Gondolatok Évközi 20. vasárnap

Az 1952-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett francia írótól, Francois Mauriac-tól származik a következő gondolat: „Azon a napon, amelyen nem ég bennetek a szeretet, sokan meghalnak a hidegtől”. Ha nem gyakorolnánk a szeretetet nap mint nap, a lelki jégkorszak idejét élnénk. Az emberek elhidegülnének egymástól, a házastársak fagyos tekintettel néznék egymást, a gyerekek dideregve keresnék biztonságukat. Szükségünk van arra, hogy égjen, lángoljon bennünk a szeretet érzése. Keresztényként nem lehet más a hivatásunk, mint hogy sokszor fagyosnak tűnő világunkban állandóan felszítsuk magunkban és felgyullasszuk másokban Isten szeretetének tüzét. Jézus a mai evangéliumban érdekes, de könnyen félreérthető kijelentéseket tesz. Többek között ezt mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon” (Lk 12,49). Mire gondol? Milyen tüzet akar gyújtani? A nyári szárazság idején többször hallunk hírt tűzvészekről, amelyek a világ számos pontján pusztítanak, és felbecsülhetetlen károkat okoznak a természetben és az emberek anyagi javaiban, illetve sajnos sok esetben emberi áldozatokat is követelnek. Nyilvánvalóan Jézus nem ilyen pusztító tűzre gondol. Ő a szeretet tüzét, a hit fényét, a Szentlélek lángját szeretné meggyújtani szívünkben. Akarom-e, hogy lángra lobbanjon szívemben Krisztus tüze? A tűz, amely maga Krisztus. A tűz, amelyet nekem is tovább kell adnom. A tűz, amely fényt hoz az életembe. Jézus mondásai az ő földi működésének idejére vonatkoznak, továbbá arra az időszakra, amikor a Szentlélek által lesz Isten jelen a világban. A krisztusi tűz megtisztulást, megújulást hozhat az emberek számára. Erre a tűzre napjainkban nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak. Igen, egyházi közösségünk is megújulásra szorul. A most tartó hit éve kiváló alkalom erre, de a megújulást magamon érdemes kezdeni. Ha engem már megtisztított Krisztus tüze, akkor annak életet újító hatása tovább árad a közösség és annak tagjai felé. A hitet, hitemet nem élhetem meg a világtól és az emberektől elszigetelten. Ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a valódi hit cselekvésre ösztönöz, az embertársak felé gyakorolt jó cselekedetekre. A másik oka pedig az, hogy a hit közösséget teremt. Közösséget Istennel és közösséget a felebaráttal. Az Egyház, mint közösség, azokat az embereket fogja össze, akiknek közös kincse a hit. Milyen kapcsolat van a hit és a hit szerinti élet között? A hit életre váltása (tettekre váltása) nem azt jelenti, hogy cselekedeteink által akarjuk mindenáron kiharcolni magunknak az üdvösséget, hanem hogy Isten kegyelme a hit által gyümölcsöt hoz életünkben. Ezen a ponton érdemes tisztáznunk azt, hogy az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez való tartozásunk nélkül nem hozhat gyümölcsöt hitünk, nem erősödhetünk a hitben, nem adhatjuk tovább meggyőződéssel a hitet és nem tehetünk hitelesen tanúságot hitünkről. Ha mindezeket mégis meg szeretnénk valósítani, hiszen nem is lehet más a célunk, mint ezek megvalósítása, akkor őriznünk kell a teljes közösséget az Egyházzal. Hitünknek tehát van egyéni és közösségi vonatkozása is, s ez utóbbi messze többet jelent, mint a hit együttes megvallását a közösségi istentisztelet, a szentmise alkalmával. Gyulladjon fel szívünkben az Egyház iránti szeretet tüze! Emberi életünk születésünktől a halálunkig be van ágyazva a szentségek rendjébe, ami a kereszteléstől a betegek szentségéig vezet. E szentségekben, amelyek valójában a hitélet megnyilvánulásai, Isten kegyelme jut el hozzánk az Egyház közreműködése által. S íme, itt is felfedezhetjük, hogy nincs hit, nem létezik hitélet Egyház nélkül, bár napjainkban sokan hangoztatják, hogy ők vallásosak, de hitük megéléséhez nincs szükségük az Egyházra. A hit évében talán őket is segítenünk kellene, hogy visszataláljanak vagy rátaláljanak az Egyházra.

Az oldalt jelenleg látogatja: 1      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 742140
mind – siem 2011