Gondolatok Évközi 17. vasárnap

Máté evangélista 13. fejezetében több példabeszédet, hasonlatot gyűjtött össze Jézus tanításából, amelyekkel a Mester az elkezdődött, és a lelkekben kibontakozó Isten országának mivoltát, növekedését világította meg. Most a szántóföldön elrejtett kincsről, az igazgyöngyöt kereső kereskedőről és a tengerbe vetett hálóról szóló hasonlatokkal akarta tanítványi lelkébe vésni: keressék mindenekelőtt a mennyek országát, ez mindennél fontosabb, minden más századrangú. (Máté, mivel a zsidók nem ejtették ki Isten nevét, „mennyek” országát ír.) „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”, vagyis nem nyeri el az üdvösséget, nem jut be a mennyek országába. A szentek felismerték ennek a jézusi mondásnak horderejét, a helyes értékrendet a keresztény életben. Végső soron arról van szó, amit máshol így fejez ki Jézus: Nem szolgálhattok két úrnak, Istennek és a mammonnak, vagyis valamilyen bálványozott teremtménynek, legyen az a pénz (vagyon), a szex (gyönyör), a művészet, egy személy, illetve mindezek mögött az önimádat.
Ahol a kincsed, ott a szíved is. Meg kell vizsgálnunk, mi is az abszolútum életünkben, minek vagy kinek juttatjuk a feltétlen elsőbbségek? Milyen rendetlen vágy vagy szenvedély akadályoz meg bennünket abban, hogy szívünk Istené, Krisztusé legyen, hogy Isten akaratát készségesen fogadjuk, és csak neki szolgáljunk, hogy szívünk ne legyen megosztott, hogy az ő Országát keressük, annak előkészítésén munkálkodjunk az Egyházban sajátos hivatásunk szerint. Szent Ignác a lelkigyakorlatok alapvető elmélkedésében (a Fundamentumban) azt hangsúlyozza, hogy törekednünk kell az indifferenciára: ez nem pogány közöny, érzéketlenség, hanem felszabadulás a rendetlen vonzalmak, szenvedélyek rabságából, lelki egyensúly, hogy készségesen kövessük az Úr akaratát. De ehhez önmegtagadásra és imára van szükségünk, mert nem vagyunk szabadok. Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek. A kegyelem felszabadít, hogy keresztény életünk, vagy papi és szerzetesi életünk az evangélium szerint örömet sugárzó tanúságtétel legyen. A kegyelem nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, közreműködésünket várja, követeli. Ez egy egész élet feladata, ha már megtaláltuk sajátos utunkat, ahova Isten hívott. Naponta meg kell térnünk, naponta Isten, Napunk felé fordulni, ha elfordulnánk Tőle. Mert – Prohászka Ottokár ragyogó hasonlata szerint – aki a napnak hátat fordít, mindig a saját árnyékába lép.
A Tizenkettő mindenét elhagyva követte Jézust. Minden keresztény Jézus követésére hívatott. De egyesektől azt kéri az Úr: „Hagyd el mindenedet, családodat, szüleidet, mondj le a házasságról, és közelebbről kövess, vállalj sorsközösséget velem!” Akik a papi és a szerzetesi életre szóló hívást meghallják, és Jézus társai, barátai lesznek Isten országa és az Egyház szolgálatában, a legdrágább kincset választották, és száz annyit kapnak, meg az örök életet. A pap és a szerzetes állandóan, hálaadással imádkozzék a hűség kegyelméért, a hívek pedig imádkozzanak papi és szerzetesi hivatásokért: „Uram, küldj munkásokat aratásodba, támassz a nagylelkű fiatalok szívében elhatározást, hogy meghallják hívásodat, és nyomodba szegődjenek!”
Szent Anzelm imájával is könyöröghetünk: „Ó, Uram, Istenem! Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teljes szívemből vágyódjam utánad, és hogy így vágyakozva keresselek és megtaláljalak Téged. És ha megtaláltalak, szeresselek Téged, és az irántad való szeretetem meggyűlöltesse velem azokat a dolgokat, amelyektől megváltottál (megszabadítottál) bennünket!

Az oldalt jelenleg látogatja: 0      Letöltésszám 2011-12-02-óta: 502449
mind – siem 2011