Gondolatok Nagyböjt 4. vasárnap

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya elmondja Dávid meghívását. Szép és vigasztaló igazságot olvasunk itt: “Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet”.

A második olvasmány Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből vett részlet, amelyben szintén vigasztaló igazságról hallunk, nevezetesen azt, hogy mi hívők nem a sötétség, hanem a világosság gyermekei vagyunk az Úrban.

A két fönti olvasmány közös nevezője az, hogy a jóságot nem a külsőségekben, hanem a szívben, a lélek mélyén kell keresnünk. Ehhez ad nagyszerű példát az evangélium, amely Jézus jóságáról beszél. Szent János evangélista elbeszéli a vakon született meggyógyítását.

Jézus úgy áll előttünk ebben az evangéliumi jelenetben, mint a megtestesült jóság példaképe. Talán furcsán hangozhat az az állítás, hogy Jézus jó ember volt, hiszen ez magától értetődő dolog. De a kérdést így is feltehetjük: „Milyen volt Jézus jósága?” Vagy még konkrétabban: „Mi a jóság, ill. ki mondható jó embernek”? Vegyünk szemügyre néhány ide vonatkozó meghatározást, amelyek inkább a jóság karikatúráját, semmint hiteles mibenlétét tárják fel.

Egyesek szerint jó ember az, aki nem akadékoskodik, nem zavar senkit, hanem visszahúzódva, csendesen, magába zárkózva éli kis világát. Gondolom, mindnyájan érezzük ennek a megfogalmazásnak a hiányosságát: a meghunyászkodás a kis szellemek korlátoltságát tükrözi, nem pedig a nagy emberek jóságát. Jézus sem volt ilyen értelemben jó ember; ő inkább „Isten gerilla-harcosa” volt, aki gyakran egészen váratlanul tűnt fel az emberek között és mélységesen megzavarta őket szavaival, még inkább életével. Olyan dolgokat tudott mondani, amelyeket hallgatói nem szívesen akartak hallani, rámutatott kétszínűségükre, beképzeltségükre, lelki szegénységükre, ezért sokan haragudtak rá, egyesek pedig az életére törtek.

Mások szerint jó ember az, aki félelmet nem ismerve küzd az emberi jogokért, bátran szembeszegül a hatalmasokkal és kényurakkal, ha kell, rombolóan igyekszik ledönteni azokat a struktúrákat, amelyekről úgy véli, hogy igazságtalanok, mint pl. manapság a globalizáció ellen lázadó és tüntető fiatalok. De valahogy mindnyájan érezzük, hogy nem ez a jóság eszméje. A forradalmárok igen gyakran szívtelen, érzéktelen emberek, akik képesek másokat elgázolni saját igazuk védelmében. Jézus nem ilyen módon volt jó ember: ő sohasem követelte saját jogait, mi több, az emberi jogokért sem szállt síkra, amit még ma is nehezen bocsátanak meg neki egyes forradalmárok. Jézus inkább a szeretetről beszélt, a megbocsátásról, a nagylelkűségről, a kereszt elfogadásáról.

Milyen tehát a jó ember? Vagy még pontosabban: melyik az az alapvető vonás, amely egy embert jónak minősít? A választ megtaláljuk a fönti evangéliumi képben: Jézus meggyógyított egy vakot. Mit mond nekünk ez az esemény?

Amíg ezt a drámai evangéliumi szakaszt hallgatjuk, gondolatok és érzelmek sokasága hullámzik át rajtunk. Valószínűleg elkeserít bennünket a szívtelen, beképzelt farizeusok képmutatása, akik beképzeltségüket azáltal mutatták ki, hogy lenézték a másikat. Biztosan vannak ma is ilyen lelketlen, szívtelen emberek, akik tagadják a szemmel látható igazságot. Talán időnként mi is nagyképűen, kétszínűsködve viselkedünk embertársainkkal szemben?

Az érzelmek között biztosan megjelenik bennünk a csodálat is. Meghat bennünket ennek a névtelen vak embernek a hite és bátorsága. Bátran megvallotta, hogy Jézus a Messiás. Ez az ember tényleg megérdemli, hogy csodáljuk, mert tulajdonképpen nagy, merész dolgokra vállalkozott. Első gondolatként talán eszünkbe jut, hogy mi sem természetesebb, mint hogy egy vak szeretné visszanyerni szeme világát. Ne felejtsük el azonban, hogy ez az ember azáltal kereste meg kenyerét, hogy vak volt. Ha most visszanyeri látását, akkor vajon miből él meg? Ha magunkra akarjuk alkalmazni ezt a meglátást, akkor arra kell gondolnunk, hogy Isten hívása, kegyelme, mindig döntések elé állítanak bennünket, amelyek kockázatot is jelentenek.

Ebben az evangéliumi eseményben azonban nem a vak ember, hanem Jézus a főszereplő, az ő kedves, csendes jósága.  Jézus odalépett a vak emberhez, akit körülvettek a farizeusok, akik úgy hitték, hogy a betegség tényleg Isten büntetése, hogy lássák, mi történik. Ha Jézus meggyógyítja a vakot, szembeszegülne az egész vallásos hagyománnyal, ha viszont nem gyógyítja meg, akkor szívtelen ember. Figyeljük meg, milyen csendesen, természetesen, magától értetődően tesz Jézus jót. Még csak azt sem várta, hogy a beteg könyörögjön hozzá.

Ilyen jóságra adott példát Jézus, mi több, szavatolta, hogy mi is lehetünk jók, úgy, mint. Nagyböjt felhívás a jóságra. Vizsgájuk meg magunkat, hogyan teszünk mi jót?