Gondolatok Évközi 24. vasárnap

Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás Könyvéből vett részlet, amelyben Isten megértő szeretetéről olvasunk. Miközben Mózes a hegyen tartózkodott, a nép eltévelygett, „letértek az útról, amelyet előírtam nekik”, ahogyan maga Isten fogalmaz. Jogos haragja ellenére Mózes közbenjárt a népért és megnyerte számukra Isten megbocsátását. Ilyen a mi Istenünk: mindig kész megbocsájtani vagyis szeretni.
A második olvasmány Szent Pál Apostol Timóteushoz írt első leveléből vett szép ima: az Apostol hálát ad Urának, Jézus Krisztusnak, aki annak ellenére, hogy korábban üldözte az Egyházat, meghívta őt, hogy az irgalmas isteni szeretet tanúja legyen. Isten irgalmas szeretete minket is végigkísér életünk buktatóin.
Az Evangéliumban Jézus két kedves képet tár szemünk elé: az elveszett bárány, és az elveszett drahma példabeszédét. A két példabeszédet egységbe fűzi az irgalmas, nagylelkű, sőt örömteli Isten képe. Erre abból következtethetünk, hogy mindkét esetben, első tekintetre, a fáradtság nem éri meg a keresett és megtalált dolog értékét. Az első példabeszédben a pásztor otthagy 99 juhot, hogy egyet megkeressen. A második példabeszédben az asszony feláldozza éjjelét, hogy megtaláljon egy elveszett drahmát.
Álljunk meg egy pillanatra az első példabeszédnél. Volt egy pásztornak száz juha és egy elveszett belőlük. Erre otthagyta a kilencvenkilencet és elment megkeresni az elveszettet. Furcsa számadás ez, ahol egy többet ér, mint kilencvenkilenc! Csakhogy itt nem matematikáról van szó, hanem szeretetről, amely nem számokban, hanem egyénekben gondolkodik. Istennél nem a statisztikák számítanak, hanem az ember. Ha igazán és szívünk mélyéből szeretünk valakit,valójában nem tudjuk megmagyarázni ennek az okát. Miért? Mert a szeretett személy Isten szerető ajándéka számunkra. Milyen boldogító érzés ilyen embert mellettünk tudni!.
Hasonló logikát figyelhetünk meg, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélgetett: ez az egy nő fontosabb volt neki, mint a tizenkét tanítvány! Vagy gondoljunk az apró termetű adószedő Zakeusra, aki Jézusnak fontosabb volt, mint egész Jerikó összes farizeusa, akik magukat igazaknak tartották.
Jézus példabeszéde az elveszett drahmáról elmondja, hogy egy asszonynak volt tíz drahmája és ebből elvesztett egyet. Tűvé tett mindent mire végre megtalálta. Nagy örömében összehívta szomszédjait és ismerőseit, és ünnepséget rendezett, amely valószínűleg sokkal többe került, mint amennyit az elveszett drahma önmagában ért. Csakhogy az öröm nem követi az ész logikáját. A példabeszéd végén Jézus feltárta ezt az új, furcsa logikát: így örülnek a mennyben minden egyes megtért bűnösnek.
Álljunk meg egy pillanatra ez előtt a példabeszéd előtt is és fontoljuk meg, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Amikor mi Istenről és a mennyei hazáról gondolkodunk, akkor leginkább vagy azt képzeljük, hogy Isten állandóan figyel bennünket, vagy az a benyomásunk, hogy az ottaniak (pl. megboldogult szüleink, a már üdvözült Szentek), fejcsóválva rosszallják eltévelyedéseinket, esetlenségeinket. A vasárnapi Evangéliumban Jézus másmilyen képet fest a mennyei Atyáról és azokról, akik már Nála vannak a mennyországban. A mennyei Atya és a mennyei boldog társaság nagyon tudnak örülni nekünk, ha hálásak vagyunk a kapott jókért, ha nagylelkűen megsegítjük bajbajutott embertársunkat, ha őszinte szívvel megsiratjuk bűneinket.
Köszönjük meg Jézusnak, hogy nem az ész rideg logikája szerint tekint ránk, hanem a szív logikáját követi, ami azt is jelenti, hogy nagyon tud örülni a mi apró sikereinknek, és ez további biztatást jelent az úton.
Az Evangélium mindig felszólítás és biztatás is: menj, és tégy hasonlóképpen. A vasárnapi Evangéliumban hallott két példabeszéd arra szólít fel bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan értékeljük mi az embereket? Vajon gazdagságuk, hírnevük, betöltött szerepük alapján, vagy azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy minden ember önmagában hordozza értékét? Ilyen szempontból nincs „kis értékű”, és „nagy értékű” ember. Kérdezzük magunktól azt is, hogy tudunk-e örülni mások sikerének, örömének, boldogságának, egészségének, vagy alig titkolt irigységgel tekintünk embertársainkra? Az Evangélium ilyen szempontból is „örömhír”: keresztény érettségünk egyik erőteljes mutatója, hogy tudunk-e örülni mások örömének?

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 754679
mind – siem 2011