Gondolatok Évközi 26. vasárnap

Az évközi huszonhatodik vasárnap első olvasmányában Ámosz próféta a vakmerően bizakodók ellen emeli fel szavát. Az ember nem élhet úgy, mintha ő lenne a mindenség ura. Az olvasmányból azonban kiolvasható ezeknek az embereknek igazi vétke: úgy élnek, mintha mások nem léteznének. Az önzés végső elemzésben mindig boldogtalanná tesz bennünket.

A második olvasmányban Szent Pál Apostol arra buzdítja szeretett tanítványát, Timóteust, akit „Isten emberének” nevez, hogy törekedjék az igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Minden keresztény „Isten embere”, és a felsorolt erényekre nekünk is kell törekednünk, ha igazolni akarjuk az „Isten embere” meghatározást.
Az Evangéliumban Jézus megható példabeszédét olvassuk a dúsgazdag, névtelen gazdagról és a szegény, szerencsétlen Lázárról. Valahogy már megszoktuk, hogy ezt a példabeszédet a társadalmi igazságtalanság fényében értelmezzük. Ma is vannak szívtelen, pazarló gazdagok és szenvedő, éhező szegények. Ilyen beállításban azonban aligha tudunk mit kezdeni ezzel a példabeszéddel saját lelki életünk szempontjából. Valószínűleg a legtöbb ember nem dúsgazdagok, de nem is nagyon szegény.

Ezt a példabeszédet meg lehet azonban közelíteni más szempontból is. Figyeljük meg mindenekelőtt azt, hogy Jézus nyugodtan, tárgyilagosan, szinte közömbös hangon meséli a példabeszédet. Szavaiból nem érződik sem a dúsgazdag iránti jogos elmarasztalás, sem a szerencsétlen Lázár iránti ugyancsak jogos sajnálat. Jézus időnként kemény szavakat is használt, pl. amikor a farizeusokat „fehérre meszelt sírokhoz”, vagy „viperák fajzatához” hasonlította. Ebben a példabeszédben nem használ súlyos szavakat. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról is ugyanabban a hangnemben beszél. Ez arra utal, hogy ebben a példabeszédben tulajdonképpen nem ők a főszereplők, hanem Isten és a mi üdvösségünk. Ez a példabeszéd azt tárja szemünk elé, hogyan kell elfogadni a felkínált üdvösséget. A példabeszéd ilyen értelmezéséhez a kulcsszó a „kint és bent” szópár. A dúsgazdag bent lakmározott, a szegény kint éhezett.

Mit mond nekünk tulajdonképpen az „üdvösség” szó? Az „üdvösség”, a „megváltás” ugyanazt jelenti, mint a „szabadulás” szó. Mi mindnyájan rabokként jöttünk a világra. Amikor az ember elutasította Isten hívását, hogy csak neki szolgáljon, saját maga rabjává vált. Ebből a rabságból nem tudjuk kiszabadítani magunkat, a szabadulásnak kívülről kell jönnie. Ez az üdvösség. Képletesen szólva, az ősbűn óta az ember „bent” lakik a börtönben. Ezt az állapotot testesíti meg a példabeszédben a dúsgazdag, aki „bent” van a saját házában, lakmározik, de nincsen benne szeretet, nem lát semmi mást, csak saját magát. Lázár viszont „kint” van, éhezik ugyan, de nem átkozódik, csendesen kér, nem követelőzik, hanem várja, hogy megajándékozzák.
A megváltás azt jelenti, hogy Jézus kinyitotta börtönünk kapuját és kivezetett bennünket a fényre, a szabadságra. Jézus felszabadítja a bűnös embert, hogy tegye a jót. Az evangéliumi dúsgazdag tragédiája nem az, hogy gazdag volt, hanem, hogy nem akart kijönni a maga alkotta börtönből. Neki már nem volt szüksége senkire és semmire. Lázár viszont kijött a börtönből, neki viszont nem volt senkije és semmije, csak Istenbe vetett nagy bizalma.
A vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket, hogy vizsgáljuk felül életünk kisebb-nagyobb börtöneit, vagyis azokat a területeket, amelyekben úgy érezzük, elégségesek vagyunk önmagunknak, ahol nem érezzük szükségét annak, hogy bevilágítsa azt Isten fénye, hogy elérjen oda is a megváltás. Ez lehet az anyagi jólét, mint a dúsgazdag esetében, lehet egy meggyőződés, amelyet kikezdhetetlennek tartunk, pl., hogy nekünk mindig és mindenben igazunk van Az Evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy a magunk zárt világa börtönné válhat, amelyben nem találjuk meg a boldogságot. Az igazi boldogságot, az üdvösséget és a szabadulást csak „Ábrahám ölén”, vagyis a jóságos Isten otthonában találjuk meg.  Bárcsak mindnyájan megértenénk ezt az igazságot!