont szeretete lesz boldogító jutalmunk ami békével és örömmel tölti el szeretetre vágyó szívünket.

Gondolatok Évközi 22. vasárnap

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya Sirák fia könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző alázatosságra inti olvasóit és ezt azzal indokolja meg, hogy ezáltal kegyelmet találnak Istennél. Az alázatosság tulajdonképpen nem más, mint Istentől való teljes függőségünk elismerése. Jó olyan ember barátságát,bizalmát élvezni aki szerénységével példa lehet számunkra abban,hogy ne gondoljunk magunkról többet mint akik vagyunk. A jóság és szelíd alázatosság egyik alap ismérve az,hogy az elismert vagy megdicsért ember zavarba jön,vagy éppen szelíden tiltakozik.  A második olvasmányban a Zsidóknak írt levél szerzője lelkes szavakkal buzdítja olvasóit, hogy fontolják meg keresztény hivatásuk méltóságát, amely abból adódik, hogy Jézushoz járultak, akiben megkapták az üdvösséget. Nekünk is gyakran fel kell idéznünk keresztény mivoltunk méltóságát.  Az Evangéliumban Jézus egyik ismert példabeszédét olvassuk, amelyben alázatosságra szólít fel bennünket. Első tekintetre ez az evangéliumi szakasz talán furcsán hangzik. Jézus nem tartott etikai előadásokat, hanem általános vezérelveket jelölt meg hallgatóinak arra vonatkozóan, hogyan kell élni Isten szeretetének fényében. Talán maga az “alázatosság” szó is viszolygást kelt bennünk, még kevésbé tudunk mit kezdeni a „megalázni magunkat” kifejezéssel. Az „alázatosság” szó nem örvend nagy népszerűségnek a modern világban. Gyermekeinket arra neveljük, hogy legyenek büszkék, életrevalók, sikeresek, hogy harcoljanak jogaikért, hogy ne hagyják magukat megalázni és kihasználni másoktól. Mindez mintha nem lenne összeegyeztethető az alázatossággal. Az alázatos embert leginkább úgy képzeljük el, mint kissé esetlent, magába zárkózottat, félénket, meghunyászkodót. Ha így van, akkor nem értettük meg az alázatosság lényegét. Az alázatosság nemcsak, hogy nagy erény, hanem éppenséggel isteni erény, ha maga Jézus tanított erre bennünket és magát állította példaképnek: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket. Ezt igazán én is akkor értettem meg, mikor egy számomra kedves ember többször emlegette a gondviselésbe vetett bizalom fontosságát. A keresztény életben sokat tanulhatunk a másiktól, ha nyitott a szívünk. Jézus ezt az igazságot egy példabeszéddel igyekezett megmagyarázni hallgatóinak.
Mielőtt elemeznénk a példabeszédet, figyeljük meg, hogy Jézus vendégségben volt, éspedig egy vezető farizeus házában. Nem csak látogatóba ment hozzá, hanem éppenséggel asztalvendége volt. A példabeszéd tehát valós helyzetet tükröz vissza. El tudjuk képzelni, hogy a farizeus igen büszke lehetett arra, hogy a híres Rabbi elfogadta meghívását, titokban talán abban remélt, hogy ez alkalomadtán előnyt jelenthet majd neki karrierjében, növelni fogja az emberek előtti tekintélyét. Az is valószínű, hogy jól megválogatta, kiket hívott meg, hiszen kellettek tanúk, akik majd igazolják, hogy Jézus tényleg a vendége volt. De ezek az asztaltársak szintén szerettek volna előnyt húzni ebből a nem mindennapi eseményből, hogy Jézus társaságában ehettek, ezért biztosan iparkodtak minél közelebb kerülni hozzá. Sajnos, nem azért, mert hallani akarták Jézust, hanem azért, hogy az emberek lássák őket.
A példabeszéd címe „Az első helyek”, mert arról beszél, hogy egy lakodalom alkalmával a meghívottak tolakodtak, hogy elfoglalhassák az első helyeket, de ez Jézus tanításának csak az első része. A példabeszédnek van egy második része is, amelyben a szereplő a házigazda, aki igen nagy körültekintéssel válogatja meg, hogy kiket hív meg vendégségbe. Valószínűleg csak olyanokat, akik majd értékelik a jó menüt, megcsodálják a szép edényeit, megdicsérik nagyszerű borát, és elámulnak a szolgák ügyességén. Vajon milyen címet adhatnánk a példabeszéd e részének? Talán ezt: „Az önmagát fitogtató házigazda”? Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy a feltámadáskor, vagyis Isten színe előtt, nem sokat ér ez a színjátszás. Ott csak a szív szándékai a mérvadók. Megközelíthetjük ezt a példabeszédet úgy is, hogy a szereplőket megcseréljük más szereplőkkel. Mi vagyunk a meghívottak és Isten a házigazda a világ bankettjén. Jézustól tudjuk, hogy Isten nem személyválogató, nála mindenkinek neve és méltósága van és nála minden hely az első hely. Isten nem azért hívott meg bennünket az életbe és a hitbe, hogy saját dicsőségét öregbítse, hanem tiszta szeretetből. Mi semmivel sem tudjuk viszonozni jóságát, csak azzal, hogy elfogadjuk szeretetét. Ha ilyen szemszögből olvassuk most újra a példabeszédet, akkor ez az új cím kívánkozik eléje: „Jó otthon érezni magunkat Isten asztalánál”. Az Ő asztalánál mindnyájan vendégek vagyunk, és nincsenek első meg utolsó helyek, hanem csak a meghívottak boldogsága.

Gondolatok Évközi 21. vasárnap

Az évközi huszonegyedik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta vigasztaló szavait halljuk, amelyekkel a számkivetésből érkezett népbe igyekezett lelket önteni. Alapüzenete az, hogy Isten beváltotta ígéretét. Ez nekünk szánt üzenet is: Isten hű ígéreteihez, megbízhatunk szavában.  A második olvasmány a Zsidókhoz írt levélből vett szakasz, amely szintén bátorító szavakat tartalmaz. A szent író arra buzdítja olvasóit, hogy tartsanak ki keresztény hivatásukban minden nehézség ellenére. Emlékeztető ez nekünk is, hogy a mostani élet tulajdonképpen a jövendő örök élet iskolája, ahol sok mindent meg kell tanulnunk és sok erényt be kell gyakorolnunk. Az Evangéliumban ismét az Isten Országáról olvasunk. Az „Isten Országa” kifejezés három különféle valóságot jelöl meg. Vonatkozhat a mennyországra, pl. amikor az Úr Jézus arról beszél, hogy az üdvözültek majd asztalhoz ülnek és Uruk szolgál fel nekik. Vonatkozhat az Egyházra, pl. amikor Jézus átadta a mennyek országa kulcsait. Végül vonatkozhat Isten jelenlétére a lélekben. Bárhogy is értelmezzük az „Isten Országa” kifejezést, három igazságot mindig szem előtt kell tartanunk. Az első igazság az, hogy az Isten Országába való belépés nem történik automatikusan, hanem feltételezi aktív közreműködésünket. Jézus azt mondta, hogy igyekeznünk kell, hogy bejussunk az Isten Országába. A lelki élet hasonlít a hegymászáshoz: állandó kapaszkodás a csúcs felé. A második igazság az, hogy mindenkinek egyedül kell meghódítania az Isten Országát. Nem fontos, hogy hányan üdvözülnek, fontos az, hogy mi is az üdvözültek között legyünk. Nem lehet mások számlájára élni keresztény hitünket. Ezek voltak azok az Evangéliumban, akik arra hivatkoztak, hogy Jézussal ettek és ittak együtt. Ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy bejussanak Isten Országába.
Az Evangéliumban egy furcsa kérdéssel találkozunk. Valaki megkérdezte Jézustól: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” A kérdés azért furcsa, mert magában hordozza a választ, azaz, hogy tényleg kevesen üdvözülnek. Mert ha az ember úgy tette volna fel a kérdést, hogy hányan üdvözülnek, akkor ez nyitott kérdés lett volna és a válasz lehetett volna az, hogy sokan üdvözülnek. Az a benyomásunk, hogy a kérdező ki akart zárni sokakat az üdvösségből. Sajnos, nem tudjuk ki volt ez az ember és kiket akart kizárni Isten Országából. Jézus válaszából azonban feltételezhetjük, hogy farizeus volt a kérdező, mert őket rótta meg Jézus egy másik alkalommal, hogy nemcsak ők nem igyekeznek bemenni az Isten Országába, hanem ebben másokat is akadályoznak. Sajnos, ez a kísértés nálunk is előfordulhat: néha nehéz elképzelni, hogy a mennyországban majd összetalálkozunk régi ellenségeinkkel, azokkal, akik megaláztak bennünket. De micsoda mennyország lenne az, ahol nem tudnánk elviselni egymást? Jézus válaszában nem foglalkozik a számokkal, hanem annak módjával, hogyan kell bejutni a mennyek országába. Azt mondta, hogy a szűk kapun kell bejutnunk. Ezt a fogalmat már sokszor hallottuk és a szónokok nem ritkán arra használják fel, hogy elítéljék a földi dolgokhoz való görcsös ragaszkodást. Ha igaz, hogy farizeus volt a kérdező, akkor a „szűk kaput” úgy is lehetne értelmezni, mint a szeretet kettős parancsát, ellentétben a farizeusok több száz előírásával, amely annyira „tág kapu” volt, hogy az emberek nem is tudták, hogyan kell bemenni rajta. Egy másik képpel élve: a farizeusok „tág kapuja” akkora vasajtó volt, hogy az egyszerű ember ki sem tudta nyitni. Jézus arra szólít fel bennünket, hogy a mindennapi életben úgy éljünk, hogy a szeretet kapuja mindig nyitva maradjon előttünk.

Gondolatok Évközi 20. vasárnap

Jézus megjelenése vízválasztó a világtörténelemben. Már a Gyermek templomi bemutatásakor megjövendöli az agg Simeon: „Soknak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek…”
Jézus nyilvános működése során megismétli, amint Lukácsnál olvassuk a vasárnapi evangéliumi szakaszban: nem békét hozott a földre, hanem ellenkezést. Személye, üzenete megosztja kortársait, még rokonságát is, nem is szólva a zsidó nép vezetőiről, a farizeusokról, írástudókról, főpapokról, akik nyilvános fellépése kezdetétől figyelik tevékenységét és tanítását, és csapdákat állítanak neki, végül, mint a mózesi törvény felforgatóját és istenkáromlót kiszolgáltatják, halálra adják, hamis politikai váddal kiszolgáltatják a római helytartónak.
Pedig a Heródeseknek nem kell félteniük hatalmukat Attól, aki a Béke Fejedelme, aki az Istennel való és az emberek közötti kiengesztelődést, a szeretet abszolút parancsát hirdeti és valósítja meg. Ha mégis azt hirdeti, hogy kardot, tüzet, megoszlást hozott, ez tanításából, üzenetéből következik. A rossz ellen, a gonoszság fejedelme ellen hirdeti a harcot ő, aki az Atya irgalmának megtestesítője, aki azért jött, hogy keresse azt, mi elveszett, magához hívja és feloldozza a bűnösöket, az egyetemes kiengesztelődést szolgálja.
Szent Ágoston nagy történelemteológiai munkájában, Az Isten városa c. művében két városról, táborról, embercsoportról beszélt, amelyek szemben állnak egymással. Ez a látomás továbbél a középkoron át Loyolai Szent Ignác két zászlóról szóló elmélkedéséig, sőt a napjainkig a keresztény lelkiségben. A luciferi gonoszság, az Isten törvényét megvetők táborával szemben állnak a szelíd és alázatos szívű Jézus követői, akik a szeretet civilizációját igyekeznek megvalósítani – lelki fegyverekkel, és elsősorban a saját szívükben tapasztalt megosztottságot megszüntetni, száműzve minden cinkosságot a hazugsággal, gonosszal, teljesen felzárkózva Jézushoz. Nem maradhatunk frontközi helyzetben. „Aki nincs velem, ellenem van”, mondja Krisztus király.
Manapság gyakran beszélünk párbeszédről, hivatkozva a II. vatikáni zsinatra is. Ez helyes, ezt kell keresnünk az új evangelizálásban, a nem hívőkkel, más vallásokkal, nem katolikus keresztény felekezetekkel is, minden szinten. Az élő, az igaságot őszintén kereső emberekkel mindig lehetséges és szükséges a párbeszéd.
De a hamis ideológiákat le kell leplezni, az ateista rendszerekkel szemben harcolni kell, megmutatva hazugságukat. Persze mindig a szellem fegyvereivel küzdünk, és nem gondolva azt, hogy mi már birtokoljuk, és főleg megvalósítjuk a teljes igazságot. Együtt keresünk a keresőkkel, tiszteljük mások véleményét, igyekszünk tanulni is tőlük. És legfontosabb hiteles tanúságtételünk, amely a szeretetben gyümölcsözik.
Befejezésül a XX. század egyik legnagyobb teológusát, Henri de Lubac atyát idézem:
„Mindig el kell ismernem, hogy többé-kevésbé hitetlen vagyok, bírálnom kell hitem hiányosságit, sohasem elégedhetem meg hitem jelenlegi minőségével, vissza kell utasítanom hitem és magatartásom minden farizeizmusát. Mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van; éppen ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, amennyiben tőlem függ, hogy nincs igaza.”

Gondolatok Évközi 19. vasárnap

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy az ősatyák bátorságukat abból a hitből nyerték, amellyel elfogadták Isten nekik tett esküjét, hogy egy nap megszabadítja népét. Mi is Isten ígéreteiből élünk és minél mélyebben hiszünk abban, hogy Isten hű ígéreteihez, annál nagyobb bátorsággal tudunk mi is szembenézni az élet viszontagságaival.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett részlet, amely visszhangozza a Bölcsesség Könyvét, amikor kifejti, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. Az olvasmány következő mondata már mintha egyenesen hozzánk szólna: „A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett”.
Az Evangélium szívet melengető bátorítással kezdődik, és ez a bátorítás magától Jézustól jön: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát”. A lelki életben fontos mozzanat, hogy mindenben Isten szeretete legyen a kiindulópontunk. Ha kérünk valamit Istentől imáinkban, kezdjük azzal, hogy megvalljuk Isten irántunk tanúsított szeretetét. Ha bűnbocsánatért esdeklünk, kezdjük azzal, hogy emlékezünk Jézus Nikodémusnak mondott szavaira: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Ha baj, szenvedés, betegség ér bennünket, gondoljunk Szent Pál szép szavaira, hogy semmi sem képes elszakítani bennünket Isten szeretetétől, még a halál sem.
A bátorító szavak után Jézus buzdítása következik, hogy elfogyhatatlan kincset gyűjtsünk a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét azt a moly. A mostani gazdasági válságban ez a figyelmeztetés igen aktuálissá vált, hiszen mindannyian attól rettegünk, hogy egy nap valaki ráteszi kezét összekuporgatott kis pénzünkre a bankban és kezdhetjük a lemondásokat előröl. Ezért jó tudni, hogy létezik egy másik kincs is az életben, ez pedig jó cselekedeteink bankja a mennyek országában, amit senki sem vehet el tőlünk. Erre a kincsre vonatkoznak Jézus szavai, hogy bármit is tettünk embertársaink javára az Ő nevében, azt Neki tettük és kincsünk megmarad az utolsó ítélet napjára, mint tanúság amellett, hogy nem csak magunknak éltünk, hanem tudtunk szeretni is.
A lelki életnek kettős dinamizmusa van. Az egyik mozgatóereje Isten irántunk való szeretete, aki hív bennünket, támogat és hazavár. A másik mozgatóereje a mi közreműködésünk a kegyelemmel, amit Jézus éberségnek nevez ebben az evangéliumi jelenetben. A földi élet a várakozás időszaka, a begyakorlás időszaka, az előkészület időszaka. Hogy mit mondunk majd Istennek a Vele való végleges találkozás pillanatában, azt már most előre meg kell tanulnunk, mint ahogyan valamikor tanultuk a verseket fejből.
Péter nem egészen értette, mit akart Jézus mondani, amikor szolgákhoz hasonlította tanítványait, akik várnak uruk érkezésére, ezért megkérdezte, hogy ezt a hasonlatot csak nekik szánta, vagy mindenkinek? Jézus első hallásra mintha kitérő választ adott volna, de igazában két dolgot mondott Péternek. Először azt mondta, hogy az éberség, a kegyelemmel való aktív közreműködés szükségessége minden hívőre vonatkozik. Másodszor azt mondta, hogy ez az éberség nem jelent csendes elvonultságot, hanem igenis sürgés-forgást a mindennapi teendők végzésében, de úgy, hogy mindig másokra irányul tekintetünk. A szolga nem azért van itt, hogy a saját jólétét keresse, hanem, hogy odafigyeljen mások szükségletére, és azonnal segítségükre siessen. Isten Országát ingyen kaptuk, egyszerűen azért, mert, mennyei Atyánk úgy látta ezt jónak. Higgyük, hogy minden mást, amit ad, vagy amit nem ad meg, szintén azért teszi, mert „úgy látja jónak”.

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 1344761
mind – siem 2011