Gondolatok farsangi évközi 7. vasárnap

A hegyi beszédben Jézus tovább megy azon az úton, amelyet megkezdett az ószövetségi törvény. Olyan bátran továbbmegy rajta, hogy az már ellentmondásnak is tűnhet, antitézisnek, cáfolatnak. „Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták… Én pedig ezt mondom nektek…” – halljuk hat témával kapcsolatban. Ez a cáfolattal is felérő továbblépés azért fontos nekünk is, mert bizonyos mértékig benne van az emberi igazságosságnak a meghaladása és felülmúlása is. Mégis úgy látszik, hosszabb távon ez az igazság éltet, igazán erre a jézusi igazságra érdemes építeni.

Négy cáfolatot hallottunk egy héttel ezelőtt, mostanra maradt a két befejező. A hasonlóság mellett a különbségek is feltűnnek: eddig jobbára tiltó parancsokról volt szó, a szóval gyilkolás, a gondolattal házasságtörés, az esküvel hazudozás tiltásáról. Mintha Jézus előbb határt akart volna szabni, körül akarta volna bástyázni az igazság, a tisztaság, az élet értékeit. De most, ebben a két befejező mondássorban a teremtő szeretet állítását halljuk Jézus felszólításaiban, aki ezt a szeretetet mindenkire, még az idegenre és ellenségre is ki akarja terjeszteni.

Az első négy antitézisben nagyobb hely jutott az érvelésnek, annak a belátásnak, hogy mi a „jobb”, hogy mi lesz a rossz büntetése, hogy mit miért nem szabad vagy nem érdemes megtenni. Most a felsorolás kerül előtérbe, a sokféle emberi helyzet, amikor annak ellenére dönthetünk a szeretet mellett, hogy mások nem szeretnek minket, a sokféle jótett, amivel mások felé fordulhatunk. És csak ezután, befejezésként jönnek az érvek, vagy igazából egyetlen érv, amivel Jézus ezt a mindenkire érvényes szeretetet megindokolja: így szeret a Mennyei Atya, így kell, hozzá hasonulva tökéletesnek lenni, többet tenni, mint mások, akik az ő szeretetét nem ismerték meg (vö. Mt 5,20).

Jézus mondásait legalább kétféle módon közelíthetjük meg. A felsorolások bősége, az Isten nagylelkűségéből jókra és gonoszokra felkelő nap, az igazak és bűnösök földjét termékennyé áztató eső Isten ajándékára, a teremtésre emlékeztet. Isten szeretete teremt, életet ad: nemcsak azt szereti meg, amiben vagy akiben jót lát, mint az emberek, hanem szeretetével létre hozza a másikban azt a jót, amibe beleszerethet. A hat antitézis eszünkbe juttatja a teremtés hat napját. Isten előbb ott is „rendet tett”, azután élettel töltötte meg a világot. A tiltások és határok kijelölése után Jézus további mondásai most is szeretettel kívánják eltölteni, sokféle találékonysággal elevenné tenni az emberek világát.

Emellett a tágas, teológiai összefüggés mellett azonban ott van a részletek igazsága és története is. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (vö. Kiv 21,24köv; Lev 24,19köv; MTörv 19,21) már az Ószövetségben és a korai zsidó hagyományban is korlátozni igyekezett a mértéktelen erőszakot: az urak élete drágábbnak számított, mint a szegényeké, az erősebb bosszúja messzebb ment, mint a rajta esett sérelem. Jézus az erőszakról való lemondásra ösztönöz, de éppen így adja vissza a szegény belső szabadságát, akit magánbeszélgetésben vagy bíróság előtt megaláznak, akit a római katona szolgálatra kényszeríthetett: akinek van ereje és módja többet tenni, viszonzás nélkül adni, az szabad, az megszabadult a bosszú béklyóitól. Azzal, hogy a másik kezébe adja magát, kiszolgáltatottnak és gyengének mutatkozik, de talán felkelti az erősebb lelkiismeretét, talán emlékezteti őt is a közös Teremtőre, az élet közös kincsére.

A Fiú beavat az istengyermekség titkába. Szavaival teremti a mennyek országát ezen a földön.