Vasárnapi gondolatok

Gondolatok Advent 4. vasárnap

A vasárnapi evangélium egyszerű tényállással kezdődik: “Jézus Krisztus születésének ez a története…” Az átlagos zsidónak azonban ez a hétköznapi bejelentés nem volt ínyére. Nem így képzelték el a Messiás megjelenését, nem pólyás baba, sírdogáló újszülött formájában. Annak ellenére, hogy az írástudók ismerték a Betlehemre vonatkozó jövendöléseket, a népi vallásosságban a Messiásnak váratlanul, meglepetésszerűen kellett volna megjelennie, egyenesen a mennyből kellett volna érkeznie. Később is felrótták Jézusnak származását, amikor kifejtették, hogy tudják, honnan jött, ki az anyja és testvérei, ezért nem lehet a Messiás, mert róla nem lehet majd tudni, honnan érkezett. A zsidók túl hétköznapinak tartották Jézust ahhoz, hogy Isten küldöttjét lássák benne.

Akárcsak a zsidók, mi is várjuk Istenünk eljövetelét. Álljunk meg egy pillanatra és fontoljuk meg, hogyan képzeljük el megjelenését? Hogyan látjuk működését a világban? Ez azért fontos, mert igen gyakran nem arról van szó, hogy Isten nincs jelen, hanem arról, hogy nem ismerjük fel, mivel másként képzeljük el érkezését és jelenlétét. Igen gyakran Jákobra hasonlítunk, aki álmából felriadva felkiáltott: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam!” (Ter 28,16).

A várva várt Messiás nem felhőkön és villámokon keresztül érkezett, hanem egy falusi fiatal nő kilenc hónapos terhessége útján, normális fejlődési folyamat kimeneteleként, amely magába foglalta a gyermekkor, a fiatalkor és a felnőttkor érési szakaszait. Mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy a mi Istenünk a szürke hétköznapok Istene. Isten azokban az emberekben látogat meg minket is, akik körülöttünk születnek, élnek és meghalnak. Gyakran nehezebb Istent felismerni a hozzánk közel álló, nekünk ismerős emberekben, semmint a rendkívüli eseményekben.

„Jézus Krisztus születésének ez a története…” Máté evangélista szavai azt jelzik, hogy Ádvent a vége felé közeledik. Mostantól kezdve ismerős, kedves jelenetekkel találkozunk az olvasmányokban: a Gyermek, angyalok és pásztorok. De a mai evangélium még tele van emberi drámával, amelyre jó lesz felfigyelnünk, mert mindannyiunk élethelyzetét tükrözik. Mária és József emberi és hitbeli drámájáról van szó.

József első reakciója a hírre, hogy Mária gyermeket vár, teljesen emberi és csak arra a feltételezésre épülhetett, hogy Mária hűtlen volt hozzá. Ez a gondolat leteperte, szégyenbe és kiábrándultságba döntötte. Vallása ebben nem volt segítségére. Hithű zsidóként biztosan ismerte azt a törvényt, hogy a leányanyát inkább meg kell kövezni, semmint hogy szégyent hozzon a kiválasztott népre. József nagyságáról vall a tény, hogy a megkövezés nála nem jött számításba. Nem volt bosszúálló ember. Elhatározta, hogy csendben félrevonul és egyedül él tovább fájdalmával.

Mária helyzete sem volt kevésbé drámai. Őt is érzelmek tengere borította el. Önzetlenül átengedte magát Isten akaratának. Most azonban Jeremiás próféta szívszaggató szavai kellettek, hogy csengjenek fülében: „Az Úr szava csak gyalázatomra vált és csúfságomra” (Jer 20,8). Úgy tűnik, Isten furcsa dolgokat képes művelni barátaival. Egész biztos, hogy Mária Istenhez folyamodott segítségért. Végül is Ő helyezte méhébe a megígért Messiást. Valójában nem igen értette, mi is történik vele és hogyan alakulnak majd a dolgok, de hitt abban, hogy Isten tudja, mit művel és megbízott benne.

Józsefről még csak annyit, hogy válsága nem okozott neki álmatlan éjszakát. Ő is bízott Istenben, ezért lefeküdt és csendesen elaludt. Isten álmában bátorította, hogy vegye magához Máriát és ennyi elég volt neki. Akárcsak Mária, József sem értett sok mindent, ami körülötte történt de nem követelte, hogy betekintést nyerjen Isten terveinek titkába. Ő is meg volt elégedve annyival, hogy Isten alázatos szolgája legyen. Mária és József nagyszerűen illettek egymáshoz, amire szükségük is volt, belegondolva mindabba a sok megpróbáltatásba, amelyek házasságuk folyamán érte őket.

Félreértések, téves feltételezések, félelmek és kiábrándulások minden élet velejárói. Néha József helyzetében érezzük magunkat, amikor a jövőre vonatkozó szép álmaink törnek össze egy pillanat alatt. Máskor Mária helyzetében találjuk magunkat, amikor tévesen ítélnek meg bennünket. Bármilyen is legyen válságunk, Isten nem hagy magunkra bennünket. A mi részünkről csak azt várja el, amit József és Mária előttünk megtett: vessük belé, Istenbe, minden bizalmunkat és lépjünk rá a remény útjára.

A mai evangélium két fontos tanulságot tartalmaz. Az első: amikor Isten belép valaki életébe, vele együtt megérkeznek a nehézségek is. Másodszor, amikor megérkeznek a nehézségek, velük együtt megérkezik Isten is.

Gondolatok Advent 3. vasárnap

Ádvent harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja. Izajás próféta a szabadulást hozó Isten közelségében látja az öröm forrását. Jakab apostol viszont türelemre int bennünket. Az Úr jövetele közel van, de még nincs itt. Ez keresztény mivoltunk alapélménye. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van, de valahogy még mindig hiányérzetünk van: nem látjuk jelenlétét.

Ez az evangéliumi szakasz valahogy furcsán végződik. Jézus a legmagasabb elismerésben részesíti Jánost, amikor azt mondja róla, hogy asszonyok szülöttei között nem született nagyobb, mint Keresztelő János, hogy aztán a következő mondattal minta megcáfolná ezt, mikor leszögezi, hogy a legkisebb a mennyek országában mégis nagyobb, mint a Keresztelő.

Mi is történik valójában János körül? Téves elvárások. Az akkori népi vallásosság szerint a jólét volt annak jele, hogy Isten szeret valakit, a balsors viszont annak volt a jele, hogy Isten elhagyta az illetőt. Már Jób könyve igyekszik cáfolni ezt a meggyőződést. Az előítélet azonban tovább élt, egészen Jézus napjaiig.

Jézusban azt látjuk, hogy Isten jelenlétének biztos jelei elsősorban nem anyagi, hanem lelki jellegűek. Igaz, hogy Jézus fizikai jelekre is hivatkozik: a vakok visszanyerik látásukat, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak. De ezeket a csodákat belső, lelki áldás jeleként kell látni és értelmezni. Mert mi haszna van az embernek abból, ha visszanyeri szeme világát, de elveszíti lelkét, ha újra jár, de lelkileg béna marad? Isten jelenlétének lényeges jelei lelki jellegűek.

Erre az új látásra ma is nagy szükségünk van. Mert az, amit első tekintetre látunk, mintha nem utalnak Isten jelenlétére. De ha van lelki szemünk, akkor mi is képesek leszünk rácsodálkozni Isten csendes, bölcs, szeretetteljes jelenlétére elsősorban a saját életünkben, majd pedig a körülöttünk zajló világban.

Biztosan találkoztunk már emberekkel, akik megharagudtak Jézusra. Például az a jámbor hölgy, aki sokat segített másokon, betegeket látogatott, fogyatékosokkal foglalkozott. Egy napon azonban erős térdfájdalmai keletkeztek olyannyira, hogy meg kellett műteni a térdét. A műtét nem járt sikerrel, a hölgynek állandó fájdalmai voltak. Ez a hölgy Jézus személyes barátjának tudta magát éppen ezért igen kiábrándult, amiért így bánt vele Jézus. Egyre jobban magába roskadt és elhidegült az imától. Egy alkalommal azonban mégis vett magán erőt és elmondta bánatát a gyóntatójának, aki azt ajánlotta neki, hogy mondja el sérelmét egyenesen barátjának, Jézusnak és kérdezze meg tőle, miért bánt így vele? Másnap a pap már messziről látta a hölgy arcán a változást: visszatért derűs hangulata, jóllehet arcán lehetett látni a fájdalom jeleit is. „Tudja mit mondott Jézus?” – kezdte kérdezés nélkül a hölgy. „Miközben a megfeszített Jézust néztem, felpanaszolva neki a fájó térdemet, ezt mondta: „Az én térdem jobban fáj, mint a tiéd!”

Boldog, aki nem botránkozik meg bennem. (Mt 11,6). Vajon Keresztelő János is hasonló helyzetben találta magát? János egész életét a pusztában töltötte, elővételezve a Messiás érkezését. Készítgette útjait, a bűnbánat keresztségére szólította az embereket. Most viszont ott sínylődik a sötét börtönben, mert felelősségre merte vonni Heródest. Időközben Jézus elkezdte nyilvános messiási működését. Nem látogatta meg Jánost a börtönben és nem küldött neki bátorító üzenteket. Miért nem alkalmazza csodatevő hatalmát, hogy kiszabadítsa Jánost? Vajon nem azt mondja-e a prófétai szó, hogy a Messiás jelenlétének egyik jele éppen a rabok kiszabadulása lesz? Jánosnak minden joga meglenne ahhoz, hogy magát az elsők között tudja, hiszen ő keresztelte meg Jézust, valamit kaphatott volna cserébe. Így hát János küldötteket meneszt Jézushoz, hogy emlékeztesse sorsára. Jézus azt üzeni vissza, hogy tényleg ő a várt Messiás, de nagyon kérlek, ne botránkozz meg rajtam, ha nem teljesülnek vágyaid!” Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam.

Keresztelő Jánosnak is szüksége volt bátorításra. Jézus fellépését talán ő sem tudta hirtelen összeegyeztetni azzal a messiási képpel, amit ő maga hirdetett: aki majd megtisztítja szűrét, tűzzel égeti el a salakot. Figyeljük meg, milyen kedves, szinte simogató szavakkal bátorítja Jézus Jánost: „Mondjátok meg neki…” Jézus ma is ilyen: arra bátorít bennünket, hogy nyissuk ki szemünket és lássuk meg jelenlétének jeleit.

Gondolatok Advent 2. vasárnap

Izajás próféta az eljövendő Messiásról énekel. Visszatérő refrénje az igazságosságtétel. Szívet melengető ének volt ez mindazok fülében, akiket igazságtalanság ért. És ki ne ismerne magára ezekben a szavakban, hiszen mindegyikünket ért valamiféle igazságtalanság az életben.

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben a testvéri szeretetre buzdít. Fontos itt felfigyelnünk arra, hogy nem pusztán etikai, humánus szeretetről van szó, hanem az apostol Jézus Krisztus akaratára hivatkozik. Jónak lenni nem önkéntes időtöltés, hanem kötelesség és küldetés.

A vasárnapi evangélium Keresztelő szent János példáján és szavain keresztül szól hozzánk, aki Isten országának közelségét hirdeti és megtérésre serkent. János a Jézus-központú élet példaképe. Azért született, hogy tanúságot tegyen az eljövendő Üdvözítőről és küldetését életével majd halálával tette hitelessé. Ha talán nem is ilyen gyökeres formában, de minden keresztény életnek ez az alapvető mintája: tanúságot tenni a feltámadt Krisztusról.

A régi időkben, amikor egy kimagasló személyiség, leginkább király vagy más uralkodó egy városba indult hivatalos látogatásra, futárt küldött maga előtt, hogy felkészítse az embereket a nagy eseményre, hogy megjavítsák az oda vezető utakat, hogy előkészítsék legjobb ruhájukat. Hasonló módon Krisztus első eljövetelének is voltak előfutárai és lesznek második eljövetelekor is (a nap, a hold és csillagok). Ám e kettő között van egy harmadik Jézus-jövetel is, amely most történik. Ilyen Úr-jövetel Jézus szentségi érkezése a szentáldozásban. Az Úr érkezik hozzánk vigasztaló szeretetében, bátorító igéjében, felemelő kegyelmében. Ő érkezik hozzánk a világ kis és nagy eseményeiben is. Ez az az érkezés, amelynek újra és újra elébe kell mennünk Isten hívására adott igenünkkel, mindennapi lelkiismeretbeli döntéseinkkel.

Jézus tehát állandóan érkezik, és ehhez a jöveteléhez is szükségesek az előfutárok. Ez mindannyiunk feladata, küldetés ez, amelyet Isten ránk ruházott megkeresztelkedésünk pillanatában. A keresztség által Isten ugyanis kiválasztott bennünket, hogy a történelem e pillanatában, azok között az emberek között akikkel együtt élünk, a feltámadt Krisztus tanúi legyünk. Jánost maga Jézus szentelte fel erre a küldetésre, még anyja méhében. Hasonló módon érintette meg a mi lelkünket is a keresztség pillanatában. Szóval, tettel, életünkkel kell hirdetnünk, hogy Isten országa közel van.

Keresztelő szent János, ez a legkiválóbb előfutár példája segíthet bennünket abban, hogy jobban megértsük saját küldetésünket is. Az evangélium így mutatja be nekünk Jánost: “Abban az időben föllépett Keresztelő János és Júdea pusztájában ezt hirdette: Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa.” Pontosan ezt kell nekünk is a világba belekiáltanunk: a mennyek országa közel van. Mi több, nekünk már azt kell hirdetnünk, hogy Isten országa megérkezett, itt van közöttünk, most valósul meg, most történik. Ezért a leglényegesebb dolog nem az, hogy várjuk Isten országának eljövetelét, hanem hogy belépjünk abba, ha kell, áldozatok és lemondások árán is.

Az előfutár életének legszebb pillanata az volt, amikor találkozott a Mesterrel, amikor meglátta, hogy feléje közeledik és felujjongott: “Íme az Isten báránya, íme aki elveszi a világ bűneit, íme az, akiről beszéltem nektek.” A mi életünkben is megvalósul ez a találkozás: a szentáldozásban ugyanazokkal a szavakkal köszöntjük Urunkat, mint János: “Íme, az Isten báránya…” Ő pedig betölti lelkünket örömmel és bátorsággal, hogy előfutárai és tanúi lehessünk a történelem e pillanatában.

Keresztelő Jánosról beszéltünk. Nem ő azonban ennek az evangéliumi szakasznak a főszereplője. Krisztus Urunkról van itt szó, aki itt áll közöttünk, sajnos sokszor és sokak számára ismeretlenül vagy félreismerten. De nekünk hívőknek ez a jelenlét adja meg azt a biztos támpontot életünkben, amely a mai napig ihlette és erősítette a szenteket: Isten Emánuel, velünk van, együtt járja velünk életünk útját, szívén viseli sorsunkat, irgalmas szamaritánusként hajol le hozzánk, hogy enyhítse testi és lelki szenvedésünket. Mindenek után pedig tárt karral hazavár bennünket abba a Királyságába, amely második eljövetelével teljesedik majd be. Addig ismételten megtisztított lelkiismerettel és megújult hittel valljuk, hogy Jézus az Úr, akire rá merjük bízni életünket.

Gondolatok Advent 1. vasárnap

Advent a latin adventus Domini-ből ered, ami úrjövetet jelent. Készülünk karácsonyra, amikor Jézus történelmi születésére emlékezünk. A liturgikus emlékezés aktualizálás is: a misztériumot megjelenítjük, hogy az itt és most jövő Úrral találkozzunk. A hitben ugyanis Krisztus kortársai leszünk, mert a Feltámadott Lelkével az Egyházban él. De adventben az egyház emlékezteti a hívőket a világvégi Úrjövetre is: virrasztva várjátok az Emberfia eljövetelét!

„Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! (…) Múlóban az éjszaka a nappal közel. Vessük le hát a sötétség tetteit (…) Éljünk tisztességesen, mint nappal!” Az A egyházi év kezdetére találóan választották a Római levél 13. fejezetéből azt a szakaszt, amelyben Szent Pál a bűn álmából való ébredésre serkenti olvasóit, miután felsorolta a parancsolatokat, kiemelve a szeretetet, amely összefoglalja az egész törvényt. Majd jelzi a sötétség cselekedeteit, amelyeket részletesebben felsorolt levele elején, amikor felelősségre vonta a pogányokat azért, hogy nem ismerték fel és el a Teremtőt, és bálványimádásnak, mindenféle fajtalanságnak adták át magukat.

A vasárnapi szentlecke eszünkbe juttatja Szent Ágoston Vallomásai VIII. könyvének 12. fejezetét, azt a híres epizódot, amikor titkos hangokat hall: „Tolle, lege! Vedd, olvasd! , és fölkapva az Apostol könyvét találomra éppen ott nyitja ki, ahol a mi leckénk versei olvashatók: „Nem tobzódásokban s részegeskedésekben, nem ágyasházakban …, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba…” Ágoston, aki már korábban elindult a megtérés útján, még viaskodott a döntő lépés előtt, de most az égi üzenetre és az írás bevilágító szavaira a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőle. Alypius barátjának elmondta a történteket, majd anyjához siettek, aki boldogan látta, hogy imái és könnyei meghallgatásra találtak: fia megtért Krisztushoz. – A XX. század elején, de később is sok író, gondolkodó, művész tért meg, e konvertitákról könyveket olvashatunk. Példájuk mutatja, hogy a kegyelem ott működik minden jószándékú nem hívő, kereső lelkében. Akik pedig Isten kegyelméből keresztények, akiket már csecsemő korukban megkereszteltek, és serdülő korukban öntudatosan vállalták a hitet, szintén figyelhetnek az Apostol intésére: vajon keresztényhez méltó-e életük, vajon emelt fővel járhatnak-e a nappal világosságában, mert Krisztus világosságába öltözködtek. Ha megtértünk is, naponta meg kell újítanunk elkötelezettségünket Krisztus mellett.

A vasárnapi evangélium a végső úrjövetről szól: virrasztva kell várnunk az Emberfia eljövetelét, amelynek óráját senki sem ismeri. Egész életünk advent: Úrjövet várása. De az Úr nemcsak a világvégi ítéletkor jön el, hanem mindig jön, Lelkével bebocsátást kér. Ne aludjunk, amikor zörget ajtónkon. Másrészt mindannyiunk számára halálunk bizonytalanul biztos pillanata lesz a találkozás az irgalmas és igazságos Úrral. Ha nem is rettegéssel, de bűnbánattal és alázatos bizalommal kell – virrasztva – felkészülnünk a végső találkozásra. Szent Ágoston a Vallomások 11. fejezetében tömören megfogalmazza a mi programunkat is: „mori morti, vitae vivere”, meghalni a halálnak, és élni az életnek, – az Életnek, Krisztusnak!

Gondolatok Krisztus Király vasárnap

Krisztus Király ünnepének első olvasmánya Sámuel Második Könyvéből vett részlet, amelyben Dávid királlyá való fölkenéséről olvasunk. Megtudjuk, hogy Isten akarta, hogy Dávid népének ne csak fejedelme, hanem pásztora is legyen. A második olvasmányban Szent Pál Apostol Isten irántunk való szeretetéről ír, ami abban nyilvánult meg, hogy kiragadott minket a sötétség hatalmából, és helyet adott szeretett Fia országában. Krisztus Király ünnepének Evangéliuma a Kereszten függő Krisztus Királyt tárja szemünk elé. Furcsa király, furcsa trónus. De még furcsább az Őt körülvevők viselkedése. Három emberkategóriára figyelhetünk fel: a bámészkodó tömegre, a gúnyolódó főtanács tagjaira, és a hitvalló jobb latorra. Ebben az evangéliumi olvasmányban nem szerepelnek a legkedvesebb szereplők: Jézus Édesanyja, a hűséges asszonyok és János, a szeretett tanítvány. Őket gondolatban idecsatoljuk elmélkedésünk során. Álljunk meg először a bámészkodó, közömbös tömeg előtt: emberek, akik vagy elkísérték Jézust a keresztúton, vagy véletlenül találták itt magukat. Valószínűleg nem értették, miről is van tulajdonképpen szó. Láttak már máskor is keresztre feszített gonosztevőket, lázadókat, bűnözőket, ezért azt gondolhatták, hogy Jézus is egy volt ezek közül. Akik korábban találkoztak Vele, talán fel sem ismerték a szenvedéstől, verejtéktől és vértől eltorzított arcát. Jézust ma is keresztre feszítik. És ma is van tömeg, vannak emberek, akik nem ismerik fel, hogy ez a megcsúfolt ember Jézus, az Isten Fia, a világmindenség Királya. Sokan kérdezték, hol volt Jézus Dachauban, pedig a válasz egyszerű volt: Jézus volt a sok megalázott, megkínzott és kivégzett ember. Sokan kérdezik, hogy hol van Jézus a ma világszerte folyó kegyetlen háborúkban, ahol emberek tízezreit gyilkolják le, pedig a válasz egyszerű: Jézus az az elesett katona, az a lemészárolt civil, aki ott életét veszíti. De sokan ezt nem látják, azt hiszik, ennek így kell lennie, ez a történelem kegyetlen sorsa. Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy lépjünk ki a bámészkodó tömegből és váljunk a köztünk mindig jelenlévő Krisztus Király tanúivá. Álljunk meg továbbá a gúnyolódó főtanács tagjai előtt. Ezek kicsúfolták Jézus gyengeségét, kiszolgáltatottságát: „Másokat megmentett, most mentse meg magát, ha Ő a Messiás, az Isten választottja.” Ezekhez csatlakoztak a katonák is, akik szintén Jézus tehetetlenségén élcelődtek: „Ha Te vagy a zsidók királya, segíts magadon!” Jézus, Krisztus Király mintha ma is tehetetlennek tűnne, csakhogy ezt gyakran az Egyházra mondják. Ha tényleg Krisztus Egyháza, akkor miért vannak benne bűnös papok és hívek, miért nem védi meg magát a világ fölényes mosolygása ellen? Krisztus Király ünnepe arra szólít fel bennünket, hogy merjünk szót emelni az alaptalan vádak ellen. De ne csak másokra gondoljunk, hanem álljunk oda magunk is a kereszten függő Krisztus Király elé, és találjuk meg helyünket az Őt körülvevők között. Ebben segíthet egy első tekintetre mellékesnek tűnő körülmény. Érdekes megfigyelni, hogyan fogalmaznak ezek az emberek: „Ha te vagy a zsidók királya, segíts magadon!” „Ha te vagy…”. Ez a feltételes módon történő fogalmazás kifejez kételyt, titkos vágyat és vádat. Kételyt, mert a kérdező nem hisz maradéktalanul abban, amit tudni szeretne. Titkos vágyat, mert a kérdező titokban mégis remél abban, hogy igaz az, amit tudni szeretne. Vádat, mert a kérdező akarja, hogy igaz legyen az, amit tudni szeretne. Hitünk e három kérdés körül forog. Mi is gyakran feltételes módon fogalmazunk. „Ha jó az Isten, hogyan engedheti meg ezt, vagy azt” Szeretnénk hinni, hogy Isten valóban jó, de kételkedünk benne, mert a látszat mintha ellene mondana, egyben vádoljuk Isten, mert ha jó, akkor, véleményünk szerint nem tűrheti az ártatlanok szenvedését. „Ha szent az Egyház” – fogalmazunk. Ebben a mondatban benne van kételyünk, hogy az Egyház mégsem annyira szent, amint azt hinni szeretnénk; a titkos vágy, hogy hátha mégiscsak szent az Egyház és a vád, hogy miért ilyen az Egyház, amilyennek mutatkozik: gyenge, bűnös, esetlen. „Ha szeret az Isten” – fogalmazunk. Ebben a mondatban ismét benne van kételyünk, vágyunk és vádunk. Kétely: nem látom, hogyan szeret az Isten. Titkos vágy: akarom hinni, hogy minden látszat ellenére szeret az Isten. Vád: Ha szeret, akkor miért nem hallgatja meg kérésemet. Hogy megtaláljuk a kiutat a kételyek és vádak hínárjából, a jobb latorhoz kell csatlakoznunk. Ő nem kételkedett, nem vádolt, nem fogalmazott feltételes módon, hanem határozottan hitvallást tett: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad!” Figyeljük meg jól azt is, hogy Jézus az első két embercsoport kérdéseire, vádjaira és gúnyolódására nem válaszolt semmit, de a latornak válaszolt: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. Ez a mi Jézusunk, a Kereszten függő és megcsúfolt Király, aki még a Kereszt agóniájában is másokra gondol nagy szeretettel.

Gondolatok Évközi 33. vasárnap

Az egyházi év vége felé a liturgia a világ végére, az utolsó ítéletre emlékezteti a hívőket. Amikor bekövetkezik az esemény, amelynek idejét egyedül az Atya ismeri, a megdicsőült Úr Krisztus eljön hatalommal és dicsőséggel, hogy megítélje az embereket, hogy mint igazságos és irgalmas Bíró szétválassza azokat, akik az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, tehát a felebaráti szeretet tetteivel felkészültek a találkozásra azoktól, akik önzőn csak a saját hasznukat, élvezetüket keresték, és a világban pusztító gonoszság cinkosai voltak, és a végsőkig visszautasították Istent és testvéreiket.

Az ószövetségi Szentírásban a próféták állandóan hirdették Jahve napjának eljövetelét, az igazságos Isten szigorú közbelépését a történelembe. E nap leírása félelmetes képekben, a pusztulás részletezésével félelmet akart kelteni, és üdvös felszólítás volt a virrasztásra, az előkészületre. Az Újszövetség is sokat átvett ezekből a jövendölésekből, az Ószövetség apokaliptikus hagyományából. De Jézus Krisztus eljövetelével most már új értelmet nyert a történelem.

Az Emberfia a feltámadással a mindenség ura lett, most már a keresztények, a megdicsőült Jézust várják: Ő lesz ítélő bíránk, aki értünk, a mi üdvösségünkért megtestesült, meghalt a kereszten és feltámadt, és mindenkit meghívott az isteni életre. Mindenkinek felkínálja az üdvösséget, és igazában nem Ő ítéli el a szeretetét a végsőkig visszautasítókat, hanem a megátalkodott ítéli el saját magát, ha lázadón elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől. Isten, aki szeretetből teremtett, és egyszülött Fiát küldte el értünk, nem semmisíti meg ezeket a lázadókat, továbbra is szereti őket, de tiszteletben tartja a nekünk adott szabadságot, amellyel – sajnos – visszaélhetünk. Mindenesetre: soha senki konkrét személyről nem tudhatjuk/mondhatjuk, hogy a kárhozat fia lett.

Az Úrjövet (görögül: parúzia) várására fel kell készülniük a hívőknek, imával, virrasztással, jó cselekedetekkel, mert nem tudhatják, mikor jön el a vég. Erre Jézus többször figyelmeztetett. (Ennek ellenére kezdetben az első keresztények közelinek hitték az úrjövetet.) Bármennyire fontos is a történelem vége, amelyet az Úr eljövetele koronáz meg, a hívő keresztényeknek abban a meggyőződésben kell élniük, hogy Krisztus már a dicsőségben van, ugyanakkor Lelkével jelen van az Egyházban és életünkben, ha megőrizzük a szeretet parancsát (Jn 13, 35), tehát az Úr napja már jelen van számunkra. A hívők a világosság gyermekei, a húsvéti örömről – a megváltottságról – tanúskodnak hitetlen környezetükben is.

Az Úr napját egy bizonyos értelemben a vasárnapi Eucharisztia/szentmise is aktualizálja. A vasárnap Krisztus győzelmére emlékeztet, amelyet feltámadásával aratott, amint ezt már a II. század elején megmagyarázták. A szombat utáni napon ünnepelték az „úr napját”, megemlékezve egy történelmi eseményről, az Úr feltámadásáról. Az Eucharisztia, Krisztus húsvétjának emlékezete=hathatós megjelenítése hirdeti az Úr visszatérését, parúziáját: „Valahányszor e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. (1Kor 11, 26).

Gondolatok Évközi 32. vasárnap

Az évközi harminckettedik vasárnap első olvasmánya a Makkabeusok Második Könyvéből vett megrázó leírás, amelyben a szent író részletesen beszámol arról, hogyan végezték ki a hét testvért, akik azonban minden kín ellenére hittek a feltámadásban. A feltámadásba vetett hit keresztény mivoltunknak is egyik alappillére.

A második olvasmányban Szent Pál a Tesszalonikaiaknak írt Második Leveléből vett buzdítást halljuk, hogy legyünk állhatatosak, majd az Apostol azt kívánja olvasóinak és nekünk is, hogy Jézus Krisztus ajándékozzon nekünk vigasztalást és reményt.

Az Evangélium mosolyra késztet bennünket. A szadduceusok Jézushoz intézett kérdése a feltámadás lehetetlenségéről, amelyet a hét testvér és az egy asszony esetével próbáltak igazolni, annyira primitív, hogy mi válaszra sem méltattuk volna. Jézus nem csúfolta ki a gonoszkodó szadduceusokat, hanem felhasználta ügyetlen kérdésüket, hogy nagyszerű tanítást adjon Istenről, aki az élők Istene, és akinek gyermekei vagyunk, valamint a mennyei boldogságról.

Fontoljuk meg, mit is akartak ezek a szadduceusok? Vajon tényleg komolyan gondolták, hogy a mennyekben történő házasságok jelentik majd a paradicsomi boldogságot? Nehéz elképzelni, hogy ennyire szép tapasztalatuk lett e volna a házaséletről. Itt valójában nem is a házaséletről van szó, hanem a férfi tulajdonjogáról. Nem azt mondták, hogy az asszony, a hétszeres özvegy, szabadon hozzáment egy másik férfihez, hanem megtudjuk, hogy az asszonyt minduntalan elvette valaki, szinte megörökölte, amint tárgyakat szoktunk örökölni családtagjaink halála után.

Jézus tanítása a feltámadásról három fontos igazságot tartalmaz. Megkülönbözteti a világ fiait Isten fiaitól. Elmondja, hogy Isten az élők, nem pedig a halottak Istene. Végül egy érdekes fordulattal kimondja, hogy mindenki Istenért él. Mit jelent ez? Szent Pál később úgy fogalmaz majd, hogy Istenben élünk, de nem azt mondja, hogy Istenért élünk. Ezt csak Jézus merte kimondani és ezzel megadta emberi valóságunk teljes mélységét. Az életnek csak akkor van értelme, ha megértjük és elfogadjuk, hogy minden létezés forrása Isten. Ezért nem lehet másképpen élni, csak Istenért. Sajnos, vannak emberek, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni. Úgy élnek, mintha Isten nem létezne. De Isten létezik. Vannak emberek, akik úgy cselekszenek, mintha Isten nem látná, hogy mit tesznek, de Isten minden lát. Vannak emberek, akik úgy halnak meg, mintha Isten nem várná őket a túlvilágon, de Isten várja őket. Boldog az az ember, aki úgy él, úgy cselekszik és úgy hal meg, hogy tudja, Istennek él, Istennek tesz mindent és Istenben hal meg.

Az Evangélium derűsen végződik. Egyes írástudók hangosan helyeseltek, amiért Jézus elhallgattatta ellenfeleiket, a szadduceusokat. De Jézus nem válaszolt nekik. Jézus sohasem akart senkit megalázni azért, hogy mások kárörvendve könyveljenek el olyan sikereket, amelyeket nem ők értek el. Ezért nem is mertek többé kérdezni Tőle semmit. Jézus senkit sem aláz meg, még akkor sem, ha emberileg furcsa kérdéseket teszünk fel Neki. De nem válaszol egyetlen olyan kérdésünkre sem, amely mások megalázására irányul.

A vasárnapi Evangélium azonban itt nem érhet véget. Jézus nem szórakoztatni akarta az embereket, hanem életfontosságú igazságokat igyekezett elmondani nekik. Záró üzenetként fontoljuk meg, hogy érdekes módon Jézus nem mondta, hogy mi vár ránk az égben, hanem hogy mit ne várjunk mi a mennyországtól; nem mondta azt, hogy ott mi lesz, hanem azt, hogy ott mi nem lesz. A mennyekben például nem nősülnek és nem mennek férjhez. Szent János Apostol a Jelenések Könyvében ehhez majd hozzáadja azt, hogy ott nem lesz sírás, mert Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. Azt hiszem ez egy igen fontos üzenet. Nincs értelme arról álmodozni, hogy milyen lesz majd a mennyország, mi tesz majd bennünket boldoggá odaát. A mennyei boldogság abban áll majd, hogy hazaértünk. Isten lesz a boldogságunk, aki azért teremtett bennünket, hogy Neki éljünk.

Gondolatok Évközi 31. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Sirák Könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten meghallgatja azokat, akik szívből szolgálják Őt. A szív a Szentírás szóhasználatában az egész embert jelenti. Jézus is azt mondta, hogy Istent teljes szívből kell szeretnünk. Bízzuk rá szívünket Istenre, és Ő lehajol hozzánk, amint erről az olvasmányban biztosít bennünket a szent szerző.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol megrendítő vallomását halljuk arról, hogy érzi halálának közelségét, de vigasztalja az a gondolat, hogy a jó harcot megharcolta, s a pályát végigfutotta, a hitet megtartotta. Imádkozzunk azért a kegyelemért, hogy mi is hasonló szavakkal tudjunk búcsúzni ettől az élettől.

Az Evangéliumban a farizeusról és a vámosról szóló jól ismert példázatot olvassuk. Két imádkozási stílussal találkozunk itt: az egyik dicsekvő, a másik megalázkodó. Két Istenképpel találkozunk itt: az egyik az ítélő, a másik az irgalmas Isten képe. Két vallásos magatartással találkozunk itt: az egyik a cselekedetek, a másik a szív vallásossága.

Természetesen nem akarunk magunkra ismerni a hivalkodó, önmagát fitogtató farizeusban. A mellét alázatosan veregető vámossal sem kell szükségszerűen azonosulnunk. De mind a kettőben magunkra ismerhetünk, hiszen mind a kettőből van valami bennünk. Néha talán mi is jóságunkat fitogtatjuk, néha viszont őszintén bűnösnek érezzük magunkat. Ebben a példabeszédben azonban több szereplő van jelen, nem csak a farizeus és a vámos.

Fontoljuk meg azt, hogy mind a két szereplő a templomban volt, oda mentek imádkozni. A templom fontos szerepet játszik ebben a példában. A templomban mindenkinek van helye: a farizeusnak és a vámosnak egyaránt. Mi időnként kiűznénk egyeseket a templomból, akikről úgy véljük, hogy nem oda valók, mert túl primitívek, vagy nem tudnak tisztességesen viselkedni ilyen szent helyen. Kiűznénk a templomból a volt kommunistákat is, akik a rémuralom ideje alatt messzire elkerülték a templomot, de a rendszerváltás után tüntetően az első padokban foglalnak helyet. Kitiltanánk a templomból egyes politikusokat is, akik csak azért jönnek el szentmisére, hogy az emberek lássák őket és ezzel politikai előnyre tegyenek szert. Jézus nem mondta egy szóval sem, hogy az Evangéliumban szereplő két ember közül az egyiket ki kellett volna üldözni a templomból. A templomba természetesen nem azért megy az ember, hogy ott színészkedjék, hanem hogy megálljon Isten előtt. Hasznos ugyanis megfigyelni, hogy a farizeus nem az emberek előtt lett megalázva, hanem Isten előtt, és a vámost sem az emberek magasztalták fel, hanem Isten előtt vált megigazulttá. Mindez a templomban történt. Tehát a templom a lelki történések színhelye, az Istennel való találkozás arénája, ahol mindenki úgy találkozik Istennel, ahogyan tud.

Figyeljük meg továbbá a két ember viselkedését. A farizeus felsorolja cselekedeteit, mindazt a jót, amit tett. Teszi ezt azonban a szíve nélkül. A vámos nem sorolja fel bűneit, csak elismeri, hogy bűnös, de teszi ezt úgy, hogy kiönti Isten elé szívét. Isten iránti szeretetünket természetesen ki kell mutatnunk tettekkel, jó cselekedetekkel is, de ha ez szív nélkül történik, akkor nem sokat ér. A szívtelen jótevőtől viszolygunk, a lenéző, lekicsinylő tekintettel kísért, koldusnak odadobott alamizsna megalázó. Isten elé nem valamit viszünk, Istennek nem valamit adunk, hanem magunkat. Ez volt a két ember közötti különbség ott a templomban: a farizeus tetteit adta Istennek, a vámos önmagát.

Végül fontoljuk meg azt, mit jelent Jézusnak az a szava, hogy a vámos megigazultan ment haza? A kifejezés a teológia szókincsébe tartozik, sok hívőnek talán nem mond sokat. A „megigazult” szót talán úgy is fordíthatnánk, hogy „megkönnyebbült”. A vámos ugyanis letett egy terhet a válláról, nagy kő esett le a szívéről, ezért bűnvallomása után könnyűnek érezte magát. Ez a szentgyónás igazi titka: amikor a megbocsátó Isten lába elé tesszük bűneinket, akkor nagy kő esik le a szívünkről, Jézus pedig leveszi bűneink terhét a vállunkról és rászögezi azt saját keresztjére. Ezzel szemben a farizeus nem csak, hogy nem tett le semmit terhéből, hanem még megterhelte magát azzal, hogy vállalta a felelősséget, hogy a törvényeket, szabályokat és előírásokat tökéletesen megtartja majd a jövőben is, hogy ily módon feddhetetlen maradhasson Isten és emberek előtt. Mindezt azonban szív nélkül, saját akaratára támaszkodva szándékozott továbbra is megvalósítani. Csakhogy nem gondolt arra, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mert Isten kegyelme nélkül, amint ezt Jézus mondta, a magunk erejéből, nem vagyunk képesek semmi jót tenni.

Gondolatok Évközi 30. vasárnap

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Sirák Könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten meghallgatja azokat, akik szívből szolgálják Őt. A szív a Szentírás szóhasználatában az egész embert jelenti. Jézus is azt mondta, hogy Istent teljes szívből kell szeretnünk. Bízzuk rá szívünket Istenre, és Ő lehajol hozzánk, amint erről az olvasmányban biztosít bennünket a szent szerző.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol megrendítő vallomását halljuk arról, hogy érzi halálának közelségét, de vigasztalja az a gondolat, hogy a jó harcot megharcolta, s a pályát végigfutotta, a hitet megtartotta. Imádkozzunk azért a kegyelemért, hogy mi is hasonló szavakkal tudjunk búcsúzni ettől az élettől.

Az Evangéliumban a farizeusról és a vámosról szóló jól ismert példázatot olvassuk. Két imádkozási stílussal találkozunk itt: az egyik dicsekvő, a másik megalázkodó. Két Istenképpel találkozunk itt: az egyik az ítélő, a másik az irgalmas Isten képe. Két vallásos magatartással találkozunk itt: az egyik a cselekedetek, a másik a szív vallásossága.

Természetesen nem akarunk magunkra ismerni a hivalkodó, önmagát fitogtató farizeusban. A mellét alázatosan veregető vámossal sem kell szükségszerűen azonosulnunk. De mind a kettőben magunkra ismerhetünk, hiszen mind a kettőből van valami bennünk. Néha talán mi is jóságunkat fitogtatjuk, néha viszont őszintén bűnösnek érezzük magunkat. Ebben a példabeszédben azonban több szereplő van jelen, nem csak a farizeus és a vámos.

Fontoljuk meg azt, hogy mind a két szereplő a templomban volt, oda mentek imádkozni. A templom fontos szerepet játszik ebben a példában. A templomban mindenkinek van helye: a farizeusnak és a vámosnak egyaránt. Mi időnként kiűznénk egyeseket a templomból, akikről úgy véljük, hogy nem oda valók, mert túl primitívek, vagy nem tudnak tisztességesen viselkedni ilyen szent helyen. Kiűznénk a templomból a volt kommunistákat is, akik a rémuralom ideje alatt messzire elkerülték a templomot, de a rendszerváltás után tüntetően az első padokban foglalnak helyet. Kitiltanánk a templomból egyes politikusokat is, akik csak azért jönnek el szentmisére, hogy az emberek lássák őket és ezzel politikai előnyre tegyenek szert. Jézus nem mondta egy szóval sem, hogy az Evangéliumban szereplő két ember közül az egyiket ki kellett volna üldözni a templomból. A templomba természetesen nem azért megy az ember, hogy ott színészkedjék, hanem hogy megálljon Isten előtt. Hasznos ugyanis megfigyelni, hogy a farizeus nem az emberek előtt lett megalázva, hanem Isten előtt, és a vámost sem az emberek magasztalták fel, hanem Isten előtt vált megigazulttá. Mindez a templomban történt. Tehát a templom a lelki történések színhelye, az Istennel való találkozás arénája, ahol mindenki úgy találkozik Istennel, ahogyan tud.

Figyeljük meg továbbá a két ember viselkedését. A farizeus felsorolja cselekedeteit, mindazt a jót, amit tett. Teszi ezt azonban a szíve nélkül. A vámos nem sorolja fel bűneit, csak elismeri, hogy bűnös, de teszi ezt úgy, hogy kiönti Isten elé szívét. Isten iránti szeretetünket természetesen ki kell mutatnunk tettekkel, jó cselekedetekkel is, de ha ez szív nélkül történik, akkor nem sokat ér. A szívtelen jótevőtől viszolygunk, a lenéző, lekicsinylő tekintettel kísért, koldusnak odadobott alamizsna megalázó. Isten elé nem valamit viszünk, Istennek nem valamit adunk, hanem magunkat. Ez volt a két ember közötti különbség ott a templomban: a farizeus tetteit adta Istennek, a vámos önmagát.

Végül fontoljuk meg azt, mit jelent Jézusnak az a szava, hogy a vámos megigazultan ment haza? A kifejezés a teológia szókincsébe tartozik, sok hívőnek talán nem mond sokat. A „megigazult” szót talán úgy is fordíthatnánk, hogy „megkönnyebbült”. A vámos ugyanis letett egy terhet a válláról, nagy kő esett le a szívéről, ezért bűnvallomása után könnyűnek érezte magát. Ez a szentgyónás igazi titka: amikor a megbocsátó Isten lába elé tesszük bűneinket, akkor nagy kő esik le a szívünkről, Jézus pedig leveszi bűneink terhét a vállunkról és rászögezi azt saját keresztjére. Ezzel szemben a farizeus nem csak, hogy nem tett le semmit terhéből, hanem még megterhelte magát azzal, hogy vállalta a felelősséget, hogy a törvényeket, szabályokat és előírásokat tökéletesen megtartja majd a jövőben is, hogy ily módon feddhetetlen maradhasson Isten és emberek előtt. Mindezt azonban szív nélkül, saját akaratára támaszkodva szándékozott továbbra is megvalósítani. Csakhogy nem gondolt arra, hogy ez lehetetlen vállalkozás, mert Isten kegyelme nélkül, amint ezt Jézus mondta, a magunk erejéből, nem vagyunk képesek semmi jót tenni.

Gondolatok Évközi 29. vasárnap

Az évközi huszonkilencedik vasárnap első olvasmányában arról olvasunk a Kivonulás könyvében, hogy Mózes kezét kitárva kitartóan imádkozott Istenhez, miközben Józsué az amalekitákkal harcolt. Tanulság ebből nekünk, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kiimádkozni, hanem amelyeket imával kell kísérnünk.

A második olvasmányban Szent Pál kitartásra buzdítja Timóteust: tartson ki amellett, amit tanult, és amiről meggyőződött, vagyis a Szentírás ismeretében. Ez a mi hitünk hordozója: kitartás Jézus tanításában.

Az Evangéliumban „Az igazságtalan bíró” címet viselő példabeszédet halljuk. Jézus azonban nem az igazságtalan bíróról beszélt, hanem arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. A főszereplő tehát nem a bíró, hanem az özvegyasszony, aki kitartóan kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot. Kissé furcsának tartjuk Jézusnak ezt a példabeszédét, mert mintha az igazságtalan bírót állítaná példaképül szemünk elé. A mi erkölcsi tanulságot tartalmazó meséinkben és anekdotáinkban a főszereplő mindig pozitív, erényes személy, aki példaként áll előttünk. Mentegethetjük a példabeszédet esetleg azzal a megindokolással, hogy Jézus a valós világban élt és követőinek sem ígért mesebeli tündérországot, ezért példabeszédeit is a valós életből vette, ebben pedig nem hiányoznak az igazságtalan bírók. Létezik azonban egy másik módja is annak, hogy lelki haszonnal olvassuk ezt a példabeszédet. Figyeljük meg a szereplők magatartását.

Az özvegyasszony elment a bíróhoz és kérte, hogy szolgáltasson neki igazságot ellenfelével szemben. Fontos mozzanat ez a személyes találkozás az asszony és a bíró között. Az asszony nagyon jól tudta, hogy ha követeket küld, akkor nem lesz akkora hatása kérésének, mintha személyesen odaáll a bíró elé. Nem elég, ha azt mondjuk, hogy az Egyház imádkozik értünk, nekünk magunknak kell Isten elé állnunk kéréseinkkel. Az ima mindig személyes viszony az ember és Isten között. Kifejezi iránta való bizalmunkat. Az ima nem „elmondott imaszövegek sokasága”, hanem személyes odafordulás Istenhez.

A bíró szintén személyes szinten indokolja meg az asszony kérésének meghallgatását: attól tart, hogy az asszony végül neki megy és arcul üti. A példabeszéd üzenete az asszony kitartása: addig nem akar elmenni, amíg a bíró nem hallgatja meg kérését. Azt kell az asszonytól megtanulnunk, hogy ne csüggedjünk el, ha netán úgy tűnik, hogy Isten nem figyel oda imádságunkra. Isten minden imát hall és meghallgat, csak nem mindig oly módon, ahogyan azt mi akarjuk, vagy elképzeljük. Megtörténhet, hogy Isten pontosan akkor hallgatta meg kérésünket, amikor nekünk úgy tűnik, hogy nem-et mondott rá. A szülők ezt nagyon jól tudják: kisgyermekük követeléseire gyakran kell nem-et mondaniuk, mert különben kárt tennének másokban, vagy magukban.

Még egy tanulságot vonhatunk le ebből a példabeszédből. Istenhez intézett imánk tulajdonképpen az a nyersanyag, amin Isten dolgozik a mi javunkra. Magunktól gyengék vagyunk, nem is igen tudjuk, mit kérjünk Istentől. Ha pedig megkapjuk azt, ami után annyira vágyódtunk, nem ritkán nem tudunk vele mit kezdeni. Boldogságot kérünk Tőle, és amikor boldogok vagyunk, képtelen vagyunk azt megőrizni. Egészséget kérünk Tőle, de amikor egészségesek vagyunk, nem tudjuk magunk és mások javára használni egészségünket. A kitartó imában mi Isten elé tárjuk vágyainkat és álmainkat és rábízzuk, hogy Ő válassza ki végtelen lehetőségei közül, hogy mit adjon meg nekünk, mikor és milyen formában. Pontosan ezt hangsúlyozta Jézus ebben a példázatban: Isten egész biztosan igazságot szolgáltat választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak.

Az Evangélium nehezen érthető kérdéssel zárul, amit maga Jézus fogalmazott meg: amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? Nem kell ezt a kérdést szükségszerűen Jézus második eljövetelére vonatkoztatnunk. Jézus ezt a kérdést és egyben vádat valószínűleg akkori hallgatóihoz intézte, akiknek a példázatot mondta. Így is értelmezhetjük Jézus kijelentését: „Az Emberfia megérkezett, de nem hisztek Benne, ezért Istenhez intézett imátok sem lehet hiteles”. Jézus többször is hasonló váddal illette hallgatóit, a farizeusokat és mindazokat, akik nem hittek Benne. Ezért kérdése most újra elhangzik, és mi vagyunk a címzettek: Hiszünk-e mi Jézusban?